Captive in the Dark – Fogoly a sötétben (A sötét páros 1.): C. J. Roberts

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Caleb olyan ember, akit csak a bosszú érdekel. Amióta egy hatalomra éhes gengszter kiskorában elrabolta, majd eladta rabszolgának, másra sem tud gondolni – kizárólag a revans foglalkoztatja. Tizenkét évre merült el az élvezeti célból tartott rabszolgák világában, az egyedüli felelősnek tartott férfit keresve. A szenvedését okozó építész végül előkerült: a személyi igazolványa új volt, a személyisége azonban a régi maradt. Ha Caleb elég közel akar kerülni a céljához, muszáj azzá vállalnia, amit gyűlöl. Elrabol egy gyönyörű lányt, hogy azzá tegye, ami ő maga volt egykoron.”

Vélemény:

Mostanában egyre többször léptem ki a komfortzónámból, ahogy az ennél a könyvnél is érezhető. A kiadó más könyveinél már szembesültem azzal, hogy egy erotikát is tartalmazó kategóriával (igen, a rubin pöttyös könyvekkel), nagyon nehezen találom meg a közös hangot. Ritka az amikor valamit tényleg élvezetesnek találok, viszont ez volt az első Rázós könyvem… Már a leírásból és a besorolásból tudtam azt, hogy erotikából itt sem lesz hiány, viszont maga az emberrablás és némileg az emberkereskedelem témája úgy megfogott benne, hogy muszáj voltam belekezdeni.

A véleményem eléggé kettős. Egyrészt az a rész, ami miatt olvasni kezdtem eléggé ott van. Voltak benne kifejezetten durva pillanatok, és már csak belegondolni, hogy valaki ezeket átélheti, akár abban a pillanatban is, amíg én a puha ágyamban olvasok, borzasztó. Mert sajnos a könyv alapgondolata nem csupán fikció. Caleb előélete egyszerűen borzasztó volt, és bár nem teszi elfogadhatóvá a tetteit – legalábbis számomra nem – remekül megalapozza, hogyan is keveredett ebbe a világba.

Az erotika része a könyvnek nem volt rossz, olvastam már sokkal megalapozatlanabb és hányavetibb módon megírt szexjeleneteket is, ami szintén egy plusz pont.

Viszont…

Miért is nem tudom azt mondani, hogy ez a könyv jó volt? Talán a dolog a pszichológiában keresendő. Egy újabb könyv ábrázolja a Stockholm szindrómát egyrészt szexinek, másrészt pedig szinte már tudathasadásos állapotnak. Ez a probléma nem vált ki mély érzelmeket az emberekből, hanem pusztán az élni akarási ösztön változtatja meg az ember gondolkodását és reakcióit. A legtöbb hasonló történetben azonban azt látni, hogy a (általában) női karakter eleinte fél és emiatt megtesz mindent, miközben néha már kvázi érzéseket táplál az elrablója, bántalmazója iránt, majd egy bizonyos ponton derült égből villámcsapásként megszökik, támad, harcol… Ezzel nem is lenne gond, csak ha a könyv éppen az ő szemszögéből íródik sokkal másabb fajta vívódásokat kellene látnunk, mint például itt.

Miért is nem működhet jól egy ilyen történet?

A legnagyobb probléma az, hogy a könyv két szék közt a pad alá zuhant. Nem merte elengedni magát, és mélyen belemenni a legsötétebb témákba, mert Caleb részben jó fiú kellett, hogy maradjon, hogy ne legyen annyira beteg, ha később egymásra találnak. Közben azonban mégis volt pár olyan megmozdulása, amitől egy épeszű nő már biztos nem akarna tőle semmit sem, maximum elmenekülni. A Stockholm szindróma nem egy szerelem és szerintem, bár ez enyhén szubjektív vélemény, egy emberrablásos, kínzós történetet, romantikus-erotikus dobozba csomagolni nem lehet. Vagyis lehet, de akkor az olvasók felének felfordul a gyomra, a másik fele pedig értetlenül áll majd a helyzet elé, hogy amikor az emberrabló szadistából hirtelen meg nem értett hősre vált, a fogoly pedig folyamatosan kötéltáncol a szerelemes tini, és a kétségbeesett harcos határán.

Szerintem egy ilyen témát feldolgozó könyv jól működhetne thrillerként. Csak képzeljük el, ahogy a fogoly lassan érzéseket kezd táplálni az elrablója iránt, aki lehet, ezt egy idő után kihasználná. Majd ebből megszülethetne egy olyan egyesség, hogy valóban társakká válnak, még ha a korábbi rab szemszögéből ez tényleg egy különös pszichológiai húzás is lenne.   

