Addie LaRue láthatatlan élete: V. E. Schwab

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy ​élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének.”

Vélemény:

Ezt a könyvet egy nagyon jó barátnőm ajánlotta, és adta kölcsön hozzátéve azt, hogy ő eddig csak nagyon jó kritikákat hallott róla, és neki is tetszett. Mikor elkezdtem olvasni, én egyáltalán nem éreztem azt az átütő, kimagasló érzelmi hullámvasutat, amiről sokan mások beszéltek… mert igen én is elolvastam a kritikákat.

Először azt hittem velem van óriási probléma, majd később azért csak-csak feltűnt néhány nem olyan kedvező vélemény is és végre sikerült megnyugodnom. A könyv elolvasása után pedig arra jutottam, hogy megértem miért tetszik sokaknak ez a történet, az egészen más ügy, hogy sem az írónő könyvben ábrázolt némely világnézetével, sem pedig az írás módjával nem voltam kibékülve.

Persze nem mondom, hogy a könyv teljes időfecsérlés lett volna, és akadtak benne dolgok, amik tetszettek de néha úgy éreztem nagyobb számban lennék képes felsorolni mivel nem voltam barátságban.

Először is a könyv fülszövege… nem mondom, hogy nincs köszönőviszonyban a történettel, de nem is fedi teljesen. Inkább olyanok, mint a jó szomszédok, akik tudomást vesznek egymás létezéséről, de sok vizet nem zavarnak a másik életében. A leírás alapján én egy kalandos történetet vártam volna, ami felölel 300 évet, ahogy egy nő elkeseredetten próbál beilleszkedni a világba, miközben megküzd a problémájával, az átokkal ami körbeveszi őt. Azonban a könyv nagy százaléka 2014-ben játszódik, aztán Henry megjelenésével, idővel az ő történetét ismerhetjük meg kicsit hosszabban, mely idő alatt Addie szinte mellékszereplővé válik a könyvben, ami nem is lenne akkora probléma, ha nem ő lenne a rohadt címszereplő.

A könyv címe, nem „Alku az ördöggel” meg nem „Vigyázz mit kívánsz” szóval az, hogy Addie ennyire elveszik a lapok között nagyon nem illett ide.

Bár az írásmód volt az első olyan pont, ami miatt azt éreztem, nálam ez a könyv már alapból fél csillag mínusszal indul. Nagyon nem tetszett az E/3 és a jelen idő kapcsolása. Az, hogy minden percre pontosan az olvasó szeme előtt történik, még a múlt is. „elmegy” „épp ránéz” „eszébe jut”… Egy percre sem tudtunk kikapcsolni. Nem mondom, lehet ez egy átfontolt írói húzás volt azért, hogy az olvasó ne élhesse bele magát a könyvbe (legalábbis nálam épp ezt váltotta ki, lehet másoknál meg pont az ellenkezőjét), hanem kvázi csak szemlélőként állhasson az események előtt. Ezzel is elhidegítve az olvasótól a karaktereket…

A legnagyobb probléma talán az volt, hogy Addie semennyire nem fogott meg. Egy pillanatig sem tudtam őt sajnálni az alkuja miatt, hisz ő maga mászott be ebbe a kelepcébe azzal, hogy elvárta, hogy mások oldják meg a problémáit helyette. A hálátlan kis liba meg simán a semmiért elvárta volna, hogy minden álma teljesüljön, szóval mondhatjuk még ostoba is volt az elején és fuh de megutáltatta magát velem. De hát persze emellé gyönyörű és minden pasinak ő kellene és ez a lényeg nem? 

Henryt bírtam, de számomra Luc karaktere volt a legérdekesebb. Még ha ő is volt a sötétség, akkor is ki kell jelentsem ő volt az akinek a megjelenése mindig fényt hozott számomra az amúgy eléggé unalmas és szájbarágós sorok közé. Sosem zavart ha egy könyv túl van írva, vagy túlságosan belemegy a művésziségbe meg a lelki dolgokba viszont jelen esetben mind ez indokolatlanul volt túltolva. Tízszer elmondva ugyan azt a problémát, más körítésben. A könyvet egyértelműen számomra a vége mentette meg, ami egy baromi ütős és szép lezárás volt, de örültem volna ha már 600 oldalas a regény akkor ne csak az utolsó 100 oldalban történjen már minden fontos pillanat. Akár a jelenre, akár a múltra gondolok. Ja és a négy csillagot, a lezárás mellett, csak a múltbeli események árnyékai (mikor végre elvétve 4 oldalon keresztül olvashattuk azt is, hogy ja amúgy voltak a világban háborúk is jééé), valamint Luc megjelenései és az Addie-vel váltott szócsatái vívták ki maguknak.

