Trónok harca (A tűz és jég dala 1.): George R. R. Martin

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.

Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel.

Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése.”

Vélemény:

Emlékszem arra, amikor először láttam a sorozatot. Mindenki oda és vissza volt érte, de engem valahogy sosem vonzott.

2013. október 23-a volt. Az iskolában tanítási nélküli nap, ám mivel szerdára esett így ez az alkalom nem járt hosszúhétvégével. Mi, akik kollégisták voltunk nem mentünk haza egyetlen szabadnap kedvéért, helyette a városban sétálgattunk. Jól emlékszem arra, hogy meleg őszi idő volt és a legjobb barátnőm épp a Trónok harca történetéről mesélt nekem. Kíváncsivá tett így amint visszaértünk, meg kellett néznünk. Attól a pillanattól kezdve a történet magával rántott. Ledaráltuk a már kijött évadokat aztán az elkövetkezendő években folyamatosan becsatlakoztunk, amikor egy újabb és újabb jött ki.

A sorozat után természetesen el szerettem volna olvasni a könyveket, így 2014-ben kezeim közé kaptam az első részt. Az oldalszámok, a regén vastagsága egy kissé megrémített, de akkor is belevetettem magam. Sajnos abban az időben talán a folyamatos tanulás, az iskolai elfoglaltságok miatt sokkal kevesebb időm volt, így a 2. rész után abbahagytam… (aztán a sorozat évadainak számomra érezhető hanyatlása sem sokat segített).

Most azonban úgy döntöttem itt az ideje újra elővenni. Hogy a Sárkányok háza elindulása miatt, vagy pusztán csak a régi emlékek okán szerettem volna újra belevetnem magam Westeros történeteibe, azt nem tudom. A lényeg, hogy újra itt vagyok.

A könyvnek rengeteg értéke van. Először is kiemelném a szereplők összetett jellemeit és azt, hogy ettől független nem mindenki szürke. Lehet valaki tiszta és jó amellett, hogy jelleme apró darabkákból tevődik össze, de a gonoszok sem szimplán gonoszok, ettől független lehet őket teljes beleéléssel nem szeretni.

A legnagyobb különbség a sorozat és a könyv között (már ha valaki az összehasonlítást akarja) a korokban keresendő. Ned Stark valahol 30 és 40 éves kor között lehet. A legidősebb fia Robb, mindössze 15 amikor csatába vezeti a seregét, Daenerys pedig csupán 13 éves, amikor feleségül meg Drogohoz.

A történet több szálon fut, ezek többségét szereplőkön keresztül láthatjuk. E/3-ban íródva de mégis az ő gondolataikat hallva és azt látva ami körülveszi őket. Így néha könnyen megeshet, hogy mi olvasók tudunk egy-két dolgot, amit a szereplők nem. Például amikor Arya kihallgat egy beszélgetést az olvasó pontosan tudja minek a szemtanúja, a kislány viszont még nem érti, így egyértelműen fals és hiányos információkat ad át apja számára. A helyszínek leginkább Deres, a Fal, Királyvár, a tengeren túl… és a folyóvidék meg a völgy, attól függően a szereplők épp merre járnak. A szálak gyakran kapcsolódnak egymással, vagy éppen külön utakra terelődnek, egyelőre Daenerys szála volt az egyetlen amit elejétől végéig csak az ő szemszögén át látunk.

A történet szakít a közvélemény által fantasynak titulált műfajjal. Itt nincsenek törpök, tündék és varázslók. Vannak azonban egy mágiával bíró lények és személyek, akiknek a tulajdonságai sokkal kézzelfoghatóbbak néha. Az emberek nem menekülnek meg lehetetlen helyzetekből és sajnos jó karaktereket is elérhet a halál, de épp így lesz a történet sokkal életszerűbb, átélhetőbb.

Értékelés: 5 csillag

Gergő és a bűbájketrec (Gergő-regények 2.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: libri.hu)

„A Gergő és az álomfogók után azt gondoltuk, hogy ennél már nem lehet jobb. A Gergőnél csak Gergő lehet jobb. És az elsőnél csak a második. Az álomfogók után most itt folytatódnak Gergő kalandjai, nálunk, a Bűbájketrecben. Ismét mesés tájakra révül Gergő, a farkas-sámán, és Zsófi, a Vajákos Lányképző tanulója.”

Vélemény:

Ha fogalmazhatok így, számomra ez a második rész még az elsőnél is nagyobbat szólt. Az első pillanatától kezdve magával ragadott és itt végre kezdtem érezni azt, ami miatt lehet, hogy nem is olyan hátrány, hogy most került a kezembe a regény.

Gyermeki fejjel is szép lehet a története, de felnőttként annyival többet ad, hogy valami hihetetlen. Olyan mélységeket boncolgat, amiket általában az ifjúsági regények meg sem közelítenek, vagy legalábbis nagyon keresni kell őket. Ezt Spoiler alatt ki is fejtem.

A szereplők továbbra is nagyon élethűek és végre kezdtem felfedezni Böszörményi gyakran használt karakterit. Itt van például Monyákos Tuba, aki az egyik kedvenc szereplőmmé nevezte ki saját magát – nem sok beleszólásom volt az ügybe – és szinte éreztem, hogy jelleme, az író más könyveiben mely szereplőknél bukkan fel hasonló módon. Tetszett az ő kis története is, mely ettől független nagyszerűen beépület a regény fősodrába.

Főszereplőket tekintve pedig továbbra is kedveltem mind Zsófi, mind pedig Gergő jellemét, utóbbi azonban hatalmasat nőtt a szememben. A regény vége felé történik egy jelenet (ez lesz majd a Spoiler után) mely annyira magával ragadott, hogy képtelen voltam elszakadni az ötlettől. Mert igen… mi van akkor ha nem az a gonosz akire a történet végéig gondoltunk volna, hanem a gonoszság valójában egy gondolat. Az ember egy apró, ám annál sötétebb vágya?

Mivel a regény során rengeteg csavar és meglepetés található, így nagyon nehéz anélkül beszélni róla, hogy az ember óhatatlanul is információkat csepegtessen. Röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy a felvázolt világ a varázslattal, az álomvilággal, a Világfával mind nagyszerű ötlet. A regény pedig bővelkedik a fantasztikus karakterekkel, és ezzel a lenyűgöző világépítéssel.

Értékelés: 5 csillag

SPOILER:

Nekem az első pillanattól egyértelmű volt a könyvben, hogy Zsófi nem kéne, hogy lebecsülje a pszichiátert így az, hogy a végén róla derült ki, hogy mindent ő alakított addig a pillanatig, cseppet sem lepett meg.

Viszont az a beszélgetés ott az agyamba fúrta magát és nem engedett. Az, hogy majdnem Gergőből alkotta meg az általa vágyott gonosz főnöket – mert kiderült ám, hogy nem ő volt a főgonosz, ő csak csatlós akart lenni – Gergő pedig ebbe majdnem belement, egy nagyon erős jelenet volt. Ifjúsági regényekben pedig kifejezetten ritka. 

