3… 2… 1… : Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A ​9… 8… 7…-tel valami elkezdődött, valami felébredt, s aki mert, az szembenézett vele.

A 6… 5… 4…-el Lilith sorsa – amit az olvasók szavazatai határoztak meg – a teljes magány lett. Miután elveszítette a szüleit és a legjobb barátait, démonvadásszá vált, s az ő kezébe került a Város jövője.

Most pedig elérkezett a végső visszaszámlálás utolsó néhány pillanata. Ebben a kötetben Lilith története ismét csak úgy folytatódik, ahogy azt az olvasók akarták. A Város teljhatalmú ura a Fenevad, aki démonlégiói élén uralkodik, rabszolgasorba taszítva az embereket. Csupán néhány kisebb grufti osztag tart még ki, őrizve és csendben terjesztve a Tudást arról, hogy van még remény.

Legalábbis, míg áruló nem férkőzik közéjük!

S mikor eljön az igazság pillanata, kiderül, hogy a gruftik, darkok és gótok, kiknek éjfekete szeme valóban látja a köztünk élő démonokat, képesek lesznek-e kitartani, vagy maguk is a Sötétség hatalmába kerülnek. Óra kattan, mutatója rezzen: az éj legsötétebb órája jött el.”

Vélemény:

Vannak könyvek, amiknek ha a végére érek egyszerűen csak lesek ki a fejemből, mert azt érzem, nem találom a helyem. Mert nem tudom, mit kellene kezdenem azután, hogy búcsút vettem a szereplőktől, a világtól, a történettől. Na a 3… 2… 1… egy ilyen könyv volt. Fantasztikus lezárása egy nagyszerű sorozatnak, és mégis ahogy fogytak a lapok csak arra tudtam gondolni „Még! Még! Még!”.

A saját ellenségem voltam olvasás közben, mert nem akartam, hogy idő előtt véget érjen ez a kaland, mert tudtam már nem vár következő rész rám, de mégsem voltam képes letenni a könyvet a kezemből, csak ha feltétlen muszáj volt. A történet rendesen megkavarodott így a végére azt kell mondjam, de nekem kifejezetten tetszett.

Pár éve daráltam le az Odaátot (legalábbis azon évadokat, amik addig kijöttek, majd fokozatosan bekapcsolódtam a következőekbe) és nekem ez a könyv azt a hatást keltette, a szó jó értelmében. Tetszett a természetfölötti, a valóság és a bibliai elemek összekapcsolása és az, hogy a mítikus személyek… angyalok, Sátán, mind elképesztően emberi módon lettek ábrázolva. A Fenevad szövegein rendesen felnevettem néha, annyira élettel teli volt és annyira imádtam.

Nehéz lenne erről a részről spoiler mentesen beszélni, de egy valamit elmondhatok és ezzel talán nem árulok zsákbamacskát. Lilith fejlődéstörténete nagyon pazarul lett lezárva, és míg az első részben a valóságra való utalásokat szinte görbe tükörként kaptuk, itt egy kissé a dolgok mögé kellett látni, hogy az ember meglássa mi is történt valójában. Lilith felnőtté vált, minden spoiler nélkül elmondom, hogy a három könyvön átívelő mindig változó szerelmi szálak is alátámasztották ezt, hisz a pasik ennél jobban nem is különbözhettek volna, még ha ketten némileg hasonlítottak is egy ici-picit…

Az egyik kedvenc karakterem továbbra is Szürke volt, emellett Rob is eléggé tepert, hogy a célba jusson és sikerült is neki, imádtam, hogy a karaktrével egy egészen más szemléletet vitt ebbe a mágiától túlfűtött világba. Na meg aztán ne feledkezzünk el a Fenevadról sem, aki ebben a könyvben nekem egy egészen más oldalát mutatta meg, mely néha inkább már komikus volt.

A könyv elolvasása után az a mondat fogalmazódott meg benne, és ezt családtagjaim számára – akiket lehet nem értették mi ütött belém – meg is fogalmaztam. Idézem: „Biztos vagyok benne, hogy nem most utoljára olvastam újra!” Ki tudja? Talán pár év múlva megint előveszem és akkori élettapasztalataimmal megint új értékeket és pillanatokat fogok benne felfedezni. Egy biztos! Ennek a könyvnek és a sorozatnak is jót tett az idő, mert úgy érzem sokkal több mindent fogtam fel belőle, mint annak idején.

