Interjú a vámpírral (Vámpírkrónikák 1.): Anne Rice

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Mindenkit ​érdekelnek a vámpírok.

Évszázadok óta foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott, démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.

Talán éppen ezek a gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál. A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik, megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem.”

Vélemény:

A történetbe nem teljesen ismeretlenül és tudatlanul fogtam bele. A filmet már láttam egy párszor és nagyon szeretem is, valamint 10. osztályos koromban már egyszer a könyv is a kezeim közé került és bár nem tudtam felidézni pontosan mik is történtek benne, arra emlékeztem, hogy különleges volt. Most azonban kijött hozzá egy sorozat is, amit valahogy nem éreztem az igazinak, de ettől felbuzdulva eldöntöttem, hogy újra szeretném elolvasni a könyvet.  

Azt kell mondjam, nem lep meg, hogy emlékeim enyhén ködösek és felmerült bennem az a kérdés is, mit foghattam fel ebből én 15 évesen. A történet annyira mély és filozofikus, hogy néha még most is gondot jelentett az, hogy egy-egy gondolatmenetet értelmezni tudjak, más esetben viszont tényleg nagyon magával ragadott. Ebben a történetben a vámpírok nem romantikus nyálgépek, akik az igaz szerelmet keresik, és a legfőbb konfliktust sem egy szerelmi háromszög vagy egy emberi élettel rendelkező pár adja. A valódi probléma az idő múlása.

A történet három, pontosabban négy főszereplő köré összpontosul. Elsőként adott Louis, aki az egész interjút adja, amint elmeséli vámpírrá válása történetét és azt, hogy miképp is élte meg az azt követő időszakot. Az őt átváltoztató vámpír Lestat egy sokkal sötétebb figura, ahelyett, hogy létezése értelmét keresné, inkább csak élvezi újonnan szerzett hatalmatá. A közöttük lévő dinamika sokkal másabb volt, mint a filmben vagy a sorozatban (főleg a sorozatban) azt meg aztán végképp nem értem, hogy Lestat apját aki egy baromi erős drámai szálat adott, miért kellett mind a két helyről egyszerűen kihagyni.

Csoportjuk hamarosan bővült egy harmadik taggal Claudia személyében, aki gyermeki testben kényszerült tölteni életének örökkévalóságát. Az ő drámája elég erős volt, hiszen lelkében, gondolataiban folyamatosan nőtt, érettebbé vált teste azonban továbbra is gyermeki maradt, ezzel adva számára egy örök vágyódást.

Armand a történet egy későbbi pontján lépett be a cselekménybe, és a szereplők, valamint az olvasó is talán tőle várhatna választ a kérdésekre, ezekkel azonban ő sem tudott szolgálni. Mégis az ő szájából „hangzott el” a legerősebb kijelentés, amikor megfogalmazta, hogy a vámpír lét sötétsége abban rejlik, hogy egy vámpír örök életre kényszerül egy folyamatosan változó világban.

„Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta rettegett: hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílust és divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről.”

A könyv erőssége abban rejlik, hogy atmoszférát tud teremteni. New Orleans kisértet járta világa a mocsarakkal, a szellemlegendákkal a rabszolgák hiedelmeivel. Majd ezt követően Közép-Európa falvaival és az ott élő emberek gondolataival és hagyományaival. A vámpírok misztikusak maradnak, megközelíthetetlenek egy teljesen önálló világot alkotva.  Nagy pozitívumként még ki kell emelnem azt aki az interjút készíti. A közte és Louis között lévő párbeszédek és egy-két megmozdulás nagyon élethűvé, emberivé teszi a karaktert a saját gyarlóságával együtt.

Ami nekem negatívum volt az a történet elmesélésének módja. Mivel a cselekmény Louis története alapján bontakozik ki előttünk, így a múltban történt párbeszédeket általában véve idézőjelek közé préselve kaptuk meg, ami miatt a szöveg nagyon egybefolyt engem ez gyakran kizökkentett az olvasás folyamatából. Másrészt pedig a történet mondanivalóit tekintve annyira tömör, hogy gyakran már túl sok is volt a filozofikus hangulat (talán a film ezt egyensúlyozta nagyon jól).

Értékelés: 4,5 csillag

Párban Nápolyban: Borsa Brown

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Ha ​flörtölsz egy nápolyi férfival, annak csak egy vége lehet!