Értékelés: 4 csillag (összehasonlítva korábbi olvasásaimmal és értékeléseimmel, azt állapítottam meg a 3,5-nél több, de azért ha dolgozat lenne, a 4 mellé kerülne egy alá jel)

 

Twilight – Alkonyat: Stephenie Meyer

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Mersz szeretni? Az életed árán is? Forks fölött mindig felhős az ég. Bella Swan, az érzékeny, zárkózott lány afféle önkéntes száműzetésre ítéli magát, amikor ide költözik apjához. Bella alapjáraton is mágnesként vonzza a bajt, ezúttal azonban nem csak a „mindennapi” csetlések-botlások fenyegetik. Hanem Ő… Ő, akinek aranyszín szeme van, titokzatos, szeszélyes, kiszámíthatatlan, félelmet keltő és biztonságot sugárzó. Ő, akit Edwardnak hívnak, mint valami ódivatú regény hősét. Ő, aki megmenti az életét. Ő, aki mégis a legnagyobb veszélyt jelenti Bella számára. Az indián rezervátumban furcsa, félelmetes mesék keringenek. És egy nap a legenda megelevenedik…”

Vélemény:

Az első találkozásom a könyvsorozattal eléggé feledhetőnek bizonyult… Okés, miért kamuzok? 13-14 éves lányként természetesen én is oda meg vissza voltam ezért a történetért. Fanfiction próbálkozások, zenés videók képekből, meg ami még a csövön kifér, bár már akkoriban is kicsit kilógtam a tömegből. Az örökös Jacob vagy Edward vitáknál én a harmadik frakcióban helyezkedtem el, hiszen engem a könyvekben és a filmekben is inkább Jasper Hale fogott meg. (Hogy ezt az érdekes karakterének, vagy Jackson Rathbone személyének köszönhettem, az számomra is kérdéses.)

A falum könyvtárából először a második részt kölcsönöztem ki, hiszen csak az volt elérhető (de mivel már láttam filmen az első részt, így ez a tény nem zavart), majd ezt követte az első könyv, az olvasmányaimat pedig a harmadik felénél hagytam abba. A könyvekről emlékeim eléggé homályosakká váltak az évek során, így beállva a tömegbe többször is kijelentettem az Alkonyat története valójában mennyire gáz.

Évek múltán felülkerekedett rajtam a kíváncsiság. Rég láttam már a filmeket, rég olvastam a könyveket és elhatároztam, hogy adok nekik még egy esélyt. Azt kell mondjam, az első rész elolvasása után, hogy egyáltalán nem bántam meg.

Persze észlelhető, hogy a könyv cseppet sem hibátlan. Akadtak benne nagyon gyerekes, és eléggé idióta jelenetek, Bella személyétől pedig néha képes lettem volna a falra mászni, de végiggondoltam a célközönséget és a kort, amelyben ez a könyv még kijött (2005! azért ne feledjük, hogy a tinédzserek azóta, rengeteget változtak. Akkor még teljesen elképzelhető volt, hogy egy 17 éves lány nem váltogatta hetente a pasijait, akkor sem, ha jól nézett ki.)

Viszont volt itt annyi jó pillanat, amikre őszintén már alig emlékeztem. Szerintem Edward például egy sokkal lazább és menőbb pasi, mint amit a filmben kihoztak belőle. A mondatai néha engem is megnevettettek és megmosolyogtattak, szinte élni kezdett előttem. A családtagjai pedig úgyszintén. Mindenki elképesztően érdekes volt, és a vámpírok előzménytörténetei is nagyon szépen lettek tálalva, így sokkal közelebb hozva őket az olvasóhoz.

A könyv emellett még tartalmaz egy rakás szépen megírt párbeszédet, érdekes pillanatokat és Bella is valahogy sokkal árnyaltabb, mint arra emlékeztem. Mikor régen olvastam csak egy ügyetlen libának gondoltam, akinek minden gondolata Edward körül forog, de most azt hiszem átéreztem a problémáit, a gondolatait és úgy őt magát is, bár nem minden esetben. Eleinte az apjával szembeni gondolatai kifejezetten taszítottak, bár mivel én nem éltem át hasonló helyzetet, így nem tudhatom.

A kaland bár mondhatni elég későn érkezett a végére, de szerintem az is szépen kiforrott karaktereket szolgáltatott. James szövegelése a telefonon keresztül, vetekedett velem néhány ijesztő akció és thriller történettel, ahogy az is, amikor a könyvben kiderült Carlisle, Esme és bizony Alice emberi élete és az, miképp is változtak át.

Most az Alkonyatot újra olvasva, kicsit túlzónak találom a történet folyamatos ekézését (bár a filmben tényleg voltak elképesztően gagyi és gyenge húzások), de maga a történet nem érdemli meg azt az utálatot, amit néhányaktól kap, szerintem. Az írónő kicsit másképp nyúlt hozzá a vámpírmítoszhoz, amihez mindenkinek joga van, és szerintem egy-két alapvető különbséget leszámítva, elég jól tette azt.

Értékelés: 4,5 csillag

 

Boys of Brayshaw High – A Brayshaw bandái: Meagan Brandy

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ezek a Brayshaw-srácok leigáznak?

„A magadfajta lányokat nem szívesen látják az ilyen helyeken, szóval süsd le a szemed és nézz inkább félre.” Pontosan ezeket a szavakat intézte hozzám a szociális gondozóm, mikor kirakott a legújabb pokol kapujában. Egy problémás tiniknek fenntartott helyen.

Persze, nem fogadtam meg a tanácsát, és ők most kipécéztek maguknak. Azt várják tőlem, hogy alávessem magam a hatalmi játszmáiknak, és hogy beálljak a sorba, ahogy ők elképzelik.

Pechjükre, sosem tartom be a szabályokat.

