Vadászat Pablo Escobarra: Steve Murphy – Javier F. Peña

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A ​Narcos, a Netflix kultikus sorozatának főszereplői, a legendás DEA ügynökök, Steve Murphy es Javier F. Peña szenzációs visszaemlékezése a Pablo Escobar elleni hajtóvadászatról.
Több évtizedes pályafutásuk legnagyobb kihívása a Pablo Escobar elleni harc volt Kolumbiában. A Netflix Narcos sorozata révén halhatatlanná vált két egykori kisvárosi zsaru most először meséli el az igaz történetét, hogyan vadászták le a világ elsőszámú narkoterroristáját, a kihívásokat, amelyekkel szembe kellett nézniük, és azokat a vadonatúj módszereket, melyekkel sikeresen megdöntötték a világ legkeresettebb bűnözőjének terror uralmát.
Az olvasók megismerhetik a Search Bloc, a Pablo Escobar felkutatására létrehozott különítmény működésének belső titkait, és a közös kolumbiai – amerikai munkacsoportét, melyek 18 hónapos intenzív munkája vezetett el végül Escobarhoz.
1992 júliusától 1993 decemberéig Steve és Javier állandó készültségben éltek, a medellini katonai akadémián felütve főhadiszállásukat.
Itt éltek, és itt dolgoztak,a kolumbiai hatóságokkal karöltve, hogy levadásszák azt az embert, aki sokak szerint érinthetetlen volt.
Az ő személyes élményeik, a most először nyilvánosságra kerülő, a DEA korábban titkosított belső információival együtt adják a gerincét ennek a lenyűgöző történetnek, két amerikai ügynökről, akik mindent kockára tettek,hogy elkapják a világ legkeresettebb bűnözőjét, Pablo Escobart.”

Vélemény:

Elsőként ki kell jelentenem, hogy ha nincs a Narcos sorozat, akkor egyáltalán nem kezd el érdekelni ez a téma. Azonban megnéztem, teljesen magával ragadott az a történelmi időszak és világ, amit lefestett, én pedig elkezdtem ezen a területeken könyveket keresni.

Ebben a témában elsőként a Mrs. Escobar-t olvastam el, ahol Victoria mesélt arról, hogy ő miképp is élte meg a történéseket férje mellett, valamint milyen hatással volt rá a férje halála. Mikor megjelent a Vadászat Pablo Escobarra, ráadásul a két DEA ügynök elmesélései alapján, tudtam, hogy én ezt is látni akarom. Egyrészt azért mert a nyomozói munka, főleg a DEA munkája (Drug Enforcement Administration (Kábítószer-ellenes Hivatal) Szövetségi Igazságügy-minisztérium alá tartozik. Fő feladata a kábítószercsempészés és terjesztés megakadályozása, illetve a kábítószerrel kapcsolatos szervezett bűnözés elleni küzdelem). Másrészt azért, mert a sorozatban megismert Steve és Jaiver párosát nagyon megkedveltem és érdekelt a valóság mennyire állt összhangban az ott tapasztaltakkal.

Eleinte persze inkább az ő életükről volt szó. Hogyan is váltak nyomozókká, miképp is alakult az életük még Kolumbiába nem jutottak, és bár sokan azt nehezményezték, hogy az Escobar körüli történésekre az eleje kevésbé összepontosít, emiatt unalmas, nekem épp az tetszett, hogy jobban meg lehetett őket ismerni. Hogy nem csak két ügynök voltak akik leírták a munkájukat, hanem meséltek arról miért lettek nyomozók, miért épp a DEA lett az általuk választott terület és bizony azt is, milyen érzést váltott ez ki a családjaikból. Emiatt elmondhatom, hogy például minden tiszteletem Connie-é, Steve feleségéé, aki bármikor képes volt összecsomagolni és új életet kezdeni ha a férjét áthelyezték, elviselte, hogy gyakran napokig nem látták egymást.

A könyvben én azt is meglepetten tapasztaltam, mennyire érezhető volt, hogy néhány emlék sokkal több érzelmet váltott ki belőlük, mint mások. Valamint, hogy ennyi év után mik voltak azok, amik még mindig eszükbe jutottak. Mert bármennyire érdekesnek is találjuk mi többiek azt, hogyan fogtak el egy-egy bűnözőt, nekik igazából ez csak a munkájuk részét képezte, ami néha persze jár érdekes eseményekkel, de végeredményben csak elvégzendő feladat. Nem úgy például az, amikor Javier a családjáról mesélt, vagy amikor Steve az első lányuk örökbefogadásáról. Ezek adták a könyv igazi lelkét.

Tudtak érdekes információkkal szolgálni az Escobar utáni hajszát illetően is, valamint az is érdekes volt, ahogy a halálát követő érzéseikről meséltek. Azonban ki kell mondanom, hogy ez a könyv nem annyira olvasmányos, hogy az bárkit megfogjon. Leginkább akkor tudom ajánlani ha valaki már kellően utánanézett és/vagy látta a sorozatot, esetleg más dokumentumfilmeket mert sok név máskülönben csak adathalmaz lenne.

A kiadással kapcsolatban annyit, hogy akadtak durva elírások és elgépelések a könyvben, valamint a formázás során is maradt benne hiba (sorkizárt írásmód miatt egy sorban összesen két szó szerepelt, amit nem is értettem és az egyik szó a sor elején a másik a végén). Nem volt benne túl sok, de azért szembeötlőek voltak, amit a kiadó más könyvénél is tapasztaltam már.

Számomra érdekes volt a könyv, némi kihagyás után újra sikerült elmélyednem ezekben az eseményekben, és sokat segített, hogy új szemmel nézzek a sorozat néhány történésére.

Értékelés: 4,5 csillag

Kedvenc idézeteim:

„Természetesen mindent tudtam Nuevo Laredóról! Hiszen ott volt a határ másik oldalán, ahol felnőttem. Bele se gondoltam, teljesen fellelkesültem, és a La Zonáról beszéltem. Fecsegtem a csehókról, azzal hencegtem, hogy milyen sok időt töltöttem a Pagallóban és a 123-asban – olyan klubokban, amelyek egyben igazi bordélyok is voltak. A gazfickó rögtön kevésbé tartott gyanúsnak, és már a pisztolyát sem markolta olyan erősen.
Azt hiszem mégsem volt hasztalan, hogy annak idején a középiskolás haverjaimmal olyan sok időt töltöttem a kocsmákban, és a piros lámpás negyedet is felkerestük.”