Értékelés: 5 csillag (ez már nem is volt kérdés)

Kedvenc jelenetek:

     „– L… Lilith!
    Szürke magához tért!
    – Jövök! – kiáltottam s hangom hátborzongató visszhangot vert a néptelen utcán. Kapkodva összefogtam kibontottam hajamat, hogy ne zavarjon, majd lehasaltam a roncs mellé. Szürke a kezét nyújtotta felém, s bár nyomorúságos állapotban volt, mégis elvigyorodott.
    – E… egyben vagy, kicsi lány? – kérdezte. – Ugye v… veled minden r… rendben.
    Hirtelen elszégyelltem magam, bár nem tudtam pontosan, hogy miért. Ez a srác, beszorulva a Barkas roncsába, fején szedett-vedett, véres kötéssel épp csak él, mégis az érdekli leginkább, hogy velem mi van.”

    „– Amúgy is ideje körbejárni a belvárosi adományozókat, hogy összeszedjem, amit nekünk szántak. A Menedék autóját a démonzabrálók éppúgy békén hagyják, ahogy a grammatonok. Reméljük, hogy a kordonon is átengednek, és nem kérdik, ki vagy te. Ha mégis megtennék, majd az mondjuk, hogy… Nos azt, hogy az ágyastársammá szegődtél.
    – TESSÉK?! – esküszöm, megroggyant a térdem.
    – Bocs, de tényleg így lesz a legjobb – láttam, hogy Rob két füle lángvörösre gyúl. – Tudod, a démonfattyak kapitányai ismernek minket, és tudják, hogy ha nem is misézünk, azért a hitünk kitart. Alig várják, hogy végre megtörjünk, és olyan bűnöket kövessünk el, amiket… Szóval érted. Ha azt hallják, hogy te… khrm, hogy mi úgy vagyunk egymással, akkor boldogok lesznek, és nem kérdezősködnek tovább.
    Ezzel kinyitotta az ajtót és belépett a folyosóra. A döbbenettől merev tagokkal, tátott szájjal botorkáltam utána. Mondani akartam valamit… valami sértőt és bántót, amitől nem csak vöröslik de lángra is lobban a füle, ám végül csak ez jutott eszembe.
    – Ágyastáras?! Ennél ódivatúbb, porosabb és röhejesebb szót nem tudtál volna kitalálni arra, hogy mi ketten állítólag… szexelünk?!”

6… 5… 4…: Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„2008. Budapest A 9… 8… 7…-tel valami elkezdődött! Valami felébredt! Még mindig azt hiszed, hogy ez csak játék? Reménykedsz, hogy téged nem érint? Akkor most nézz mélyen a borítón lévő lány szemébe és… Gondolkozz végre el! Nem mondhatom, hogy vedd bátran a kezedbe ezt a könyvet, hisz Lilith majd úgyis vigyáz rád. Úgy tűnik, ebben a városban mindenki csak önmagára számíthat! Annyit mondhatok, ha olvasni kezded, a tüdődben most is legyen annyi levegő, hogy még időben kiálthass: „Exi ab seo!”

Vélemény:

Mikor kezembe vettem a könyvet és olvasni kezdtem, elképesztően megdöbbentem azon mennyire kevés dologra emlékeztem már belőle. Az első részből szinte szó szerint emlékeztem jelenetekre, itt azonban néha képes voltam ledöbbeni pedig immár másodszor olvashattam ezt a kötetet is.

Számomra a könyvben még mindig (mint az író más művei esetén is) a szereplők viszik a hátukon az egész történetet, és nekem mindig ez az egyik legfontosabb dolog, amikor olvasni kezdek valamit. Legyen egy mű bármennyire érdekes és tükrözzön bármekkora utánajárást, ha a szereplők mindössze csak azért vannak benne, hogy valaki elmesélhesse a történetet, nem pedig azért, hogy koherens egészként alakítsák azt. Itt minden karakter élt, és mindenki millió módon lehetett megkülönböztetni egymástól. Még a legapróbb mozzanataikban sem tudtam volna őket összekeverni egymással. A jelenetek pedig szinte mintha filmet vagy sorozatot néznék, képkockákként pörögtek végig az agyamban, annyira jól meg lett írva néhány harcjelenet.

Saját magam is meglepődtem azon, hogy mennyire szerettem azokat a jeleneteket, ahol a Fenevad és Synerella szervezkedéseit lehetett látni, és azt is néha, hogyan mosták fel a padlót Tomasoval. Utóbbi a két könyvön átívelő személyiségváltozása nekem nagyon durva volt. A srác, aki az első részben csak egy nagyképű rohadék gyerek volt, itt néha teljesen gonosz lett, néha pedig megmutatta, azt, hogy valójában mennyire gyenge, ha erősebb ellenféllel hozta szembe a sors.