Gergő és az álomfogók (Gergő-regények 1.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu)

 „Ki ne vágyna rá, hogy esténként, mikor elalszik, egy beszélő farkaskölyök szegődjön mellé álmában, és elkísérje kalandozásaiban? Az Álomfogó hőse, Gergő viszont egyáltalán nem kívánja a farkaskölyök társaságát, mint ahogy azt se, hogy az általa csak Bolhásnak becézett segítőjével együtt vágjon keresztül az álmok néha mulatságos, máskor fenyegető erdején. Gergő családja váratlanul meghívót kap a Vajákosok, Táltosok, Énekmondók, Sámánok és Egyéb Révülők Találkozójára. Az Álomfogó színes, kavargó világba repíti olvasóját, de hétköznapi gondjainkra ad választ.”

Vélemény:

Éveken keresztül bárki megkérdezte ki a kedvenc íróm azt feleltem rá Böszörményi Gyula. Azt hittem azért mert ritkán olvasok magyar könyveket de végül rájöttem, hogy valahol tényleg igaz hisz ha minden írót figyelembe veszek ő volt az akinek valaha a legtöbb könyvét olvastam.

Elsőként a Rontásűzők sorozattal kezdtem (túl rég volt már, tervben az újra olvasás). Majd a Rémálom könyvek és évekkel később az Ambrózy sorozat… Gergő világa valahogy teljes egészében kimaradt nekem, mert mikor édesanyám először olvasta én a Harry Potter időszakom éltem ráadásul a könyv vaskos méretei el is tántorítottak. Most évekkel később végre eljutottam odáig, hogy a kezembe vehessem a sorozatot és nekiálltam az olvasásnak.

A könyv elején úgy éreztem még érzékelhető volt a kezdeti hangkeresés. Már éreztem azt a tipikus Böszörményi féle stílust, amiért imádom a történeteit, de még kicsit pórbált rátalálni a saját hangjára, szavaira és mondataira. A történet számomra kissé nehezen indult, sok volt a számomra akkor még sehová sem vezető mellékszál, és nem minden esetben értettem a karakterek motivációját.

A könyv előrehaladtával azonban minden körvonalazódott előttem, a szereplőket megszerettem és a cselekmény is magával szippantott. Éreztem a Harry Potter hatását, de közben mégis annyira magyar és annyira ősi lélekhez szóló volt, amit előtte csak a Rontásűzők váltott ki belőlem.

Gergő tipikusan az a fajta hős, aki nem szeretne hős lenni. Ismerjük ezt már régóta Harry a kiválaszott, Katniss az akaratán kívüli forradalmár és még sorolhatnám. Mégis Gergő karaktere valahogy adott egy kis pluszt ehhez az érzéshez. Ő nem pusztán el akarta kerülni a kis kiválasztott szerepet, de el sem tudta képzelni, hogy valaha annak a bizonyos világnak a részesévé váljon. Mégis amikor már ott volt és cselekednie kellett, meglepően gyorsan és könnyedén adaptálódott a környezethez és vette át a szokott normákat.

Mint Böszörményi más könyvei esetén, itt is a karakterek sokszínűségét és a mögöttük álló sorsokat szerettem a leginkább. A szereplők viszik előre a történetet. Senki nem éreztem fölöslegesnek, mindenki kapott saját hangot és egyszer sem éreztem, hogy két szereplő (még a legkisebb mellékszereplők is) felcserélhetőek lennének egymással. Hogy a hetek jurtájának vezetőit említsem csak, akiknek az élete és jelleme mind nagyon érdekes és egyszerre szomorú is volt.

Az ellenfél személyét az első pillanattól kezdve tudtam de a motivációi így is érdekessé tették a történet végét.

Nagyon jó volt elmerülni ebben a világban és alig vártam, hogy folytathassam a következő résszel. A könyv egy kissé csalóka, mert abban az időszakban adták ki amikor még vastagabb papírra nagyobb sorközökkel készültek a kiadványok, a méretei épp emiatt megtévesztőek. Szívesen ajánlanám akár az iskolákban is ajánlott olvasmány gyanánt hisz szerencsére egyre több területen kezdik lecserélni a régi szépirodalmakat és keresnek új, a gyerekek számára élvezhetőbb történeteket.

Értékelés: 5 csillag

Interjú a vámpírral (Vámpírkrónikák 1.): Anne Rice

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Mindenkit ​érdekelnek a vámpírok.

Évszázadok óta foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott, démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.

Talán éppen ezek a gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál. A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik, megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem.”

Vélemény:

A történetbe nem teljesen ismeretlenül és tudatlanul fogtam bele. A filmet már láttam egy párszor és nagyon szeretem is, valamint 10. osztályos koromban már egyszer a könyv is a kezeim közé került és bár nem tudtam felidézni pontosan mik is történtek benne, arra emlékeztem, hogy különleges volt. Most azonban kijött hozzá egy sorozat is, amit valahogy nem éreztem az igazinak, de ettől felbuzdulva eldöntöttem, hogy újra szeretném elolvasni a könyvet.  

Azt kell mondjam, nem lep meg, hogy emlékeim enyhén ködösek és felmerült bennem az a kérdés is, mit foghattam fel ebből én 15 évesen. A történet annyira mély és filozofikus, hogy néha még most is gondot jelentett az, hogy egy-egy gondolatmenetet értelmezni tudjak, más esetben viszont tényleg nagyon magával ragadott. Ebben a történetben a vámpírok nem romantikus nyálgépek, akik az igaz szerelmet keresik, és a legfőbb konfliktust sem egy szerelmi háromszög vagy egy emberi élettel rendelkező pár adja. A valódi probléma az idő múlása.

A történet három, pontosabban négy főszereplő köré összpontosul. Elsőként adott Louis, aki az egész interjút adja, amint elmeséli vámpírrá válása történetét és azt, hogy miképp is élte meg az azt követő időszakot. Az őt átváltoztató vámpír Lestat egy sokkal sötétebb figura, ahelyett, hogy létezése értelmét keresné, inkább csak élvezi újonnan szerzett hatalmatá. A közöttük lévő dinamika sokkal másabb volt, mint a filmben vagy a sorozatban (főleg a sorozatban) azt meg aztán végképp nem értem, hogy Lestat apját aki egy baromi erős drámai szálat adott, miért kellett mind a két helyről egyszerűen kihagyni.

Csoportjuk hamarosan bővült egy harmadik taggal Claudia személyében, aki gyermeki testben kényszerült tölteni életének örökkévalóságát. Az ő drámája elég erős volt, hiszen lelkében, gondolataiban folyamatosan nőtt, érettebbé vált teste azonban továbbra is gyermeki maradt, ezzel adva számára egy örök vágyódást.

