A Fenevad hajnala (Piszkos mágia 1.): Polina Hart

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy Névtelen lány, aki a szívével küzd.

Egy visszatérő álom, ami felébreszti a múltat és megváltoztatja a jövőt.

Elodie Yorros mindig is tudta, hogy a szolgaságnál többre hivatott. Taighduine lélektemetője megfoszthatta a nevétől, az emlékeitől és a szeretettől – de a reményt nem olthatta ki a szívében. Egyetlen cél vezérli: bejutni a híres Rhyfeli Hadi Akadémiára, ahol a Farkasföldi Birodalom katonáit képzik.

Elodie a járt út helyett tiltott ösvényre lép. Egy titokzatos hadnagy segítsége vajon elég lesz a túléléshez? Barátokra és ellenségekre talál, miközben beszippantja a farkaslovasok bátor és féktelen világa.

Egyre közelebb kerül önmaga megismeréséhez – de a veszély árnyékként követi. Mintha a halál istene figyelmeztetni akarná: sosem lett volna szabad a mágia közelébe férkőznie.

Vajon tisztában van vele, mire vállalkozott? Készen áll arra az életre, amit kezd megszeretni?

Egy történet, ahol a legszebb kötelékek is születhetnek fájdalomból.”

Vélemény:

Ez az a könyv, amit sem a vastagsága, sem a leírása miatt nem biztos, hogy a kezembe vettem volna (főleg, hogy nem is hallottam róla sokat), azonban úgy alakult, hogy elmentem egy könyv bemutatóra, ahol az írónő maga beszélt a regényről, és én akkor döntöttem el, hogy adok neki egy esélyt. Számomra mindig szimpatikus, amikor egy író szeretettel, tud beszélni az alkotásáról, de nincs elszállva magától, mert számomra az azt tükrözi, hogy ő valóban egy történetet akart elmesélni, ami a szívében volt, nem csak híres akar lenni.

Itt előre leszögezném, hogy sokan hozzák fel a Fourth Wing és a könyv közötti hasonlóságot (ezt az írónő sem tagadta), ám mivel számomra az a könyv még ismeretlen (jelen vélemény írásakor tartok az angol kiadás 100. oldalán), ezért nekem A Fenevad hajnala maga is egy újszerű élményt adott, és akkor is határoztam el, hogy ha a Fourth Wing is ilyen, akkor adnom kellene annak is egy esélyt.

A regényben farkasokról van szó, tehát én már ezzel is „meg lettem véve” kérem szépen, s bár az, hogy ezek a lényeg óriásiak, és szárnyuk van elsőre talán egy kicsit fura húzásnak tűnt, mintha épp a sárkányok pótlására kellett volna kitalálni valamit, de ahogy előre haladtam a történetben ez a furcsaság teljesen megszűnt létezni. Nekem a regényben nem kifejezetten a világ összetettsége volt az, ami magával ragadt, hiszen nem minden teljesen újszerű, viszont a karakterek annál inkább tettek érte.

Nem fogok nagyokat spoilerezni, ígérem, de ez a könyv elképesztően sokat szól a trauma feldolgozásokról és minden félreértés elkerülése végett: ezek a traumák nem abban csúcsosodnak ki, hogy „jaj engem mindenki csak bántott”. Sokkal komolyabb nagyon kemény, szinte lelkileg megviselő témák kerültek elő benne, már rögtön az elején és ez az, ami engem annyira megfogott.

Hiába hallottam már, hogy a történet mennyire meríthetett innen onnan, szerintem egy fantasztikus eleggyé vált a végére, amit kifejezetten élveztem olvasni, és ha nem egy tavaszi szünet előtte véghajrában (drága pedagógus élet) kap el, biztos pár nap alatt a végére is érek, mert amikor időm engedte akkor már nem tudtam letenni. A cselekmény lassan halad, de mivel itt inkább a világépítésen és a szereplők bemutatásán volt a fókusz, nem is éreztem a túlzott akciók hiányát, mert így több idő lett arra, hogy az ember elmélyedjen a karakterekben. Néha persze óhatatlanul éreztem, hogy egy „első könyv”-ről van szó, mert túl sok minden akart egyszerre történni, és emiatt néha Elodie is viselkedett inkoherensen, de messze nem olyan sokszor, hogy az kifejezetten zavaró legyen, csak úgy feltűnt.

A történet már most annyi kérdést vetett fel és annyi szálat indított el, hogy nagyon kíváncsi leszek a folytatásra, amit biztos el fogok majd olvasni, mert mint A Fenevad hajnala, mind pedig a Megmarva sikeresen kiszakított engem egy különleges olvasói válságból (abból  fajtából amikor nem vagyok hajlandó új könyveket a kezembe venni, csak a régieket olvasni újra és újra), és most ezeknek hála ismét ráébredtem mennyire szép is lehet új világokat, szereplőket és kalandokat megismerni. A Fenevad hajnalának pedig azt is köszönhetem, hogy újra megtanultam értékelni a könyveket és nem akarok „átszaladni” a cselekeményen.

Ajánlom azoknak akik szeretik a fantasyt, és szeretik a lélektani mélységbe hatoló karaktereket és életutakat.

Értékelés: 5 csillag

Megmarva (Bitten 1.): Kelley Armstrong

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.

Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron”

Vélemény:

Elsőként a sorozattal ismerkedtem meg, mert mindig is nagyon vonzottak a vérfarkas tematikájú történetek, azonban a könyv elolvasására igencsak nehezen vettem rá magam. Többször a kezeim közé került már a könyvtárban, de mindig és mindig visszaraktam a polcra, talán azért, mert féltem a rajta található „ROMANTIKUS” cimkétől.

Aztán egy könyvmoly képzős raktárvásáron megtaláltam (utolsó példányként) és úgy döntöttem velem kell jönnie, mert ez már több, mint sorsszerűnek tűnik.

Határozottan nem erre számítottam. Mivel a sorozatot már elég régen láttam, így nem mindenre emlékeztem (olvasás közben persze bevillant egy-két ismerős pillanat), épp ezért szinte olvastatta magát a könyv. Na persze kell hozzá egy kis képeség arra, hogy az ember át tudja fordítani a fejében a társadalomról alkotott képeit. Azt hittem nem fogom kedvelni Elenát, mert elsőre túl tökéletesnek tűnt, aztán persze kiderült, hogy cseppet sem az.

Ami szerintem a leginkább megfogott a történetben, hogy olyan vérfarkas világot mutatott be, ami túlságosan ritka számomra, ez nem egy ezerszer látott tini románc volt, emberekkel akik néha nagy bolyhos élőlényekké tudnak változni, hanem egy teljesen kívülálló csoport, saját morálokkal és szabályokkal, amiket feltűnés nélkül próbálnak az emberi életükbe integrálni. Még a korcsok is kifejezetten érdekesek lettek számomra, de a cselekmény mindenképp. Sokszor kellő képen véres lett és elborult ahhoz, hogy nagyon tudjam élvezni, mert végre valami újat adott, így azon az apróságon is képes voltam felülemelkedni, hogy már megint egy főhősnőt kaptunk, aki „különleges”. A karakterek nem csak lógtak a levegőben, mindenkiről meg lehetett tudni valamit, ami indokolta vagy éppen ellent mondott a viselkedéseiknek. Aztán amikor becsuktam a könyvet egy ideig keresnem kellett önmagam, mert még szívesen elkóricáltam volna ebben a világban (tudom angolul van több része is, de a leírások alapján az már sokkal „tipikusabban” urban fantasy, én meg itt pont azt szerettem nagyon, hogy csak farkasok voltak).