Pechemre, eltökélték, hogy betartatják velem.

Közben elképesztően vonzóak, és a többiek királyként bánnak velük. Ők a fiúk Brayshaw High-ból.

És én vagyok a lány, aki az útjukba került.”

Vélemény:

Amikor elolvastam a leírást, és az értékelést… sőt mikor csak megpillantottam ezt a borítót azt éreztem, hogy előre borítékolható milyen véleménnyel leszek majd erről a könyvről. (Meg a rubin pöttyös könyveket eleve fenntartásokkal szoktam kezelni.) Azt hittem az egészet végigszenvedem majd, hogy a végén kinyöghessek magamból egy fránya két csillagot.

DE a könyv elképesztően meglepett. Nem mondom, hogy teljesen tökéletes, és semmi kivetnivalót nem találtam benne, viszont előzetes gondolataimhoz képest sokkal élvezetesebb volt. Bár felmerült bennem az is, hogy talán az elvárásaim hiánya miatt érzem ezt a könyv iránt. De a lényeg, hogy nem csak negatív pontokat találtam itt.

A pozitív pillanatok:

Kifejezetten szerettem a fiúk karaktereit, már amikor végre eljött az a pillanat, hogy végre nem csak névről és beszédstílusról, de személyiség alapján is sikerült őket megkülönböztetni, viszont azt érzem túl kevés volt belőlük. Szívesen beleláttam azokba a pillanataikba, amik nem kifejezetten a nők és a 0-24-es d*gásban merültek ki, mert ilyenkor éreztem bennük a lehetőségeket.

Nagyon tetszett az a sötét és ütős hangulat, ami az egész történeten átívelt. Mind Raven múltja, mind az iskolai hierarchia és a nevelőotthon miatt. Érdekes volt végre egy másik oldalt is látni, nem csak a csillogást és a gazdagságot (ami néha itt is előkerült, de szerencsére nem olyan nagy számban).

Raven személyisége pedig szerintem elég érdekesre sikeredett, kifejezetten örültem annak, hogy kiáll magáért, és nem engedi, hogy mások szemétkedjenek vele. (Viszont őt nem csak itt szerepel).

A sötét oldal… avagy a negatívumok:

Elsőként kiemelném Ravent. Hogy előbb még a pozitívumokban szerepelt? Oh, csakugyan. Viszont itt is helyet kell kapnia, mert voltak benne olyan jegyek, amik nem tetszettek. Például az, hogy látatlanban utált mindenkit, ami mondhatni megérthető az előélete miatt, de közben baromi unszimpatikussá tette… És még valami. A külseje. Nem tudom hányszor kellett elolvasnom, hogy mennyire jó nő is valójában. Hogy milyen kerek ott ahol kereknek kell lennie, hogy mennyire szép ott ahol szépnek kell lennie… ebből egy idő után nagyon elegem volt. Nem zavar ha valaki szép, de ne kerítsünk már neki ekkora feneket (LOL) ha állítólag a fiúk számára is a személyisége volt inkább magával ragadó. Mi lett volna akkor ha Raven karaktere nem egy ilyen kis tökéletesség? Szerintem a történet akkor is megáll a helyén, sőt még talán többet is ad.

A másik negatívum a szex volt… vagyis igazából az, hogy minden csak aküröl forgott. Nem viccelek fel is jegyeztem magamnak, hogy pontosan a könyv 223. oldalán csúszott ki belőlem az a kérdés, hogy „Itt mi a jó franc akar lenni a történet?”. Mert hogy addig az egész nekem másról sem szólt csak arról, hogy egy egóskodó szexi csaj és három egóskodó szexi srác kerülgeti egymást, ami eddig egész jó p*rnó alapanyag lenne de mikor láttam, hogy ennek a sorozatnak angolul több része van, nem igazán értettem a helyzetet. De örültem, hogy a 300. oldal után végre felpörögtek az események.

Szóval hát a történet nem volt annyira rossz, mint azt eleinte hittem (meg ahogy az első száz oldal elhitetette velem), de mind leírás szintjén, mind cselekmény szintjén én még elbírtam volna valami pluszt. Viszont nem mondom, hogy ha megjelenne a 2. rész magyarul nem adnék neki esélyt, mert azért ez a függővég eléggé felcsigázott.

Értékelés: 4 csillag

 

Egy új élmény: Liz Braswell

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Mi lett volna, ha nem Aladdin lesz a dzsinn gazdája?

Aladdin egy csavargó. Megannyi sorstársához hasonlóan, mindig csupán még egy újabb napot próbál túlélni az elszegényedett Agrabah-ban. Jázmin egy hercegnő, aki épp házasságra készül lépni kijelölt vőlegényével. Semmit sem akar jobban, mint elkerülni a rá kiszabott sorsot, hogy megláthassa, mi rejlik a palota falain kívül. Amint azonban a Szultán legbizalmasabb tanácsadója, Jafar hirtelen hatalomra tör, minden megváltozik. Egy ősi lámpa segítségével Jafar a varázslat törvényeit megtörve képessé válik a szerelem és halál uralására. Hamarosan nagy feladat vár Aladdinra és a hercegnői címtől megfosztott Jázminra: ők vezetik majd Agrabah népét a királyság szétszakításával fenyegetőző, hataloméhes uralkodó elleni lázadásban. Ez nem az a történet, amit már oly jól ismersz. Ez a történet a hatalomról, a forradalmárokról, és a szerelemről szól. És arról, hogyan képes mindent megváltoztatni egyetlen pillanat.”

