A nyomorultak: Victor Hugo

 

Eredeti megjelenés: 1862

Eredeti címe: Les Misérables

 „Fegyenc vagyok, aki szót fogad a lelkiismeretének. Tudom, hogy ez nehezen egyeztethető össze. De mit csináljak, ha egyszer így van? Kötelezettséget vállaltam önmagammal szemben: amit vállaltam, azt állom. Vannak körülmények, amelyek megkötnek bennünket, vannak véletlenek, amelyek belésodornak a kötelességbe.”

 

A kezdet:

Hogyan lehetne szavakba önteni két könyvet és majdnem 2000 oldalt?

Először is egy vallomással tartozom, méghozzá azzal, hogy voltak részek melyet nemes egyszerűséggel átlapoztam, mert jelenleg nem engedhettem meg magamnak, hogy hónapokon keresztül csak egy könyvet olvassak. Victor Hugo leírásai pedig olykor-olykor már túlságosan fellengzősnek érződtek a számomra. Nekem, aki sosem járt még Párizsban 10-20 oldalon keresztül az épületek történelméről, az utcák megközelítéséről olvasni nagyjából elképzelhetetlen volt. Azonban azt hiszem, kimondhatom, a könyv nagy részét így is végigolvastam. Ha átgondolom nagyjából 300 oldalnak elegendőt lapoztam át néha, vagy csak egy-egy mondatot olvasva el belőle és hát mi az a 2000-hez képest?

Nem volt ismeretlen számomra a történet, amikor a könyvet először a kezembe vettem. A belőle készült musicalt (több feldolgozásban is) kismilliószor láttam már, néhány dalt (jó ne szépítsünk, na… AZ ÖSSZESET) szinte kívülről tudok, így mind a szereplők, mind a cselekmény már eléggé ismerős volt, mégis tartogatott számomra meglepetéseket. Ezt a későbbiekben egy bejegyzésben szeretném még összegyűjteni.

A történet:

Ha valaki számára a történet nem volna ismerős.

A könyv több szereplőt, mutat be, hosszú időkön átívelve. Egyik főbb szereplőnk Jean Valjean, aki éveket töltött gályarabként, majd szabadulása után, hála egy kedves jótevőnek eltűnt a nyilvánosság szeme elől így tiszta lappal folytathatta újonnan kialakított életét. Nyomában folyamatosan ott van Javert főfelügyelő, akinek célja az, hogy ezt az egykori fegyencet, aki szerinte megszökött az igazság elől, újra rács mögött lássa. Valjean a pénzből támogatni kezdi a szegényeket, gyárat alapít, majd lassan polgármesterségig viszi. 

Fantine egy fiatal nő, akit szerelme magára hagyott egy gyermekkel, a kislányt pedig egy kocsmárosra és feleségére bízta, míg ő elkezdett dolgozni egy gyárban, ahonnan gonosz pletykák miatt elbocsátják, s a későbbiekben rajta keresztül megismerhetjük a nincstelen párizsi nők sorsát (s hogyan válik belőlük prostitulált.) Mikor már beteg és szinte halálán van, a sors újra összehozza az egykori munkahelye tulajdonosával, aki felismerve hibáját magához veszi a nőt, és annak halálos ágyán megígéri, hogy gondot visel a gyermekére. Elmegy a kis Cosette-ért, és elhozza őt a családtól akik „befogadták”. Ám ekkor már menekülni kényszerül, hisz Javert a nyomában van. 

Újabb évek telnek Jean Valjean sajátjaként neveli Cosette-t aki szép ifjú hölggyé cseperedik, a szerelem is rátalál egy diák Marius személyében, aki mind eközben a francia felkelést is támogatja. Újra előkerülnek Ténardierék (Cosette egykori „családja”) akik semmit nem javultak az évek leforgása alatt… sőt… és lányuk Éponine is nagy szerepet játszik a történtek alakulásában.

 Vélemény:

Röviden megfogalmazva van itt minden, mint a búcsúban. Megannyi emberi sors, forradalom, vezeklés, vallás, szerelem, szerelmi háromszög, barátság, önfeláldozás, szülői szeretet, halál…

Nem egyszerű, és nem rövid. Azt el is felejtettem említeni, hogy az író számára is 17 évbe tellett, míg elkészült vele, így is érezhető mennyi a belefektetett munka.

Rengeteg szereplő életét ismerhetjük meg, és van, akiket ezek közül sokkal közelebb enged magához az olvasó, másoktól megtart bizonyos távolságot. Victor Hugo nem csak a környezetet és a történelmet írta le alaposan, de a szereplőket is. Szinte csak ritkán említ olyat, hogy XY ilyen hajszínnel rendelkezett, ilyen magas volt, kb milyen alkatú… de a leírásai mégis annyira magával ragadnak, hogy egy oldalnyi karakterjellemzés után, melyben talán még a külső jegyeket sem említette, máris van egy elképzelésünk róla. A belső tulajdonságok pedig épp ennyire összetettek. 