Kifejezetten érdekelt volna még több dolog Marstenről vagy azokról a dolgokról, amiket korábban Santos csinált és Elena itt-ott épp csak utalt rá a gondolataiban, de egynek ez is nagyon nagyon jó volt. Azt vettem észre magamon, hogy csak hagyom hátra a cimkéket mert újabb és újabb megjelölésre váró jelenetre bukkantam.

És bármennyire furcsának is találtam elsőre Elena és Clay se veled se nélküled kapcsolatát, úgy nyert az egész egy csodálatosan összetett értelmet számomra, ahogy egyre előrébb haladtam a történetben. Ritkaság számba megy nálam, amikor még a romantikus szálat is élvezni tudom, szóval újabb pozitívum. 

Ajánlani azoknak tudom, akik ez urban fantasyban nem a csillogást, hanem a mocskot és sötétséget keresik, és akiket érdeklik a dolgok mögött megbújó pszichológiai vonulatok is

Értékelés: 5 csillag

Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak.

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el.

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.”

Vélemény:

Tudtam, hogy amikor elsőre olvastam akkor is elképesztően imádtam ezt a részt (mondjuk szerintem nincs olyan könyv ebben a sorozatban, amely ne ezeket az érzéseket keltette volna bennem), ám azt is ki kell jelentenem róla, hogy ez a leg thrilleresebb.

Nagyon-nagyon sötét pillanatok vannak benne, mind a korszak bemutatásában, mind az ügy összetettségét tekintve. Bár ennek nagyrészét azt hiszem anno is éreztem, de most fogtam fel igazán mind azt a pszichológiai megterhelést, amit ebben a részben a bárónak és Milinek ki kellett állnia. Mert hát ki, hogyan élné meg azt, ha egy pszichopata mocskolná be a legszebb álmát? Mili végre hozzámehet a báróhoz azonban kapcsolatukat nem a mély érzelmek lökték ebbe az irányba, hanem egy manipulatív szörnyeteg, aki a bosszúja miatt akár még ölni is képes.

Ebben a részben Mili nagyon megkomolyodott. Persze már korábban is láttuk őt ilyen szerepben, azonban most nem engedhette meg magának azt, hogy meggondolatlanul a veszély karjába ugorjon, mert túl sokak élete múlott azon mennyire jól képes játszani ezt a játékot. A történet egyik gerincét azonban mindenképpen Richárd múltjának darabkái tették ki, mert ebben a részben bizony elég sokat kaptunk a mi drága bárónk életének régebbi pillanataiból. Egészen az önpusztító gyásztól a pusztítót szerelemig.

Szerintem a történet nagyon jól adagolta az információkat, mert épp olyan apró tudásmorzsákat szórt az olvasó elé, hogy Milivel szinte egyszerre jutunk el a felismerésig, hogy ki is áll az események mögött, de ettől nem éreztem úgy, hogy a könyvben ne lett volna meg a csavar. Inkább csak örültem annak, hogy a nyomozó szerepében tündökölhetek. A téboly szócska pedig nem csak feltétlen az események őrült mivoltára utal vagy arra, hogy szinte minden pillanatban történet halami váratlan fordulat. Hanem sok-sok rémisztően tébolyult, őrült szereplőre is.

Tudom, ha valaki már az előző részeket is olvasta akkor biztos nem ott akarja őket abbahagyni, de csak ajánlani, ajánlani, AJÁNLANI tudom ezt a részt is!

Értékelés: 5 csillag

Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz.

Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek?

A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.”

Vélemény:

Az újraolvasásom valahogy nem úgy haladt 2025-ben ahogy terveztem, de nem adom fel és újult erővel folytatom tovább. Nagyon nagy bajban voltam ezzel a résszel, mert egyszerűen nincsen rá más szó… NAGY. Emiatt elképzelhetetlen volt, hogy táskába vagy egyéb helyekre süllyesztve hordjam magammal, így unalmas óráimat nem tudtam ezzel a fantasztikus világgal kitölteni, szóval kénytelen lettem minden itthon töltött időmben újra és újra elővenni, míg végül el nem határoztam a félnél járva egy szép szombati délelőtt, hogy én ezt a könyvet biz addig nem rakom le, meg ki nem olvastam!

Nehéz dolgom nem igazán volt a fogadalmam megtartásával (maximum az éjszakai alvás) mert elképesztő mód olvastatta magát az egész. Meglepődtem, hogy bár csak pár éve tartottam utoljára a kezeim között, és faltam sorait, mégis mennyi minden elhomályosult már belőle, így akadtak pillanatok, amik szerintem immár második alkalommal is képesek voltak megnevettetni. Mivel pedig azóta sikerült több dolgot megtudnom a könyvben megjelenő hölgyekről is, úgy mint Erdős Renée vagy Pilisy Róza, ki kell emelnem mennyire tisztelem Böszörményi Gyulát azért, mert alakjaikban igazán fantasztikus hölgyeket mutatott be, megtisztelve ezzel emlékeiket. Nagyon nehéz egy regényben összetett karaktereket írni, de még nehezebb akkor, ha az ember próbál történelmileg hiteles lenni, mégis fittyet hányni a kor rossz nyelvű pletykáira.

Ez a rész sokkal összetettebb lett, mint az előző kettő, mert bár eddig is Mili és Emma szála külön futott, de most jött el az ideje annak, hogy végre valahol összeérhessenek és talán ez is volt az oka annak, hogy ha elővettem a könyvet, akkor nem tudtam letenni. Mert olyan sokáig lettek elhúzva itt a dolgok, kérem szépen, hogy már néha dühített, hogy épp csak egy hajszálon múlt, hogy a cselekmény összeérjen, de valahogy mégsem úgy alakult.

Amit szerintem az író itt (is) jól csinált, az, hogy nem éreztem ezeket a pillanatokat beleszólásnak az író által, hanem tényleg úgy jött át, hogy a karakterek tettei, döntései vezettek el egy-egy ponthoz vagy épp akadályoztak meg egy nagy találkozást. Márpedig nagyon nehéz úgy írni, hogy a szereplőknek önálló gondolatai és cselekedetei vannak, és ne érződjön úgy, hogy az író néha próbálja őket beleerőltetni egy olyan helyzetbe, amihez semmi kedvük nincs.

Milit még mindig imádom, ahogy a bárót is. Bár ezen a ponton nem igen tudnék kiemelni olyan karaktert, akit nem szeretek a történetben, mert még a legkevésbé kedvesek is olyan személyiséggel rendelkeznek ami, ha nem is szeretet vált ki, de mégis jó olvasni őket. Olyan szinten, hogy már egészen fizikai fájdalmat váltott ki, hogy munkába kellett mennem és nem maradhattam velük.

Ajánlani, sorozat lévén csak annak tudom, aki a korábbi részeket is olvasta, de azoknak nagyon, és határozottan ki merem jelenteni, hogy ezután a lezárás után úgy kapkodnak majd a következő részért (akár még a rövid kiegészítő kötetet is átugorva), hogy minden kiesik a kezeik közül.

Értékelés: 5 csillag

A cukorkagyűjtés: Szaszkó Gabriella

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Halloween, öt fiatal, egy tragikus haláleset.

Cape Codot idén halloweenkor meglátogatja a halál, amikor is a csendes tengerparti kisvárosban minden szülő rémálma valóra válik, miután egy kisfiút cukorkával mérgeznek meg.

Emma Hamilton egy év után költözik haza Bostonból alkoholista apjához, ahol alig várja, hogy viszontláthassa régi barátait, ám a kisvárosban semmi sem ugyanolyan már, mint amit maga mögött hagyott. És arra sincs felkészülve, hogy a barátai is más szemmel néznek rá.

