A lótusz virága (Szabadon 2..): Baráth Viktória

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„India ​épp olyan, mint Baráth Viktória regénye: még a fájdalmas része is elvarázsol." – Budai Lotti

„Romantika, izgalmas kalandok mesés környezetben." – Könyvmolyok Szerint A Világ

Elizabeth végre úgy élheti az életét, amire mindig is vágyott: a maga ura lehet, senki nem parancsol neki, és senkitől nem függ. Egészen addig, amíg egy váratlan idegen be nem kopogtat az ajtaján. A lány múltja újra a felszínre kerül, aminek hatására ismét meg kell küzdenie háborgó lelkével. Ám a tettvágya és az újabb kaland ígérete erősebbnek bizonyul még a félelmeinél is.

Elizabeth új kihívásokat keresve Indiába utazik, hogy segítse az ott élő, nehéz sorsú embereket. Csodálatos, ugyanakkor szívfacsaró kalandok várnak rá, amelyek során nemcsak a világról, de az önmagáról alkotott képe is megváltozik. Megtanulja, mennyit ér az igaz barátság, és talán még a rég nem látott szerelem is újra felbukkan az életében. A boldogságát azonban hamarosan sötét felhők árnyékolják be, amitől a lány választás elé kényszerül: önmagát mentse meg, vagy az emberiséget?

Mekkora utat kell bejárnunk ahhoz, hogy végül ráleljünk az igaz valónkra? Elkövethetjük ugyanazt a hibát újra és újra, mielőtt tanulnánk belőle?

Baráth Viktória Szabadon-sorozatának második kötetében a varázslatos Indiába utazunk, ahol nemcsak a gyönyörű tájak, hanem a gyötrelmes emberi sorsok is gondolkodásra késztetnek.”

Vélemény:

Nagyon átverve éreztem magam ezzel a könyvvel, olyan szinten hogy kvázi fizikai fájdalmat okozott a csalódás. Ha van egy olyan történetszál, amit sem könyvben, sem filmekben nem tudok elviselni (amik miatt ezeket a témákat általában kerülöm), az a főszereplőket érintő különböző súlyos betegségek…

Már az első komolyabb fejfájáskor éreztem, hogy itt valami komolyabb lesz a történetben, és amikor kiderült azt éreztem, hogy én ezt nem akarom tovább olvasni mert nagyon nem érdekel. Könyörgöm! Értem, hogy ez lenne a „nagy csavar” de szerintem az ilyen témákat előre kéne jelezni, mert aki nem szereti, fél tőle azt csak felcseszni lehet vele…

Az első részt meglepő módon imádtam, pont azért erkölcsi és emberi tanításai voltak. Azonban ebben a részben a tanítások nagyon átmentek a lelki irányba, de sajnos ezeket olyan szájbarágósan nem lehet átadni, mert csak veszít az élményből. Sajnos a téma (nem India hanem a folyamatosan felmerülő elmúlás gondolata) annyira nem az én világom, hogy csak le akartam tudni a könyvet és szinte semmit nem fogtam föl belőle. Mintha egy teljesen más történetet olvastam volna, mint előzőleg és bár ez sokaknak ha jól látom tetszett, ez már nem volt az én világom.

Pozitívum India bemutatása. El tudom hinni, hogy ez a könyv sokaknak tényleg nagyon bejön és tetszik, sajnos ez most egyáltalán nem nekem szólt. Az értékelés szubjektív, de ha valakit érdekel a téma akkor ajánlom.

Értékelés: 3,5 csillag

Véres Balaton (Véres Balaton 1.): Zajácz D. Zoltán

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A zánkai úttörőtáborból egy tihanyi hajókiránduláson titokzatos körülmények között eltűnik a tizennégy éves Marion Morel, a Francia Kommunista Párt párizsi titkárának egyetlen gyermeke. Néhány nappal később pedig az úttörőváros strandján holtan találnak egy huszonegy éves tanárképző főiskolás lányt, aki a gyermekek kísérőjeként vett részt a hajókiránduláson.