Az egyik kedvenc karakterem Szürke lett, immár második alkalommal is, viszont Lilith teljes története most körvonalazódott bennem igazán. A könyv nem löki az ember képébe azt, hogy tessék, most egy kis pszichológia következik a tinédzser kori válságokról és konfliktusokról, de mégis erősen jelen van. Az első könyvben ez volt a valahová tartozni akarás érzése, a másodikban pedig itt az, hogy milyen, ha az ember teljesen magára marad. Ha tényleg nem számíthat senkire, vagy ha úgy érzi már nincs semmi esélye. Ez vonatkozott a vallás kérdéskörére is, amit lehetett volna szintén nagyon százan átadni, de szerencsére ez nem így történt.

A könyv végig érdekes tudott maradni, ha nem pörgött, akkor épp elgondolkodtatott, ha nem beszéltek, akkor a tettek vitték előre a jeleneteket így végig megőrizte a dinamikáját és nehezen bírtam letenni. (Sajnos néha muszáj.)

Értékelés: 5 csillag

9… 8… 7…: Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A ​gruftik köztünk élnek. A gruftik feketére festik a szemhéjukat, jelezve: ők látják a köztünk-bennünk élő démonokat!

Képzelj el egy olyan Budapestet, ahol a 3/b-ben lakó tatát alkesz démonok gyötrik, mióta elveszítette a feleségét. A negyedik emeleten élő, 16 éves lányt egy asmo démon arra kényszeríti, hogy mindennap vegyen valamit a plázák egyikében. A konditermek naponta zsúfolásig telnek kopasz, nagyképű, az értelmes gondolatot izomból megvető srácokkal, akikben sargatanas démonok égetik a kalóriát és az érző lelket. Oldalukon vihogó lánykák, kiknek vállán uncubus démon röhög. A sötét kapualjban egy srácot hernyó démon kábít bugyutává, hogy többé ne fájjon neki a csakis mammon pénzdémonnak élő szülei érzéketlensége…

… Éjjel hőzöngő, ordítozó nők és férfiak áldoznak a sabathanoknak – az értelmetlen gyűlölködés démonainak – utcán, téren, autóban, focimeccsen, kocsmában, vagy a saját otthonaikban…

Képzelj el egy ilyen Budapestet! Vagy talán nem is kell elképzelned? A 9… 8… 7… feltárja a valóság alatt meghúzódó igazságot, amit a gruftik rég látnak.

A 9… 8… 7… vészterhes visszaszámlálás. Mire véget ér, kinyílik a szemed…”

Vélemény:

Az első találkozásom a könyvvel általános iskolára vezethető vissza, azonban éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy elég komolynak érezzem magam arra, hogy nekiálljak és elolvassam. Nagyjából gimnáziumban jött el ez az idő.

Emlékszem mennyire kalandosnak és érdekesnek találtam az egész világot. Hogy délután a kollégiumi szobában, délelőtt pedig a szünetekben olvastam. Na meg aztán azokon a rettegett és gyűlölet német órákon a pad alatt. Aztán ott van az-az apróság is, mikor kölcsön adtam a könyvet egy olyan osztálytársamnak akivel előtte nem is hittem, hogy beszélni fogunk, majd miután ő is olvasta az első részt, mindig velem tárgyalta ki. Szép idők voltak azok…

De mit adott nekem a könyv most? Így cirka 7-8 év után… Az első oldallal ismét beszippantott engem az egész világ. A karakterek, a párbeszédek, ez a különös Budapest ami jobban nem is különbözhetne a mi világunktól de sajnos mégis túlságosan hasonlít… Hogy értem ezt? Mikor végig megyek az iskola folyosóin tapasztalom, hogy a mai tizenévesek és a mi korosztályunk között (pedig tényleg nem sok év telt el) mekkora változás történt. Persze már akkor is nagyon felnőttnek akartunk látszani tizennégy évesen, de ma már a tíz éves gyerekek is olyan dolgokról beszélnek, hogy csak lesek. Tomaso egyik mondata így durván meg is ragadta a figyelmem. „- Tudod, hogy megy ez. A kiscsajok manapság nem bírják kivárni, amíg rendesen felnőnek. Muszáj nekik játszani a nőt. A húgom most legalább boldog. Rázhatja magát a plázákban, meg hasonlók.” (7.(!) oldal) Erős kezdés ugye?

