Le Gourmet – A hatalom íze: Bihary Péter

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ebbe a történetbe még én is beleborzongtam. Melegen ajánlom. Vagy dermesztően hidegen?!” – Ganxta Döglégy Zolee

Bon appetit!

Olivier Blanchard, sármos pszichopata francia hobbiséf, aki a legnevesebb párizsi mestereknél tanult, és fiatalon megjárta az idegenlégiót. Imád gyilkolni és főzni. Maga se gondolta volna, de sikerült a két szenvedélyét egy igazán jövedelmező vállalkozássá fejlesztenie. Hiszen talált egy piaci rést, amely rettentően gazdaggá, szinte érinthetetlenné teszi.

Egy bűnözőkből álló csoport szállítja neki az „alapanyagot”, de beteg ösztöneinek engedelmeskedve időnként maga is „vadászni” indul. A hiper-gazdagokból álló vendégköre által leadott rendelések alapján állítja össze a fogásokat. A világ minden tájáról érkeznek hozzá, hogy elfogyaszthassák a valaha volt legdrágább és legvérfagyasztóbb vacsorájukat.

Daniel Gaal magyar származású torontói rendőr az Interpol párizsi irodájának nemzetközi bűnszervezetekkel foglalkozó ügyosztályán dolgozik. És van egy titkos képessége, amely a nyomozásait még eredményesebbé teszi. Dan ugyanis Látó.

Őt állítják Blanchard ügyére. Ahol olyan dolgokat lát és érzékel, amelyeket még eddig soha, és soha többé nem is akar.

Ezekben a körökben a pénz az isten, és szinte semmi sem szabhat gátat az elfajult korcs vágyaknak. Itt egy óriási jacht vagy egy magángép csupán aprópénz. Az igazi hatalom az, ha mások élete a te kezedben van, és az az igazi öröm, ha a törvények felett állsz.

Bihary Péter misztikus thrillere egy pénztől csillogó, de vérrel áztatott világba invitál minket.

„A menü titkos. Az étel emberi. A hatalom édesebb, ha vér ízesíti. Egy misztikus thriller, amitől kihűl a vacsorád.” – John Cure író”

Vélemény:

Amikor először megláttam a könyv történetének leírását arra gondoltam, hogy engem ez nagyon érdekel. Tudom egy kicsit őrült gondolat, de valahogy sok száz true crime, és nyomozós sorozat után azt éreztem, hogy nem fog tudni annyira erősen ütni.

Hát tévedtem!

A leírások szó szerint annyira erősen adták át az eseményeket, hogy még én is elborzadtam, bár szerintem sokak számára nem jelenthet meglepetést, hogy a felsőbb tízezer tagjai mennyire őrült dolgokra képesek. Mégis, ha valaki annyira képekben látja a történeteket, mint én akkor elég kemény lehet látni bizonyos pillanatokat elképzelni, szinte látni maga előtt.

A történet eleinte kicsit nekem nehezen indult be és azt hiszem ezért is kell levonnom egy fél csillagot, mert túl sok volt az egybefüggő leírás, ami így önmagában nem is gond, de igazából csak a karakterek múltjártól tudtunk meg dolgokat, amiket akár történetbe ágyazottan is lehetett volna „mutasd ne mondd” alapon kapni. Így az eleje nekem kicsit inkább egy fiktív életrajzzá sikeredett, mind a két karakterünkre nézve, bár a gonosztevőnk legalább érdekelt engem. Az íróhoz méltóan most is sokat kaptunk a pasis beszédekből, amik nem viszik előre a történetet, a karaktereket nem mélyítették, de kicsit több tesztoszteront adtak a soroknak.

A cselekmény azonban izgalmas volt és örültem annak, hogy az első áldozat esetén nem értünk el happy endet, mert így még sötétebb és még komorabb hangulatot sikerült megteremteni. Az eleje után felpörögtek az események és innen már kifejezetten olvasmányossá vált, filmként láttam magam előtt az egész, mint ahogy arra korábban utaltam is.

Ajánlom azoknak, akiket nem vágnak földhöz a gyomorforgató jelenetek és kíváncsiak az emberi pszichológiára, mert ez inkább egyfajta karakterrajz lesz, nem egy körömrágós krimi, hiszen már az első pillanatoktól kezdve tudjuk ki az elkövető.

Értékelés: 4,5 csillag

Ne bánts!: Farkas Anett

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Hat fiatal, hat történet, egy közös múlt – és egy délután, ami mindent megváltoztat.

Mi történik, ha egy tanár úgy dönt, hogy nem nézi tovább tétlenül az iskolai zaklatást, hanem egy különleges kísérletbe kezd, és szabadulószobát szervez hat kiválasztott diáknak?

Ahogy percről percre fogynak a lehetőségek, úgy kerülnek napvilágra a titkok. Ki az igazi bántalmazó? Ki az áldozat? És ki az, aki mindkét szerepben volt már? A megrázó eseteket feldolgozó történet a tanárok, a szülők és a gyerekek szemszögéből bontakozik ki, és ráébreszt arra, hogy a zaklatás soha nem csak a játszótéren vagy az iskola falai között zajlik – sokszor ott van a családi asztalnál, sőt, a tükörben is.