„Az ügynökök sok áldozatot hoznak a munkájuk érdekében, ami időnként még több áldozatot követel a családjuktól. Egy házastársnak erősnek kell lennie, hogy elfogadja, az ügynök milyen sokat van távol, ő pedig vezesse a háztartást, foglalkozzon a gyerekekkel, és közben háttérbe helyezze a saját pályáját. Már tudtam, hogy sok ügynök házassága válással végződik, mert az eredményes ügynöki munka nagyon sok stressznek és megpróbáltatásnak teszi ki a családot. A stresszhez hozzájárul még a bűnüldözés egyik legkeményebb munkáját végző ügynök biztonsága miatti aggodalom is. Tudtam, hogy sokat leszek majd távol otthonról, és Connie-nak bizonyára rengeteg időt kell egyedül töltenie.”

A lány és a farkas: Sarah Blakley-Cartwright

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A faluban megkondul a harang egyszer, kétszer, háromszor valakit megöltek. Negyedszer is megszólal… A gyilkos a Farkas. Amikor még a falvak olyan kicsik voltak, hogy mindenki ismert mindenkit, egy kislány harcolt, hogy meglelje a maga útját. Valerie nem jó kislány. Amikor a helyi vérfarkas kiszemeli magának, Valerie-nek lehetetlen döntést kell hoznia. Senkihez sem fordulhat, miközben választhat a rákényszerített házasság, és a szökés között igaz szerelmével. Az apja a helyi iszákos, az anyja irányítani akarja, és a többi lány – ők gyorsan boszorkánynak kiáltják ki. Ki menti meg Valerie-t? Meg tudja menteni saját magát? A klasszikus gyermekmese lebilincselő újragondolásában nehéz lehet megtalálni a happy endet.”

Vélemény:

Szóval vérfarkasok? Azt hiszem, itt rám van szükség! Mint már egyszer az Újhold kritikámnál kifejtettem a farkasok, és ezáltal a vérfarkasok történetekben mindig is a szívem csücske voltak, így ez a könyv szinte hívogatott engem.

Amit olvasás előtt közvetlenül tudtam meg, hogy a könyv a film alapján készült. Emlékszem a filmre, még fiatalon láttam és emlékeim szerint egészen bejött nekem. Meglepő volt és fordulatos, bár úgy érzem ott is volt bennem egy-két kérdés. Ami viszont már akkor is megfogott a hangulat volt. Az a tipikus kissé sötétebb hangvételű középkori meseszerű világ, ahol a falu lakói rettegnek a farkastól. Pontosan tudtam, hogy mire számíthatok majd, így nekem a könyv vége nem jelentett csavart, de nem is igazán bántam. Azt vártam, hogy majd hátha itt kicsit alaposabban belelátok a történet mozgatóiba.

Amit kaptam azonban… Enyhén megkérdőjelezhető. Peter és Valerie kapcsolata nekem cseppet sem volt átérezhető, még annyira sem, mint a filmben. Szerintem ehhez a történet túl rövid és túl kevés napot akar felölelni. Nagyon zsúfolt volt, túl sok mindennel, amik közül semmi sem lett igazán kifejtve. Példának okáért ott van Henry, aki feleségül akarja vennie Valerie-t de szerintem két mondatot, ha váltottak egymással az egész könyv alatt. Miért akarja őt elvenni? Mert szép… Uram atyám… ha már kikönyörgi az apjánál, hogy hadd vegyen el egy nála szegényebb lányt, legalább legyen már komoly indoka. Szereti? Biztos, de igazából azt sem tudtuk meg miért.

Valerie-nak mindössze két-három személyiségjegye volt, ami egy filmtől elmegy, de egy könyvben, ahol az ember nincs beleszorítva abba, hogy mondjuk, másfél óra alatt véget kell érnie a történetnek, nem értem miért nem lehetett több időt adni úgy mindenre. Értem, hogy az események pár nap alatt játszódnakm de könyörögöm… Akkor kezdődhetett volna hamarabb és egy ideig csak a fiúkkal ismerkedhettünk volna, vagy a többi nap eseményeit sem úgy kellett volna megírni, mintha snittek lennének egy forgatókönyvben. Négy sor, jelenetugrás. Majd egy oldal és megint jelenetugrás.

A történet tetszett, de ha csak ennyit akartam volna belőle, akkor újra megnézem a filmet, mert a könyv egy kicsit sem adott hozzá semmit, pedig szerintem, ha valaki úgy dönt egy film vagy sorozat alapján ír egy könyvet, akkor igenis vegye a fáradtságot, és éljen a költői szabadsággal. Ott van például Valerie családja. Az apja a helyi iszákos… nem viccelek a könyv háromnegyedén keresztül ez az egy infó, amit tudunk róla. Az anyukája szép, a nagymamája kedves, ő maga meg fura… ennyi. Mind emellett a leírások sem voltak olyan eget rengetően különlegesek, semmi olyan, amit ne láthattunk volna már. És még ha akadtak is érdekes karakterek például Solomon atya, róla sem tudtunk meg igazából semmit, és valahogy azt érzem a könyv inkább ilyen szinten csak elvett, mert a filmben legalább hozzáadott valami kis pluszt Gary Oldman színészi játéka.

Ha valaki még sosem látta a filmet és nem is olyan nagy filmezős, sokkal inkább könyvmoly, annak tudom ajánlani, mert elég csavaros a történet és a végéig lehet izgulni. Azonban ha valaki látta a filmet, annak csak időhúzás lenne, hosszútávon semmi többet nem ad.

Értékelés: 3,5 csillag

Breaking Dawn – Hajnalhasadás: Stephenie Meyer

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Bellának döntenie kellett: a halhatatlanok sötét, de csábító világát választja-e, vagy a teljes emberi életet? Márpedig ez a döntés lesz az a hajszál, amelyen két törzs élete is múlik.
Most, hogy Bella meghozta a döntést, megdöbbentő, váratlan események sorát indítja el vele, amelyeknek felmérhetetlen, megsemmisítő következményei is lehetnek.