Vélemény:

A borítóról, most akár ugyanazt elmondhatnám, mint a másik bejegyzésben hisz a lila is a Disney kazetták színe volt, amiért egyszerűen élveztem a kezembe fogni.

A történettel azonban… hát már volt némi fenntartásom. Alapvetően egészében véve nagyon jó volt, és könnyen tudtam vele haladni, mert kíváncsiságot és izgalmat ébresztett bennem, akadt pár hiba, amiket nehezen lendültem túl. Ezeket venném most kicsit sorba.

1) (És nem zárom ki annak lehetőségét, hogy ezt csak én éreztem így, de…): A történet elején, egészen addig, míg Aladdin meg nem találta a lámpát, ugye az eredeti mesét mondta el számunkra az író, ami még mondjuk úgy rendben is volt. Persze itt-ott sikerült kibővítenie, de alapvetően nem sokat nyúlt bele. Viszont amikor megtörtént a történet fő fordulópontja hirtelen a hangnem, a stílus és a karakterek többsége is túl gyorsan váltott. Valahogy nem éreztem konzisztensnek az elejével, mintha nem akart volna egy finom szállá összeállni, a történet.

2) Jafar karaktere nekem nem volt eléggé kidolgozott és megalapozott. Valahogy egy másik átiratban sem ilyennek ismertük meg, és nekem a szimplán őrült és ezzel tudjuk is le mentalitás, inkább elvett a karakterből. Mintha ahhoz elég bátor lett volna a könyv, hogy gyilkosságot mutasson be az olvasóknak, nem is akárhogy tálalva, de ahhoz már nem, hogy a fő gonoszt többdimenziósnak ábrázolja.

A könyv végére pedig a szívem fájdult meg, és kicsit az az érzésem volt, hogy nem kaptam egy új történetet, hanem elvesztettem valamit, ami nagyon hiányzik, és ez az érzés borzasztó volt.

VISZONT! Nem szabad lebecsülnöm a könyvet, hisz tényleg izgalmas, kalandos regény volt, és az író jelen esetben tényleg mert egy hatalmas dolgot megváltoztatni, ami nem kis feladat és bátorság.

Értékelés: 4,5 csillag

Bírnod kell a célig: Jen Calonita

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Miután ​Herkules bebizonyítja, hogy igazi hős, és újra istenné válik, úgy tűnik, végre helyreáll a világ rendje. Egészen addig, amíg Zeusz ki nem jelenti, hogy Meg nem lehet együtt a fiával, mert – ha tetszik, ha nem – halandó. Héra azonban szerencsére felajánl egy lehetséges megoldást: esélyt ad Megnek, hogy bebizonyítsa, igenis van helye az Olümposzon – istennőként. Ráadásul ehhez csupán egy titokzatos küldetést kell teljesítenie.

Hogy mi is ez a küldetés? Csupán annyi, hogy Megnek ki kell szabadítania volt szerelme kedvesének a lelkét az Alvilágból. Igen, arról az exéről van szó, aki miatt eladta a lelkét Hadésznak, és aki azonnal beleszeretett egy másik nőbe, miután Meg eltűnt. Vajon képes lesz Meg maga mögött hagyni a múltját, és gyors észjárásának segítségével legyőzni a szörnyetegeket és gonosz isteneket, az alattomos Hadészt is beleértve? Sikerül rátalálnia igazi otthonára, és felfedezni, hogy mi minden lakozik benne? Vagy az elköteleződéstől való félelme miatt lemond az örökké tartó istenlétről a Csodafickóval?”

Vélemény:

Először is, meg kell említenem mennyire megfogott engem, a könyv kinézete. Az oldalt színezett lapok, konkrétan a gyerekkoromat hozták vissza, hisz ha valaki még emlékszik azokra a régi jó VHS kazettákra, biztos az is rémlik a Disney mesék általában hasonlóan szép színekben pompáztak.

Ha pedig már borító. Biztos szép reklámfogás az a szöveg, hogy „Mi lett volna ha Herkules mégis az Olümposzt választja?” de elég nagy kamu. Ezt azért merem leírni mert ha valaki veszi a fáradtságot (amit én nem tettem) és elolvassa a könyv fülszövegét látja, hogy ez nem éppen saját döntés volt. Emiatt a kérdést kicsit hatásvadásznak érzem. (Ha youtube videó lenne azt mondanám, clickbait XD.)

De akkor nézzük mi volt a könyvben. Kifejezetten szerettem benne azt, hogy több szerep jutott Megnek, és sikerült őt eléggé megkedvelnem, még jobban is akár, mint a mesében. Szerintem ez nem pusztán „mi lett volna ha?” de folytatásként is megállná a helyét, én biztosan megnézném. Örültem, hogy került bele némi mitológia is, például Perszheponé megjelenése . A karakterek személyisége mind nagyon szépen megmaradt és emiatt külön élmény volt, amikor Hadész felbukkant.

Élveztem olvasni, nagyon gyorsan tudtam vele haladni. Szívesen ajánlom.