Az írónő ezúttal is valós eseményeket dolgoz fel, olyan történeteket, amelyekben mind a rendőrség, mind a pedagógusok segítették az igazság feltárását. Egy könyv, amely nemcsak kérdéseket vet fel, hanem válaszokat is keres arra, hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből.

#iskola #zaklatas #igaztörtenet #bantalmazas #szembesüles #nebants”

Vélemény:

Kicsit megijedtem amikor a véleményeket olvasva rájöttem, mennyien és milyen mértékig imádták ezt a történetet, és főképp az ijesztett meg engem a leginkább, hogy nekem szinte a könyv elejétől kezdve a végéig ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miért mert egyszerre tudom, és érzem, hogy a regény rengeteg dolgot adott, miközben épp ez a problémája is, hogy annyit akar markolni, hogy egyszerűen nincs idő mindent átadni benne, amit szeretett volna.

Kezdezném azzal, hogy nagyon örültem amiért elkövető és áldozat szemszögében is belátást nyerhettünk, viszont mivel a történet nagyon gyorsan haladt így kevésbé cselekményesen történtek ezek a ráismerések, a szereplők inkább önmaguk reflektáltak a saját életükre. Ez azt eredményezte, hogy néha a gondolataik, tetteik és életvitelük feletti elmélkedés annyira mélyreható volt, hogy nem tudtam elképzelni, hogy ezek valódi tinédzserek, serdülők gondolatai lennének. Mert ha van is néhány közöttük, aki ennyire szépen érti a saját lelkivilágát, nem mindenki fogná fel, hogy mit miért is tesz. SPOILER1

Fantasztikus, hogy a bullying, az iskolai zaklatás, mint témakör megjelent egy regényben és végre VÉGRE magyar környezetbe, magyar iskolákba is helyezte azt, így szerintem, ha a megfelelő korosztály kezébe kerülne, akkor ők nagyon át tudnák érezni a helyzetet, talán a szemüket is felnyitná. Mégis azt hiszem ez volt az a pont, ahol kicsit el kellett felejtenem, hogy ki is vagyok én magam olvasás közben.

• Egy volt áldozat (provokatív áldozat, ezt ki kell emelni).
• Egy pszichopedagógus, aki beadandót írt máskor az iskolai lövöldözések és a bullying kapcsolatáról.
• Egy jelenlegi hivatását végző pedagógus egy (és ez nagyon vicces) Kriszti néni.

Így talán egyértelmű, hogy miközben olvastam a könyvet sok olyan dolgot leltem fel benne, ami számomra már annyira evidens volt, mint pszichológiai, mind pedagógiai szempontból, hogy egyszerűen elképzelni sem tudtam, miért érzik mások annyira nagy dolognak ezt a regényt. AZONBAN amikor egy olyan olvasó helyébe képzeltem magam, aki maximum csak megléte ezt, és nem olvasott már kismillió könyvet a témában, rögtön átértékeltem a dolgot és akkor már láttam a könyv értékeit, és KÖSZÖNÖM! Érezni lehet, hogy az írónő alaposan utánajárt a dolgoknak, lélektani szempontból mindenkit megpróbált megfogni, megragadni, hogy igazából kit és mi vezet, motivál.

Végül pedig a „sokat akart markolni” kérdésköre. A könyv egyszerre akart lélektani dráma és mondhatni egyfajta krimi lenni, a ki és mit is követett el kérdéskör alapján, de ehhez a tempó szerintem túlságosan pörgött, és mivel mindent a szereplők szemén át láttunk korábban, így egy-két csavar inkább erőltetett, mintsem meglepő lett, van amit pedig nagyon könnyen ki lehetett találni, hogy mi is áll a háttérben. SPOILER2

A könyv maga gyönyörű, a benne szereplő képek elképesztően passzoltak a hangulathoz. Annak ellenére, hogy nekem voltak vele fenntartásaim, mint azt korábban is írtam, én azt mondom, hogy bizonyos ebben szépen megfogalmazott igazságok miatt szülőknek és gyermekekkel együtt dolgozó felnőtteknek ajánlom. Azoknak a kollégáknak, akik nem ásták bele annyira magukat a bullying témájába, mint mondjuk én, mert számukra már ez is egy tökéletes képet ad arról mi is a probléma és mit is lehetne a fiatalok felé kommunikálni. Emellett a serdülőknek is ajánlanám, bár inkább az elkövetőknek, mint az áldozatoknak, mert számukra talán adhat egy kis mellbe vágást, ha magukra ismernek a bántalmazók személyiségjegyeiben.