Halloweenkor pedig minden megváltozik, amikor három tizenkét éves titokban Chatham legbajosabb utcájába igyekszik rendbontás céljából. A fiúk esti szórakozása azonban tragédiába torkollik, miután egyikük meghal egy mérgezett cukorkától. Az egész kisváros megdermed, a haláleset felhozza a mélyben megbúvó problémákat.

A fiatal csapat pedig nyomozásra készül, amivel egyre mélyebbre merülnek el a város bugyraiban. De vajon meg lehet-e úszni a titkok feltárását sérülések nélkül?”

Vélemény:

Soha nem olvastam még korábban az írónőtől, bár hallottam róla, hogy nem véletlenül szeretik a könyveit annyira, így elég nagy bizalommal fordultam az alkotáshoz, még akkor is, ha épp nem az év azon időszakában kapott el, amikor talán jogos lett volna. Halloween tájékán határozottan jobban lehet az ilyet olvasni, mint január elején, de úgy alakult, hogy mégis most jutottam el ideáig így ez lett évem első könyve.

Na már csak abban reménykedem, hogy az évem többi olvasása is hasonló szintet fog majd megütni, mint ez. A cselekmény nem volt egy nagyon csavaros dolog (legalábbis én a történet egy elég korai pontján rájöttem a gyilkos kilétére, bizonyos általam ismert true crime történeket miatt), de a szereplők mindenért kárpótoltak. Egyszerűen csak jó volt olvasni ezt a kicsit megtört, végtelenül sötét és néhányszor elképesztő mód aberrált szomszédságot, ahol az események játszódtak, mert valahogy mindig ezek fognak meg leginkább a filmekben, sorozatokban is. Jó volt könyvben nem a tipikus tiniket olvasni, hanem olyan fiatalokat akik annak ellenére próbálnak gyerekek maradni, hogy a világ mindent megtesz azért, hogy hamar nőjenek fel.

Leginkább így nem is maga a nyomozás fogott meg, hanem az a hangulat, amit a környezet és a szereplők által megteremtett az írónő, ami miatt még szívesen olvasgattam volna akár olyan jeleneteket is, amik nem a fő cselekményhez kapcsolódtak. A könyv olvastatta magát, könnyen lehetett vele haladni.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a kisvárosi borzongásos hangulatot megadó alkotásokat, de azért nem akarnak egy teljes horrorba csöppenni.

Értékelés: 5 csillag

Rule of Wolves – Farkasok törvénye (A sebhelyes cár 2.): Leigh Bardugo

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A sebhelyes cár várva várt lezárása megérkezett!

Fjerda hatalmas serege támadásra készül, Nyikolaj Lancov pedig minden leleményét és sármját – sőt, a benne rejlő szörnyeteget is – beveti, hogy megnyerje a háborút. Csakhogy mindeközben egy olyan sötét erő is fenyegeti, amely még az ifjú cár számára is végzetes lehet.

Zója Nazjalenszkaja túl sokat veszített a korábbi háborúban. Végignézte, ahogy a mentora meghal, és a legnagyobb ellensége feltámad, és nem hajlandó eltemetni még egy barátot. A kötelesség most azt követeli tőle, hogy használja a legtitkosabb képességét is, mert az országának minden fegyverre szüksége van. Bármi lesz is az ára.

Nyina Zenyik a lebukást és az életét kockáztatja azzal, hogy kémként beépült Fjerda fővárosi elitjébe. Összetört szíve még nem gyógyult be, és ha nem vigyáz, a bosszúvágya miatt az országa minden esélyét elveszti a háborúban.

A világsikerű sorozat zseniálisan megírt befejező része.”

Vélemény:

Megint úgy jártam, mint eddig az összes többi könyvvel. Elterveztem, hogy olvasni szeretném, aztán valahogy csak nem sikerült rávennem magam, viszont épp úgy, mint a Sebhelyes cár esetén, ezzel is úgy jártam, hogy végül a könyvtárban pillantottam meg, és elhoztam magammal.

Na persze az is sokat dobott a kedvemen, hogy megtudtam az írónő tervez még ebben a világban kalandozni méghozzá a Hat varjú történetét folytatva. (Nagyon kíváncsi leszek.) De alapvetően féltem volna elengedni ezt a történetet úgy, ahogy van. Túlságosan közel nőttek már hozzám a szereplők, viszont előre le kell szögeznem azt is, hogy erről a történetről nem tudok objektív véleményt alkotni, mert bár belefutottam már egy-két negatív véleménybe (és ezeket értem is, meg én is éreztem, hogy itt néhány helyen nagyon kilógott a lóláb) de túlságosan közel áll hozzám az egész világ, meg az írónő stílusa ahhoz, hogy ne szeressem.

Ez a rész mondhatni szíven ütött, több szempontból is. Először is minden tiszteletem azért, hogy ezt a történetet így sikerült lezárni (benne hagyva a folytatás lehetőségét természetesen), de mégis a problémák, amik elkezdődtek a Sebhelyes cárban, azok itt mind szépen ki lett írva, egymás után. Ez manapság azért is egy nagyon értékelendő dolog, mert általában az írók faék egyszerű történeteket adnak ki manapság (pfh néhányukra azért nem is mondom, hogy írók…), hogy igazából 2 mondattal le lehet rendezni a cselekmény konfliktusát, itt azonban az az érzésem támadt, mint anno a Bűnös birodalomban, hogy csak haladtam, haladtam a történettel és fogytak az oldalak és nem tudtam, hogy lehet ezt a regényt egyáltalán lezárni majd valahogy.

A téma volt az talán, ami annyira sötétté és keménnyé tette. A háború, a harcok és a politikai csatározások, melyekben a szereplők próbálták valahogy megtartani önmagukat, de mégis felnőni bizonyos feladataikhoz. Akadtak itt gyönyörű jelenetek, de vicces pillanatok is szép számmal és bár akadt pár pillanat amikor legszívesebben felkiáltottam volna mérgemben vagy fájdalmamban, hogy „Ezt nem hiszem el!”, viszont végezetül mégis hová jutottam a történet végére? Oda, hogy mikor befejeztem az utolsó oldalt (hozzá kell tennem, hogy az utolsó 100 oldalt már nem bírtam letenni annyira oda szögeztek a sorok) fogtam a könyvet és, hogy ne ébresszem fel a családot csak hangtalanul sikítottam egyet.

A könyv képes volt meglepni, rengeteg ponton, és tetszett, hogy a szereplők továbbra is olyan okosak és összetettek voltak, mint eddig, bár azt is hozzá kell tennem, hogy ez a rész már inkább Zójáról szólt, mintsem Nyikolajról, de én ennek is örülök.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik már elolvasták a Sebhelyes cárt és épp annyira imádják ezt a világot, mint én magam!

Értékelés: 5 csillag

Anne otthonra talál (Anne 1.): Lucy Maud Montgomery

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Avonlea kanadai falucska népe felbolydul: vajon mi indíthatta a besavanyodott agglegényt, Matthew Cuthbertet, no meg kardos nővérét, a háztartását parancsnoki szigorral vezető Marillát, hogy árva gyereket fogadjanak tanyájukra? Bizony, a szorgalmas, puritán testvérpár fölött eljárt az idő – segítségre van szükségük, és ki lenne erre alkalmasabb, mint holmi apátlan-anyátlan legényke, aki örül, ha fedelet kap a feje fölé? Mekkora aztán Matt meglepetése, amikor a várt legényke helyett egy pulykatojásképű, vörös hajú leányzó várja szerény bőröndjén üldögélve, hogy örökbefogadója megjelenjen… Matthew legszívesebben azonnal visszaküldené, Marillától sem várhat sokat a jövevény, aki, mint kiderül, az Anne névre hallgat. Vissza is penderítenék menten, ha a különlegesen fejlett szókinccsel rendelkező, jég hátán is megélő kis árva lány, akit jócskán cibált már az élet, és alapos ismereteket szerzett a felnőttek világáról, ki nem vágná magát a kutyaszorítóból, és lány létére nélkülözhetetlenné nem tenné magát a derék idősödő testvérpár életében… Persze az út a kölcsönös megértéshez, mi több: a szeretethez ugyancsak rögös, de a talpraesett kislány sikerrel végigjárja: segíti ebben élénk képzelete, és az, hogy a világot szépnek és megjavíthatónak látja.”