A nyomozással Adorján Máté hadnagyot bízzák meg. A tehetséges fiatal nyomozónak segítőtársa is akad: Lendvay Laura, a szomszédos vállalati üdülőben nyaraló orvostanhallgató. A lány pszichiáternek készül, és élénken érdeklődik egy új amerikai módszer, a bűnügyi profilkészítés iránt.

A mindvégig izgalmas, fordulatos történetben megelevenedik a Kádár-korszak Magyarországa, a hetvenes évek végének tipikus karaktereivel: párttitkárokkal, örökké elégedetlenkedő hivatalnokokkal, vadászgató, jachtot és szeretőket tartó, a nyugati életstílust majmoló nagyvállalati vezetőkkel.”

Vélemény:

Egy ismerősöm beszerzett könyvei között láttam először ezt a regényt (pontosabban a második részt, de ez most lényegtelen), a leírás megismerése utána pedig azt éreztem, hogy én ezt mindenképp szeretném elolvasni. Bár én 96-ban születtem és ezt az időszakot jóformán csak a szüleim, nagyszüleim elbeszélései alapján ismertem mégis mindig vonzott valami a rendszerváltás előtti Magyarországon játszódó történetekhez.

Elég off megjegyzés, de talán épp ezért néztem végig és vártam minden héten a Besúgót is, ami bár már 80-as évek, mégis ezt az életérzést hozza vissza.

Arról már nem is beszélve, hogy kezdem azt érezni, bár könyvek terén nagyjából épp olyan változatos az ízlésem, mint filmek, sorozatok és zenék terén (azt hiszem, én vagyok a romantikustól a horrorig csaj), a krimik mindig közel álltak a szívemhez. A kriminálpszichológia, a nyomozás és minden, ami ehhez kapcsolódik. Szóval a könyv már leírásában is azt jelezte, hogy két számomra nagyon érdekes témát ötvöz. De végül, hogyan is teljesített?

Bár kinézetre egyáltalán nem hasonlítok a könyvben leírt Laurára, ez cseppet sem akadályozott meg abban, hogy szinte 95%-ban bele tudjam élni magam a karakterébe. A szerelme a profilozás és a kriminálpszichológia iránt, az, hogy ennyire érdeklik őt a megtörtént bűnesetek, mintha valóban önmagamat láttam volna visszaköszönni a sorok között, és a személyisége is számomra nagyon tetszett. Nem volt egy szürke kisegér, de nem is az a femme fatale akiket az előző kategória ellensúlyozására sajnos túl sokat használnak. Pontosan tudta mikor kell beszólni (viccesen, nem trágárul!), és mikor kell igenis nőiesen és meggondoltan viselkedni, miközben elég okos is volt. Máté karakterét szintén nagyon kedveltem, mert jó nyomozónak bizonyult, tisztelettudó és tényleg a munkájára összpontosított. Vagyis a szerelmi szál nem tántorította el a nyomozástól, nem kötötte le minden gondolatát és nem volt egy idióta macsó.

A korrajz szépen árnyalta a történetet, a megszólítások, az intézmények megnevezései, visszahoztak egy letűnt korszakot. A leírások és mivel a mai világunkhoz képest ez tényleg olyan mintha egy teljesen más hely lenne, engem kissé a skandináv krimikre emlékeztetett, amiket szintén nagyon szeretek.

A pszichológiai háttér megalapozott volt, sajnos Marion elrablása esetén azonban kicsit elkapkodottnak éreztem, mintha Laura túlságosan hamar rájött volna mindenre. A Edit meggyilkolásával kapcsolatban szerintem nagyon szép volt a vonulat és egyrészt a könyv meg tudott vezetni, másrészt mégis hagyott annyi információmorzsát, hogy részben magamtól is elkezdtem már rájönni mi is történhetett.

Külön élmény, hogy a könyv elejét a Balaton partján olvashattam!

Értékelés: 5 csillag

Csinos kis táncoslányok: Kylie Brant

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​múlt nem ereszt.