Kitekintés:

Én szerencsés voltam, így utólag már ki merem jelenteni. Bár általános iskolában rengeteget piszkáltak és ez sokáig pszichésen rám nyomta a bélyegét, a gimnázium alatt egy olyan osztályközösség tanulójává válhattam, ahol nem volt divat egymást szekálni, piszkálni, bántalmazni. Persze megvoltak nálunk is a klikkek. A menők, a csendesek… de ha össze kellett fogni, akkor mindig mi voltunk az elsők, akik megfelelő csapatként együtt tudtak funkcionálni, és mindig megvédtük, akik közénk tartoztak. Ott már nem voltam kitéve gúnynak és szemétkedéseknek, de pontosan tudom, hogy mások számára a gimnázium sem volt megváltás, sőt néha az hozta el a negatív fordulatot. És bár ebben a könyvben is meg lett pedzegetve, hogy milyen következményekkel járhat, ha valakit folyamatosan bántalmaznak, nem szabad elfelejteni, hogy ez nem csak egy regény. Hogy a világon abban a pillanatban is van olyan, aki nem mer felmenni a facebookra mert fél attól milyen üzenet vár rá, hogy akad gyerek, aki gyomorgörccsel lépi át az iskola kapuját és vannak, akik már annyira félnek, hogy egyetlen kiútnak a visszafordíthatatlant tekintik. (Hogy csak maguk számára, vagy éppen a bántalmazóikat is a végzetbe akarják rántani, az már egy másik történet…)

Tényleg AJÁNLOM!

Értékelés: 4,5 csillag (de annak igencsak erős)

1.: Peti szerintem enyhén az antiszociális személyiségzavar tüneteit kezdte mutatni, mert az ő gondolataiból ítélve ő konkrétan szereti látni mások szenvedését, míg például Ernőnél egyértelmű volt, hogy mi is áll a háttérben. Bár lehet, hogy ez következetes írói húzás volt.

2. Például, hogy Olívia és Zorka testvérek, az számomra egy olyan pillanat volt, amit elfogadtam igazából, bár a történethez így nem sokat adott nekem már utólag, míg Pitbull kiléte bár hamar egyértelművé vált számomra, nagyon tetszett.

Orosz rulett: Baráth Viktória

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Amikor az életed a tét

Sophia, a fiatal és céltudatos lány úgy nőtt fel, hogy nem ismerte az édesanyját. Csupán egy magyarázkodó levél maradt neki emlékül, és egy nyom, miszerint a nő Las Vegasban él. Sophia így a bűn városába költözik, hogy felkutassa a családi gyökereit, ott azonban falakba ütközik. Unalmas munkát vállal, mellette viszont, amikor leszáll az éj, a lány élete megtelik izgalommal és kalanddal.

Amikor segítségre van szüksége, alkut köt Viktor Makszimovval, az éjszakai klubok és kaszinók urával. Sophia távol akarja tartani magát a zűrös múltjától, ám ekkor még nem is sejti, hogy a férfi mekkora veszélyt jelent a számára.

Mit tehetünk, ha az érzelmeink veszik át az uralmat felettünk? Engedhetünk a csábításnak, ha a gyönyör mellé gondok is társulnak?

Baráth Viktória ismét a sötét oldalra kalauzolja olvasóit egy olyan történetben, amelyben sosem tudhatod, mit rejt a következő oldal.”

Vélemény:

Hát nem tudom mi van velem… talán az, hogy érzem, hogy hamarosan vissza kell mennem dolgozni és jól esik bármi, ami kiszakít ennek tudatából?

Egy biztos, hogy bizonyos pontokig meglepően élveztem a regényt. Sophia kifejezetten érdekes karakter volt, és ahhoz képest, hogy fiatal, meglehetősen kompetens személyiség lett, bár azért volt egy két hibája, erre még visszatérek. Viktor pedig nagyon jó férfi szereplő lett a maga nemében.

A helyzet az, hogy kedvem támadt A főnök sorozathoz is, mert ha jól értelmeztem az internetes kommenteket és a könyvben látható infókat, ahhoz kapcsolódik, bár nem annyira erősen, hogy anélkül ne lehessen érteni, én például tökéletesen értettem mindent. Kifejezetten vonzott engem mindig is a maffia téma, és ennek berkein belül, ez a könyv most üdítően hatott, mert nem volt sok, tudtam vele haladni, és… na jó igazából csak feldobott, mint egy frissítő. Amúgy is rá kellett már jönnöm, hogy alapból élvezem az írónő könyveit, még ha nem is gyakran fogyasztom. Amikor a kezembe kerülnek általában nem hagynak bennem rossz szájízt, még annak ellenére sem, hogy gyakran nem a tipikus happy endet kapom, de már nem is szoktam azt várni.

Az egyetlen bibi, ami miatt nem tudtam teljesen öt csillagosra értékelni, az a tipikus húzás, amit már egyszerűen nem tudok elviselni a maffia tematikájú könyvekben. Bár nem forgok maffia körökben, ráadásul még csak nem is Amerikában, hanem Magyarországon egy faluban tengetem mindennapjaimat, azt még én is tudom, hogy a maffiából nem lehet csak úgy kilépni. Mégis minden maffiás romantikus történet női főszereplőinek első mondata a pasik számára az, hogy „Lépj ki!” majd lenyomnak egy hisztit. Na ezzel már nem tudok mit kezdeni. El kellene engedni ezt a fajta klisét mert egyszer még olvas róla az ember, aztán már nagyon unalmas lesz. Ezt leszámítva viszont tényleg nagyon jó kis regény volt.

Ajánlom azoknak, akiket úgy vont egy picit a maffia világ a történetekben de mégsem akarnak a legnagyobb mocsokba belelátni, és szeretnének elmerülni egy amúgy aranyos, romantikus történetben.