Tapizó démon, alkesz démon, hernyó démon… melyek neve már önmagáért beszél. Aztán ott a többi is, amiket ki lehet következtetni. Démon, aki izmokat ad, de cserébe csökkenti az ember eszét. Egy másik, ami szépséget, de közben az ember boldogtalan lehet… Ha szétnézünk, a világban láthatjuk… A könyv pedig fantasztikusan adja át a társadalmi problémákat úgy, hogy az ember folyamatosan érzi az elé tartott görbe tükröt de közben mégis annyira magával ragadja a sodró történet, hogy képtelen letenni. Bár pontosan tudtam olvasás közben, hogy mire számítsak, egy-egy jelenet még most is akkora élmény volt számomra, mint első olvasásra. Furcsa mód legtöbbje jelenleg azokhoz kapcsolódott amikor Lilith és Tomaso jeleneteit olvastam. Rögtön az első beszélgetésük, a házibuli vagy Tomaso apjának a lakása… Éreztem a démonidézés mögé rejtett utalásokat, és durva volt látni a világ rendjének működését.

A könyv szerintem egy nagyon szép egészet alkot. A világépítés nincs túlrészletezve és szerencsére nem csak leírásokban kaphattuk meg, hanem nagyon ötletesen lettek itt-ott belecsempészve. A karakterek szinte önként élnek, a rosszaktól tényleg lehet parázni, a jókért drukkolni… Féltem, hogy az újraolvasás majd elveszi a varázsát annak, hogy élvezni tudjam, hisz akadt már máskor is könyv, amit elkezdtem, de aztán meguntam és félretettem mondván már ismerem a történetet, itt azonban nem éreztem azt. Mintha a történet teljesen új hűha élményekkel is szolgált volna néha, amik felett annak idején elsiklott a figyelmem.

Kicsit talán ijesztő, főleg a borító tántoríthat el sokakat és meglehetősen groteszk, de ha valaki egy izgalmas történetre vágyik, akkor nagyon tudom ajánlani. A fejemben szinte látom mennyire elképesztően menő sorozat válhatott/válhatna ebből is, hisz manapság úgyis nagyon kedveltek a misztikus-kalandos történetek.

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenetek:

„    – Sejtem én, mi volt a cél! – mordult szinte jóindulatúan a grammaton, és sildes egyensapkáját a tarkójára tolta. – Meg akartál szabadulni a hivatalosan kiutalt démonivadéktól, miután elfoglalta benned a helyét. Jól vágom, fiacskám? Ejnye, hát miért nem akarsz rendes polgárává válni Budapestnek?
    Kérdésnek hangzott ez, de igazi választ senki nem várt rá. A két grammaton erős marokkal felrángatta az apagét, aki úgy vonszolta magát, mint egy rongybábu.
    – Ha már így alakult, beviszünk a démonoltóba – szólt a fiatalabb grammaton vigyorogva. – Minek várni még három napot? Megidézzük neked a démont, ami beléd költözik, és már túl is vagy rajta. Persze amíg a fattyú megerősödik, a zárkában maradsz, nehogy meggondolatlanságot kövess el.”

„    – Rendben, bulizzatok – mondtam. – Nekem mos meg kell keresnem…
    Összeszedtem magma, és határozott léptekkel elindultam az ajtó felé. Póni azonban elkapta a karomat, a szemembe nézett a magasból, és lassan csóválni kezdte a fejét. Tomaso hozzánk lépett, finoman lefejtette rólam a haverjai ujjait, de helyette most már ő tartott fogva.
    – Lazábban add elő, csajszi! – súgta a fülembe ő, vagy talán a tapizó. – Jót akarok neked, ez komoly! Mégse vághatsz neki úgy a Megszállásodnak, hogy nyekkenésed sincs a választékról. Igazam van, vagy igazam van?
       A háttérből halk röhögés támogatta Tomasot.
    – Megidézünk valami kicsit, kedveset, ártalmatlant – folytatta behízelgő hangon. – Magadba fogadod, kipróbálod, aztán elűzzük. Hárman vigyázunk rád, nem lehet baj. Mi már sokszor csináltuk, úgyhogy nincs ok a rinyálásra.”

Midnight Sun – Éjféli nap: Stephenie Meyer

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Twilight forever!