Évekkel ezelőtt, Saxon Falls városából eltűnt egy fiatal lány, Kelsey Willard, akit azóta halottnak hisznek. A tragédia sajgó űrt hagyott a lány családjában: az anyja gyógyszerekkel próbálja tompítani a fájdalmat, az apját lassan legyűrik a titkos démonai, mindeközben a húga szeretné végre maga mögött hagyni a múltat. De most egy újabb lány tűnt el a környékről. Az eset feltépi a Willard-család sebeit, visszarántja őket a múltba, és olyan események láncolatát indítja el, amire egyikük sincs felkészülve.

Mark Foster különleges ügynök kísérteties párhuzamokat fedez fel a két lány elrablásának körülményei között, így esélyt kap arra, hogy elfogjon egy sorozatgyilkost. De ehhez fényt kell derítenie a Willard-család féltve őrzött titkaira, és közben rájön, hogy az igazság sötétebb lehet, mint valaha képzelte volna. Ahhoz, hogy megtalálja az újonnan elrabolt lányt, előbb meg kell oldania egy régi rejtélyt: Kelsey Willardét.

Élve vagy holtan, a lány az egyetlen reménye, hogy megoldja az ügyet.

Hátborzongató thriller a balett-táncosok világából.”

Vélemény:

Vagy ez a könyv mégsem volt elég hátborzongató, vagy csak az én ingerküszöböm került már túl magasra. Egy biztos, a könyv számomra inkább krimi volt, mintsem thriller, ezt a későbbiekben kifejtem.

A könyv pozitívumaként felhoznám azt, hogy hála a Willard család tagjaink, az emberrablás és gyilkosság egy olyan oldalát is láthatjuk, amit sajnos kevésszer vetnek papírra, pontosan azt, hogy mit élnek meg a családtagok. Janie oldaláról a szociális szorongás kifejezetten érdekes volt, és az is, hogy a családjában szinte egyedül ő volt az aki tett is valamit az ügy előre mozdítása érdekében. A szülők szerepe számomra ettől sokkal gyengébb lett, azért mert semmi olyat nem mutattak amit ne lehetett volna látni más kismilliószor. A csalárd apa, az érzelmileg totálisan megrokkant anya…

A kliséhalomhoz még hozzácsapnám a nyomozó feleségét is, aki természetesen nem tudja elfogadni, hogy a férje a munkájának szenteli az életét. (Szerintem ezen bőven túl lehetne már lépni, mert minden második krimiben valamiért a nyomozó felesége, ki van akadva…) A nyomozási szál azért nagyon érdekes volt, az szépen fel lett építve.

A történet thriller vonulata talán egyedül Whitney szálán került elő, ahol lehetett látni milyen is amikor fogságban van. (Saját ízlésem szerint, én egy kicsikét több sötétséget elbírtam volna ide is, bár szerencsére az elmejáték nagyon ment.)

Szerintem egy krimi vagy egy pszicho thriller (utóbbinak nem szívesen nevezném a történetet) akkor működik a legjobban ha a történet folyamán végig nyomokat csöpögtet el az író, de ezek között a nyomok között akad ami félrevezető vagy akár olyan is, amiről az ember szinte csak a nagy fordulat után jön rá, hogy végig nyom volt. Bár a gyilkos kiléte meglepett, de mivel én magam nem éreztem úgy, hogy tudnék folyni a nyomozással, így nem lett egy „Hűha, és tényleg!” élményem, pedig nekem ezek nagyon jól szoktak sikerülni. Azt persze végig tudtam kik nem lehetnek gyilkosok, úgyhogy nem mondom, hogy a könyv meg tudott engem vezetni.

Egyszeri olvasásnak jó, bár azt kell mondjam olvastam már jobbat is a műfajban.

Értékelés: 3,5 csillag

A Dűne: Frank Herbert

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Az ​univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne.