Vélemény:

Kiskorom egyik legmeghatározóbb sorozatélménye volt a Váratlan utazás filmsorozat, mert ezt követően találtam rá az Anne-re is (magyar nevén Anna…), amit talán épp annyira megszerettem. Már akkor is gondolkodtam azon, hogy el kellene olvasni a könyvet, de valahogy kiskoromban még nem vonzott annyira az ilyen tartalmasabb könyveknek az olvasása.

Majd jött a Netflix és az Anne With an E, amitől először mérhetetlenül elzárkóztam mert azt éreztem, hogy nekem egy modern sorozat nem adhatja meg soha azt az érzést, mint gyerekkori kedvenceim, majd mikor elkezdtem nézni, meg kellett állapítanom bizonyos valódi értékeit. (Igen talán nem túlzottan hű a könyvek eseményeihez és igen talán az is előfordulhat, hogy meglepően sok modern témát dobálnak bele az eredeti műhöz képet… de valahol mégis megvolt a maga bája.) Most pedig elhatároztam, hogy itt az idő, kezembe kell vennem a regényt is, hogy lássam honnan is indult a két nagy kedvencem.

A cselekmény már nem igazán lepett meg, mégis elmondhatatlan izgalommal lapoztam végig az oldalakat, mert egyszerűen csak vittek magukkal a párbeszédek és a leírások, annak ellenére is, hogy maga a cselekmény nem arra készült, hogy megváltsa a világot. Többször elgondolkodtam hogy Anne tipikusan az a kislány akit manapság már méltán lehetne ADHD-val diagnosztizálni, de ettől független is rengeteg olyan tulajdonsága volt, amik miatt az ember vagy kicsit idegesítőnek találhatja, vagy nagyon tud vele azonosulni.

Ez az első rész elég nagy időszakot ölelt fel Anne életéből, de minden egyes fejezet tartogatott magában egy kisebb kalandot így nem éreztem csapongónak és jó volt látni, hogy ő maga is mennyit fejlődött a regény során, ahogy Marilla és Matthew is. Kifejezetten érdekes húzás volt az a történetben, hogy nem egy házaspár és nem direkt akarta örökbe fogadni Anne-t hanem egy testvérpárhoz került a véletlenek furcsa összejátékának köszönhetően, ami azt eredményezte, hogy nem csak neki kellett megszokni a család gondolatot, de az idős testvérpár is megtapsztalhatta milyen szülővé válni, még ha ez egyiküknek sem adatott meg korábban. Anne személyisége amúgy is jó hatással volt mindenkire akivel csak kapcsolatba került, de azért nagyon élveztem, ahogy ő maga is komolyodott, tanult a hibáiból és egy nagyon szép fejlődésen esett át, mégsem szűnt meg önmagának lenni.

Ajánlom a könyvet azoknak akik kicsit megcsömörlöttek mindennel ami modern, és felkapott és olvasnának valami léleksimogatóbbat.

Értékelés: 5 csillag

A viaszszobrász (Öt érzék 3.): Budai Lotti

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Szabadság, egyenlőség, nővériség: egy viaszszobrásznő története a francia forradalom idején.

Az 1780-as években Suzanne de Lormont Párizs egyik leghíresebb viaszszobrásza. Jólétben és elismertségben él férjével és fiával. Legtöbb bosszúságát a város másik híres viaszművészével, Marie Grosholtz-cal való versengése jelenti, valamint házastársa, Benoît kicsinyessége, aki olykor nehezen viseli, hogy felesége tehetségének köszönhetően gyarapszik a család vagyona. A forradalom azonban Suzanne életébe is változásokat hoz, ráadásul gyermekkori szerelme is felbukkan a fővárosban, régi érzelmeket és titkokat kavarva fel.

A főhősnő keze alatt nemcsak a forradalom alakjai formálódnak meg, de a saját élete felett is átveszi az irányítást. Fellázad férje elnyomása ellen, valamint kora legbátrabb asszonyaival karöltve azért harcol, hogy a forradalom vívmányaiból a nők is részesülhessenek. Ám törekvéseit nemcsak férje, de a jakobinusok sem nézik jó szemmel. Mindemellett fia is bajba keveredik, ugyanis nevét összefüggésbe hozzák a Kardinális gyémánt ellopásának ügyével.

Miután Párizson eluralkodik a terror, Suzanne a látását is elveszti, s az orvosok sem tudják megmondani, visszanyeri-e valaha… Vajon az asszony megőrzi a hitét a teljes reménytelenség közepette?

A reneszánsz és a rokokó korszak után Budai Lotti nagy sikerű Öt érzék-sorozata ezúttal a forradalmi Franciaországba, az európai történelem egyik legmeghatározóbb időszakába vezet minket. Fordulatait az érintés érzékén, a formák és a viaszszobrászat érdekfeszítő világán keresztül mutatja be.”

Vélemény:

A könyv elolvasása után kijelenthetem, hogy darabokra törtem, de a könyv érdeme az is, hogy amikor újra sikerült összeraknom magam, akkor a darabokból egy erősebb, komolyabb személyiség állt össze. Talán ez a vélemény túl komolyan kezdődik, de azt hiszem ez a komoly hangvétel illik a regényhez is.

Először ki kell jelentenem, hogy nem lep meg, hogy eddig ez áll a legkevesebb százalékon molyon (talán nem olvasta még elég ember?), és az sem, hogy néhány vélemény nem egészen pozitívan nyilatkozott róla, sokan még azok közül sem, akik kedvelték az előző két részt. Bevallom eleinte engem is nehezen ragadott el a cselekmény, de aztán egyik pillanatról a másikra megával ragadott, és nem engedett, mint ahogy főszereplőnket is magával sodorta a tömeg egy ponton és nem tudott tőlük szabadulni, még akkor sem amikor akart.

De én akartam-e? A kérdés kicsit hosszabb választ igényel.

Először is kijelenthetem, hogy a könyv egyik nagy értéke és újítása az volt, hogy Suzanne szerepében nem egy fiatal lány felnövéstörténetét ismerhettük meg, ahogy próbálta elérni az álmait, hanem egy komoly nő, egy anya karakterét ismerhettük meg, aki már egy kiforrott személyiséggel rendelkezett, mely személyiség nem illeszkedett a kora elvárásaihoz. Suzanne már a történet elejétől kezdve anya, feleség és üzletasszony, így nem kellett egy olyan életutat bemutatni, mint Sophie vagy Bianca esetén. Ez persze nem maradt ki a regényből, viszont nagyobb hangsúly került az itt és most történetére, azaz a forradalomra.