Hogy ezt miért merem olyan nyíltan leírni? Azért mert, mikor elkezdtem olvasni a könyvet és tudtam, hogy a szereplők biztos összemelegednek majd, akkor undorítónak találtam azokat a jeleneteket, amiket Caleb megengedett magának. Mikor elengedtem annak tudatát, hogy összejönnek, akkor nagyon tudtam élvezni, bár nem értettem, hogy lehet ebből szerelem. Nehéz megtalálni a balanszot és sajnos itt ez tényleg nem sikerült.

Szóval összefoglalva, a történet alapgondolata nagyon érdekes lenne, viszont a jelenetei és a belerakott szerelmi szál egyesülése borzasztóan súlytalanná teszi a könyvet (vagy károssá attól függ, kit kérdezünk). A szereplők belső gondolatai érdekesek, furcsa az, hogy Caleb részét E/3-ba, Livvie jeleneteit pedig E/1-ben láthatjuk, ez kicsit távolibbá tette számomra Calebet, Livvie-vel pedig nem mindig tudtam azonosulni... A párbeszédek esetében pedig szerintem Livvie túlságosan sokszor használt olyan szavakat, amik nem illettek volna a szájába, főképp akkor amikor a szexuális együttlétekre a leg obszcénebb szinonimakat használta, de ott már megállt a tudomány amikor a p*nci szóra egyszerűen csak gondolnia kellett volna. Persze kimondani azt, hogy b*szni sokkal jobb…

Szerintem adok még esélyt azért a folytatásnak, mert érdekel mi lesz ebből.

Értékelés: 3,5 csillag

 

Hová lett a fantázia?

 

A probléma:

„De hiába olvasok, nem tudom elképzelni. Nekem nincs akkora fantáziám.”

Ez a mondat nem egy posztapokaliptikus regény mellékszereplőjének szájából hangzik el. Még csak nem is egy Éhezők viadala szerű diktatórikus világ, agymosott közpolgárától.

Nem! Ezt egy negyedik osztályos fiú mondta nekem, egy fejlesztőfoglalkozás alkalmával. Mégis mi történhetett a világgal, hogy egy 10-11 éves gyerek azt mondja, hogy neki nincsen fantáziája?

A probléma sokkal összetettebb, mint azt sokan kezelni próbálják. Emlékszem, hogy még tanulmányaim alatt, volt egy szakirodalom melynek írójával szívesen elbeszélgettem volna, amikor olyan mondatokat, mert papírra vetni, hogy csak az iskolának, és a tanároknak van szerepe abban, hogy valakit olvasóvá neveljenek. Hogy egy olyan gyerekkel is meg lehet szerettetni a könyveket, aki előtte sosem fogott a kezében egyet sem. Szép álom, de sajnos ez nem így van.

Sajnos a mai társadalmunk – s itt főleg a fiatalabb korosztályt értem – már képtelen használni a képzelőerejét. Hiába tud az ember tökéletesen olvasni, ha az, amit maga előtt lát, nem marad más, mint egy jelentéstartalom nélküli betűhalmaz. Legyen ez a szókincs meglehetősen nagy hiányosságai miatt, vagy azért, mert nem tudja használni a képzelőerejét.

Másik példa, egy másik tanulóval (a könnyebb érthetőség kedvéért, a következő tanuló 5. osztályos (vizsgálatok szerint nincs semmi komolyabb problémája!), a feladat 4 szó közül kiválasztani a kakukktojást).

„Én: Ház, haza, ország, szülőföld. Melyik a kakukktojás?
Tanuló: Ország?
Én: Mit jelent a ház?
Tanuló: Ahol lakunk.
Én: Szóval egy épület, igaz? (bólintás) És a haza?
Tanuló: Az is…
Én: Szóval épület?
Tanuló: Igen.”

Ha nem is gondolunk bele abba, miért is akarná tudni egy ötödikes, hogy mit jelenet a haza, akkor csak vegyük figyelembe, hogy egy évben két nagyobb megemlékezés is van az iskolákban. Március 15. és október 23. és a „haza” szó mind a kettő esetén fontos szerepet játszik. Ezek szerint ő minden ünnepséget úgy hallgatott végig, hogy akár kínaiul is folyhatott volna az ünnepség akkor sem fog fel belőle többet?

Szóval, ha a gyerekek (még a kifejezetten jól szituált gyerekek is, mert a fentebbi esetekben róluk volt szó), hiányos szókinccsel, és fantázia nélkül érkeznek az iskolákba, hogy lehetne velük megszerettetni az olvasást? Még ha meg is szüntetjük a kötelező irodalmak rendszerét, és esetleg bevezetjük a szabad választás alapján történő olvasást, ebből pedig esetleg olvasónapló készítését, akkor sem fognak szívesebben könyvet venni a kezükbe. Maximum kiválasztják a legegyszerűbbeket, amik lehet nem is érdeklik őket, de nem baj, mert meg lehet találni filmben is.

„Nekem könnyebb, hogy valaki más már megrajzolta.” (szintén az első megszólaló szájából).