Isabella Taylor, a floridai pályakezdő FBI-ügynök úgy érzi, hogy sínen van az élete, ám egy nap szeretett unokatestvére gyilkosság áldozata lesz. A nyomozás szálai Olaszországba, Nápolyba vezetnek, egy bűnszervezethez.

Matteo Mazzola, a jóképű, sikeres nyomozó, az egész életét arra tette fel, hogy harcol a nápolyi maffia, a Camorra ellen. Módszerei sajátosak, hatékonyak, bár felettesei számára sokszor szinte elfogadhatatlanok.

Isabella és Matteo találkozása mindkettejük számára rejt kínos és kellemes pillanatokat is. Társként, közösen kellene dolgozniuk, mégis nehezen veszik az akadályokat, hiszen nem csak a szakmai segítséget látják a másikban. Heves érzelmek dúlnak közöttük, a vágyuk pedig egy idő után mindent felülír. Lassan fedezik fel egymás világát, válnak megszállottá ugyanabban az ügyben, és vesznek el a szerelemben.

Ám a maffia sem rest üzenni, mert a keményfiúk nem arról híresek, hogy finomkodnak.

„Chi ben comincia è alla metà dell’opera.”

„Ha jól kezded, akkor már félig meg is oldottad.”

…Nápolyban azonban semmi sem indul jól.

Szerelem

Szenvedély

Humor

Maffia

Hölgyem! Isten hozta a Camorra világában!

Borsa Brown, az erotikus-romantikus regények népszerű írónője ezúttal egy szórakoztató, ám emberi lelket boncolgató, perzselő érzelmekkel fűtött nyári történetbe repíti az olvasókat.”

Vélemény:

Fuh te jó ég! Hát itt vannak gondok az egyszer biztos. Könyvet ennyire még nem akartam nekidobni a falnak, mint ezt… de honnan is kezdjem?

Mivel a történet két szemszögből íródott így talán az lenne a legjobb, ha én is két szemszögre osztanám a véleményemet. Először is kezdjük Isabellával még akkor is ha neki hála akartam máglyahalálra ítélni ezt a regényt. Nála életképtelenebb, nagyképűbb, idióta p*csát már rég olvastam könyvben. Csak néhány dolgot kiemelnék amivel enyhén felcseszte az agyamat:

1. Belefolyt, sőt a saját apjától kizsarolta, hogy vihessen egy olyan nyomozást amiben már pusztán érintettség miatt belelátása sem lehetett volna! Nem, hogy még ő vigye az egészet.
2. Motoron szoknyában és tűsarkúban… hangsúlyozom újra motor + szoknya + tűsarkú és még a pofája is nagy volt amikor ezt valaki nehezményezni merte.
3. Én aztán rohadtul nem tudom kivel kellett lefeküdnie azért, hogy FBI ügynök lehessen, de nyomozónak annyira borzasztó, hogy az ilyet elrettentő példának szokták mutogatni. Nekem legalábbis nem bizonyította, hogy mire fel is a nagy képe.
4. Minden pillanat amikor Matteo nyomozási stratégiáit kérdőjelezte meg! Igen értem én, hogy ő meg akarta büntetni az unokatesója gyilkosát és azokat akik megerőszakolták de könyörgöm, hogy valaki ennyire nem érti a prioritásokat főleg úgy, hogy egy kib*szott FIB ügynök!?!?

Hogy Matteo szavaival támasszam alá miért érdemelne ez a liba két nagy büdös pofont: „– Két kibaszott napot kértem, Isabella! De te Felicével odasasszéztál a bárba, FBI-jelvényt mutogattál, és konkrétan sírhelyeket ástál!”

Igen… ez a női főszereplő… fuh el nem mondhatom mennyire dühöd voltam rá!!!

Na de akkor mi vagy ki az, ami miatt mégis tudtam értékelni ezt a könyvet. Matteo! Egy nagyon érdekes, összetett karakter, aki sokat megélt és még többet tapasztalt. Neki az, hogy zsaru, nem csak egy darab papír. Ő tud kommunikálni az emberekkel, tudja, milyen útvonalon induljon és igen sajnos néha piszkosan is kell játszania. Érdekes volt belátást nyerni a gyerekkorába, és valahol a könyvben található kedvenc jeleneteim, mert jééé ilyenek is voltak, mind hozzá és a nyomozásához tartoztak. Egyszerűen csak nem értem hogy lehet hogy megszeretett egy ennyire… oké nem fogok megint felszállni az Isabella szidó vonatra

Matteo jelenetei, tényleg bűnügyi történetként megállták volna a helyüket. Amikor beszélgetett az érintett emberekkel, amikor a helyszíneken járt néha az izgalomfaktor vetekedett egy Narcos epizóddal például.