A könyv egyetlen negatív pontja számomra határozottan a francia nevek kiejtése és megjegyzése volt, amiket (mivel nem néztem utána a kiejtésnek) valószínűleg borzasztóan rosszul olvastam, de szerencsére csak a saját fejemben. Ez a regény nem egy romantikus könyvecske (még ha a könyvtári példányon a ROMANTIKUS címszó is szerepel), hanem egy sötét és kemény korrajz egy ehhez hasonlóan sötét és kemény időszakról. Olvasás közben azon is elgondolkodtam, hogy Robespierre vagy Danton neve még történelem órára is ismerős volt, még ha a forradalom eseményei keveredtek is az emlékeimben. (Őszintén én határozottan úgy emlékeztem, hogy a forradalom egyik napról a másikra robbant ki aztán már vége is lett a nemességnek…) De például Olympe de Gouges nevét még sosem hallottam korábban (csak a Micsoda szinglik voltak! könyvben), és valahol ez nagyon fájó. Ahogy annak a felismerése is az volt, hogy egy forradalom, amely állítólag a népért tört ki, nem akarta a nőket is a férfiakhoz hasonlóan egyenlévő tenni. Holott pont az egyenlőséget hirdetve gyűltek össze.

Azt hiszem a Micsoda történetek olvasásai után már nem lepett meg a regény hangvétele, és az, hogy Suzanne még a korábbi történetek főszereplőihez képest is jóval feministább lett. Nekem kifejezetten tetszett ez az erős karakter, bár határozottan elmondhatom, hogy sajnos az őt ért atrocitások is nagyon keményen lettek ábrázolva. (Ezt sem bántam, de nem számítottam erre sem).

Egyszóval engem ez a könyv meglepett, néha már a történelmi leírásokat, a szereplők bemutatásait túlságosan soknak és töménynek éreztem a cselekmény mellett, de mivel a könyvben megjelenő nők élete is igazán érdekes és eseményekkel teli volt, így nem bántam, hogy azok a cselekménybe ékelődtek. Rengeteg kutatómunka állt a regény megírása mögött, ez átjön minden egyes oldalról és…

Igen azt hiszem megválaszolva a kérdést, akartam a történettel sodródni, bár néha féltem megtenni vele a következő lépést.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik nem félnek az emberi sorsok sötétjébe látni, de szeretik az erős női karaktereket, akik nem csak magukért, de nőtársaikért is kiállnak. Nem csak a történet főszereplőjére gondolok, hanem mind azon nőkre akik megelevenednek a lapokon, és legalább ha máshogy nem, így előkerülnek a neveik.

Értékelés: 5 csillag

A 33-as beteg (Dávid és Vivien 1.): Farkas Anett

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Rettenetes sorozatgyilkosság sokkolja a Balaton fővárosát. Egy szörnyeteg nőket rabol el és aláz meg.

Pintér Dávid sztárnyomozó és alkalmi társa, Fehér Vivien próbálnak válaszokat találni, és kibogozni azt a csomót, ami egyre nagyobbra duzzad az áldozatok számának gyarapodásával.

Úgy tűnik, a rejtély megoldásához Vivien múltján keresztül vezet az út.

De mi köze mindehhez a zalaegerszegi pszichiátria szomorú sorsú betegének, Rebekának? Vajon az őt kezelő pszichiáternek sikerül áttörést elérnie?

Ki ismerheti a teljes igazságot?

Egy rendőrnő

Egy apa

Egy pszichiáter

Öt barátnő a múltból

A 33-as beteg”

Vélemény:

Már nagyon régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, de eddig valahogy mindig elnapoltam, vagy csak az első pár oldalig jutottam. (Talán azért, mert e-könyv verzióban volt meg.) Most azonban kikölcsönözve a könyvtárból, végre nagyobb kedvvel folytattam, mert kézbe foghattam azt. Inkább vagyok amúgy nyomtatott könyv párti, de sajnos a helyhiány miatt nem tudok annyi könyvet vásárolni, de a lényeg, hogy a könyvtárban megtaláltam.

Nagyon gyorsan lehetett haladni ezzel a könyvvel és amit a legpozitívabbnak érzékeltem, hogy bár megjelent benne a szerelem témaköre, de a főszereplőink mégsem feledkeztek meg arról, hogy ők első sorban egy ügyben nyomoznak. Szóval azt mondom, hogy volt benne egy pár klisé, de ezek szerintem egy kifejezetten jó irányba alakultak így nem zavart.

A nyomozás kellőképpen érdekes volt, és bár végig ott volt a megoldás kulcsa, de nem lehetett azonnal rájönni, így nagyon meg tudott lepni engem is, előtte pedig dolgoztatta kicsit az agyam. Eleinte úgy éreztem, hogy a könyv talán kevés lesz, vagy nem adja majd meg azt a kalandfaktort, amit mondjuk a külföldi krimik szoktak (mert azért nem beszólásból de egy amerikai nagyvárosban nem nehéz bűnözőkről írni, míg például kis hazánkban nem érik sorra egymást a sorozatgyilkosok). Mégis hiába a kisebb, magyarabb környezet mégis tudta azt a hihetetlen izgalmat átadni, amiben reménykedtem. Ahol nem lehet mindenkiről mindent tudni. Érdekes, hogy pont majdnem egy időben olvastam el a Légy/ott könyvvel és amit ott kerestem (hogy ne tudjam ki az elkövető) az itt teljesen megvolt, bár utólag mind a kettőt nagyon élveztem, és úgy érzem fogok még Farkas Anett más könyveit is olvasni, mert már a Ne bánts! is nagyon tetszett. Az ott fellelhető téma azért itt sem maradt még távol, így nem lep meg, hogy később az a könyv is megíródhatott.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a krimiket és szívesen elmerülnek egy magyar helyszínen, magyar emberek között.

Értékelés: 5 csillag

Légy/ott (Balatoni krimik 1.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy feldúlt, fiatal lány indul haza éjjel egyedül egy szórakozóhelyről a kihalt Balaton-parti fasorban. Mikor meglátja a közeledő fényszórókat, először nagyon megörül. De aztán…

Kardos Júlia, az évek óta magányosan élő negyvenes nyomozó képtelen szabadulni múltjától, hiába menekül előle a Balatonhoz, a feldolgozatlan traumák oda is utána jönnek.

Pedig muszáj lesz összeszednie magát. Mert a fagyos februári tó egy fiatal lány testét dobja ki magából. És ez még csak a kezdet.

A szálak egy jómódú családhoz vezetnek, ahol a jólét és a tökéletes család látszata mögött sötét titkok rejtőznek. Egy apa, egy anya, egy fiú. Egy család. De mi tartja egyben? És mi szakítja szét?

És mi van, ha a család csak egy szó?

Egy többszáz lájkot és szívecskét begyűjtő poszt, egy cirádás ezüstkeretbe szuszakolt, mosolyba merevedett pillanat az elektromos kandalló feletti polcon?

És mi van, ha már nincs is.

És mi van, ha soha nem is volt.

A történet West coast címmel korábban folytatásokban jelent meg online és hamarosan ezrek olvasták a péntek esténként megjelenő részeket. A Légy/ott ennek a nagysikerű sorozatnak a kibővített változata.

A szerzőnek ez az első nyomtatásban megjelenő krimije. 2020 nyarán Paranoia című novellájával – több, mint száz pályamű közül – az első helyezést nyerte el a PRAE Kiadó Krimi ma elnevezésű pályázatán.”

Vélemény:

Már nagyon régóta csábított engem ez a regény. Hol internetes könyvoldalak hirdetésében láttam, hogy a könyvesboltok polcairól kacsintott rám. Talán azért, mert megjelenik benne két olyan dolog is, amit egyszerűen imádom.

1) A krimi, ami a fantasy mellett rájöttem, hogy a kedvenc könyves típusaim egyike.

2) A Balaton és ráadásul annak is inkább az Északi partja, ahol sajnos eddig nem sokszor volt lehetőségem időt tölteni, de a szívem egy darabkája mindig oda fog engem húzni.