A Twilight saga legújabb döbbenetes, türelmetlenül várt kötetében, a Hajnalhasadásban végre fény derül ennek a lenyűgöző romantikus történetnek minden titkára és rejtélyére.”

Vélemény:

Az „újraolvasás” első olyan könyve, amit még sosem vettem a kezeim közé. Vagyis ez kamu. Emlékszem, hogy a Napfogyatkozással együtt vettem ki a könyvtárból, de mivel azt félbehagytam így ehhez már hozzá sem kezdtem. Fogalmam sem volt milyen érzéseket tápláltam volna a könyv iránt akkor, de a mostani énem kifejezetten élvezte. Sőt! Megkockáztatnám, hogy ha a Bree Tanner könyvet nem veszem figyelme a sorozatból ez lett a kedvenc részem. És kifejezetten örülök, hogy már érettebb, komolyabb korban talált rám.

A történet három részből áll. Az első Bella szemszöge, ami az esküvő, és a nászút körül forog. Ez az egész annyira nem ragadott magával, de valahol aranyos volt azt olvasni, ahogy végre egymásra találtak. Edward is ki tudott kapcsolni, rájöttem, hogy a könyvekben nagyon szeretem ezt az énjét. Mikor nem feszeng és idegeskedik állandóan. Aztán jött az a bizonyos pillanat és…

Jacob szemszöge. Hogy nekem mennyire ez volt az egész könyvsorozat fénypontja, azt szavakkal nem tudom kifejezni. Jó volt az ő szemszögén keresztül látni az eseményeket. Egyrészt mert ritka fordulat volt, másrészt mert kiderült az írónő ügyesen játszok a különböző szemszögekkel bár ezt már Bree esetén is tapasztaltam. Jacob egyáltalán nem volt Bellás. A gondolatai, a szóhasználata és minden egyéni döntése önálló entitásként működött, így valóban azt éreztem egy teljesen más karakter fejében járhatok. Tetszett a falkadinamika, meg úgy az egész amit a vérfarkasokból itt… bocsánat, alakváltókból kihoztak. Jacobot vezetői szerepben látni szerintem remek húzás volt, főleg belegondolva abba, hogy honnan is indult ez a szereplő, és tetszett az a kapcsolat, ami közte és Edward között kezdett kialakulni, ami már majdnem tényleg egyfajta barátságba hajlott. Mikor a Jacob és falkája összedolgozott a vámpírokkal az kimondhatatlanul szép volt szerintem, főleg a gondoskodás miatt, amit például Carlisle és Esme az irányukba tanúsított.

Ennek végeztével újra Bella fejébe láthattunk bele, aki próbálta megszokni milyen is a vámpírlét és újdonsült családja… Mintha azzal hogy Bella átváltozott az idegesítő személyiségét is maga mögött hagyta volna. Komolyan tudtam őt kedvelni, mert végre nem csak ő maga állt a saját élete középpontjában, hanem képes volt másokkal is törődni. Ahogy ekkor ismerkedhettünk meg a többi vámpírral is, ami megint tovább színesítette a világot. Kicsit el is gondolkodtam rajta, hogy miért csak jóformán az utolsó részre kellett ilyen érdekes karaktereket behozni, de végül is elengedtem a dolgot. Örülök, hogy megismerhettem őket.

Értékelés: 5 csillag

Spoiler:

Mondjuk szerintem nincs ember, aki ne tudná, hogy Bella és Edward ebben a könyvben szülők lesznek. Ráadásul a jó öreg természetes úton és úgy vettem észre ez az, ami mindig kiveri az embereknél a biztosítékot. Mert bele lehet kötni, hogy de hát, ha halott és jéghideg meg nincs vérkeringése, akkor hogy?... Mintha abba kötnénk bele, hogy Frankenstein, hogy tudott holtakból életet teremteni. Vagy abba, hogy öregedhetett Dorian Gray helyett a portréja. Híres irodalmi művek ugye? De mégsem lovagol senki ezeken az apró részleteken, pedig ott is max annyira voltak alátámasztva, mint itt.

Nem az volt szerintem a lényeg, hogyan is fogant a gyerek (bár amúgy tök jó magyarázattal szolgáltak), hanem az milyen történetet indított el, és mit váltott ki a szereplőkből. Bella végre nem volt önző, Jacob megtalálta a társát (ez a másik amit gyakran nehezményeznek de szerintem a bevésődés egy annyira gyönyörű dolog a történetben… és sokkal tisztább és mélyebb és érdekes mód erre is kitér a könyv, hogy senki ne akarjon rosszra gondolni), és végül is Renesmee születése és életet alakította a könyvet. Szerintem nagyon kellett ide, és továbbra is tartom a kedvencem lett ez a rész. 

Evelyn Hardcastle 7 halála: Stuart Turton

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A ​Blackheath-ház szabályai: Evelyn Hardcastle-t este tizenegykor meg fogják ölni. Nyolc nap alatt nyolc különböző szemtanú bőrébe bújhatsz. Csak akkor engedünk szabadon, ha elárulod nekünk a gyilkos nevét. Érthető? Akkor kezdjük!

Evelyn Hardcastle meg fog halni. És minden egyes nap meg fog halni, amíg Aiden Bishop nem nevezi meg a gyilkosát, és nem töri meg az átkot. Ám valahányszor új nap kezdődik, Aiden egy másik szemtanú testében ébred. A gazdatestek között pedig lesznek segítőkészek, és olyanok is, akik csak annyit segítenek, amennyit feltétlenül szükséges. Az év legeredetibb bemutatkozó regénye kivételes fantáziával fűzi össze a történetszálakat, és az olvasót egészen az utolsó oldalakig bizonytalanságban tartja.

Stuart Turton Evelyn Hardcastle hét halála című könyve megkapta a 2018-as Costa-díjat a legjobb brit bemutatkozó regény kategóriában, a Books Are My Bag a legjobb bemutatkozó regénynek, míg a NetGalley UK 2018 legjobb regényének választotta, valamint felkerült a Specsavers Nemzeti Könyvdíj legjobb új szerzőinek rövidlistájára. A Waterstones 2018 októberében a hónap legjobb könyvének választotta.”