Armand a történet egy későbbi pontján lépett be a cselekménybe, és a szereplők, valamint az olvasó is talán tőle várhatna választ a kérdésekre, ezekkel azonban ő sem tudott szolgálni. Mégis az ő szájából „hangzott el” a legerősebb kijelentés, amikor megfogalmazta, hogy a vámpír lét sötétsége abban rejlik, hogy egy vámpír örök életre kényszerül egy folyamatosan változó világban.

„Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta rettegett: hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílust és divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről.”

A könyv erőssége abban rejlik, hogy atmoszférát tud teremteni. New Orleans kisértet járta világa a mocsarakkal, a szellemlegendákkal a rabszolgák hiedelmeivel. Majd ezt követően Közép-Európa falvaival és az ott élő emberek gondolataival és hagyományaival. A vámpírok misztikusak maradnak, megközelíthetetlenek egy teljesen önálló világot alkotva.  Nagy pozitívumként még ki kell emelnem azt aki az interjút készíti. A közte és Louis között lévő párbeszédek és egy-két megmozdulás nagyon élethűvé, emberivé teszi a karaktert a saját gyarlóságával együtt.

Ami nekem negatívum volt az a történet elmesélésének módja. Mivel a cselekmény Louis története alapján bontakozik ki előttünk, így a múltban történt párbeszédeket általában véve idézőjelek közé préselve kaptuk meg, ami miatt a szöveg nagyon egybefolyt engem ez gyakran kizökkentett az olvasás folyamatából. Másrészt pedig a történet mondanivalóit tekintve annyira tömör, hogy gyakran már túl sok is volt a filozofikus hangulat (talán a film ezt egyensúlyozta nagyon jól).

Értékelés: 4,5 csillag

Párban Nápolyban: Borsa Brown

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Ha ​flörtölsz egy nápolyi férfival, annak csak egy vége lehet!

Isabella Taylor, a floridai pályakezdő FBI-ügynök úgy érzi, hogy sínen van az élete, ám egy nap szeretett unokatestvére gyilkosság áldozata lesz. A nyomozás szálai Olaszországba, Nápolyba vezetnek, egy bűnszervezethez.

Matteo Mazzola, a jóképű, sikeres nyomozó, az egész életét arra tette fel, hogy harcol a nápolyi maffia, a Camorra ellen. Módszerei sajátosak, hatékonyak, bár felettesei számára sokszor szinte elfogadhatatlanok.

Isabella és Matteo találkozása mindkettejük számára rejt kínos és kellemes pillanatokat is. Társként, közösen kellene dolgozniuk, mégis nehezen veszik az akadályokat, hiszen nem csak a szakmai segítséget látják a másikban. Heves érzelmek dúlnak közöttük, a vágyuk pedig egy idő után mindent felülír. Lassan fedezik fel egymás világát, válnak megszállottá ugyanabban az ügyben, és vesznek el a szerelemben.

Ám a maffia sem rest üzenni, mert a keményfiúk nem arról híresek, hogy finomkodnak.

„Chi ben comincia è alla metà dell’opera.”

„Ha jól kezded, akkor már félig meg is oldottad.”

…Nápolyban azonban semmi sem indul jól.

Szerelem

Szenvedély

Humor

Maffia

Hölgyem! Isten hozta a Camorra világában!

Borsa Brown, az erotikus-romantikus regények népszerű írónője ezúttal egy szórakoztató, ám emberi lelket boncolgató, perzselő érzelmekkel fűtött nyári történetbe repíti az olvasókat.”

Vélemény:

Fuh te jó ég! Hát itt vannak gondok az egyszer biztos. Könyvet ennyire még nem akartam nekidobni a falnak, mint ezt… de honnan is kezdjem?

Mivel a történet két szemszögből íródott így talán az lenne a legjobb, ha én is két szemszögre osztanám a véleményemet. Először is kezdjük Isabellával még akkor is ha neki hála akartam máglyahalálra ítélni ezt a regényt. Nála életképtelenebb, nagyképűbb, idióta p*csát már rég olvastam könyvben. Csak néhány dolgot kiemelnék amivel enyhén felcseszte az agyamat:

1. Belefolyt, sőt a saját apjától kizsarolta, hogy vihessen egy olyan nyomozást amiben már pusztán érintettség miatt belelátása sem lehetett volna! Nem, hogy még ő vigye az egészet.
2. Motoron szoknyában és tűsarkúban… hangsúlyozom újra motor + szoknya + tűsarkú és még a pofája is nagy volt amikor ezt valaki nehezményezni merte.
3. Én aztán rohadtul nem tudom kivel kellett lefeküdnie azért, hogy FBI ügynök lehessen, de nyomozónak annyira borzasztó, hogy az ilyet elrettentő példának szokták mutogatni. Nekem legalábbis nem bizonyította, hogy mire fel is a nagy képe.
4. Minden pillanat amikor Matteo nyomozási stratégiáit kérdőjelezte meg! Igen értem én, hogy ő meg akarta büntetni az unokatesója gyilkosát és azokat akik megerőszakolták de könyörgöm, hogy valaki ennyire nem érti a prioritásokat főleg úgy, hogy egy kib*szott FIB ügynök!?!?

Hogy Matteo szavaival támasszam alá miért érdemelne ez a liba két nagy büdös pofont: „– Két kibaszott napot kértem, Isabella! De te Felicével odasasszéztál a bárba, FBI-jelvényt mutogattál, és konkrétan sírhelyeket ástál!”

Igen… ez a női főszereplő… fuh el nem mondhatom mennyire dühöd voltam rá!!!

Na de akkor mi vagy ki az, ami miatt mégis tudtam értékelni ezt a könyvet. Matteo! Egy nagyon érdekes, összetett karakter, aki sokat megélt és még többet tapasztalt. Neki az, hogy zsaru, nem csak egy darab papír. Ő tud kommunikálni az emberekkel, tudja, milyen útvonalon induljon és igen sajnos néha piszkosan is kell játszania. Érdekes volt belátást nyerni a gyerekkorába, és valahol a könyvben található kedvenc jeleneteim, mert jééé ilyenek is voltak, mind hozzá és a nyomozásához tartoztak. Egyszerűen csak nem értem hogy lehet hogy megszeretett egy ennyire… oké nem fogok megint felszállni az Isabella szidó vonatra

Matteo jelenetei, tényleg bűnügyi történetként megállták volna a helyüket. Amikor beszélgetett az érintett emberekkel, amikor a helyszíneken járt néha az izgalomfaktor vetekedett egy Narcos epizóddal például.