Az biztos, hogy a könyv elolvasása előtt voltak elvárásaim, hogy mit szeretnék átélni olvasás közben, de az biztos, hogy nem azt kaptam, amire számítottam. Nem csalódtam, ezt le kell szögeznem. Én azonban egy olyan tipikusa krimit vártam ahol, végig követhetjük a nyomozó kalandjait, amint felderít egy ügyet, de amikor még oldalakon keresztül is továbbra az elkövetőkkel, és néha eleinte vadidegennek tűnő emberekkel foglalkoztunk, a nyomozók pedig még mindig nem bukkantak fel igazából, akkor már tudtam, hogy itt más a helyzet.

Ez a krimi mind amellett, hogy egyfajta izgalmat a történet végéig fenntartott, mert azért akadtak itt csavarok és jelenetek, melyekről az ember csak később tudhatta meg, hogy hová is vezetnek majd, inkább lélektani drámaként funkcionált. Azt hiszem ideje bevallanom, hogy ez a zsánert is nagyon imádom, élek, halok a gazdag családok mocskos titkaiért és azok következetes széthullásáért regényekben.

Szóval úgy érzem, hogy minden adott volt ahhoz, hogy én ezt a könyvet imádjam, és látható is, hogy nagyon hamar végeztem vele. (Ez mondjuk betudható annak, hogy hétköznap nincs túl sok időm olvasni szóval hétvégén emiatt bepótolom az elmaradást.) Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy kire milyen sors vár a regény során, mert bár nem mindenkiről lehetett megtudni az fél életét, de valahogy mindenki annyira élő volt, és khm… magyar (ezt nem tudom szebben kifejezni), hogy vitt magával a cselekmény. Nálam az tudja a leginkább elrontani az olvasásélményt ha a szereplők inkoherensek (vagy a világuknak nem felelnek meg, ez általában történelmi regényeknél fordul elő, vagy pedig a regény során váltogatják a személyiségeiket indokolatlanul), valamint az, ha a szereplők nem úgy beszélnek, mint a normális emberek. Mert azért mindenki tegye a szívére a kezét és vallja be, hogy ki hányszor szokott lelki monológokat előadni a szeretteinek (még a legintelligensebb emberek is csak ritkán), és ki az aki néha egy-egy káromkodással toldja meg az érveit. Na ugye! Itt mindenki úgy beszélt, ahogy az elvárható volt. Nem mindenki finomkodott, aki mégis azt okkal tette.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akiket érdekel egy Balaton parton játszódó krimi, de nem vetik meg a jó család-drámákat sem. Nekem kifejezetten bejött, és számomra követhető, sőt felüdítő volt, hogy az írónő néha az írásmódokkal (E/1 vagy E/3) játszott.

Értékelés: 5 csillag

Őrület határán (Őrületben 2.): Diana Hunt

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Összeesküdtek ellened vagy valóban kezded elveszíteni az eszed?

Nathalie maga mögött hagyta a múltat. Egy új kapcsolatnak esélyt adva tiszta lappal indított. A férfi nyugalmat hozott az életébe, ám azt mindenki elől titkolja, hogy az elmegyógyintézet falai közti borzalmak nem múltak el benne nyomtalanul. A paranoia nem hagyja nyugodni, úgy érzi, valaki megint követi őt…

„Hiányoztam? Megígértem, hogy visszatérek.”

A félelme egynap megelevenedik és az élete rémálommá válik. Nincs más választása, a túléléshez el kell merülnie a sötétségben.

Készen állsz a félelemre?

Egy sötét, mindent elpusztító szerelemre?

Készülj fel a valódi őrületre!

Diana Hunt következő regénye, a nagy sikerű sorozat második része egy sötét, romantikus thriller, mely egyszerre szól szenvedélyes szerelemről, és egy nő harcáról, aki érveit eldobva keresi a kiutat az őrületből.”

Vélemény:

Ez az!

Azt hiszem ez volt az a történet, amit már az első részben is kerestem, és a Jack árnyékában is, mert ez illik méltón a Prédák házában már általam megismert és megszeretett stílushoz!

Bevallom, az első rész annyira nem nyerte el a tetszésem és úgy, voltam vele, hogy nem vagyok kíváncsi Nathalie történetére, de egy barátnőm meggyőzött, hogy adjak neki egy esélyt, így végül megtettem. Mennyire jó, hogy hallgattam rá!

A történet tényleg jóval később veszi fel a fonalat. Na jó, azért évtizedeket nem ugrottunk, de általában ahhoz képest, hogy a regények manapság max 1-2 napot ugranak a részek között, ez tényleg nagy váltás volt. Nathalie éli világát, a múltjában történtek árnyékában, míg élete teljesen a fejére nem fordul.

Ez a könyv elképesztően bátor volt!

A döntések, tettek, igenis következményekkel jártak (néha nagyon fájdalmas következményekkel), és minden egyes apró pillanat fontos szerepet játszott a történet további folyamában. Az érzelmek, a romantika nagyon szépen belesimultak a fő cselekményszálba, nem szakították meg azt, van, hogy épp egy-egy lelki felismerés vitte előrébb a sztorit. A testiség pedig bár kevés volt, de az ütött (amúgy a kevesebb, néha több híve vagyok, szóval nekem ez plusz pont). Az írónő nagyon sötét és kemény jeleneteket alkotott meg ebben a könyvben, néha pedig már én sem tudtam mi a valóság és mi az, ami majd az arcomba vág amikor kiderül, hogy nem az.

A regény végig feszes tempóban haladt, nem volt leállás az elejétől a végéig, nekem mégis a könyv második fele volt az, ami igaztán beszippantott (lehet azért, mert azt nyugodtan pillanatomban olvastam, de előfordulhat, hogy azért, mert ott tényleg akadt pár tényleg nagyon durva jelenet). Na ez a regény határozottan megütötte az ingerküszöböm, és alig győzöm kivárni, hogy jöjjön a folytatása (nem hittem, hogy annyira felcsigáz majd, mint a Prédák háza).

Ajánlom azoknak, akik szerették az első részt! Akik pedig azt nem kedvelték annyira, azoknak csak ennyit mondanék: Adjatok neki egy esélyt, mert ez garantáltan megéri!

Értékelés: 5 csillag

Figyelek rád: Darvas Petra

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„ALVIN FIGYELEMZAVAROS ÉS UTÁLJA A MATEKOT.

Végzős egy budapesti gimiben, egy zűrös osztályban. Szeptemberben új matektanár érkezik hozzájuk Sólyom Szabolcs személyében. A kapcsolatuk Alvinnal nem indul zökkenőmentesen.

LEXI MATEKTAGOZATOS ÉS FIGYELEMRE VÁGYIK.

Ő a matektanár lánya. Tizenegyedikbe jár két legjobb barátnőjével, de egy új osztálytárs befurakodik közéjük, így a lányok barátsága veszélybe kerül.

És akkor még a családja is bonyolult. Lexi egyik kisöccse ADHD-s, és dobolni tanul. Mivel gyerekkorában Alvin is dobolt, Sólyom tanár úr felkéri őt, hogy gyakoroljon a kisfiával. A család gyorsan megkedveli a vadóc külsejű, ám barátságos srácot.

AZONBAN LEXINEK NEM TETSZIK, HOGY A FURA ALVIN MOST KI-BE JÁRKÁL NÁLUK.

Ráadásul a céltudatos lánynak mostanában semmi nem jön össze. Amikor a várva várt fellépése a táncos eseményen meghiúsul, Alvin vigasztalja meg. Ekkor a fiú fejében már óriási a káosz, mert Lexi tölti ki a gondolatait, és minden mást hanyagol.