Értem én, hogy az írónő a romantikus-erotikus zsánerrel szerzett hírnevet, de ha végre kilépne ebből és végre tudna írni egy igazán erős, ám nem hisztis k… női főszereplőt, vagy esetleg a maffiát csak és kizárólag egy férfi szemszögén keresztül mutatná be, szerintem vérfagyasztóan ütős történeteket alkotna.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretik a maffia történeteket, a nyomozásokat és a jól megírt férfi szemszögeket, valamint akik át tudnak siklani egy pocsék női karakter felött. Nem ajánlom akkor, ha az első hisztis kifakadás kicsapja a biztosítékot, mert azt a könyv rövid úton megbánná… Ha egyszer újra olvasnám, akkor már tuti lennének részek, amiket átugrok (kb Isabella összes jelenete).

Összegzés: Nem értem, hogy lehet egy jó alapgondolatot és fantasztikus férfi karaktert egy ilyen idióta női szereplővel elbaltázni.

Értékelés: 3,5 csillag

Isabella: 0,5 csillag (az is csak szódával)

Matteo: 5 csillag (sokkal többet érdemelt volna)

A sötétség ragyogó sugara: Ethan Hawke

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A forgatókönyvíróként és színészként is világhírű Ethan Hawke közel húsz év után jelentkezik új regénnyel, amely voltaképp a színház világához írt szenvedélyes szerelmes levél.

William Harding színész. Házassága összeomlóban, de ő még reménykedik a békülésben. Ügyetlenül és időnként komikusan próbálja helyreállítani romokban heverő életét – elsősorban whiskyvel és szexszel. Ám egy szerepálom valódi esélyt kínál fel a számára: ifjabb Henry Percy komoly kihívást jelentő karakterét játszhatja el a IV. Henrikben. A darabot egy zseniális rendező viszi színpadra, és minden idők egyik legfelvillanyozóbb, valamint legnarcisztikusabb Falstaffja játszik benne…

Az íróként is káprázatosan tehetséges Ethan Hawke elemi erejű, felkavaró regénye a szégyenről, a szépségről, a hitről és a művészet morális hatalmáról.”

Vélemény:

Azt hiszem erre mondják azt, hogy „mindennek így kellett történnie”. Ez a könyv 1-2 évvel ezelőtt biztos nem került volna a kezeim közé, mert akkor Ethan Hawke csak egy név volt a számomra, de még arccal sem sikerült párosítanom. Mikor 2022 márciusában kijött a Holdlovag, és megnéztem a szereplőket, meglepetten tapasztaltam mennyire ismerős az egyik színész és mikor rákerestem, még inkább ledöbbentem azon, hogy Ethan Hawke nem más, mint Todd Anderson a Holt költők társaságából (egyik kedvenc filmem és a mai napig imádom és szerintem egyszer mindenkinek látnia kéne!). Még túl sem jutottam ezen a ledöbbenésen máris érkezett 2022 júniusában a Fekete telefon, ahol a színész a gonosz megformálója lett (na nem mintha a Holdlovagban a „jók” táborát erősítette volna). De egy biztos, 2022-ben ismerkedtem meg végre alaposabban a színész munkásságával és lenyűgözött.

Szóval…

Amikor egy ismerősöm a könyvesboltban belebotlott ebbe a könyvbe, már pontosan tudtam, mit kérek majd névnapomra és szerencsére meg is kaptam. Nem voltak vele szemben nagy elvárásaim. Abszolút nem tudtam miről fogok olvasni, de mivel Ethan Hawke írta így adni akartam neki egy esélyt. És, hogy mi volt a véleményem?

Egy valamit mindenki tud rólam, aki ismer. Számomra a színház a lelkem egy darabja, az életem egyik értelme és tudom, mennyire üres lenne a világom, ha nem lenne benne ez a csoda. Nem vagyok színész, sem rendező, de még csak kellékes sem! De a szívem egy darabkája mindig a színházért dobog, és valahogy fáj is, hogy életem úgy alakult, hogy nem lehetek teljes része ennek a különlegességnek. A könyv a lelkemhez szólt több oldalról is!