Értem én, hogy az írónő a romantikus-erotikus zsánerrel szerzett hírnevet, de ha végre kilépne ebből és végre tudna írni egy igazán erős, ám nem hisztis k… női főszereplőt, vagy esetleg a maffiát csak és kizárólag egy férfi szemszögén keresztül mutatná be, szerintem vérfagyasztóan ütős történeteket alkotna.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretik a maffia történeteket, a nyomozásokat és a jól megírt férfi szemszögeket, valamint akik át tudnak siklani egy pocsék női karakter felött. Nem ajánlom akkor, ha az első hisztis kifakadás kicsapja a biztosítékot, mert azt a könyv rövid úton megbánná… Ha egyszer újra olvasnám, akkor már tuti lennének részek, amiket átugrok (kb Isabella összes jelenete).

Összegzés: Nem értem, hogy lehet egy jó alapgondolatot és fantasztikus férfi karaktert egy ilyen idióta női szereplővel elbaltázni.

Értékelés: 3,5 csillag

Isabella: 0,5 csillag (az is csak szódával)

Matteo: 5 csillag (sokkal többet érdemelt volna)

A sötétség ragyogó sugara: Ethan Hawke

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A forgatókönyvíróként és színészként is világhírű Ethan Hawke közel húsz év után jelentkezik új regénnyel, amely voltaképp a színház világához írt szenvedélyes szerelmes levél.

William Harding színész. Házassága összeomlóban, de ő még reménykedik a békülésben. Ügyetlenül és időnként komikusan próbálja helyreállítani romokban heverő életét – elsősorban whiskyvel és szexszel. Ám egy szerepálom valódi esélyt kínál fel a számára: ifjabb Henry Percy komoly kihívást jelentő karakterét játszhatja el a IV. Henrikben. A darabot egy zseniális rendező viszi színpadra, és minden idők egyik legfelvillanyozóbb, valamint legnarcisztikusabb Falstaffja játszik benne…

Az íróként is káprázatosan tehetséges Ethan Hawke elemi erejű, felkavaró regénye a szégyenről, a szépségről, a hitről és a művészet morális hatalmáról.”

Vélemény:

Azt hiszem erre mondják azt, hogy „mindennek így kellett történnie”. Ez a könyv 1-2 évvel ezelőtt biztos nem került volna a kezeim közé, mert akkor Ethan Hawke csak egy név volt a számomra, de még arccal sem sikerült párosítanom. Mikor 2022 márciusában kijött a Holdlovag, és megnéztem a szereplőket, meglepetten tapasztaltam mennyire ismerős az egyik színész és mikor rákerestem, még inkább ledöbbentem azon, hogy Ethan Hawke nem más, mint Todd Anderson a Holt költők társaságából (egyik kedvenc filmem és a mai napig imádom és szerintem egyszer mindenkinek látnia kéne!). Még túl sem jutottam ezen a ledöbbenésen máris érkezett 2022 júniusában a Fekete telefon, ahol a színész a gonosz megformálója lett (na nem mintha a Holdlovagban a „jók” táborát erősítette volna). De egy biztos, 2022-ben ismerkedtem meg végre alaposabban a színész munkásságával és lenyűgözött.

Szóval…

Amikor egy ismerősöm a könyvesboltban belebotlott ebbe a könyvbe, már pontosan tudtam, mit kérek majd névnapomra és szerencsére meg is kaptam. Nem voltak vele szemben nagy elvárásaim. Abszolút nem tudtam miről fogok olvasni, de mivel Ethan Hawke írta így adni akartam neki egy esélyt. És, hogy mi volt a véleményem?

Egy valamit mindenki tud rólam, aki ismer. Számomra a színház a lelkem egy darabja, az életem egyik értelme és tudom, mennyire üres lenne a világom, ha nem lenne benne ez a csoda. Nem vagyok színész, sem rendező, de még csak kellékes sem! De a szívem egy darabkája mindig a színházért dobog, és valahogy fáj is, hogy életem úgy alakult, hogy nem lehetek teljes része ennek a különlegességnek. A könyv a lelkemhez szólt több oldalról is!

William karakterén keresztül az író egy teljesen idegen és mégis annyira nagyon hétköznapi világot mutatott be, hogy ritka alkalmak egyikeként ittam minden sorát, pörgettem a lapokat és mégis nem volt olyan mondat, amely felett elsiklott volna a figyelmem (sajnos be kell vallanom, akadtak könyvek ahol kvázi sorokat ugrottam át). A főszereplő életében bekövetkezett magánéleti válság az volt, amit mindennap kapunk a médiából, és itt végre láthattam, hogyan is élheti meg ezt egy híresebb személy. A közelmúltban sokszor sokféle lejárató kampány indult hírességek ellen, és nem egy félrelépésről is hallottunk már, de ritkán fordul meg az ember fejében, mire gondolhatott az a fél, akikkel ez megtörtén. Különös volt egy széteső házasságot a férfi, és egyben a félrelépő fél szemén keresztül látni, és azt is, hogyan viseli el a médiától kapott meghurcolásokat. Valamint azt is, mennyire nehéz lehet ilyen helyzetben továbbra is jó apának maradni.

Számomra mégis a legerősebb jelenetek mind a színházhoz kapcsolódtak. Az apró pillanatok, amik külső szemmel nézve nem jelentenek mást, mint azt, hogy egy ember monológot mond a színpadon. Itt a monológban lélek volt. A színész nem csak elmondja a szöveget, hanem átéli a karakter legbelsőbb lényegét. A könyvben William gondolatai gyönyörűen bemutatták, hogy milyen az amikor egy színész is csodaként éli meg saját munkáját, és tiszteli a szakmát, melyet választott.

A könyv egyeseknek talán kesze-kusza lehet, néha fellengzős, másoknak túlságosan összeszedetlen így azt kell mondjam megértem a negatív kritikákat is, de nekem kifejezetten nagyon tetszett. Sokszor éreztem már könyvek esetében, hogy erőszakosan próbálják ránk erőltetni a saját gondolataikat, és mondanivalójukat, de itt… mivel főszereplőnk mindenkitől más és más élettapasztalatot és bölcsességet kapott, így nem tűnt soknak, mert szelektálhattam a hasznos és a számomra haszontalan vélemények és tanácsok között. Cseppet sem tartom kizártnak, hogy nem először volt a kezemben a könyv, néhány jelenetnél konkrétan megkönnyeztem a sorokat.

Ajánlani tudom azoknak, akik szerelmesek a színházba és/vagy magába a színészet hivatásába, vagy akik épp egy indentitás válságon mennek át, de a tucat önsegítő könyvből már egy életre elegük van. Bár a magyar fordítás is közrejátszik, de ehhez megfelelő alap is kell, és azt kell, mondjam Ethan Hawke kifejezetten jól is ír. (Van egyéni stílusa és „hangja”.)

Értékelés: 5 csillag

 

A grófnő árnyékában (Az ártatlan 1.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„1609 októberében Fabricius Flóra, a pozsonyi orvos lánya Báthory Erzsébet udvarába érkezik, hogy megkeresse eltűnt nővérét. Ha tudta volna, mi vár rá, talán útnak sem indul.