Értékelés: 4,5 csillag

Elveszettek szigete (Felföldi rejtélyek 4.): Jud Meyrin

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy ​gyönyörű, de rejtelmes sziget, ahol minden évben ugyanazon a napon az óceánba ugrik egy nő…

Louise egy eltűnt lány miatt érkezik Skye szigetére. Hamar rájön, hogy a nyomozása kapcsolódik a bizarr öngyilkosságokhoz, és minél jobban beleássa magát, annál gyanúsabbnak látszódnak az esetek.

Lehet, hogy a sziget egy ördögi manipulátor játszótere?

Louise-nak nemcsak az egyre meghökkentőbb ügy okoz problémát, hanem a társa, Tony is. A férfi túl szexi, és túlságosan jól ismeri. Ráadásul minden eszközt megragad, hogy emlékeztesse arra a forró éjszakára, amit évekkel ezelőtt együtt töltöttek.

Egy veszedelmes rejtvény, amelyet talán jobb lenne meg sem oldani.

Megannyi együtt töltött nap azzal a férfival, akit képtelenség elfelejteni.

Louise rég letett arról, hogy megkapja a saját happy endjét, Tony viszont nem tett le Louise-ról. A pokolba is hajlandó lenne követni. De ki lehet jutni élve a pokolból, vagy végül nekik is nyomuk vész?

Jud Meyrin első, az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent könyve rengeteg izgalmat és forró pillanatot ígér. Vajon a világítótorony fénye rávilágít az igazságra, vagy tévútra vezet minket?”

Vélemény:

Nagyon nagy bajban vagyok ennek a könyvnek az értékelésénél, mert túlságosan kettős érzéseket hagyott bennem.

Egyrészt a krimi szál messzemenőleg szerintem itt volt a legjobb és a legjobban tálalva, ahogy Louise és Tony karakterei is elképesztően megfogtak, mégis itt éreztem a sorozat egyik gyengeségét is, ám ezt majd a későbbiekben szeretném bővebben kifejteni.

Először is kezdjük a pozitívumokkal. Úgy tudom, hogy a részek (főképpen ez) olvashatóak külön is, ám ha valakinek ideje, pénze, energiája engedi akkor csak javasolni tudom, hogy ahogy azt a molyon látni lehet, szépen sorrendben haladva olvassák el a regényeket. Ha a történet főszála azaz a nyomozás nem is igazán kapcsolódik a korábbi részekhez (Bár maga a cselekmény főképp a Vérbeli detektívek alatt vette kezdetét), de az biztos, hogy ha Lottie és Francesca előbb a saját történeteikben kerül az olvasó elé akkor ebben a részben nem lesznek olyan elképesztően irritálóak (de ezt majd később). Louise egy nagyon összetett jó karakter, és mint már a korábbi történetekben, ebben is előkerül a traumafeldolgozás, mint téma mind nála, mind pedig Tonynál. De a főcselekményt mégis a krimi adja, ami itt merem állítani, hogy fantasztikus lett.

Nekem egy kriminél általában az a legfontosabb, hogy ne találjam ki elsőre bűnöst, ám mégse érezzem úgy, hogy a személye a semmiből jött elő, és alaptalan. Egyszóval kellenek az apró jelek, az utalások, hogy együtt lehessen nyomozni a szereplőkkel, de nem bánom, hogy ha mind ezek ellenére néha engem is tévútra lehet vezetni, hogy meglepetésként érjen ki is állt az egész hátterében. Ebben a könyvben ezt megkaptam, nagyon örülök is neki.

Mivel másrészt a történet fő cselekménye a romantika, így amellett sem tudok elmenni. Főszereplőink között működött a kémia, legalábbis szerintem. Nagyon szépen tudtak kapcsolódni egymással és jól építették a másik személyiségét, ami szerintem két ilyen karakter esetében nagyon fontos. A mai világunk dark romance cunamijában jó érzés olyan szerelemről olvasni, ahol a szereplők fejlődnek az egymás iránt érzett érzéseik által, ahol támogatóan tudnak a másik mellett állni.

Viszont eddig minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, nem de?

Miért is utaltam korábban arra, hogy a könyvsorozat által eleinte jó lenne a többi karaktert megismerni?

Azért mert a romantikus-krimik egyik olyan csapdájába esett ez a rész (amit már a korábbiaknál is éreztem, de ennyire ott nekem nem volt durva), amit általában nehezen emésztek meg. Ez pedig nem más, mint amikor egy nyomozás = munka(!) kellős közepén a két szereplő és közvetlen környezetük nem tud másra gondolni csak arra, hogy ki kivel hányféle pózban és mikor csinálja már. Idegbajt kaptam amikor Lottie (akit amúgy máskor kedveltem) vagy Francesca arról faggatják a Louiset, hogy együtt voltak-e már Tonyval. Ja és hogy ők éppen mit és hogyan élnek meg. (Értem, hogy Lottie karaktere most épp ezt az időszakát élte de nekem annyira ellentmondott az eddigi karakterének.) Biztos nehéz, amikor a főszereplők mellékszereplővé avanzsálódnak, de ez nem jelenti azt, hogy magukévá kellene tenni a tipikus mellékszereplő jegyeket úgy, mint „a mellékszereplő legjobb barátnő természetesen csak a jó pasikról és a szexről beszélhet”. Nekem ezek a pillanatok nagyon nem illettek bele a történet folyamába, mintha megakasztották volna az eseményeket és ha poénnak is kerültek bele, én nem tudtam rajtuk nevetni inkább csak a számat húzgáltam.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik a sorozat eddigi részeit is élvezték, de ha valaki ezzel szeretné kezdeni annak javaslom, hogy valamikor utána olvassa el a többi részt is, mert adhat még olyan plusz dolgokat a szereplőkről, amik itt nem jönnek át. A krimi szál miatt szerintem érdemes esélyt adni neki.