Értékelés: 5 csillag

A nyomorultak: Victor Hugo

 

Eredeti megjelenés: 1862

Eredeti címe: Les Misérables

 „Fegyenc vagyok, aki szót fogad a lelkiismeretének. Tudom, hogy ez nehezen egyeztethető össze. De mit csináljak, ha egyszer így van? Kötelezettséget vállaltam önmagammal szemben: amit vállaltam, azt állom. Vannak körülmények, amelyek megkötnek bennünket, vannak véletlenek, amelyek belésodornak a kötelességbe.”

 

A kezdet:

Hogyan lehetne szavakba önteni két könyvet és majdnem 2000 oldalt?

Először is egy vallomással tartozom, méghozzá azzal, hogy voltak részek melyet nemes egyszerűséggel átlapoztam, mert jelenleg nem engedhettem meg magamnak, hogy hónapokon keresztül csak egy könyvet olvassak. Victor Hugo leírásai pedig olykor-olykor már túlságosan fellengzősnek érződtek a számomra. Nekem, aki sosem járt még Párizsban 10-20 oldalon keresztül az épületek történelméről, az utcák megközelítéséről olvasni nagyjából elképzelhetetlen volt. Azonban azt hiszem, kimondhatom, a könyv nagy részét így is végigolvastam. Ha átgondolom nagyjából 300 oldalnak elegendőt lapoztam át néha, vagy csak egy-egy mondatot olvasva el belőle és hát mi az a 2000-hez képest?

Nem volt ismeretlen számomra a történet, amikor a könyvet először a kezembe vettem. A belőle készült musicalt (több feldolgozásban is) kismilliószor láttam már, néhány dalt (jó ne szépítsünk, na… AZ ÖSSZESET) szinte kívülről tudok, így mind a szereplők, mind a cselekmény már eléggé ismerős volt, mégis tartogatott számomra meglepetéseket. Ezt a későbbiekben egy bejegyzésben szeretném még összegyűjteni.

A történet:

Ha valaki számára a történet nem volna ismerős.

A könyv több szereplőt, mutat be, hosszú időkön átívelve. Egyik főbb szereplőnk Jean Valjean, aki éveket töltött gályarabként, majd szabadulása után, hála egy kedves jótevőnek eltűnt a nyilvánosság szeme elől így tiszta lappal folytathatta újonnan kialakított életét. Nyomában folyamatosan ott van Javert főfelügyelő, akinek célja az, hogy ezt az egykori fegyencet, aki szerinte megszökött az igazság elől, újra rács mögött lássa. Valjean a pénzből támogatni kezdi a szegényeket, gyárat alapít, majd lassan polgármesterségig viszi. 

Fantine egy fiatal nő, akit szerelme magára hagyott egy gyermekkel, a kislányt pedig egy kocsmárosra és feleségére bízta, míg ő elkezdett dolgozni egy gyárban, ahonnan gonosz pletykák miatt elbocsátják, s a későbbiekben rajta keresztül megismerhetjük a nincstelen párizsi nők sorsát (s hogyan válik belőlük prostitulált.) Mikor már beteg és szinte halálán van, a sors újra összehozza az egykori munkahelye tulajdonosával, aki felismerve hibáját magához veszi a nőt, és annak halálos ágyán megígéri, hogy gondot visel a gyermekére. Elmegy a kis Cosette-ért, és elhozza őt a családtól akik „befogadták”. Ám ekkor már menekülni kényszerül, hisz Javert a nyomában van. 

Újabb évek telnek Jean Valjean sajátjaként neveli Cosette-t aki szép ifjú hölggyé cseperedik, a szerelem is rátalál egy diák Marius személyében, aki mind eközben a francia felkelést is támogatja. Újra előkerülnek Ténardierék (Cosette egykori „családja”) akik semmit nem javultak az évek leforgása alatt… sőt… és lányuk Éponine is nagy szerepet játszik a történtek alakulásában.

 Vélemény:

Röviden megfogalmazva van itt minden, mint a búcsúban. Megannyi emberi sors, forradalom, vezeklés, vallás, szerelem, szerelmi háromszög, barátság, önfeláldozás, szülői szeretet, halál…

Nem egyszerű, és nem rövid. Azt el is felejtettem említeni, hogy az író számára is 17 évbe tellett, míg elkészült vele, így is érezhető mennyi a belefektetett munka.

Rengeteg szereplő életét ismerhetjük meg, és van, akiket ezek közül sokkal közelebb enged magához az olvasó, másoktól megtart bizonyos távolságot. Victor Hugo nem csak a környezetet és a történelmet írta le alaposan, de a szereplőket is. Szinte csak ritkán említ olyat, hogy XY ilyen hajszínnel rendelkezett, ilyen magas volt, kb milyen alkatú… de a leírásai mégis annyira magával ragadnak, hogy egy oldalnyi karakterjellemzés után, melyben talán még a külső jegyeket sem említette, máris van egy elképzelésünk róla. A belső tulajdonságok pedig épp ennyire összetettek. 