Megérkezett! Stephenie Meyer diadalmasan visszatért a Twilight Saga világába ezzel a várva várt kötettel. Íme Edward és Bella ikonikus szerelmi története a vámpír szemszögéből.

A feledhetetlen történet Edward élményein keresztül friss, de tagadhatatlanul sötét csavart kap. Találkozása a gyönyörű és rejtélyes Bellával hosszú vámpíréletének legmeglepőbb, ugyanakkor leggyötrőbb élménye is. Miközben megismerjük Edward múltjának magával ragadó részleteit és belső életének összetettségét, megértjük azt is, hogy miért ez a találkozás lett élete legmeghatározóbb küzdelme. Mégis, hogyan követhetné a szívét, ha ezzel veszélybe sodorja szerelme életét?

Az új kötet oldalain Stephenie Meyer visszarepít bennünket abba a világba, ami világszerte olvasók millióit ejtette rabul. Hádész és Perszephoné mítoszából merítve pedig egy epikus regényt tár az olvasók elé a halhatatlan szerelem mély örömeiről és letaglózó következményeiről.

Teljes az élmény!”

Vélemény:

Amikor a kezembe vettem a könyvet bevallom megrémisztett a hossza, hisz nem tudtam mit lehet írni ennyi oldalon keresztül, mikor épp csak Edward szemszögéből láthatjuk ugyan azt a történetet, amit már egyszer Bellánál is. De azért volt bennem egy nagy adag kíváncsiság.

Lehet azért, mert nemrég olvastam újra az első részt, nekem ez most kifejezetten tetszett. Újfent meg kellett állapítanom, hogy Meyer nagyon jól ért ahhoz, hogy különböző szemszögekből meséljen el egy történetet, mert Bella, Bree, Jacob és Edward szemszögei is mind merőben mások voltak. Szinte érezni lehetett a karakterek jellemez közötti különbséget, és nem csak nemek alapján, hiszen Jacob és Edward szemszöge köszönőviszonyban sem volt egymással. Na persze nem is éppen ugyan azt az időszakot dolgozta fel de ez nem is lényeges.

A pozitívumok között fontos meg megemlítenem, hogy mennyire örültem annak, hogy Cullen családot még inkább meg lehetett itt ismerni, ahogy Edward is számomra sokkal szimpatikusabbá vált. Voltak részei ahol komolyan menőn karakternek éreztem és ami a legfurcsább Belláról is sokkal de sokkal több információt tudtunk meg, annak ellenére is, hogy nem látott bele a gondolataiba. Ami az első részben Bella szemszögén keresztül le lett tudva annyival, hogy „egész nap Edward kérdéseire válaszoltam” itt valóban a szemünk előtt lezajló párbeszédként elevenedett meg. Mivel Edward számára fontosak voltak Bella válaszai, például a „Mi a kedvenc könyved?” kérdésre, így számunkra is végre kiderült. Bella személyiséget kapott, saját érdeklődési körrel, saját világnézetekkel.

Jó volt még emellett, hogy a könyv választ adott néhány olyan apróságra, amelyek bár nem foglalkoztattak túlzottan az Alkonyat idején, remekül kiegészítették az üres helyeket. Mint az, mi is történt azzal a fickóval, aki Port Angelsben zaklatni kezdte Bellát. Edward gondolatolvasása pedig remek színezetet adott a történetnek, mikor egy-egy karakter gondolatait lehetett olvasni, vagy épp az volt megfogalmazva mekkora különbség lehet ember és ember között. Például az, hogy Charlie gondolai mennyire halkak és megfontoltak voltak, míg Jessica szinte „üvöltött”.

Na már most a negatívum… A könyv túúúúúl hosszú volt! Sajnos pedig ezt a hosszt nem minden esetben tartalmas jelenetekkel sikerült kitölteni, például a harmadik leírásnál, hogy Edward nézi, ahogy Bella alszik már kedvem támadt volna a falat kaparni. Maradtak benne üresjáratok sajnos, de Edward visszaemlékezései néha fantasztikusan kárpótoltak.

Szóval igazából nagyon örülök, hogy elolvashattam és Edward szemszögét sokkal de sokkal jobban tudtam élvezni, mint Belláét és még az önmarcangolása sem zavart, ami fura mert azt hittem idegesíteni fog. Egyszerűen csak a felesleges túlírásokból volt sok. Ami lehet Edward művészi lelkétől annyira nem áll messze, de így egyben picit töménynek tűnt. 

Értékelés: 5 csillag