Értékelés: 4,5 csillag

A kastély réme (Felföldi rejtélyek 3.): Jud Meyrin

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy gyönyörű kastély, ami titkokat, szenvedélyt és halált rejt

Francesca Blair krimiíró, akit letaglózott egy személyes tragédia. Képtelen visszatalálni a korábbi életébe, képtelen írni, pedig mindig is így birkózott meg a körülötte történtekkel: belefoglalta egy regénybe.

Amikor a tudomására jut, hogy a gróf halott húgának szellemét látták a közeli Glamisi kastélyban, úgy érzi, ez az a sztori, amivel kilábalhatna az írói válságból. Csak ki kell derítenie, mi lapul a kísértethistória mögött.

Mert kísértetek nincsenek.

Vagy talán mégis?

És vajon igaz, amit az emberek beszélnek, hogy a gróf húgát a saját férje ölte meg?

Francesca Glamisbe megy, ahol azonnal elbűvöli a megrendítő múltú, karizmatikus férfi. De Blake Lorimer tényleg ártatlan, vagy ő a kastély réme?

Szívszorító történet veszteségről, bűnről és a mindent elemésztő szerelemről”

Vélemény:

Elképesztően vártam ezt a részt több okból is. Egyrészt mert Francesca már az előzőben is közel került hozzám (sokkal közelebb, mint előtte Lottie), másrészt pedig nekem Skócia így tetszik igazán. Régi kastélyokkal és szellemhistóriákkal, emiatt már eleve volt egyfajta vágy bennem azzal kapcsolatban, hogy milyen érzéseket várok majd ettől a könyvtől. Hogy mit keresek majd a lapokon, mi az a hangulat, mely szinte azonnal magával ragadna engem.

Sikerült hoznia a talán kissé túl nagy elvárásaimat?

A helyzet az, hogy igenis, meg nem is. Nem kaptam meg azt a hátborzongató tipikusan kísérteties skót közeget, amire vágytam, ellenben kaptam egy hatalmas családot, ahol megannyi titkot őriztek, és sötét múlt rejlett a falak között. Megkaptam Francescát, meg egy nagyon menő és különleges férfi karaktert is, ellenben a szerelmi szál ebben a részben számomra túlságosan elkapkodott lett, túl hamar történtek meg bizonyos dolgok, legalábbis én így éltem meg. (Itt ki kell jelentenem, hogy teljes mértékig csak a saját érzéseimről szól ez a bejegyzés.)

A történet részben meg tudott engem, vezetni, részben azonban voltak olyan események, amikben biztos lehettem, hogy nem úgy történtek, ahogy azt a szereplőink először kikövetkeztették, így egy két fordulat a nyomozásban nem is lepett meg igazán. Ellenben az elkövető személye mondhatni picit megdöbbentette bár be kell vallanom, hogy a történet egy bizonyos pontjáig a fejemben egy sokkal sötétebb, részben elborultabb magyarázat öltött testet. Azt hiszem örülhetek, hogy igazából nem nekem lett igazam.

Furcsa volt Lottie és Tristan karakterét ennyire a háttérbe vonulva látni, főleg a nő karakter változott számomra sokat. Magára kapott néhány tipikus női mellékszereplő karakterjegyet, ami nekem nem illett össze azzal a Lottie-val, akit a korábbi könyvekben megismerhettem.

A történet cselekménye nagyon szépen összeállt, főleg a múltbéli események leírásai ragadtak magával nagyon (kellően sötét és őrült volt), de Blake-et is sikerült megkedvelnem a cselekmény előrehaladtával. Azért nem tudok száz százalékig megelégedni azért a könyvvel mert nekem kicsit hiányzott még a komorságból és a kísértetekből.

Ajánlani tudom annak, aki szerette a sorozat korábbi részeit is, akár önállóan is olvasható DE tapasztalatból mondom, hogy akkor adja a legtöbbet, ha az ember sorban halad, mert akkor egy egészen más Tristant és Lottie-t ismerhet meg, és Fracesca sem lesz egy „derült égből szerelmes”. Még ha le is van írva a múltja, úgy az igazi ha az ember azt is látja.

Értékelés: 4,5 csillag

Sötét vágyak fogságában: Anita Boza

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Sötét ​vudu és még sötétebb szenvedély.