Számomra a kedvenc és egyben legfontosabb szereplők egy idő után kialakultak és alig vártam, hogy láthassam a jeleneteiket. Az első kötetben számomra egyértelműen:

- Jean Valjean vitte el a prímet, ahogy lassanként levetkőzve társadalom iránti ellenérzéseit, megpróbált ő maga lenni a változás mozgatórugója. Tudta mi az az éhezés, mi az a nélkülözés és a saját bőrén tapasztalta mekkora bűnre csábíthatja ez a legjobb akaratú embereket is, így mikor lehetősége lett rá gyárat építtetett, segített az éhezőknek, munkát adott a nincsteleneknek. Ám végig ott állt Javert aki ezek után is az egykori gályarabot látta benne, Valjeant és az olvasót is emlékeztetve arra, hogy van ott bizony egy múlt is, amit talán már elfeledtünk. Ám néha rajta is megmutatkozik emberi tökéletlensége.

A második könyv kedvencei pedig (továbbra is kiegészülve Valjean személyével):

- Gavroche egy utcakölyök, a Thénardier házaspár harmadik gyermeke, akivel egyáltalán nem törődnek. Egy ponton a saját apja fel sem ismerte. Szinte az utca nevelte fel, a karaktere nem csak erőt sugárzó de a író egyfajta jelképként is használta őt.

- Éponin, Thénardierék legidősebb lánya, aki megtanulta a nélkülözést, de a szegénység és a nyomor mégsem rontották meg őt teljesen. Így hozva létre belőle szerintem egy erős és kompetens női karaktert, akinek még a mondatait is imádtam olvasni.

- Gillenormand úr, Marius nagyapja, akit igazából nem is tudom, hogyan és miért kedveltem meg. Szerintem a szövegei miatt, amikkel néha szeretett unokáját traktálta és azzal, hogy mennyire kettős volt a megítélése ennek a figurának. Aki bár szörnyen össze tudott veszni a fiúval, de mégis mindig tárt karokkal fogadta őt újra, megmutatva tényleg mennyit jelent számára Marius.

- Végül pedig Enjolras és Grantaire… Hogy őket miért említem együtt? Mert az író maga is úgy találta nekik, kettejüknek együtt van igazán értelmük. Az egyik a harcos forradalmár, a másik az életet élvező örök szkeptikus. „Gyakran tapasztalt tünemény ez. Egy szkeptikus, aki hozzátapadt egy hívőhöz, ez olyan egyszerű valami, mint a kiegészítő színek törvénye. Vonz bennünket az, ami hiányzik belőlünk. Senki sem szereti úgy a napot, mint a vak. A törpe lány imádja az ezreddobost. A békának szüntelenül az égen jár a tekintete; miért? Hogy lássa a röpködő madarakat. Grantaire, akiben csúszott-mászott a kételkedés, gyönyörködve nézte Enjolras-ban a hit szárnyalását.”

Ezt a könyvet úgy lehet olvasni, ha az ember rászánja az idejét és teljesen odafigyel, vagy épp úgy dönt, átugorja azon részeket, melyeket épp a történet szempontjából nem tart relevánsnak. (Amikor az író oldalakon keresztül a Napoleoni háborúkról ír, melyek épp csak kicsi részei jelen cselekményünknek, vagy amikor fennkölt értekezésbe kezd egy zárda működéséről, az argó használatáról vagy arról, hogy miért is fontos a forradalom (bár ez utóbbit nagyon szerettem)). A történet viszont maga nagyon szép, és ha valaki esetleg látta már a musicalt annak tartogathat nagyon fontos momentumokat. Enjolras, az egyik forradalmi fiatal személyisége például már a darabokban is mindig megfogott, itt még inkább vártam mikor jelenik meg a könyv oldalain.

Aztán Marius, Cosette és Éponine hármasa… bár már a musicalben és azt éreztem Éponine számomra sokkal érdekesebb karakter, itt még inkább túltett Cosette személyén, akinek szinte csak a naiv szerelem volt az egyetlen jellemvonása.

Ah nem is tudom mit mondhatnék…

Bár a könyv nagyon nehéz olvasmány, sok és a többi, de nem bírok rá rossz szemmel tekinteni, hisz ennek az alapműnek hála születethetett belőle rengeteg nagyszerű adaptáció. Valamint, talán épp a hossza miatt egy idő után annyira elkezdtem kötődni a szereplőkhöz, hogy bár pontosan tudtam kivel mi történik majd, mégis összeszorult a szívem egy-egy halálnál, a könyv végét pedig egyenesen megkönnyeztem.

Értékelés: 5 csillag (Mert szörnyen elfogult vagyok ^_^)

A hangulat megalapozásához (a felhasznált gifek is a musicalből készültek): https://www.youtube.com/watch?v=1q82twrdr0U

Ki a legszebb?: Serena Valentino

 

Eredeti címe: Fairest of All

Leírás (forrás: moly.hu):

„A ​fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.

Vélemény:

Bár a moly oldalán azt jelölik, hogy 13 éves kortól ajánlott a könyv, az egyetlen kérdés, ami olvasás közben mégis fölmerült bennem, hogy milyen célcsoportra gondolat az író? Mert gyerekeknek a téma és a kivitelezés túl sötét, 14 fölött pedig már a megfogalmazás és a történet vonala túl bugyuta.