Vélemény:

Sosem éreztem még késztetést arra, hogy egy vélemény elején ennyire kimondjam a következő sorok teljesen szubjektívak lesznek!

A könyvet nagyon, de nagyon nehezen kezdtem el. Hiába olvastam a fülszöveget, hiába tudtam, hogy miről lesz majd benne szó, valahogy nem erre számítottam. A leírás alapján azt hittem, hogy legalább a főszereplőnk tisztában lesz majd azzal mi is zajlik körülötte, de az első fejezet után kiderült számomra, hogy ez nem így lesz.

Teljesen egyéni probléma, de én mindig sokkal jobban szerettem azokat a könyveket, amik képesek voltak beszippantani. Ahol már az első oldalaknál felleltem egy szereplőt, akinek a gondolatai magával ragadtak, akivel lehet azonosulni, vagy akiért csak izgulhatok egy kicsit (legyen ez egy alapjaiból felépített fantasy világ, vagy csak egy szimpla krimi). Jelen esetben azonban pont ez nem adatott meg számomra. Tudtam, hogy oda kellene figyelnem minden apróságra, de a könyv írásmódja miatt csak kapkodtam a fejem és egy pillanatra sem tudtam megnyugodni és azt mondani, hogy értem. Mivel minden apróság rengeteg idő után derült ki, nagyjából a könyv végére kezdtem el beleélni magam az olvasásba, ami nem éppen pozitívum a számomra, mert közben nem volt bennem semmi hajtóerő csak az, hogy ezt is a befejezett könyvek közé tehessem. Szinte magam elé sem tudtam képzelni az egész helyzetet, nem láttam a szereplőket, nem láttam a helyszínt. Számomra nagyon fontos a karakterek jelleme és mivel itt a könyv legfőbb vonala miatt senkit nem ismerhettünk meg úgy igazából, hisz minden karaktert Aiden és önmaga egyfajta groteszk egyvelegét alkotta, senkit nem tudtam közel engedni magamhoz. A „pestisdoktor” felbukkanása néha szinte már komikusan kiugrasztott engem az amúgy sem teljesen rendes olvasási élményből.

A könyv elején azt éreztem, hogy ez számomra mindössze 3 csillagot fog érni. Azonban szerencsére, ahogy a könyv felétől végre valahára minden kezdett értelmet nyerni úgy éreztem egyre én is inkább azt, hogy az eddigi „szenvedések” a sok összeszedetlen jelenetből megérték a várakozást. A könyv egyik nagy csavarja számomra elég hamar kirajzolódott, méghozzá az, hogyan is került Aiden ebben a helyzetbe, azonban a krimi része szinte egyáltalán nem tudott lekötni. Evelyn gyilkosával kapcsolatban a végső csavar bár kikövetkeztethető volt és így nem lepett meg annyira, nekem egyáltalán nem tetszett mert valahogy már túlságosan sok volt.

A konklúzióm az, hogy nem volt egy rossz olvasás, de ezt a történetet egyszerűen nem nekem találták ki. A 4 csillag éppen ezért inkább az amúgy elgondolásában jó ötletnek és néhány fordulatnak szól. A megfogalmazással és a felvezetéssel nem békültem ki.

Értékelés: 4 csillag

 

Bree Tanner rövid második élete: Stephenie Meyer

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Bree Tanner alig emlékszik előző életére, mielőtt érzékei csalhatatlanok, reflexei emberfelettiek és fizikai ereje megállíthatatlan lett volna. A szűnni nem akaró szomjúság előtti életére… az életére, amikor még nem volt vámpír.
Csupán annyit tud, hogy újszülött társaival élni kevesebb betartandó szabályt és még kevesebb elkerülhetetlen következményt jelent: figyelj a hátad mögé, ne vond magadra a figyelmet, és mindenekfelett érj haza napfelkelte előtt, vagy meghalsz. Amit nem tud: halhatatlan életéből már nem sok van hátra.
Aztán Bree váratlanul barátra lel, egy újszülött vámpír személyében. Diego hozzá hasonlóan kíváncsi teremtőjükre, akinek még a nevét sem tudják. Amikor felismerik, hogy az újszülöttek csupán sakkfigurák egy elképzelhetetlenül hatalmas játékban, Bree-nek és Diegónak el kell döntenie, hogy melyik oldalra áll, és kiben bízik meg. De ha minden, amit a vámpírokról tudsz, hazugságon alapul, hogyan derítheted ki az igazságot?”

Vélemény:

A legrövidebb (csak 150 oldal :O ) és eddig számomra mégis a legjobb könyv. Hivatalosan a Napfogyatkozás történetét kapjuk egy másik elbeszélésben, vagyis annak inkább egy részletét.

Bree személyisége engem nagyon megfogott. Mindössze 15-16 éves, aki ráadásul emberként sem élt fényűző életet, és vámpírként sem egy palotába került ahol luxus kocsikkal furikáznak és szigeteken nyaralnak. Neki a vámpírlét tényleg a túlélésről szólt, ez pedig minden gondolatában visszatükröződött. Számomra sokkal jobb mesélő volt, mint Bella valaha is, mert nem ringatta magát álmokban. A Diegoval való kapcsolata kissé talán túl gyorsan alakult de ez a könyv terjedelmének tudható be, és annak, hogy pontosan tudni lehetett mi is lesz ennek a vége…

A könyvben Riley egy erősebb vezéregyéniségnek tűnt, aki még így is igazából csak azt adta tovább, amit korábban parancsba kapott. Akadtak itt meglepetések is azért, amik rendesen felbolygatták a Napfogyatkozás alatt tapasztaltakat. És előkerült egy karakter Fred, aki a képessége miatt és a maga nemében is fantasztikus volt.

A könyv számomra azért annyira erős, mert tényleg vámpírokat kapunk… okés hagyjuk a csillogás részt. De ezek a vámpírok meggondolatlanok, hadakoznak egymással, tombolnak és kezelhetetlenek és minden szinten Cullenék ellentétei. Valódi vámpírok valódi érzésekkel és néha egészen hátborzongató volt olvasni egy-két jelentet, és néha hajlamos voltam elfelejteni, hogy bizony ezt is az írta, aki a ki… ott Bella Swan-t.