A lány mégis attól fél, hogy az ADHD-ja miatt Alvin lelkesedése hamar elmúlik. Szép szavakra vágyik, a fiúnak viszont ez az egyik legnagyobb nehézsége.

ALVIN ALKALMATLANNAK ÉRZI MAGÁT A SZERELEMRE – ÉS ÚGY ÁLTALÁBAN AZ ÉLETRE.

Lexi meg akarja őt érteni, de ezúttal nem engedhet a vágyaiból.

Lehetséges, hogy valójában ugyanarra van szükségük?”

Vélemény:

Na ha valaki kíváncsi arra, amint én csak és kizárólag szuperlatívuszokban kezdek beszélni (írni) egy könyvről, akkor csak olvasson tovább bizalommal. Bevallom először kicsit tartottam ettől a könyvtől, méghozzá két okból is egyrészt mert gyógypedagógusként féltem attól, hogy az ADHD egy olyan megközelítésével fogok találkozni, amivel majd nem értek egyet. Másrészt már nem épp az a korosztály vagyok, akinek ez a regény szól, de hát a Szent Johanna gimit is felnőttfejjel vettem először kézbe, szóval úgy éreztem adok neki egy esélyt.

Nagyon de nagyon lelőttem a poént az első mondatommal, viszont azt hiszem, már nincs mit tenni ebben az esetben. Ki kell jelentenem, hogy én egyszerűen imádtam ezt a könyvet. Persze nem mondom, hogy ez a világ legizgalmasabb regénye, de hát nem is annak készült, viszont rengeteg elképesztően menő értéke van, és ezeket csak felsorolásokkal tudom érthetőbbé tenni.

1) A tinédzserek. Valódi tinik, valódi problémákkal és stílusokkal. Na ez az, amit, ha a kezükbe adnék nem éreznék azt tőle, hogy egy felnőtt írt a korosztályukról úgy, hogy már elfelejtette milyen gyereknek lenni, hanem valóban át tudnák élni a karakterek helyzeteit. A válságokat, amiket megélni természetes velejárója a tiniknek. Amire felnőttfejjel talán legyinteni szokás, de egy serdülőnek ezek valódi, igazi problémákat jelentenek.

2) Az iskola szerepe. Nagyon örülök, hogy a könyv nem olyan tanárokat mutat be, akik egytől egyig elfordulnak a problémáktól, és rá sem hederítenek a balhésabb tanulókra. Volt itt néhány olyan megmozdulás vagy mondat egy-egy tanártól, amit akár én vagy bármelyik kollégám is mondhatott volna azok közül, akik nem az iskola legjobbjaival foglalkoznak.

És…

3) Az ADHD!

Először is a következővel kezdeném:

Tanító (miután megtudja, hogy az egyik szakom a pszichopedagógia): Na például egy ADHD-s gyerekkel mit lehet csinálni órán? 
Én (magabiztossággal, amit fősulin Reményi Tamástól(!) tanultam): Igazából meg lehet oldani azt, hogy kicsit mozoghasson, ha esetleg már sok neki az egyhelyben ülés. Lehet kérni, hogy ő vizezze be a szivacsot, de azt is lehet mondani, hogy nyugodtan sétálhasson 1-2 kört a teremben, ha meg esetleg túl sok lenne neki az inger akkor…
Tanító: Jaj ez nagyon szép és jó. De akkor mit fog szólni a többi gyerek, hogy neki ez meg van engedve nekik meg nem?
(Történet megesett munkába állásom első hetén, cirka négy évvel ezelőtt.)

Azt hiszem elmondhatom, hogy a munkámból is következően szívügyemet képezik azok a gyerekek, akik nem olyanok, mint a többiek. Na persze minden gyerek különböző, de hát akadnak, akiket kevésbé lehet „formára vágni”. A történetben Alvin is épp ilyen, és én nem is kifejezetten azért szerettem őt, mert megmutatta azt, hogy milyen ADHD-val élni, hanem azt, hogy rajta keresztül belátást lehet nyerni abba, milyen hatással is van egy ilyen állapot az emberre és szűk környezetére. Mit élnek meg a barátok, a szülők, a személy maga… Főleg az ADHD esetében (de én a diszeket is például ide sorolnám, vagy az autizmus spektrum zavart)… nagyon sok esetben az a gond, hogy az emberek nem értik, nem fogják fel, hogy az érintett személy miért nem tud bizonyos dolgokat megcsinálni. Hiszen egyértelmű, hogy aki kerekesszékben ül az nem fogja nekik lefutni a maratont, de ha valaki tegyük fel diszkalkuliás, akkor felmerülhet a kérdés, hogy „Jó, de mi lenne, ha kicsit többet tanulnál?” Na az ADHD esetében pontosan ugyanígy az emberek sokszor azt érzik, hogy az egész csak döntés kérdése, holott ez ennél sokkal bonyolultabb. Szóval KÖSZÖNÖM ennek a könyvnek és az írónőnek, hogy ilyen szépen bemutatta miről is van szó, miközben nem esett túlzásokba ami szintén nagyon nagy szó!

Egyszerűen nem is tudom mit mondhatnék még…

Ajánlom ezt a könyvet a tiniknek (akár küzdenek ADHD-val, akár nem), a felnőtteknek, akiknek érintett gyermekük van, vagy velük foglalkoznak, de nem tanultak erről az állapotról… meg úgy nagyjából mindenkinek!

(Akadtak benne pillanatok, amiket már csak szakmailag és emberileg is megkönnyeztem mert túl sok gondolatatot hozott fel bennem, vagy a saját életemről, vagy azokról a gyerekekről akikkel napi rendszerességgel foglalkozom… De ez már egy másik történet.)

Értékelés: 5 csillag

Házirend: Jodi Picoult

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.

Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…

Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?

Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.

A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?”

Vélemény:

Gyógypedagógusként bevallom egy kicsit féltem ettől a könyvtől, bár a Tizenkilenc perc alatt már rájöhettem arra, hogy az irónő mennyire szépen is kezeli a pszichológiai és a jogi kérdéseket, azért picit tartottam az autizmus ábrázolásától, ami alapvetően is egy igencsak nagy falat. Ma már nem is igen használják az autizmust, mint átfogó gyűjtő fogalom (és a könyvben még szereplő Asperger-szindróma nevét is próbálják kivonni a használatból), helyettük az autizmus spektrumzavar inkább a használatos, ez a név pedig tökéletesen leírja miért is olyan nehéz megalkotni egy ilyen karaktert. Az autizmus spektrumzavaros személyre nem lehet azt mondani, hogy „Ő ilyen, ezek a jellemzői” mert ahányan, annyi félék vannak. Akadnak közöttük, akiknek a furcsaságaik a különös témaválasztásban merülnek ki, vagy abban, hogy az idősebb korosztállyal jobban megtalálják a közös hangot, míg mások tényleg mindenen kiborulnak, akár felnőttként is megmarad bár gyermekkorban bevett rossz szokás, esetleg még a kommunikációjukra is rányomja a bélyegét.

Jacob ilyen szempontból tényleg mondhatni egy „állatorvosi ló lett”, mert Aspergeresnek mondják ugyan, de mégis mutat néha olyan tüneteket, ami már egy kicsit nem erre utal. Viszont, ha spektrumként kezeljük, akkor szerintem tök rendben van, hogy amúgy intelligens és okos, aki nem mindig érti azt, ha az ember átvitt értelemben beszélnek. De emellett belefért az is, hogy néha nagyon súlyos „tüneteket” mutasson.