William karakterén keresztül az író egy teljesen idegen és mégis annyira nagyon hétköznapi világot mutatott be, hogy ritka alkalmak egyikeként ittam minden sorát, pörgettem a lapokat és mégis nem volt olyan mondat, amely felett elsiklott volna a figyelmem (sajnos be kell vallanom, akadtak könyvek ahol kvázi sorokat ugrottam át). A főszereplő életében bekövetkezett magánéleti válság az volt, amit mindennap kapunk a médiából, és itt végre láthattam, hogyan is élheti meg ezt egy híresebb személy. A közelmúltban sokszor sokféle lejárató kampány indult hírességek ellen, és nem egy félrelépésről is hallottunk már, de ritkán fordul meg az ember fejében, mire gondolhatott az a fél, akikkel ez megtörtén. Különös volt egy széteső házasságot a férfi, és egyben a félrelépő fél szemén keresztül látni, és azt is, hogyan viseli el a médiától kapott meghurcolásokat. Valamint azt is, mennyire nehéz lehet ilyen helyzetben továbbra is jó apának maradni.

Számomra mégis a legerősebb jelenetek mind a színházhoz kapcsolódtak. Az apró pillanatok, amik külső szemmel nézve nem jelentenek mást, mint azt, hogy egy ember monológot mond a színpadon. Itt a monológban lélek volt. A színész nem csak elmondja a szöveget, hanem átéli a karakter legbelsőbb lényegét. A könyvben William gondolatai gyönyörűen bemutatták, hogy milyen az amikor egy színész is csodaként éli meg saját munkáját, és tiszteli a szakmát, melyet választott.

A könyv egyeseknek talán kesze-kusza lehet, néha fellengzős, másoknak túlságosan összeszedetlen így azt kell mondjam megértem a negatív kritikákat is, de nekem kifejezetten nagyon tetszett. Sokszor éreztem már könyvek esetében, hogy erőszakosan próbálják ránk erőltetni a saját gondolataikat, és mondanivalójukat, de itt… mivel főszereplőnk mindenkitől más és más élettapasztalatot és bölcsességet kapott, így nem tűnt soknak, mert szelektálhattam a hasznos és a számomra haszontalan vélemények és tanácsok között. Cseppet sem tartom kizártnak, hogy nem először volt a kezemben a könyv, néhány jelenetnél konkrétan megkönnyeztem a sorokat.

Ajánlani tudom azoknak, akik szerelmesek a színházba és/vagy magába a színészet hivatásába, vagy akik épp egy indentitás válságon mennek át, de a tucat önsegítő könyvből már egy életre elegük van. Bár a magyar fordítás is közrejátszik, de ehhez megfelelő alap is kell, és azt kell, mondjam Ethan Hawke kifejezetten jól is ír. (Van egyéni stílusa és „hangja”.)

Értékelés: 5 csillag

 

A grófnő árnyékában (Az ártatlan 1.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„1609 októberében Fabricius Flóra, a pozsonyi orvos lánya Báthory Erzsébet udvarába érkezik, hogy megkeresse eltűnt nővérét. Ha tudta volna, mi vár rá, talán útnak sem indul.

Ám hamarosan megtanulja, semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem biztos, csak a halál. Ki mozgatja vajon a szálakat? Ki az, aki befolyásolja az eseményeket, és a gyilkolástól sem riad vissza?

Minden erejére szüksége van, hogy legyőzze az akadályokat és kibogozza a sötét titkot, melyet a csejtei vár falai rejtenek.

Egyetlen emberre számíthat csupán, az Itáliából érkezett, kétes jellemű, mégis rendkívül vonzó férfira, akiről azt sem tudja pontosan, hogy kicsoda, és azt sem, miért segít neki.”

Vélemény:

A könyvvel szemben voltak bizonyos elvárásaim, és ezt már előre le kell szögeznem. Egyrészt mert egy olyan történelmi korszak és személy körül (és mellett) játszódnak az események, akire mindig kíváncsi voltam, nagyjából azóta, hogy egy komolyabb összefoglaló videót hallhattam az életéről. Bár a korszak rémtörténeteit, úgy mint a vámpírmítoszokat, a boszorkányokat, mindig is kedveltem Báthory Erzsébet karakterére én mindig inkább szerettem úgy tekinteni, mint a korában meg nem értett és sokak által legyőzni kívánt nő, mintsem egy szadista gyilkos. Ennek ellenére tudtam, hogy számomra a könyvnek csak akkor lesz ereje, és csak akkor lesz képes engem valójában megfogni, ha vagy valójában egy gyilkosként ábrázolja (bár azért ennek kevésbé örültem volna), vagy valójában egy erős kiállású nőként, akit a kora nem ért, épp emiatt fél tőle, mások pedig ezt a félelmet használják ki.