Számomra a kedvenc és egyben legfontosabb szereplők egy idő után kialakultak és alig vártam, hogy láthassam a jeleneteiket. Az első kötetben számomra egyértelműen:

- Jean Valjean vitte el a prímet, ahogy lassanként levetkőzve társadalom iránti ellenérzéseit, megpróbált ő maga lenni a változás mozgatórugója. Tudta mi az az éhezés, mi az a nélkülözés és a saját bőrén tapasztalta mekkora bűnre csábíthatja ez a legjobb akaratú embereket is, így mikor lehetősége lett rá gyárat építtetett, segített az éhezőknek, munkát adott a nincsteleneknek. Ám végig ott állt Javert aki ezek után is az egykori gályarabot látta benne, Valjeant és az olvasót is emlékeztetve arra, hogy van ott bizony egy múlt is, amit talán már elfeledtünk. Ám néha rajta is megmutatkozik emberi tökéletlensége.

A második könyv kedvencei pedig (továbbra is kiegészülve Valjean személyével):

- Gavroche egy utcakölyök, a Thénardier házaspár harmadik gyermeke, akivel egyáltalán nem törődnek. Egy ponton a saját apja fel sem ismerte. Szinte az utca nevelte fel, a karaktere nem csak erőt sugárzó de a író egyfajta jelképként is használta őt.

- Éponin, Thénardierék legidősebb lánya, aki megtanulta a nélkülözést, de a szegénység és a nyomor mégsem rontották meg őt teljesen. Így hozva létre belőle szerintem egy erős és kompetens női karaktert, akinek még a mondatait is imádtam olvasni.

- Gillenormand úr, Marius nagyapja, akit igazából nem is tudom, hogyan és miért kedveltem meg. Szerintem a szövegei miatt, amikkel néha szeretett unokáját traktálta és azzal, hogy mennyire kettős volt a megítélése ennek a figurának. Aki bár szörnyen össze tudott veszni a fiúval, de mégis mindig tárt karokkal fogadta őt újra, megmutatva tényleg mennyit jelent számára Marius.

- Végül pedig Enjolras és Grantaire… Hogy őket miért említem együtt? Mert az író maga is úgy találta nekik, kettejüknek együtt van igazán értelmük. Az egyik a harcos forradalmár, a másik az életet élvező örök szkeptikus. „Gyakran tapasztalt tünemény ez. Egy szkeptikus, aki hozzátapadt egy hívőhöz, ez olyan egyszerű valami, mint a kiegészítő színek törvénye. Vonz bennünket az, ami hiányzik belőlünk. Senki sem szereti úgy a napot, mint a vak. A törpe lány imádja az ezreddobost. A békának szüntelenül az égen jár a tekintete; miért? Hogy lássa a röpködő madarakat. Grantaire, akiben csúszott-mászott a kételkedés, gyönyörködve nézte Enjolras-ban a hit szárnyalását.”

Ezt a könyvet úgy lehet olvasni, ha az ember rászánja az idejét és teljesen odafigyel, vagy épp úgy dönt, átugorja azon részeket, melyeket épp a történet szempontjából nem tart relevánsnak. (Amikor az író oldalakon keresztül a Napoleoni háborúkról ír, melyek épp csak kicsi részei jelen cselekményünknek, vagy amikor fennkölt értekezésbe kezd egy zárda működéséről, az argó használatáról vagy arról, hogy miért is fontos a forradalom (bár ez utóbbit nagyon szerettem)). A történet viszont maga nagyon szép, és ha valaki esetleg látta már a musicalt annak tartogathat nagyon fontos momentumokat. Enjolras, az egyik forradalmi fiatal személyisége például már a darabokban is mindig megfogott, itt még inkább vártam mikor jelenik meg a könyv oldalain.

Aztán Marius, Cosette és Éponine hármasa… bár már a musicalben és azt éreztem Éponine számomra sokkal érdekesebb karakter, itt még inkább túltett Cosette személyén, akinek szinte csak a naiv szerelem volt az egyetlen jellemvonása.

Ah nem is tudom mit mondhatnék…

Bár a könyv nagyon nehéz olvasmány, sok és a többi, de nem bírok rá rossz szemmel tekinteni, hisz ennek az alapműnek hála születethetett belőle rengeteg nagyszerű adaptáció. Valamint, talán épp a hossza miatt egy idő után annyira elkezdtem kötődni a szereplőkhöz, hogy bár pontosan tudtam kivel mi történik majd, mégis összeszorult a szívem egy-egy halálnál, a könyv végét pedig egyenesen megkönnyeztem.

Értékelés: 5 csillag (Mert szörnyen elfogult vagyok ^_^)

A hangulat megalapozásához (a felhasznált gifek is a musicalből készültek): https://www.youtube.com/watch?v=1q82twrdr0U