Ám hamarosan megtanulja, semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem biztos, csak a halál. Ki mozgatja vajon a szálakat? Ki az, aki befolyásolja az eseményeket, és a gyilkolástól sem riad vissza?

Minden erejére szüksége van, hogy legyőzze az akadályokat és kibogozza a sötét titkot, melyet a csejtei vár falai rejtenek.

Egyetlen emberre számíthat csupán, az Itáliából érkezett, kétes jellemű, mégis rendkívül vonzó férfira, akiről azt sem tudja pontosan, hogy kicsoda, és azt sem, miért segít neki.”

Vélemény:

A könyvvel szemben voltak bizonyos elvárásaim, és ezt már előre le kell szögeznem. Egyrészt mert egy olyan történelmi korszak és személy körül (és mellett) játszódnak az események, akire mindig kíváncsi voltam, nagyjából azóta, hogy egy komolyabb összefoglaló videót hallhattam az életéről. Bár a korszak rémtörténeteit, úgy mint a vámpírmítoszokat, a boszorkányokat, mindig is kedveltem Báthory Erzsébet karakterére én mindig inkább szerettem úgy tekinteni, mint a korában meg nem értett és sokak által legyőzni kívánt nő, mintsem egy szadista gyilkos. Ennek ellenére tudtam, hogy számomra a könyvnek csak akkor lesz ereje, és csak akkor lesz képes engem valójában megfogni, ha vagy valójában egy gyilkosként ábrázolja (bár azért ennek kevésbé örültem volna), vagy valójában egy erős kiállású nőként, akit a kora nem ért, épp emiatt fél tőle, mások pedig ezt a félelmet használják ki.

Másrészt elvárásaimat a korábban, az írónőtől olvasott könyvekre alapoztam. Főleg a legutoljára kezemben tartott sorozatra, a Riva nővérekre, amit kifejezetten kedveltem. ((A korábbi véleményeim itt érhetők el: Heaven, Átkozottak, Mennyei bűnök 1., Mennyei bűnök2., A lánynevelde 1.-2. + Doria)).

Harmadrészt ott voltak a mások által megfogalmazott vélemények, melyek többsége egész pozitívan jellemezte ezt a könyvet, és talán más esetben én is így látom… Ezzel pedig valahol le is lőttem a saját értelésem, szóval kezdjünk is bele.

A könyv nekem már rögtön azzal furcsán indított, hogy oldalakon keresztül ismertük meg Flóra életét, ami persze szükséges ahhoz, hogy egy szereplőt meg tudjunk érteni, ahogy azt is, hogy jutott oda, de egyszerre túl sok információ érkezett, ráadásul mivel ez E/1-ben íródott, kicsit monológ jellege lett a dolognak. De ahogy ezen túljutottunk nagyjából elkezdtek zajlani az események, bár Flóra karakterével egyáltalán nem tudtam megbarátkozni. Nem utáltam a személyiségét, nem szerettem, vagyis egyszerűen csak ne fűztek hozzá érzelmek, ami tekintetbe véve, hogy az ő elbeszélésén át kapcsolódtunk a történethez, nem éppen jó érzés.

De mi történt miután megérkeztünk Csejtére? Egyrészt bár a történet címe A grófnő árnyékában, mégis úgy éreztem inkább maga Erzsébet került árnyékba, mert bár nem lett belőle sem egy szörnyeteg, sem egy gyenge kisasszony (na ez utóbbin nagyon kiakadtam volna), de jelleme még így is messze állt a sokat megélt és tapasztalt nemes asszonytól. De mit ítéltem meg a többi szereplővel kapcsolatban? Lehet a Mennyei bűnök után ez a történet azért is lett kissé „gyenge” az én szememben, mert Flóra egy jóval súlytalanabb Blanca, de jellemeikben rengeteg hasonlóságot véltem fölfedezni, mintha ugyan azok a karakterek lennének az egyik talán kissé kidolgozatlanabbul. Lorenzo azonban egy az egyben Marco volt a szememben. Bár mivel az ő karakterét kedveltem így ezzel a fickóval is igen csak megbékéltem, kár hogy kevesebbet láttunk belőle és azt is Flóra szemszögén keresztül.

Mind ezek ellenére a korhangulat miatt továbbra is tudtam élvezni a történetet. Szerettem benne a babonákat, a hideg, régi környezetet és úgy összességében hangulatfestésnek nagyon nagyon jó volt a könyv. Ami pedig rávett engem, hogy olvassam tovább és tovább és ne is akarjam letenni az maga a bűntény volt, a halálesetek megoldása.

…

Na és itt jön az a pont, ami miatt ez a könyv több mint valószínű nem lesz a kedvenceim között, és igazából késztetést sem érzek arra, hogy a folytatások érdekeljenek. Amikor a történetbe bekerültek a rokoni kapcsolatok, meg kiderült mi is történt valójában én csak a fejem tudtam fogni erre a húzásra. Nagyon nem éreztem a történetben a felismerés ívét és a probléma ott kezdődött, hogy én egy pillanatra sem hittem el, hogy valójában Erzsébet lenne a gyilkos, ebben az esetben talán meglepődök de így csak felbosszantott. A pasi karaktere meg valahol túlságosan az őrület és a józan ész határán vergődött ahhoz, hogy megfelelően tartani lehessen tőle, szóval…

Egyszerűen ez a könyv most nem nekem szólt.

Ajánlom ezt a történetet azoknak: Akiket az egyház miatt nem fog meg a Mennyei bűnök története és inkább egy „világi” nyomozásba ásnák bele magukat, hasonló szereplőkkel. Valamint azoknak akiknek semmi tudása és ismerete nincs Báthory Erzsébet személyéről, mert ebben az esetben a könyv tud érdekes információkkal szolgálni. Ja és a romantika szerelmeseinek mert abból is jut azért.

Értékelés: 4 csillag

Harry Potter és a Halál ereklyéi: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Harry, ​mint mindig, most is a Privet Drive-on, az őt csecsemőkorában befogadó Dursley-család otthonában tölti az iskolai szünetet. Ám hetedik tanévét nem kezdheti el a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse, ahol Voldemort és csatlósai nem találnak rá. De teljesítheti-e folytonos bujkálás és életveszély közepette a küldetést, melyet Dumbledore professzortól kapott?

A hetedik, s egyben utolsó Harry Potter-regény megjelenése valószínűleg a legnagyobb izgalommal várt esemény a könyvkiadás történetében. J. K. Rowlingnak még a legapróbb, Harry és barátai várható sorsára vonatkozó utalásai is mind szenzációs hírekként láttak napvilágot a sajtóban.

Valóban meghalt Albus Dumbledore? Kinek az oldalán áll Perselus Piton? Mik a megmaradt horcruxok, hová rejtette el lelkét Ő, akit nem nevezünk a nevén? Harry a forradásában hordozza a Sötét Nagyúr lelkének egy darabját, s ezért párszaszájú? Ezekre a kérdésekre választ kapunk a hetedik, egyben befejező kötetben.”