Jasper is több szerepet kapott, újra lehetett egy kicsit az a személy, akinek igenis van tapasztalata az újszülött vámpírok kezelésében, és katona és harcos (és ha már Jasper nálam ő mindig plusz pont)… és mindenki kicsit másabb személynek érződött Bree szemén keresztül. Tetszett ez a megközelítés.

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jeleneteim:

„– Riley-nak olyanokat kellene keresnie, amilyen te vagy. Okosakat, nem csak az idióta bagázst, amit Raoul hoz. Fogadjunk, hogy amikor még ember voltál, nem voltál valami kokós prosti!
Ez kínosan érintett. Türelmesen várta a választ, mintha semmi furát nem mondott volna. Nagy levegőt vettem, és visszagondoltam.
– Elég közel jártam hozzá – ismertem be, miután kitartóan figyelt. – Még nem jutottam el odáig, de talán néhány hét… – Vállat vontam. – Tudod, nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy azt gondoltam, nincs semmi erősebb ezen a Földön, mint a jó öreg éhség. Erre kiderül, hogy a szomjúság rosszabb.”

"– Kérem! – ismételtem, hátha gyorsabban túl leszek rajta. – Nem akarok harcolni.
Bár még mindig ugrásra kész volt, az arca megváltozott. Nem egészen értettem a pillantását. Arcán értelem, tapasztalat és még valami tükröződött. Együttérzés? Vagy minimum sajnálat.
– Én sem gyermekem – mondta nyugodt, jóságos hangon. – Csak védekezünk.”

 

Eclipse – Napfogyatkozás: Stephenie Meyer

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Miközben Seattle-t rejtélyes gyilkosságsorozat tartja rettegésben, és egy gonosz vámpír még mindig nem adta föl, hogy bosszút álljon rajta, Bellát továbbra is minden oldalról veszély környékezi. És mintha ez nem lenne elég, kénytelen választani Edward iránt érzett szerelme és Jacobbal való barátsága között – és közben tudja, ennek a döntésnek az lehet a következménye, hogy újra lángra lobban az ősi ellenségeskedés a vámpírok és a vérfarkasok között. Miközben vészesen közeledik az érettségi időpontja, Bellára még egy további döntés is vár: választania kell élet és halál között. De vajon melyik melyik?

Azok az olvasók, akiket rabul ejtett az Alkonyat és az Újhold, ugyanilyen mohón falják majd Stephenie Meyer magával ragadó vámpír-történetének rég várt harmadik kötetét, a Napfogyatkozást is.”

Vélemény:

Féltem ettől a könyvtől, hisz emlékszem annak idején a Twilight saga elolvasására tett kísérletem emiatt fulladt kudarcba. Tizennégy évesen az egyetlen gondom a könyvvel az volt, hogy Bella szemszögét látva mást sem kaptam csak Edward utáni nyáladzást. De mi a véleményem így röpke 11 év (te jó ég!) távlatából?

Az, hogy nem is éppen az Edward iránti érzései bosszantottak Bellában igazán, hanem konkrétan az egész személyisége úgy, ahogy van. Gyűlöltem a gondolatait olvasni. Mert önző, aki nem gondol sem a barátaira, sem a szüleire. Hisz vámpír akar lenni és még ha át is fut az agyán, hogy akkor örökre elveszíti őket, az Edward iránti vágyódása ennél erősebb. Nem akarja elveszíteni Jacobot sem mert baromira makacs, és amire ő egyszer rátette a kezét az már az övé. Jacob ennél ezerszer jobbat érdemelne és már kezdtem azt érezni, hogy Edward is. Egy biztos… Bella egyetlen szerencséje tényleg az volt, hogy Edward nem tudta kiolvasni a gondolatait, máskülönben úgy dobta volna, hogy nyekken.

De mi mentette meg számomra mégis ezt a könyvet így felnőtt fejjel, sokkal érettebben? És mi az ami miatt 3-4 nap alatt ledaráltam…

Egyértelműen minden, ami nem Bella.

Először is kezdem azzal, ami az egész könyvön átível. Bella, Edward és Jacob hármasa nem egy egyszerű szerelmi háromszög. Konkrétan nem két férfi között kell választani hanem két életút, két világ között. Az egyikben ember maradhat, a másikban vámpír, és viselnie kell az ezzel járó minden következményt. Nem kis kérdés, bár számomra Jacob magasan verte ezt a vitát. Talán mert nekem a közvetlen stílusa sokkal inkább bejött, mint Edward kimértsége, és mert mellette Bella nem kellett volna, hogy lemondjon olyan sok mindenről… Meg hát továbbra is imádtam a farkasokat és a köztük lévő dinamikát.

Ha már farkasok… Itt jött a másik pozitívum az a fejezet, melyben a törzs legendáit ismerhettem meg sokkal közelebbről. Annyira meseszerű volt az egész, annyira lélekből szóló és szép, hogy már csak a vérfarkasok eredettörténetéért érdemes lett volna elolvasnom ezt a könyvet. Itt jegyezném meg a film ezt cseppet sem adja át annyira, nem is lep meg, hogy aki csak azt látta, vagy puszta jeleneteket belőle nevetségesnek találja őket. A könyvben sokkal inkább lelki ez a kapcsolat.

Még két pont, melyeket muszáj, vagyok összevonni Rosalie és Jasper élettörténetei, és az, hogyan lettek belőlük vámpírok. Mint már említettem, Jasper kifejezetten közel áll a szívemhez, és ráadásul élete egy olyan aspektusáról mesél, mely egy számomra mindig is érdekes időszakban, az Amerikai Polgárháború idején játszódott. Talán ebben a könyvben bontakozhatott ki eddig leginkább úgy, mint az egykor élt katona. Rosalie története pedig egyszerűen szívszorító volt. Már csak az ő meséik külön történeteket érdemeltek volna, és biztos vagyok, mind a kettő élvezetesebb lenne, mint Bella karaktere. 