A regény több szemszögön keresztül mutatja be a történetet. Először ott van Emma, az édesanya, akiről azért is volt nehéz olvasnom, mert bár saját gyermekem nincs, viszont gyógypedagógusként gyakran találkozom olyan szülőkkel akik hasonlóan kétségbe vannak esve, mint ahogy azt néha nála is látni lehetett. Azokat a szülőket reprezentálja akik mellett nincs állandó segítség, mert az autizmus (ahogy például az ADHD vagy a diszlexia, diszgráfia stb. sem egy olyan tünetileg akár jól kezelhető dolog, mint például egy laktózérzékenység) nincsenek rá jól bevált 100%-os módszerek, hogy „Ezt csináld, mert biztos használni fog.” Hanem mindenki maga tapasztalja meg a dolgokat.

Mellette ott van még Oliver a fiatal ügyvéd és Rich a nyomozó is, akik pedig saját oldalukról közelítik meg az eseményeket. Igazából mind a ketten a munkájukat végzik…

Viszont nekem a történet legkiemelkedőbb pontja Theo lett (Jacob öccse), akin keresztül az írónő azt is megmutatta, milyen egy ilyen testvér mellett felnőni. Milyen az, amikor valaki olyan nehézséget kap a nyakába egy életre, amit ő soha nem kívánt. Volt egy egész részlet Theo szemszögéből, ami olvasás után is bennem maradt ezekkel a kérdésekkel együtt, és egy kicsit én is átértékeltem a saját munkám. Mert mi lesz az ilyen gyerekekkel, amikor felnőnek? Az autizmust nem fogja kinőni… max javulni tud egy kicsit, de ehhez sokat kell tenni.

A történet másik legjobb szála szerintem itt is a tárgyalótermi jelenetekhez kapcsolódik, amit Jacob speciális igényeinek figyelembevételével (ezt kifejezetten imádtam), egy kicsit át is alakítottak. Valamint az, hogy ezt leszámítva viszont mennyire nem voltak elnézőek, sem a bíró, sem pedig az ügyész azzal kapcsolatban, hogy Jacob igenis más, mint a többi ember.

Szóval nem is tudom mit mondjak… Ajánlom azoknak, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek már a speciális szükségletű személyekkel, meg azoknak is, akik még nem. Nem mondom, hogy krimiként hejj de nagy fordulatokat hoz magával, de szerintem lelkileg egy igencsak jó kis menet ez a regény.

Értékelés: 5 csillag

Micsoda anyák voltak: Budai Lotti és Zubor Rozi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Mi történik, ha a sors összesodor egy író-nőtörténeti kutatót és egy háromgyermekes újságírót? A Micsoda anyák voltak! egy különleges találkozás eredménye, és egyben Magyarország egyik leghallgatottabb podcastsorozatának, a Micsoda nők voltak!-nak a továbbgondolása: Budai Lotti és Zubor Rozi elhatározták, hogy felderítik, milyenek is voltak az általuk oly nagyra tartott és rendkívüli nők a gyerekszobában.

Hiszen hiába ismerjük például Margaret Thatcher, Josephine Baker vagy Marie Curie eredményeit és a sikerhez vezető útját, arról, hogy ezek a nők miként nevelték gyerekeiket – és ők később hogyan emlékeztek rájuk –, vagy hogyan élték meg saját anyaságukat, már jóval kevesebbet tudunk. Ezt a hiányosságot igyekszik pótolni ez a kötet. De félreértés ne essék; ez a könyv nem a történelem „legjobb” vagy épp „bezzeganyáinak” a gyűjteménye…

Azt, hogy ezek a nők miként viszonyultak gyermekeikhez és saját anyai mivoltukhoz, nemcsak koruk és társadalmuk, de egyéni múltjuk is nagyban befolyásolta. Egyeseknek sikerült saját gyermekkori traumáikat feldolgozni, másoknak nem. Voltak, akik továbbörökítették a káros családi hiedelmeket, mások képesek voltak azokat letenni. Ám az írónőket e kötet megírásakor nem az ítélkezés, hanem a megértés vezette; a kötődési és nevelési minták mögött meghúzódó „miért”-ekre voltak kíváncsiak.

Zubor Rozi, háromgyermekes IgenAnyaként, Média a családért-közönségdíjas újságíróként, az ÉvaMagazin.hu főszerkesztőjeként és a Mesélj, Anyukám! podcast alapító műsorvezetőjeként, Budai Lotti pedig a nagy sikerű Rizsporos hétköznapok sorozat és népszerű történelmi regények szerzőjeként lehet ismerős az olvasóknak. A szerzők történelem, nők és anyaság iránti elhivatottsága, szakmai tapasztalata a garancia arra, hogy a kötetben tárgyalt nők életének eme szegletét alapos kutatómunkára támaszkodva, mégis szórakoztató formában tárják az olvasók elé.”

Vélemény:

Mivel albumról és nem regényről van szó, akárcsak a Micsoda „szajhák” voltak esetén, így nagyon nehéz róla bőbben nyilatkozni, de azért megpróbálom.

Alapvetően féltem ettől a könyvtől, mert tartottam tőle, hogy csak egy oldalról lesz majd megközelítve az anyaság, ami engem jelenleg nem is érint, és néha úgy érzem még nem is fog érinteni egy darabig. Azonban rögtön a bevezető gondolatok megnyugtattak, hogy itt bizony nem csak a szó szoros értelmében vett anyukákról lesz szó, hanem a spektrumon mozogva szinte mindenkiről, akinek valami köze lehet az anyasághoz.

Így került szóba például Josephine Baker, aki örökbe fogadta a gyerekeit, vagy Frida Kahlo akinek nem születhetett saját gyermeke, mégis a gondolatai és a gyermek utáni vágyai miatt igenis anyának lehet nevezni.

Mivel én a másik könyvet olvastam először, különös volt, hogy akiket ott láttam, hogy saját koruk szajhának titulálta, vagy egyéb nem túl kedves jelzőkkel illették őket, anyaként mégis milyen személyek voltak, de akadtak olyanok is akikről most olvastam először. Már ott is meglepett például, itt pedig újfent erősítette bennem az érzést milyen szörnyű, hogy Szendrey Júliáról szinte semmit nem tanulunk az iskolában. Emlékeim szerint nálunk is anno magyaron csak egy poén erejéig futotta amikor a Szeptember végén című költeményt tanultok és elhangzottak az ominózus sorok „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,” (…) „Ki könnyeden elfeledéd hivedet,”, aztán a tanár hangja amint megjegyzi, hogy Júlia tényleg elég korán férjhez ment özvegység helyett. Talán az, hogy róla csak ilyen helyekről lehet tájékozódni, nem pedig tankönyvekből, vagy az iskolapadban ülve, háborít fel a leginkább.

De voltak itt még a történelem és a művészetek szempontjából jelentős nők, akik vagy meglepően fantasztikus anyák voltak, már a korukhoz képest, vagy épp a karriert a gyermekeik elé helyezték. Margaret Thatcher például kifejezetten érdekes egyéniség volt, bár korábban csak rosszakat hallottam róla (általában az írek vagy skótok oldalát figyelembe véve), de örültem, hogy ez a könyv sem győzött meg az ellenkezőjéről. Például, hogy nem támogatta a bölcsödék megnyitását, és bár a könyv nem részletezte én azért ajánlanám az Őt is anya szülte című filmet, ami megmutatja hogy a „kedves” Margaret mennyire is volt érzékeny más nők sorsa iránt.

Egyszóval, ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik még többet szeretnének megtudni a hölgyekről, akikről kevés szó esik, vagy éppen említés szintjén se kerülnek szóba sem a hétköznapokban, sem az iskolában ülve. Tanulságos olvasmány lehet.

Értékelés: 5 csillag