Vélemény:

El sem tudom hinni, hogy ez a sorozat újra és újra magába tud szippantani. Hogy a szereplőket mindig megkedvelem és a történet, még ha már kívülről fújom is tud újszerűen hatni.

Bár filmben is két részletben sikerült adaptálni ezt a könyvet, mégis annyira sok minden maradt ki belőle, ami által jobban megérthetővé váltak a szereplők. (A Legendás állatok fényében pedig ezt a könyvet újraolvasni egész új élményekkel szolgált.) A szereplők végérvényesen felnőttek és sajnos túl sok erős és szomorú jelenet volt benne, ezek megmutatták, hogy igen ez a rész már tényleg az idősebb korosztálynak való.

A kedvenc jeleneteim szinte kivétel nélkül azok közül kerültek ki, melyeket egyik film sem tartalmazott. Az egész esküvői készülődés, és az esküvőn átéltek. Lupin amint először menekül az apaság gondolatától, majd nem csak hogy megbékél vele, de boldogsággal tölti el. Dumbledore és Grindelwald igazi története, mely a filmben talán ha 2 mondat erejéig kapott szerepet. Igen, talán a Legendás állatok filmek miatt érzem azt, de valahogy az egész Dumbledore család és az ő tragikus történetük közelebb került hozzám ezen újraolvasás során. (Ja egyike vagyok azon embereknek akik az új filmek közül az 1. és a 3. ((főleg a 3. <3 )) részt is kifejezetten szerették.)

És még valami… pontosabban valakit… Piton. Annak idején egy kritikámban (Az elátkozott gyermek megjelenésekor, és nevén nevezett kritika nem ezen az oldalon jelent meg, szinte senki nem is láthatta) megfogalmaztam én mennyire nem kedveltem Pitont a könyvek során az első olvasás alkalmával és számomra akkor a halála sem volt meghatározó pillanat, mert az én szememben túl sok negatív dolgot követett már el ahhoz, hogy hirtelen jobb fényben tündököljön előttem. Most valahogy sokkal jobban megérintett, de inkább csak az emlékei miatt.

Szerintem most érettebb fejjel az egész könyv, ez pedig a sorozatra is vonatkozik, jobban megérintett mert minden egyes sorsot túlságosan közel éreztem magamhoz. VISZONT a könyv annyira gyönyörű gondolatokat tartalmaz, hogy nehezemre esett idézetet választani belőle, főleg amikor Dumbledore beszélt. (Jó talán néha nem csak gyönyörűek, hanem viccesek, kemények, komolyak…) De a lényeg, hogy alig bírtam letenni.

Egy valamit azonban biztos tudok! Nem ez volt a Harry Potter sorozattal való utolsó találkozásom. Nem garantálom, hogy évente újra elolvasom, de biztos a kezembe veszem még őket, nem is egyszer.

Értékelés

5 csillag

Az igazság nyomában (Igazság 1.): Baráth Viktória

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Perzselő ​hangulat a tárgyalóteremben

Hannah Jones, a harmincas évei közepén járó fiatal nő a miami ügyészségen dolgozik. Egy múltbéli botlása miatt a főnöke csak gyakornoki feladatokat bíz rá, ám amikor a férfi lányát megerőszakolják, Hannah kap egy lehetőséget, hogy ügyészként vehessen részt a vád képviseletében. Hajtja a bizonyítási vágy, és vissza akarja szerezni régi pozícióját, ezért vállalja a feladatot. Csak a karrierjével akar foglalkozni, mert tudja, ezúttal nem hibázhat. Az elhatározásnak azonban keresztbe tesz Max, a jóképű szomszédfiú, aki randira hívja Hannah-t. Látszólag minden tökéletesen alakul, az ügy jól halad, a bizonyítékok egyértelműek, és Max-szel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lány lassan rádöbben, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik…

Mennyire homályosítják el az ítélőképességünket a személyes érzelmeink? Elfeledtetheti a perzselő szenvedély a hazugságokat? Képesek vagyunk feladni saját elveinket egy magasabb cél érdekében?

Baráth Viktória, a kétszeres Aranykönyv-díjra jelölt szerző regénysorozatának első része romantikában, szenvedélyben és izgalmas fordulatokban egyaránt bővelkedik. Betekintést nyerhetünk az igazságszolgáltatás lebilincselő világába, ahol az ellenségeink könnyen válnak barátokká, a barátaink pedig ellenségekké.”

Vélemény:

Valahogy az elmúlt időszakban nagyon rákaptam a tárgyalótermekben zajló történetekre. Igen, talán évekkel lemaradva életemben először elkezdtem nézni a Férjem védelmében című sorozatot is, éppen emiatt és mikor láttam, hogy Baráth Viktóriának van egy ilyen környezetben játszódó könyve, rögtön felkeltette az érdeklődésem. Mellesleg az írónőtől már olvastam két másik könyvet (A napfény földje, A lótusz virága) melyek eléggé kétes érzéseket hagytak bennem, olyan szinten, hogy az első részt imádtam a másodikat már kevésbé. De valahol már ismertem a stílusát ahhoz, hogy érezzem, ha nekem valamivel megfelelőbb témához nyúl, akkor igenis élvezhetem majd a könyvet. A kérdés az végül, hogy is sikerült megélnem…

Hannah karakterét valahogy az elején sikerült megkedvelnem. Volt egy saját stílusa ugyan, de megfelelően lavírozott a szürke senki és a világ közepe, nagyszájú nő között, én pedig épp az ilyen női karaktereket szoktam szeretni. Elliot cuki volt bár nem éreztem, hogy sokkal több lenne, mint egy meleg haver, pár azért szerencsére egy idő után nem csak ezt a személyiségjegyet erősítette magában. Aztán ott van Jason… Bevallom első felbukkanásakor elkezdtem agyalni valamin, amit spoiler lenne kifejteni így inkább azt írom, amikor megjelent a tárgyalóteremben IS, akkor legszívesebben kivágtam volna a könyvet az ablakon. Nem fogok hazudni, baromira élveztem a karakterét, de nekem ez okozta a könyvben ez első (elöljáróban elmondhatom, hogy EGYETLEN) csalódást, annyira pitinek éreztem ez a helyzetet kettejük között. Persze váratlan meg minden, de közben mégis annyira hihetetlen és lehetetlen, hogy próbáltam ki is mosni az agyamból, és épp emiatt nagyon lassan haladtam eleinte.

De mi történt aztán?