Szóval így jelen állás szerint a véleményem az lenne, hogy Bella a legrosszabb ember valaha... viszont minden más szereplő, és történeteik miatt érdemes volt elolvasnom ezt a részt is újra, és megkockáztatom, jelenleg ez tetszett a legjobban. 

Értékelés: 4,5 csillag

Kedvenc jelenetem:

"– Ő már ott volt, és rám várt. Természetesen. – Jasper halkan felnevetett. – A pult mellett ült. Amint beléptem leszökkent a bárszékről, és egyenesen felém indult. Megdöbbentem. Azt hittem, talán meg akar támadni. A múltbéli tapasztalataim alapján csakis így tudtam értelmezni a viselkedését. „Nagyon megvárakoztattál!”, ezt mondta.

Észre se vettem, hogy közben Alice odajött mellém, és most ott állt mögöttem.

– Te pedig meghajtottad a fejed, mint afféle jól nevelt déli úriember, és azt mondtad: „Sajnálom, hölgyem!”. – Alice az emlék hatására felnevetett.

Jasper rámosolygott.

– Te pedig odanyújtottad a kezed, és én megfogtam, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit is csinálok. Száz év után először éledt bennem remény… – mondta és megfogta Alice kezét."

Édes lázadás (A szerelem rabszolgái 2.): Budai Lotti

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Az Édes lázadásban folytatódnak a D'Avila család asszonyainak kalandjai és viszontagságai. A századfordulóhoz közeledve a Fehér Orom ültetvényt immár Veronica két örökbe fogadott lánya, Ana és Rebecca vezeti, és a testvérekre hamarosan nehéz idők várnak: Kubát újra eléri a forradalom szele, amely végleg kisöpri a rabszolgaságot és a spanyol elnyomókat a szigetről. A két testvér azonban nagy árat fizet ezért: nemcsak a szerelem és a féltékenység, de a háború eseményei is közéjük állnak, árulások és ármányok sorát indítva útjára… És felfedve egy régi titkot, amely éppúgy megpecsételi sorsukat, mint az Öreg Morró réges-régi jóslata.

Budai Lotti az Édes ébredés folytatásaként most a 19. századi gyarmati Kuba egy újabb izgalmas időszakát és a d'Avila család következő generációjának kalandjait mutatja be.”

Vélemény:

Vártam egy kis időt a két könyv között. Azért mert másokat is beidőzítettem és azért is, mert féltem, hogy hamar megcsömörlenék, ahogy azt az egymás után hasonló könyvek esetén átélni szokásom. Igazából nem is gond, hisz a könyv nem követte szervesen az első rész eseményeit, persze annak ismerete eléggé kellett hozzá.

Először is azt kell mondjam, olvasva mások értékeléseit és véleményeit, hogy sokaknak a második rész sokkal jobban tetszett, vagy legalábbis épp annyira mint az első. Nos, esetemben inkább az első állt közelebb hozzám. Az a könyv számomra tényleg szolgált egy-két „hűha” élménnyel, a karakterek jól kiforrottak voltak, szépen volt felépítve számomra, hogyan alakultak A pontból B pontba. A gonosz karakterekről szabály szerint rettegtem, Veronicát pedig tudtam kedvelni… Ami viszont ezt a könyvet illeti, már akadtak fenntartásaim.

Először is Rebecca története számomra túl gyors volt. Egészen onnan, hogy hol tartott azt elején és a végére hová jutott és ebből sajnos pont a legizgalmasabb részeket nem láttuk, a harcokat és azt, hogyan keveredik valódi szerelembe. Kicsit láttam volna ezekből is ha lehet. Ana esetén is kissé ez volt az érzésem, hogy egy picit ugrálós és kapkodós lett.

De ami a leginkább bosszantott a történetben, hogy komolyan nincs egyetlen olyan férfi sem aki ízig vérig fehér lenne (nem rasszizmusból mondom), és mégis kedves? Mindenkiben kell, hogy legyen valami szépséghiba ami miatt lehet őt hosszabb távon utálni? Mindenki részeges és erőszakos? Értem én, hogy abban a korban ez egyfajta tendencia volt, de minden ilyen férfit kétszínű szörnyetegként ábrázolni nekem már enyhén sok volt.

A másik az, hogy ha Veronica a saját bőrén tapasztalta meg mennyire megkeseríthetik egy ember életét a titkok ő miért gondolta, hogy a titkolózás lesz a legjobb megoldás a lányai esetén?

Történelmileg nagyon tetszett a kor és a helyleírás és szerettem benne a keretet amit a jóslás adott meg, a végén pedig szó szerint padlót fogtam. Mivel bizonyos értelemben szép folytatása volt az előzőnek így alapvetően gyorsan végeztem vele, és a szépséghibái ellenére is fenn tudta tartani a figyelmem. Kicsit azt tudnám elmondani, hogy kevésszer kaptunk benne igazán boldog pillanatokat, mert épp azok lettek átugorva vagy pár mondatban lerendezve, szerintem egy kis összhang és egyenlítettség jót tett volna neki, hogy az ember ne csak a folyamatos fájdalmat kapja a lapokról.

Értékelés: 4,5 csillag

 

New Moon – Újhold: Stephenie Meyer

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Bella mer szeretni. Az élete árán is. Edward Cullen titkokkal terhes hosszú élete során először igazán boldog végre. És ekkor kezdődnek csak az igazi bajok. Egyetlen ostoba pillanat végzetes következményekkel jár. Edward maga mögött hagy mindent, Bella pedig majdnem belehal a veszteségbe. S miközben hátborzongató halálesetek tartják izgalomban Forks városát, különös árnyak kószálnak a rezervátum körüli erdőkben, Bellát pedig egy furcsa hang bűvöli egyre hajmeresztőbb őrültségekbe. A földgolyó túloldalán Edward végzetes lépésre készül, de ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorja valamennyiüket… Hát mégis rémálommá válhat ez a szerelem? Elfogyhat, mint a Hold?”

Vélemény:

Emlékszem, hogy ez volt az első könyv a sorozatból, melyet elolvastam és akkor 13 évesen nagyjából, teljesen lenyűgözött. Imádtam, szerettem a karaktereket és el tudtam vonatkoztatni Bella személyiségétől – vagy legalábbis akkor kevésbé tűnt fel számomra.