Lisa Beale Haitira utazik a Természetvédelmi Világszövetség megbízásából, hogy megakadályozza egy természetkárosító kikötő építését. Ráadásul haldokló barátja utolsó kívánsága is a vállát nyomja: meg kell találnia a férfi Haitin eltűnt kislányát, Casey-t. Kevin Hop leszerelt amerikai katona, akinek bárja van a Karib-tenger partján, és aki bármit feláldozna azért, hogy sikerre vigye a vállalkozását. Ám egy hazugság miatt csaknem mindenét elveszíti. Találkozásuk nem sok jóval kecsegtet: Lisa épp azt hivatott megakadályozni, amit Kevin támogat. Kettejük sorsa mégis összefonódik egy olyan világban, ahol a tenger kéken csillámló hullámai elmossák a könnyeket. Haiti csillagpettyes éjszakái alatt fellángol a szerelem, ám a körülmények cseppet sem ideálisak egy kibontakozó kapcsolathoz: vuduvarázslatok, átkok, kizsigerelt hullák kísérik Lisa és Kevin nyomozását. Van-e remény számukra ott, ahol a Sors kerekét az érdek forgatja, és ahol az ellenséged ellensége nem mindig a barátod? Kitarthat-e a szerelem akkor is, ha kettejük közül az egyiküknek biztosan fel kell adnia az álmait?

Izgalmas nyomozás és szenvedélyes románc a vérpezsdítő Haitin, a vudu őshazájában. Sötét, perzselő, zsigerig ható történet.

Vesd bele magad!”

Vélemény:

A történet alapja nagyon erősen indult. Mind a helyszín kiválasztása, mind pedig a témák melyeket felvonultat, magukkal hozzák a könyv borítóján is megjelenő sötét hangulatot, és úgy éreztem, a regény végéig sikerült megőrizni ezt a fajta megfelelő kísérteties légkört.

Lisaval az első pillanatban máris tudtam azonosulni. Nem volt egy félős kislány, de nem is femme fatale (akiktől néha szintén épp úgy képes vagyok kiakadni) azonban a történet későbbi pontjain levetkőzhetetlenül rákerült a romantikus regények nőalakjainak legnagyobb hibája a „bármit is megtudok az aktuális pasiról aki bejön, azzal azt támasztom alá, hogy ő egy rohadék és nekem van mindenben igazam” kórt. (Melynek ismertetőjele, hogy a pasiról azonnal elhiszi, hogy megbízhatatlan, hazug és egyebek de pl az ő füllentései mindig van magyarázat.) Ez nem a könyv hibája inkább csak egy tipikus probléma ami sajnos sok esetben előfordul az ilyen könyveknél. Kevin azonban nekem az elejétől a végéig szimpatikus volt, ami azért is különös mert mivel a történetet a főhősnőnk szemein keresztül ismerhettük meg, így minimum együtt kellett volna éreznem az ő érzéseivel de nem sikerült. Mikor ő épp aktuálisan utálta Kevint én akkor is hittem neki és kedveltem.

A történet cselekménye azonban kárpótolt engem a tipikus romantikus regény bakikért, mert ott viszont voltak ijesztő pillanatok és csavarok dögivel. Na persze annyira nem is igazából nekem, mert azért elég hamar sikerült kitalálnom mi is zajlik a háttérben, viszont így is ledöbbentett egy-két pillanat. Igazából a történet sötét hangvételét, és a cselekmény pörgését a vudu és Haiti jelentett. Nagyon tetszett a helyszín bemutatása, az ahogy Lisa egyre többet tudott meg a környezetről, és arról is, hogy nem mindig az a helyes amit ő annak gondol. A másik téma pedig az ember pontosabban gyermekkereskedelem annyira erősen volt bemutatva, hogy fájt tőle egy kissé a szívem, és ezért is hatalmas tisztelet az írónőnek, hogy meg mert fogni egy ilyen nehéz és kemény témát.

Én a magam részéről jobban örültem volna ha a vudu megmarad vallásnak és nem kerül bele ennyi hókusz-pókusz, mert a könyve eleinte látható földhözragadtságához nekem már ott annyira nem illett, de tudom, hogy ezzel mások nem feltétlen lesznek így. Most én nem erre vártam ez a lényeg…

Ettől függetlenül szívesen ajánlom ezt a könyvet azoknak akik bár alapvetően romantikus beállítottságúak, nem riasztják el őket a kifejezetten ijesztő, sötét jelenetek sem, sőt kifejezetten keresik ezeket. A történet jól össze lett rakva, a cselekmény végig feszített marad, nem éreztem benne túl sok üresjáratot vagy leállást, Lisa az egész könyv alatt tudta, hogy mi a célja és mit kell tennie.

Értékelés: 4,5 csillag

A tél jegyesei (A tükörjáró 1.): Christelle Dabos

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?

Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…

Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Christelle Dabos trilógiájának első kötete számos irodalmi díjat nyert, és a legnagyobb francia kiadó, a Gallimard első könyveseknek járó elismerését is magáénak tudhatja.”

Vélemény:

Nagyon kíváncsi voltam már erre a könyvre. Egyrészt egy nagyon jó barátnőmtől kaptam ajándékba, másrészt több embertől is egész jó véleményt olvastam, harmadrészt pedig a leírás fogott meg igazán.

A borító nem annyira izgalmas, de legalább figyelemfelkeltő, szépen letisztult. Elég izgatott lettem, hogy mit is várhatok ettől a műtől, és már rögtön az első fejezetben beszippantott a hangulatával, amit az írónő megteremtett az oldalakon.