Egészen onnantól kezdve, hogy végre elkezdődtek a tárgyalások, foltam minden sorát. A bűntény érdekesen lett felépítve, hozva egy olyan dolgot, amit nem vártam volna ettől a könyvtől, méghozzá egyfajta krimi hatást. Adott volt az ügy, amiben már az elején éreztem, hogy valami nem stimmel és a tanúvallomásoknak hála szépen lassan bennem is elkezdett körvonalazódni egy elmélet, és a főszereplőkkel egyszerre sikerült nekem is rájönnöm. Szeretem ezt a fajta végigvezetést.

„Gyengeséget” nekem egyedül azok a részek jelentettek benne, amik a tárgyalótermen kívül játszódtak főleg eleinte. Később persze mikor már ezek is súllyal bírtak, akkor tudtam őket élvezni nekem csak néhány jelenet volt, amit kicsit fölöslegesnek érzékeltem.

Szóval összességében én élveztem ezt a könyvet, mert voltak benne izgalmas csavarok és dinamikus párbeszédek, amiket egyszerűen imádtam.

Értékelés

5 csillag

Dario: K. M. Holmes

Leírás (forrás: moly.hu)

„Uralkodni ​csak úgy lehet, ha nincs mit vesztened.

A Moran név kötelez. Főleg, ha mögé nézünk, és megtudjuk, milyen a „hatalmasok leszármazottjának” lenni. Dario nem választotta a maffialétet, hanem örökölte. Idejekorán fel kellett nőnie, és már gyerekként szembesült a kegyetlen világgal, ami körülvette, és ami egyre inkább a saját rémálmává vált.

Mindent elvett, amire szüksége volt. Mások félelméből táplálkozott, hogy csillapítsa a lelke fájdalmát. Hogy pótolja a veszteségeit. Aztán, amikor már elhitte, hogy nincs számára megváltás, megjelent Hazel. Az egyetlen ember volt, aki eljutott a sötét alagúton át Dario szívéhez. Az egyetlen nő, aki iránt felelősséget érzett, és az egyetlen személy, akit védeni akart. De egyre inkább úgy tűnt, hogy Hazel nem lehet része az életének. „Az elengedésnél nincs kínzóbb és fájóbb folyamat. Mégis meg kellett tanulnom elengedni azt, akit mindennél jobban akartam.”

Vajon képes a szerelem ekkora szakadékot áthidalni? Képes arra, hogy tomboló tűzként felégesse a múltat? Vagy elveszi még azt is, ami a romokból maradt?

K. M. Holmes visszaviszi olvasóit a Neked megadom magam c. regényben megismert Moran család történetébe, és feltárja múltjuk szenvedélyes és sötét titkait.”

Vélemény:

Ez volt az első könyv, melyet az írónőtől olvastam, nem is igazán miatta sokkal inkább a kiadó regényei miatt. Már a neve is „Álomgyár” azt sugallja, hogy itt nagyrészt több lesz a szerelem, és általában véve kevesebb minden más. Tapasztalataim pedig azt mutatják, hogy valójában bármi legyen is egy könyv témája, valahogy egyik sem ússza meg, több-kevesebb romantika nélkül, ami néha nem is lenne gond, ott azonban már nagyon rossz a helyzet ha a két szereplő közötti kémia képtelen reakcióba lépni a történet fősodrával.

A másik nagy félelemem ezzel kapcsolatban a maffia és bűnszervezet volt. Nem azért mert ijedős kislány lennék, aki ha a történetben előkerül egy fegyver, az ágy alá bújik, épp ellenkezőleg… Visszutalva korábbi okfejtésemre, sajnos az a tapasztalatom, hogy sok írónő képes a szerelem oltárán feláldozni az akciót és a kalandokat. A maffifőnökből egy fejezet után egy hormontúltengéses tinédzsert csinálni, akinek még az életveszélyes akciók közben is csak érdeklődése tárgyán, s annak bizonyos testrészein jár az esze. Bevallom, nem véletlenül halogattam ilyen sokáig a könyv olvasását.

De a kérdés… Megérte?

A válasz pedig egyértelműen az, hogy igen!

A történetet akkor vettem elő, mikor épp nem égtem maffia történetek lázában (vannak ilyen időszakaim), így mivel kicsit kiestem belőle, nem voltak bennem túl nagy elvárások, így a könyv nem okozott számomra csalódást.

Kifejezetten erősen lettek megírva a bűnözői léttel kapcsolatos jelenetek. A megalkuvás, a megvesztegetés, az erőfitogtatás és bizony az akció is. Dario karakterét pedig kifejezetten kedveltem azért, mert nem csak a dugás és az „én vagyok a valaki” életérzés töltötte ki jellemének 98%-át. Tényleg képes volt megfelelő döntéseket hozni, miközben ettől független mégsem vált egy könyörtelen emberi géppé ugyanúgy megmaradtak az érzései. A számára fontos nőket nem szexbábuként használta, hanem igenis lelkükkel együtt szerette őket! (Ez sajnos elég ritka tulajdonság a hasonló regényekben.)

A történet két idősíkon való mozgatása is igazán érdekessé tette a cselekményt, mert ennek hála a fejezetek mindig izgalmasan zárultak, ami miatt a könyv olvastatta magát, hiszen előfordulhatott, hogy egy-egy felmerült gondolatra csak fejezetekkel később kaptuk meg a választ. Jól lettek adagolva az információk is.

A szerelmi szálakkal kapcsolatban már kicsit ambivalensek az érzéseim. Luna karaktere számomra már elsőre sem volt olyan magával ragadó, és nekem túl gyorsan is döntött arról, hogy ő nem akar ezzel az élettel kapcsolatban semmit. Főleg a későbbi események fényében nekem ő egy eléggé unszimpatikus karakter volt, de ez talán csak bennem fogalmazódott meg így. Ellenben Hazel személyében nagyon érdekes volt mind az, amit meg kellett élnie. Bár elbeszéléseiben látszott milyen szörnyűségeken ment keresztül, talán lelkem egy sötét zugában vágytam arra, hogy erről is olvashassak még egy kicsit.

Összességében véve, nekem tetszett ez a könyv, egy szépen adagolt történetet mesélt el, izgalmas karakterekkel.

Értékelés: 5 csillag

 

A lánynevelde 1.-2.; Doria (Riva nővérek): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

A lánynevelde 1.

„Szövevényes ​bűntény Róma fényűző poklában…

Öt évvel a Sant'Ambrogio zárdában történtek után…

Schillingfürst hercegnő támogatásával Blanca Riva, azaz új nevén Christina Rivera a húgaival együtt egy lányiskolát hoz létre. A Sorores nevet viselő iskola árvák, meggyalázottak, kitaszítottak menedéke lesz.

Marco Fiore magánnyomozó irodát nyit, és az évek során egyre több sikeres bűnügyet old meg. Egy nap bekopogtat hozzá egy kétségbeesett nő, és a segítségét kéri eltűnt férje ügyében. A szálak egy hírhedt báróhoz és egy úri szajhához vezetnek… Ugyanebben az időben az egyik, Christina által megmentett gyermek apját brutálisan meggyilkolják.