Másrészt elvárásaimat a korábban, az írónőtől olvasott könyvekre alapoztam. Főleg a legutoljára kezemben tartott sorozatra, a Riva nővérekre, amit kifejezetten kedveltem. ((A korábbi véleményeim itt érhetők el: Heaven, Átkozottak, Mennyei bűnök 1., Mennyei bűnök2., A lánynevelde 1.-2. + Doria)).

Harmadrészt ott voltak a mások által megfogalmazott vélemények, melyek többsége egész pozitívan jellemezte ezt a könyvet, és talán más esetben én is így látom… Ezzel pedig valahol le is lőttem a saját értelésem, szóval kezdjünk is bele.

A könyv nekem már rögtön azzal furcsán indított, hogy oldalakon keresztül ismertük meg Flóra életét, ami persze szükséges ahhoz, hogy egy szereplőt meg tudjunk érteni, ahogy azt is, hogy jutott oda, de egyszerre túl sok információ érkezett, ráadásul mivel ez E/1-ben íródott, kicsit monológ jellege lett a dolognak. De ahogy ezen túljutottunk nagyjából elkezdtek zajlani az események, bár Flóra karakterével egyáltalán nem tudtam megbarátkozni. Nem utáltam a személyiségét, nem szerettem, vagyis egyszerűen csak ne fűztek hozzá érzelmek, ami tekintetbe véve, hogy az ő elbeszélésén át kapcsolódtunk a történethez, nem éppen jó érzés.

De mi történt miután megérkeztünk Csejtére? Egyrészt bár a történet címe A grófnő árnyékában, mégis úgy éreztem inkább maga Erzsébet került árnyékba, mert bár nem lett belőle sem egy szörnyeteg, sem egy gyenge kisasszony (na ez utóbbin nagyon kiakadtam volna), de jelleme még így is messze állt a sokat megélt és tapasztalt nemes asszonytól. De mit ítéltem meg a többi szereplővel kapcsolatban? Lehet a Mennyei bűnök után ez a történet azért is lett kissé „gyenge” az én szememben, mert Flóra egy jóval súlytalanabb Blanca, de jellemeikben rengeteg hasonlóságot véltem fölfedezni, mintha ugyan azok a karakterek lennének az egyik talán kissé kidolgozatlanabbul. Lorenzo azonban egy az egyben Marco volt a szememben. Bár mivel az ő karakterét kedveltem így ezzel a fickóval is igen csak megbékéltem, kár hogy kevesebbet láttunk belőle és azt is Flóra szemszögén keresztül.

Mind ezek ellenére a korhangulat miatt továbbra is tudtam élvezni a történetet. Szerettem benne a babonákat, a hideg, régi környezetet és úgy összességében hangulatfestésnek nagyon nagyon jó volt a könyv. Ami pedig rávett engem, hogy olvassam tovább és tovább és ne is akarjam letenni az maga a bűntény volt, a halálesetek megoldása.

…

Na és itt jön az a pont, ami miatt ez a könyv több mint valószínű nem lesz a kedvenceim között, és igazából késztetést sem érzek arra, hogy a folytatások érdekeljenek. Amikor a történetbe bekerültek a rokoni kapcsolatok, meg kiderült mi is történt valójában én csak a fejem tudtam fogni erre a húzásra. Nagyon nem éreztem a történetben a felismerés ívét és a probléma ott kezdődött, hogy én egy pillanatra sem hittem el, hogy valójában Erzsébet lenne a gyilkos, ebben az esetben talán meglepődök de így csak felbosszantott. A pasi karaktere meg valahol túlságosan az őrület és a józan ész határán vergődött ahhoz, hogy megfelelően tartani lehessen tőle, szóval…

Egyszerűen ez a könyv most nem nekem szólt.

Ajánlom ezt a történetet azoknak: Akiket az egyház miatt nem fog meg a Mennyei bűnök története és inkább egy „világi” nyomozásba ásnák bele magukat, hasonló szereplőkkel. Valamint azoknak akiknek semmi tudása és ismerete nincs Báthory Erzsébet személyéről, mert ebben az esetben a könyv tud érdekes információkkal szolgálni. Ja és a romantika szerelmeseinek mert abból is jut azért.

Értékelés: 4 csillag