Végig hatalmas hiányérzetem volt a könyv olvasása közben. Mintha elindítanék egy sorozatot, de az évad közepétől kezdeném nézni, vagy ha egy filmet fél óra kihagyás után kapcsolnék be, úgy hogy igazából még nem láttam. Ebben az esetben ismeretlen személyek, ismeretlen okból, fölösleges dolgokat tesznek. Bár itt legalább a Hófehérke miatt azért nagyjából mindenki tisztában van a történésekkel és mégis a karaktereknek szinte semmi jelleme nem volt, a megszólalásaik inkoherensnek érződtek így még azokból sem tudtam következtetéseket levonni. A leírások pedig inkább egy gyermekmesének mentek volna el tényleg. Rövid tömör mondatok. Minden második sorban „a Királynő” és a többi.

Épp ez áll a szereplők kapcsolataira is. A Király és a Királynő (akiket nem értem hogy ha már költői szabadság, akkor miért nem tudott valahogy elnevezni az író), alig szerepelnek egy jeleneten belül, és akkor is ott van közöttük Hófehérke. Nem érezni az egetrengető szerelmet, ami indokolná a Királynő későbbi megkattanását. A három nővére nagyon elcsépeltnek érződött, mintha csak azért kerültek volna a történetbe, hogy legyen aki alakítja a szálakat ha már erre a címszereplő önmagában nem lenne képes.

Igazából az értékelésem merőben annak szól, hogy nem kifejezetten káros ez a könyv (három csillagnál kevesebbet általában tényleg azoknak adok, amit alig tudok értékelni, 2,5-nél kevesebbet pedig azokra, melyeket egy-egy mondandójuk miatt kifejezetten károsnak ítélek meg) ebben legalább volt néhány okos pszichológiai gondolat, és ha mondhatok pozitívumot a kivitelezési hiányosságok mellett az, hogy így a könyv rövid lett és gyorsan átrágható.

A világ érdekesnek tűnt bár itt sem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most mesevilág vagy már mégis inkább túlságosan valóság talaján akar maradni… és úgy érzem hallottam már itt-ott (filmekben, sorozatokban) némileg érdekesebb eredettörténetet eköré a karakter köré építve.

Ez már csak mellékes, hisz tudtam a könyv a Disney mesét veszi alapul, de ennyi sötét szinte már horrorisztikus jelenet után, érdekelt volna egy lezárás az eredeti mese végével, kapcsolódott volna, a hangulathoz bár lehet az már tényleg túl kemény lett volna. (Azért a három démoni nővér, meg a királynő rémálmai után lehet nem is annyira ördögtől való elképzelés az a vaspapucs.)

 

Értékelés: 3 csillag

 

Apa, randizhatok egy lovaggal?: On Sai

 

Leírás (forrás: moly.hu):
"Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant.
Bele lehet zúgni valaki állába?
Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai.
Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?
Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?"

Vélemény:

A történetről a véleményem egy igazi hullámvasút volt. Az első két fejezet során még igazából azt éreztem, hogy ez a történet egészen ötletes, és jól indul, láttam benne a felcsillanó potenciált, és ez nagyon megfogott…

Nem sokkal később úgy éreztem én erre a könyvre nem tudok négynél többet adni egy ötös skálán. Majd ez, ahogy a történetbe fokozatosan bekerült a könnyed erotika, amely végig tapintható volt a levegőben, egy szigorú hármasra változott, én pedig csak ültem és lestem ki a fejemből, hogy mégis kinek szól ez a könyv? Mert felnőtteknek túl bugyuta és túl egysíkúak a karakterek (nem mindenki de a mellékszereplők nagyon), viszont gyerekeknek meg néha túl komoly.

Arra jutottam, hogy ennek nem én vagyok a célközönsége és úgy nyugtattam magam, hogy nem baj, lehet ha 15 évesen olvasom ezt a könyvet akkor biztos nagyobb hatást váltott volna ki belőlem. Azonban amikor megjelent benne a főgonosz… és a szereplők végre elkezdtek gondolkodni, na ott az értékelésem azonnal felkúszott. Tetszettek a párbeszédek, az, hogy a szereplők végre elkezdtek gondolkodni, a terveik, a megmérettetések, és az, hogy nem éppen a mi világunkba tartozó emberek, hogyan élik meg a mindennapjainkat.  Itt volt pár jó poén is amin végre tudtam nevetni (ellenben azokon amik régebben Kósza és Mia között zajlottak még odaát).

Amik egy kicsit kiverték nálam a biztosítékot, és ami miatt nem tudom teljes egészében szeretni ezt a könyvet, az egyrészt Mia Anne személyisége a könyv elején (szerencsére a végére javult), és azok a csipkelődések közte és Kósza között, amikre inkább forgattam a szemem. Bár ez valószínűleg csak azért történhetett meg ez a része már tényleg nem az én korosztályom. Valahogy én már nem ezt a fajta kapcsolatalakulást igénylem.