Frank Herbert legendás regénye, amely megjelenésekor elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat, talán a legjobb science fiction, amit valaha írtak. A Dűne hatása ma már felfoghatatlan, az elmúlt fél évszázadban olvasók milliói fedezték fel az Arrakis világának részletességét, a szöveg szépségét és a könyvben rejlő filozófiát, társadalmi és vallási gondolatokat. Herbert lehengerlő és eleven története most átdolgozott kiadásban kerül újra az olvasók elé.

„A modern science fiction egyik alapköve."

Chicago Tribune”

Vélemény:

Mikor megnéztem a filmet már akkor tudtam, hogy lehetőleg minél előbb, a könyvet is szeretném elolvasni. Jól tettem, hogy hallgattam a megérzéseimre.

Itthon megtalálható jó pár darab a Kozmosz Fantasztikus Könyvek közül, többek között ebben a verzióban sikerült még évekkel korábban elolvasni a Csillagok háborúját is. Mikor rájöttem, hogy A Dűnének van egy ilyen verziója, akkor reménykedve néztem végig az egész könyvespolcot, de nem találtam. Végül könyvtárból tudtam megszerezni, ráadásul pont ezt a keresett verziót. Sajnos, mivel két külön könyvben jelent meg, így nagyjából 1 hónap telt el a két rész között (így sikerült beszerezni), de nem bánom, hogy ezt a verziót olvashattam, mert elképesztően sokat adott hozzá a retro életérzéshez, mint maga a történet is.

Bevallom őszintén, a leríás eleinte eléggé nehezen fogott meg. Gyakran túl vontatott volt, sokszor értelmezhetetlen, de ahogy haladtam előre a történetben, azon kaptam magam, hogy egyszer csak beszippantott. Bár nem is igazán a cselekménnyel, hanem magával a világépítéssel.

Bár a szereplők emberek voltak – nem idegen fajok, idegen kinézetű egyedei – mégis a vallás, a bolygók bemutatása, a politika, az emberi szerepek meggyőztek arról, hogy ennél földönkívülibb már csak akkor lehetne, ha olyan lények leírásai kerülnének elő. Egyszerre maradt nagyon életszerű és mégis közben világtól elrugaszkodott, ami közelebbivé tett egy amúgy nagyon távoli dolgot. Királydráma, politikai játszmák, akció, egy idegen világ szinte már dokumentarista bemutatása. Ott van például az Arrakis. Nem egy tucat sivatagbolygót kaptunk (bár szeretem a Star Wars világát is, de azért nem hunyhatok efelett szemet), hanem egy saját világot. Szabályokkal, saját vallási rendszerrel, élővilággal és mentalitással. Megtapasztalni azt a lapokon keresztül, hogy miképp változtatja meg az Arrakis az emberek felfogását. Hogy bármit is gondolt addig az ember a fontossági sorrendekről, hirtelen minden felborul és a víz kerül az első helyre.

Aztán ott vannak a szereplők. Mondanám, hogy jellemeik néha „ezerszer látottak” de közben mégis szinte minden klisét nélkülöztek. Paul nem csak a hős, aki nem akart az lenni (Harry Potter, Katniss Everdeen), hanem a saját élete irányítója és sokszor a saját sorsának akar keresztbe tenni egy-egy döntéssel. Jessica nem csak a szerető anya, hanem egyszerre tanácsadó, támogató, vallási vezető… minden amire adott pillanatban szükség lehet. Letot nagyon szerettem, kár, hogy túl hamar kellett tőle megválni. Azonban engem lepett meg a leginkább, hogy mennyire imádtam olvasni a Harkonnenek jeleneteit. A báró egyszerűen annyira okos volt, hogy néha teljesen ledöbbentett egy-egy eszmefuttatása (még ha ő is töltötte be az ellenség szerepét), Feyd-Rautha pedig olyan szinten megfogott, hogy olvastam volna még róla.

Összegezve: Nem lep meg, hogy ennyire nehéz ezt a történetet adaptálni, és csöppet sem bántam meg, hogy elolvashattam annyira újszerű élményt adott.

Értékelés: 5 csillag