Azonban…

A hangulat teremtés a könyv egészében megmaradt ami egyrészt jó, másrészt nekem túlságosan túlírttá tette az egészet, miközben ezzel ellentétben mégis pont azt nem tudtam meg soha, ami a leginkább érdekelt volna engem. Ritkán kerültek elő a karakterek személyiségjegyei, érzelmei, jellemei, inkább csak a cselekmény mozgatórugójaként szolgáltak néha inkoherensen, gyakran azért meg volt magyarázva az, hogy aki az egyik fejezetben még jó fej volt, miért lett hirtelen hárpia, de ezek a magyarázatok nekem nagyon kevesek voltak néha. A leírás sem teljesen fedte számomra a valóságot, azt hittem az eljegyzés nagyobb szerepet kap majd, de igazából azon kívül, hogy az eljegyzés ténye később valóban fontossá vált a narratív szempontból, csúnya lesz, amit mondok de Ophélie akár cserediákként is kerülhetett volna a sarkra.

Tudom, hogy első rész és kicsit kíváncsi is vagyok mit is akar később kihozni ebből az írónő, de nekem ez a könyv egyszerre túl sok volt (a leírásokban) és túl kevés (a cselekményben) ahhoz, hogy ne érezzem szükségét annak, hogy nagyon hamar el akarjam olvasni a második részét.

Kevés véleményt tudtam most írni érezhetően, mert valahol tetszett a könyv, de picit csalódott vagyok abban, hogy mégsem azt adta, amit vártam tőle.

Ajánlom azoknak, akik a fantasy világokat a világépítés miatt szeretik, és inkább cselekmény, mintsem karakter központú regényeket kedvelnek.

Értékelés: 4,5 csillag

A villámtolvaj (Percy Jackson és az olimposziak 1.): Rick Riordan

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.

Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?

Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.

Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.

Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.”

Vélemény:

Egy vallomással kezdeném. Azt hiszem, ez volt az a történet, amit valahogy mindig megpróbáltam elkerülni, mert úgy éreztem, hogy nekem erre semmi szükségem nincsen. Mert túlságosan sokan szerették és sokan azért szerették, ami miatt én néha nem bírok egy-egy cselekményt, de mégis úgy hozta a sors, hogy nekikezdtem és…

Még egy vallomással tartozom, bár nem érzem, hogy hatalmas fant faragott volna belőlem a könyv, de a sztorija megvett magának. Nem mondom, hogy tökéletes, vagy csak én nem olvastam a legtökéletesebb időszakomban, bár még így 28 évesen is (jézusom…) van olyan, amikor nagyon jól elszórakozom a Harry Potterrel, vagy a Szent Johanna gimivel, de ez általában szeptember környékén szokott megtörténni, amikor tanárként térek vissza az iskolába, de a lelkem legmélyén még mindig inkább diákként szeretnék. Talán akkor kellene folytatnom majd a második résszel.

Az, hogy a történetben megjelent a diszlexia és a hiperaktivitás (még ha meg is lett magyarázva miért jelentős) nekem ez hatalmas plusz pont, mert úgy érzem ők azok a gyerekek, akik meglehetősen alul vannak reprezentálva a történetekben (többek között ezért is imádom Wylant a Hat varjúból), és itt mégis előkerült ez a problémakor, ráadásul különleges képességként találva, vagyis hogy egy különleges tulajdonság áll a háttérben.

A másik ami megvett magának, az a mitológia behozatal a történetbe és hogy milyen szépen lett összemosva a modern korral, meg Amerikával. Szóval alapvetően a világ építés, a cselekmény és a kalandok nagyon, de nagyon ütősek voltak. A szereplőkkel tudtam kicsit nehezen zöld ágra vergődni (kivéve Grovert, őt nagyon imádtam). Sajnos nagyon sok csavart már előre sikerült kitalálnom, mert a) vagy annyira jól emlékeztem egy-két görög istenségre és mítoszra vagy b) túl sokat olvastam már hasonlót és ilyenkor az ember alapvetően megérzi ki fog csavarni a történet menetén és ki az akiről egyszer majd kiderül, mégsem az akinek vallotta magát.

Alapvetően amúgy a történet izgalmas, kicsit azt éltem meg közben nehezen, hogy évekig óvakodtam tőle mint a tűztől, erre rá kell jönnöm, hogy mégsem olyan rossz és megéri a maga kis hipe-ját. De az meg már a saját egóm kis bántalma és nem a könyv hibája.

Szívesen tudom ajánlani, és az is jó érzés hogy találtam egy újabb regényt amit talán megéri majd bevinni az olvasástól amúgy ódzkodó tanítványaimnak. (Egy lelkes gyógypedagógus aki ezek szerint nagyon sok félvért tanít :D )

Értékelés: 4,5 csillag

Az aratás hajnala (Az éhezők viadala trilógia 0.5): Suzanne Collins

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Ha ​elvesznek tőled mindent,

amit szerettél,

mi marad, amiért harcba szállnál?

Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.

Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.

Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.”

Vélemény:

Kapcsolatom az Éhezik viadala világával (vagyis minden regénnyel, mely ebben a sorozatban játszódik) eléggé összetett, és néha sajnos viszontagságos is. Nagyon meg kellett találnia engem a megfelelő pillanatokban. Az első és második résznek sokadik alkalommal kellett nekiveselkednem, hogy megtanuljam értékelni, és így legutóbbi olvasásomkor valójában nagyon tetszett mind a kettő. Míg a harmadik rész teljesen elvesztett. Épp így jártam a másik előzmény regénnyel az Énekesmadarakés kígyók balladájával is, amit mikor először olvastam nem igazán tudtam hogyan is kellene fogadnom, majd miután láttam a filmet, és elolvastam eredeti nyelven is, határozottan szintet lépett. Viszont valahogy mégsem tudok szabadulni Panemtől.