A másik pedig Mia apja… Amon…

Nos, hol is kezdjem? Gyógypedagógusként, bár nem az autizmus spektrumzavar a szakirányom, némileg tanultunk az ebben érintett személyekről ezt-azt az évek leforgása alatt. Legfőképp azért mert a pszichopedagógiát (amit viszont végeztem) részben érinti. Nekem Amon inkább tűnt pszichopatának mint Aspergeresnek… Persze ott voltak a tökéletesen tankönyvi tünetek, mint az érintés kerülése, kimagasló intelligencia egy bizonyos területen, az hogy képtelen felismerni az emberek mögöttes gondolatait, és rezdüléseit… Egyszerűen nem lát a hátsó szándékok mögé, az embereket érintő felületesség…

Viszont egy Aspergeres személy nem teljesen érzéketlen. Az autizmus spektrumzavarban érintett embert nem fog hidegen hagyni egy szerette halála, nem lesz belőle könyörtelen személy, aki akár mások halála árán is a tudományt akarná szolgálni, mert ők képesek az empátiára. A pszichopaták ellenben nem. Egyszóval az Aspergeresek éreznek érzelmeket, ha kell ki is tudják őket mutatni, viszont lehet képtelenek felismerni mások érzelmeit, és a kettő nem ugyan az. Az, hogy nem tökéletesre értékeltem ezt a könyvet pedig épp ezen „apróságnak” tudható be. Azért remélem, senki nem gondolja azt, hogy egy autista ember ilyen lenne. Jó persze a végére ő is megváltozott, de kérek mindenkit, az empátia hiányát ne soroljuk az Asperger tünetei közé. (Emellett voltak olyan megjegyzései amik meg tipikusan jók szóval azért respect.)

Végeredményben nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Persze voltak benne gyengébb mozzanatok, például a szerelmi szál ami szerintem túl lett tolva, de hát vörös pöttyös könyv, abba pedig muszáj ilyeneket is tenni néha. Az alapgondolat érdekes, izgalmas az akció, és ritkán fut bele az ember ehhez hasonló könyvekbe. Ja és nem tudom mi van velem XD Kószát az elejétől a végéig kedveltem benne.

Eredmény: 4,5 csillag 

Édes ébredés (A szerelem rabszolgái 1.): Budai Lotti

 

Leírás (forrás: moly.hu):

"Budai Lotti India és Japán egzotikus tájai után egy újabb távoli vidék újabb izgalmas történelmi időszakát tárja az olvasó elé: a 19. századi Kuba világát. Rabszolgatartók és ültetvényesek, spanyolok és bennszülöttek, egyházi dogmák és boszorkányság.

Ez az egyszerre fülledt, izgalmas és feszültségekkel teli világ szolgál hátterül három rendkívüli nő történetének. A sorozat első részében megismerhetjük a fiatal Veronica d'Avilát, aki európai tanulmányait befejezve, hosszú évek után tér vissza családja cukornádültetvényére. A lányt hazatérve megrohamozzák nyomasztó gyermekkori emlékei, s nyomukba eredve egy sötét családi titokra bukkan…

Budai Lotti a hatalmas sikert aratott Ágyas úrnő-sorozata után most egy kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag, szenvedélyekkel teli utazásra hívja az olvasóit a 19. századi mesés Kubába."

Vélemény:

Hogy jókor talált-e rám ez a könyv? Valószínűleg igen. Ki tudja? Talán egy pörgős, feladatokkal teli időszakban kiakadtam volna rajta, esetleg az első szerelmesebb jelenetnél félredobom. Azonban a sok utazgatás, az új munka (mely néha várakozással telik), és a borúsabb őszi idő meghozta a hangulatom egy kis bekuckózáshoz.

Első körben fontosnak tartom megjegyezni, hogy az ültetvényesek, a rabszolgatartás és a kor melyben ezek még teljesen hétköznapiak voltak mindig magával ragadott. Talán azért mert számunkra itt Európa közepén annyira hihetetlennek tűnik milyen életbe is keveredhettek azon országok szülöttei, akik egy-egy gyarmatosító birodalomból utazhattak Amerikába vagy épp jelen könyvben Kubába. Nem tudhattuk milyen az, amikor egy népet teljesen elnyomnak s azt sem milyen, ha eszmék miatt szomszédok fordulhatnak egymás ellen. A könyv segítségével könnyen kiszakadtam a mindennapok mókuskerekéből.

Ha egyetlen negatívumot kellene említenem az talán a könyv tempója ám emellett épp ez az egyik pozitívuma is. Történetet mesél. Nem akad le apró részleteken – főleg az erotikán nem, ami nekem külön pozitívum volt. Mikor elő is fordult benne ilyen azt épp helyénvalónak és szépen megfogalmazottnak éreztem. De néha azt éreztem egy-egy részt szívesebben olvastam volna még.

A legnagyobb pozitívumok a könyvben pedig számomra a nagy csavarok voltak, amik néha olyan váratlanul értek, hogy tényleg képesek voltak meglepetést okozni nekem, pedig ha valaki én valahogy mindig előre kiszagolom a fordulatokat. A másik pedig a szereplők jellemrajza. Az írónőnek nem kellett azt írnia, hogy XY gonosz volt. Megmutatta, gonoszsága tettein és szavain át is érződött, ahogy minden karakter is szinte életre kelt a lapokról. Az események átélhetőek, sajnos néha átérezhetőek is voltak.

Nem fogom elfelejteni amikor egy szellőztetés után átfagyva a radiátornak dőlve olvastam, majd egyszer csak egy részhez érve ez a röpke mondat hagyta el a számat „Basszus…” és csak bámultam magam elé pár másodpercig.

 

Eredmény: 5 csillag