Vajon mi köze az eltűnt férj és a meggyilkolt apa esetének egymáshoz?

Marco és Christina újra együtt nyomoz. Lehetséges, hogy nem csak a két bűntény szálai fonódnak össze?”

Leírás (forrás: libri.hu)

A lánynevelde 2.

„Christina húgai, Nella és Leona is megváltoztak az évek során. Nella huszonkét éves felnőtt nő lett, és komoly munkát kap a Sorores Lányneveldében, de öt év elteltével már szeretne kiszabadulni az Intézet szigorú falai közül. Ezért magára vállal egy veszélyes feladatot. Elfogadja Fiore ajánlatát, és belép az előkelő kaszinóba szórakoztató hölgynek, hogy magába bolondítsa Marcetti bárót, aki az egész ügy kulcsa lehet.

Christina félti ugyan, de beleegyezik húga vállalkozásába, hisz Nella tökéletesen alkalmas erre a szerepre, ráadásul az eltelt öt évben megtanulta, hogyan használja a szépségét és az eszét.

A titokzatos mulatóban eleinte könnyedén veszi az akadályokat, és hamar a báró és úri körének kedvencévé válik, csakhogy a szerelem utoléri, ezzel nemcsak az életét, hanem a feladatát, mi több, Christinát is veszélybe sodorja...

Christina és Marco mindent megtesz, hogy kiderítse, hová tűnt Aldioni, és egyre több furcsa, rejtélyes dologra jönnek rá.

Közös nyomozásuk során egymás iránti érzelmeik is komoly próbát állnak ki, kemény harcot vívnak azért, hogy ne csak Nellát, hanem szerelmüket is megmentsék.

Képes lesz-e Nella felülemelkedni múltbéli sérelmein és hidegvérrel véghezvinni a feladatát?”

Vélemény:

A kérdés, hogy miért írok egyben véleményt erről a két könyvről? A válasz pedig az, hogy egyszerűen kiegészítik egymást. Képtelen lennék a történetről és a szereplőkről véleményt alkotni csak az egy, vagy csak a másik említésével.

Ami mind a kettőről elmondható, hogy nekem Sant'Ambrogio zárdában történtek sokkal érdekesebbek voltak, mint ez a mondhatni második rész. (Igen 4 könyv, de igazából két történet szóval két résznek kezelem.) Kezdeném a szereplőkkel.

Marco számomra ezekben a könyvekben nem volt sem annyira erős, sem annyira okos, mint a Mennyi bűnökben. Igazából a nyomozási szál nekem itt kissé gyenge lett, ám ezt majd kicsit később. Christina (egykor Blanca) sem állt közel annyira hozzám, mint a története szerint 5 évvel korábban, valahogy kevesebb azonosulási felületet adott kevésbé volt számomra életre való. A lánynevelde célját éretettem, és valahol tetszik is a gondolat, hogy nehéz sorsú fiatalok lányokat fogadnak be és megtanítják őket. Nekem az önvédelem is nagyon tetszett, viszont sem az éjszakai látogatásaik (bármennyire megalapozottak is voltak), sem Christina tervei nem nyerték el a tetszésemet.

Hatalmas pozitívumként azonban képtelen vagyok nem kiemelni Nella karakterét, aki óriásit nőtt a szememben. Egyszerűen fantasztikus volt és nagyon tetszett, mert azt adta a könyveknek, ami Blanca volt a Mennyei bűnökben. Egy nő, aki okosan nőies praktikákkal viszi előre a nyomozást és a történetet! Valamint… most őszintén... Lelkem azon része, mely teljesen bele tudta magát élni a történetbe, egy kicsit bele is szeretett Marcetti báróba. Nagyon jó karaktert volt a maga stílusával és imádtam a Nella és közte kibontakozó jeleneteket. Mindig megmosolyogtattak, megmelengették a szívem.

Örültem neki, hogy újabb karakter is bemutatásra került Luisa személyében, akit sikerült megkedvelnem és az ő történetét baromi erős volt olvasni. De az is nagyon jó érzés, hogy előkerültek régi kedves ismerősök is. Rizzonak minden pillanata és jelenete aranyat ért.

Szóval a karakterek jók voltak, a történet olvastatta magát, mind a két könyv esetén és szerintem nagyon jól lett megoldva a csavar az első rész végén, hogy az ember szinte várja a folytatást. Azonban most a nyomozás részt egy kicsit gyengének éreztem. Több érdekes tény is felmerült itt, melyekre választ kellett volna találni azonban, valahogy mindegyik elég kevésnek tűnt.

- Ki ölte meg azokat a férfiakat?

… Erre a választ majd SPOILERESEN írom meg… egyelőre legyen elég annyi, hogy szinte az első pillanattól pontosan tudtam a kilétét.

- Mi a helyzet signor Aldionival?

A könyv elején azt éreztem, hogy pffff fogalmam sincs róla. Majd lassan elkezdett körvonalazódni, ahogy Marco nyomozott majd zsákutca. Ajjajj… Aztán én rájöttem valamire amire Marco nem, de persze Christina igen és itt felmerült bennem egy apró kérdés, hogy értem én a veszekedést, de ezeket miért nem tudták megbeszélni egymás között? Konkrétan a kettejük között létrejövő kommunikáció lett volna az ügy megoldásának kulcsa! Na mindegy… a megoldást természetesen egy teljesen váratlan személy szolgáltatta, aki felvázolta a történteket Ádámtól és Évától kezdve. Igen ez erősen hangzik de nekem ez ide tényleg kevés volt.

Ettől független nagyon szerettem a könyveket, épp csak nem érték el a Mennyei bűnök szintjét, de tudom ajánlani, mert amúgy egy kifejezetten érdekes történet ez is. Pontosabban a Lánynevelde 1. és 2. (mert így kerek egész).

Nekem még a mai napig nagyon furcsa amikor ilyen falatnyi kis novellákat látok a könyvek mellett, de van valami aranyos ebben a kis füzetnyi elrendezésben. Röviden… nagyon tetszett, hogy kicsit többet is megtudhattam Marcetti báróról és Doriáról is, viszont egy valamit ért el ez a kis történet, hogy várjam a beígért folytatást!

Értékelés

A lánynevelde 1: 4,5 csillag

A lánynevelde 2: 4,5 csillag

Doria: 5 csillag

SPOLIER a Lányneveldéhez:

Most őszintén! Én már a Mennyei bűnökben is éreztem, hogy Leonával valami nagyon nincs rendben, szóval, amikor kiderült ki gyilkolta meg azokat a férfiakat akkor próbáltam meglepett fejet vágni, de nem ment. Az első megjelenésétől kezdve a Lányneveldében éreztem, hogy vele még lesznek komoly problémák. De minden tiszteletem az írónőé, mert ritkán mutatnak be ilyen könyvekben szociopata nőket!