Okok?:

Túl sok mindent kapnak készen a mai gyerekek. Egy mobilos vagy videójáték segítéségével már anélkül lehet belőlük lovag, hercegnő, varázsló, szakács, cégvezető, harcos, szuperhős stb. hogy akár csak a házból ki kellene dugni az orrukat. Huszonöt éves vagyok, nem egy matuzsálem, de mégis érzem, hogy mekkora az árok köztem és a mai gyerekek között. Nekünk mit jelentett egy bot? (Természetesen azon kívül, hogy szívbajt okozott a szülőknek, mert a végén még kiszúrjuk egymást szemét.) Az volt a kard, a varázspálca, a sétapálca, a nyíl. Használnunk kellett a fantáziánkat, mert nem lehetett, hogy minden eszközt csak egy féle képpen használjunk. Emlékszem, hogy kikoromban egy telefon volt a barbie házamban a tévé, mert másra, annyira úgysem tudtam még használni(!) hisz nem volt rajta internet.

A másik pedig az, hogy manapság nagyon könnyen hozzájutni az ingerekhez. Jó én is eléggé rá tudok kattanni egy-két jó sorozatra és nem hátrány, hogy néhány felületen ezeket reklámok nélkül darálhatom, de mikor kicsi voltam még egész más volt a helyzet. Vagy ment épp a kedvenc mesém a tévében, vagy be kellett érnem azzal, ami volt. Kevesebb mesefilm került a mozikba (szerintem többségük igényesebb is volt), és bizonyos korig segítséget kellett kérnem a szüleimtől, hogy beüzemeljék nekem a VHS-t, nem tudtam két gombnyomással a kedvenc meséimet nézni az interneten.

Megoldás:

Nagyon bagatell dolognak tűnik, de ha az iskola és a tanár nem tudja megváltani a világot. A kapitalista világrendünk pedig arra játszik, hogy már fiatalon fogyasztóvá nevelje a gyerekeket, akkor mégis ki tud segíteni? A szülő!

Nekem még nincs gyerekem, de ha a sors is úgy hozza, örülnék neki, ha egyszer anya lehetnék. Viszont olvastam már mesét gyerekeknek. Gyakorlaton bölcsődében, és néha amikor keresztlányomra vigyázok neki is, a délutáni csendespihenő előtt. Számomra ez egyáltalán nem szokatlan, hisz én is úgy nőttem fel, hogy a szüleim és nagyszüleim meséltek nekem. Néha könyvből, néha saját kútfőből, de rengeteget fejlesztett rajtam.

Szintén egy kis érdekesség, amit egy főiskolai pszichológiás órán tanultunk: Egy gyereknek sokkal jobb, ha saját maga képzeli el a történeteket. Vegyük például a tűzokádó sárkányt. Egy gyermeki elme a sárkányt épp annyira ijesztőnek fogja látni amennyire az az életkorának megfelelő, így nem feltétlen fog tőle félni. Ha viszont egy rajzfilm készítő munkáját látja, az már nem a saját elméje így lehet az abban ábrázolt sárkány megrémíti.

Tudom a mai világban nagyon nehéz időt szakítani a gyerekekre, a szülők fáradtan és gondterhelten térnek haza, de szerintem egy 5-10 percnyi mese beleférhet a napba, és később a gyerek ezt nagyon meg fogja majd hálálni, ha nem is azért, mert felnőtt korára könyvmoly lesz, hanem azért mert nem törik majd bele a bicskája egy szövegértési feladatba, mert kialakul benne az olvasottak alapján a belső kép. A mintakövetés is sokat segíthet, ha a gyerekek látják, hogy számukra fontos személyek, néha nem a telefonjukat nyomkodják, hanem elővesznek egy-két jó könyvet.

Gyerekkorom meséi:

Amikor elkezdtem összeszedni a gondolataimat erre a mai blogbejegyzésre, ránéztem a könyvespolcomra és észrevettem azokat a könyveket is, amikből bizony még anyukám olvasott nekem, amikor kicsi voltam. A teljesség igénye nélkül néhányat most fel is sorolnék.

• T. Aszódi Éva (szerk.): Minden napra egy mese
• Dobos Edit: Tündérmanók meséi
• 5 perces esti mesék kutyusokról
• 5 perces esti mesék – Kalandok a dzsungelből
• Később pedig Thomas Brezina – Fiúk kizárva sorozat néhány darabja

Plusz poén, hogy életem első önállóan kiolvasott könyvére is emlékszem, ami nem más volt, mint A pónibolond hercegnő 3. része… bugyuta, gyermeteg és sosem voltam az a kis királylány így igazából nem is illett hozzám, de oltári büszke voltam magamra amiért egyedül olvastam ki. (Mind a 86 oldalát, bizony 2. osztályban ezt igazi kihívásként éltem meg!)