De mi a véleményem róla most?

Nos, először továbbra is tartom azt, hogy ez a sorozat cseppet sem olyan pusztulatosan rossz, mint ahogy a közmegegyezés ítélte. A könyv igazán érdekes témával indult, méghozzá az öregedés problémájával, ami ha a párod örökre fiatal marad, egy elég sarkalatos pont lehet. Őszintén ebből a szempontból meg tudtam érteni Bella problémáját, hisz a legutóbbi születésnapomat már én is inkább keserédesen éltem meg, mintsem vidáman, hisz ahelyett, hogy örültem volna mennyi mindent megéltem már, azt éreztem, hogy egyre idősebb leszek, az életem pedig még a kanyarban sem tart. Persze neki nem ez okozta a fő feszültséget, de az, hogy nem volt vidám, teljesen elfogadható.

A könyv legnagyobb részében Cullenék nélkül kell megtapasztalnunk a forksi mindennapokat, amik eleinte Bellának is kínzóak voltak, de szerintem az olvasónak még inkább. Minden ember tapasztalta már azt, milyen kikerülni egy egetrengetően hatalmas és lelkesítő szerelemből, és mindenki túlélte. Itt sem az bosszantott, hogy Bella nehezen kezelte a helyzetet hanem az, hogy senki másra nem volt figyelemmel. Komolyan néha már elképesztően sajnáltam szegény apját, hogy egy ilyen lány jutott neki, akitől szinte semmi szeretet nem tud kapni, csak folyamatosan a problémázás megy. Big respect for Charlie! Szóval a könyv azért volt sokkal rosszabb, mint az előző, mert míg ott Bellában lehetett találni olyan pontokat amiért kedveltem, itt szinte teljesen kivetkőzve magából, egy önző, makacs liba módjára állt hozzá mindenhez. Az embereket (+ vérfarkasokat és vámpírokat) akik körülvették mind olyan szempontból használta, hogy az neki az előnyére váljon, ami szerintem undorító, néha legszívesebben felképeltem volna.

Na és akkor ami megmentette számomra a könyvet a vérfarkasok és a Volturi. Utóbbi mindössze azért, mert felüdítő volt igazi vámpírokat látni a könyvben akik bár – lévén tiniknek írt könyvről van szó – nem vérengzenek nyíltan, de azért olvasva a sorok között az ember látja benne a komor jeleneteket. De a fontosabb a könyvben a vérfarkasok szerepe volt. Egyszerűen imádom, hogy a farkas legendákat az írónő az őslakos amerikai legendákkal mosta össze. A srácok nagyon lazák voltak, ellensúlyozva a vámpírok nyújtotta eddigi kimértséget. Ugratások, fogadások, baráti szócsaták és kissé komolyabb összezörrenések. Imádtam a párbeszédeiket és a jeleneteiket, számomra ez mentette meg az egész könyvet. Meg úgy alapjáraton azt, hogy a vérfarkasok több szempontból is a vámpírok ellentéteivé váltak.

Ha pedig vérfarkasok. Kissé fáj a szívem azért, mert Sam és Emily jeleneteiből nem kaphattunk többet, számomra igazán érdekes páros voltak, fantasztikus érzelmekkel. A második részre is igaz az ami az elsőre, néha a mellékszereplőink érdekesebb élettel bírtak, mint a főszereplők, de legalább hallunk felőlük.

 

Értékelés: 4 csillag

A Borgia-vallomások (Portré Cesare Borgiáról, a történelem hírhedt "rosszfiújáról"): Alyssa Palombo

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1492 ​perzselő nyarán Rodrigo Borgia elfoglalja a pápai trónt. Legidősebb fia, Cesare, Valencia újdonsült érseke rákényszerül, hogy kövesse apját az egyházba, noha nem erre a szerepre termett. Féltékeny tehetségtelen öccsére, akit apjuk arra a katonai pályára szánt, amelyre ő vágyott.
A vidéki lány, Maddalena Moretti addigi életében csupán azt tapasztalta meg, hogy aki hatalommal bír, az tönkreteheti az egyszerű emberek életét. Ám szolgálónak szegődve a Vatikán-palotába, találkozik Cesare Borgiával, és nem képes ellenállni, a férfi szépsége és modora lenyűgözi. Annyira, hogy a vágyai megingatják hitében és meggyőződésében.
Miközben háború dúl, és köpönyegforgató urak próbálják megnyirbálni a pápa tekintélyét, Maddalena és Cesare sorsa lassan egybefonódik. A lány a Borgiák veszélyes titkainak őrzőjévé válik, és el kell döntenie, hogy részt vesz-e annak a férfinak a hatalmi játékaiban, akit szeret. Miközben féltékenység és árulás fenyegeti szétszakadással a Borgia-családot, Cesare is kénytelen újragondolni látszólag korlátlan ambícióit.”

Vélemény:

Nem bánom, hogy ez a könyv lett 2021 utolsó, és 2022 első olvasmánya. Egy tökéletes lezárás és egy csodás kezdet. Egyszerűen faltam a könyv sorait, alig bírtam letenni bár néha úgy alakult a napom, hogy sajnos szükségessé vált.

A Borgia család történetét, mint sokan mások is gondolom, én is az egyik feldolgozásból, jelen esetben a 2011-es sorozatból ismertem meg, és kezdett el jobban érdekelni a valóság. A valós események felkutatása azonban nem kis dolog. Nem tudni mi a pletyka, és mi az igazság, hiszen az évszázadok során szóba került már vérfertőzés, testvérgyilkosság, mérgezések és más egyéb sötét „titkok”.

Bármire is számítottam a könyv elolvasása előtt, több, mint valószínű, hogy az nem ez volt. Először is, több romantikát vártam valamiért, talán mert a leírás egy könnyed romantikus regényt takarna, és igazából nem is bántam volna a dolgot, mert úgy voltam vele, hogy egy kedvenc történelmi időszakomról olvasnék akár limonádét is. De, hogy én mennyire rosszul ítéltem meg a könyvet.

A lapokon keveredtek valós, és kitalált személyek, ahogy rögtön két főszereplőnk is az. A történetet Cesare és Maddalena szemszögén át látjuk, kik közül utóbbi mindössze fikció, míg ugyebár az első egy valós személy, de persze a tettei és személyisége mely a könyvben megjelenik, mind pusztán az író fantáziája – még ha az életeseménye nem is.

Örültem, hogy a könyvben a Borgia családot, és legfőképpen Cesarét nem ábrázolták olyan kegyetlennek. Pusztán egy ambiciózus férfi volt, akit a saját apja próbált megfosztani az álmától. Cesare mindig is katonai célokra tört, de az apja már gyermekkorától kezdve az egyház kötelékébe akarta vonni, hogy egy nap majd követve őt bíboros, később pedig pápa legyen. A könyvben itt többször megjelent az egyháznak azon sajátossága (a mai világról nem tudok nyilatkozni, de a reneszánsz idején ez így volt), hogy a Vatikán emberei a bíborosok, az egyházi vezetők sokkal inkább földi javaikat próbálták gyarapítani. Nem meglepő módon, a fontosabb egyházi személyek között, sok tehetős és neves itáliai család tagjai is helyet kaptak (Orsini, Sforza). Cesare szemszögeiben inkább a politika került elő a könyv első felében, bár már itt is lehetett érezni a közte és Maddalena közötti kémiát, így meglepő módon, én már az első találkozásuk pillanatától kezdve az első csókjukat vártam és azt, hogy végre testileg, lelkileg egymásra találjanak.

Maddalena a férfi főszereplővel ellentétben egy vidékről Rómába került cseléd, aki el sem tudja hinni, hogy az egyházon belül mekkora sötétség uralkodhat. Istenfélő, mint akkoriban sokan mások is, hisz abban, hogy a bűnök büntetést nyernek az Istennek tetsző élet pedig jutalmat, így szinte meghasonlik, amikor rájön arra, a pápa szeretőt tart, gyerekeit törvényes gyermekeiként kezelik, és hogy, egy elejtett mondat is a megfelelő fülekbe, más halálával járhat.

A könyvben nem kismértékű volt a politikai játék, az intrika, egymás háta mögötti szervezkedés, amit én a hasonló kaliberű történetekben midig szerettem. Valószínűleg ezért is vonzottak mindig a történelmi fikciók mind könyvben, mind sorozatokban. Na meg a beszédstílus és a nyelvezet miatt. Ahogy a könyvben is szinte minden karakter életre kelt a lapokon annyira láttam magam előtt a beszélgetéseiket. A könyv végén kicsit összeszorult a szívem, de hát sajnos, ha történelmileg hiteles akar maradni az ember, nem minden lehet csöpögős és habos-babos.

Örültem, hogy ebben a történetben a írónő kicsit a saját véleménye szerint formálta a történelmi pletykákat, igazából azt választva ki, ami neki tetszik így egy a megszokottaktól talán valamivel eltérőbb Borgia család ábrázolást kaptunk, de ez semmivel sem lett rosszabb szerintem, mint az eddigiek.

Értékelés: 5 csillag (5millió XD)

Kedvenc idézetek (kivételesen, mert most az olvasás közben mindig jelöltem a nekem tetsző részeket, általában csak egyet szoktam)

„Az első bulla kimondta, hogy Vannozza dei Cattanei és Domenico da Rignano – anyám férje a születésem idején – törvényes gyermeke vagyok, ami ahhoz kellett, hogy felvehessem a bíborosi kalapot. Törvénytelen gyermekek nem ölthették fel a talárt.
A második bullát titokban adták ki, de nem számított kevésbé hivatalosnak, és felülírta az elsőt azzal, hogy Rodrigo Borgia és Vannozza dei Cattanei fiának nyilvánított. A mindig büszke apám nem viselte volna el a gondolatot, hogy kijelenti nem vagyok a fia, és ezt nem teszi helyre egy másik rendelettel, még ha az utóbbi kiadásáról nem is tud senki, és az előbbiről mindenki tudja, hogy nem igaz.”

„– Engem magának nem kellett megmentenie, eminenciás uram! Boldogultam azelőtt is, hogy megtalált. Ha mindenáron meg akar menteni valakit, akkor mentse meg Rómát és a rómaiakat!
Arra számítottam, hogy borzasztóan feldühítettem, de ismét meglepett, akárcsak korábban, amikor ilyen merészen beszéltem vele. Megfogta a kezem, az ajkához emelte, és megcsókolta.
– Úgy teszek, ahogy parancsolod, Maddalena, bosszúálló angyal, szent bosszú úrnője – válaszolta, és nem hallottam ki gúnyt a hangjából. – Megteszek minden tőlem telhetőt.”

„Ám én csak egy szolgálólány voltam, ő pedig egy bíboros. Ha Isten a maga bölcsességében keresztezte az útjainkat, akkor ezt bizonyára azért tette, hogy alázatosságra tanítson.”

„– (…) Egy idegen férfit nem szívesen engednének a barát hűségesebb követői közelébe, vagy esetleg maga a szerzetes közelébe. Viszont egy nőt…
Megborzongtam a hallottaktól.
– Biztosan nem akarhatod, hogy…
– Jézusom, Maddalena! – Cesare felpattant ültéből. – Hát persze, hogy nem! Ilyennek hiszel? Olyan férfinak, aki más ágyába küldi a nőjét, hogy híreket szerezzen?
A nőjét. Kicsit meg kellett ráznom a fejem, hogy megszabaduljak ezeknek a szavaknak a varázsától.”

„– De azt mondtad, hogy az engem megvizsgáló bizottságnál minden jól ment – mondta a húgom. – Kijelentették, hogy szűz vagyok, nem?
Szűz, aki gyermeket vár, gondoltam magamban. De végül is ki mást lehetne meggyőzni az ilyesmi lehetőségéről, ha nem az egyház embereit?
– Igen, de Sforza érthető módon vonakodik aláírni bármit is, ami a képességei hiányáról tanúskodik – válaszoltam.
– Valóban érthető – mormolta Lucrezia. – Merthogy pont annyira impotens, mint amennyire én szűz vagyok.”