Amikor megláttam, hogy megjelenik a legújabb rész, mely Haymitch történetét tárja az olvasók elé, egy kissé kétkedve fogadtam, mert azért az ő emlékeiből kaptunk némi ízelítőt az eredeti trilógiában is, nem éreztem akkora kíváncsiságot és hűha, élményt, mint amikor megtudtam, hogy megkaphatom Snow előzménysztoriját. Mégis Haymitch volt annyira kedves mindig is a szívemnek, hogy adni akartam neki egy esélyt, mert ha valaki hát ő az a karakter, aki megérdemli.

Aztán elkezdtem olvasni és jött az első kiakadásom, amikor már csak a szememet forgattam (és bevallom a fél csillag levonás is ennek köszönhető), hogy hirtelen mindenki rokona, barátja és ismerőse lett egymásnak. Nem akarok belemenni mélyebben, mert picit talán spoiler de nekem már az is sok volt, hogy Lucy Gray is a 12. körzetből származott, nemhogy még ezek, amik most Haymitch körül zajlottak a körzetében. Felüdítő lett volna egy kicsit eltávolodni a folyamatos oda és visszakacsintgatásoktól a regények között. (És hozzá tenném, ha valaki az Énekesmadarak és kígyók balladája nélkül tervezi elolvasni a könyvet, lesznek pillanatokat amik mélyebb magyarázatra szorulnak pl. Snow viselkedésével kapcsolatban, meg Haymitch ajándékával stb.)

Aztán elérkeztünk az aratás pillanatához és innentől hirtelen beszippantott a történetet! Nagyon örültem, hogy Haymitch úgy került a viadalra, ahogy (SPOILER szóval pszt!) és annak is, hogy kifejezetten érdekes karakterekkel került össze a körzetéből. Wyattet valamiért különösen imádtam, ő egy olyan ízt adott a történethez, amihez eddig még nem volt szerencsém, mert mindig csak a sanyarú kis szerencsétlen embereket láttuk, nem azokat akik megpróbálnak hasznot húzni (a Kapitóliumon kívül) ebből az egészből. De Maysilee is megkedveltette magát velem az első vonatútja alatt.

A történet szépsége pedig az, hogy bár tudni lehet, hogy Haymitch nyer, azt is tudni, hogy nagyjából milyen módszerekkel DE az írónő felhasználta Panem (vagyis inkább a Kapitólium) egyik legnagyobb fegyverét, méghozzá azt, hogy a média bármilyen módon tudja alakítani a narratívát. Így belekerülhettek meglepő fordulatok, és nem várt csavarok is, amikről persze még Katnissék sem nagyon tudhattak. Azt hiszem érzelmileg engem ez a rész viselt meg a leginkább, bár erre már a kezdetkkor számítani lehetett, mégis jó érzéssel tudom ajánlani másoknak is, mert határozottan egy új oldalról mutatja meg az Éhezők viadala világát.

Értékelés: 4,5 csillag

Jégszív: Anita Boza

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Néha ​a legképtelenebb helyzetekben talál rád a szerelem.

Cora Hallan rajzfilmforgatókönyveket ír. Nemrég vált el. Sebzett a lelke, oda minden önbizalma. És fogalma sincs, mihez kezdjen az életével.
Gabriel Tomlison chippendale, estéről estére nőknek vetkőzik. Tele van haraggal, mert megcsalta a barátnője. Azóta csak egyéjszakás kapcsolatai vannak. Nem akar többé szerelmes lenni.
Amikor találkoznak a havas síparadicsomban, Whistlerben, senki nem gondolja, hogy ebből bármi jó kisülhet. Sőt…
De Cora volt férjének és Gabriel exének felbukkanása miatt kénytelenek alkut kötni és eljátszani, hogy ők ketten egy pár. Ám az alkuknak időnként nagy ára van. Előfordulhat, hogy a szívünk a tét.

Mert Whistlerben három dologra érdemes nagyon odafigyelni:

∗ Ha nem vigyázol, könnyen eltörik a lábad síelés közben.
∗ Ha nem vagy elég óvatos, egy váratlanul szárba szökkent szerelem gyorsabban maga alá temet, mint a lavina.
∗ A jéggé fagyott szívek is olvadásnak indulhatnak néha.

Mire észbe kapsz, már nyakig merültél… nemcsak a hóban, hanem a szerelemben is.

Vesd bele magad!”

Vélemény:

Mivel még sosem olvastam az írónőtől így kicsit tartottam tőle mire számíthatok. Jártam már úgy, hogy a fülszöveg és a téma maga megfogott, de az író stílusa egyszerűen nem tette számomra megfelelően olvasmányossá a regényt és nagyon nehezen tudtam vele haladni. Itt azonban még a téma sem volt az, ami azonnal magához szólított volna. A borító gyönyörű, de sem maga a sztori, sem a rubinpötty miatt nem éreztem leküzdhetetlen vágyat. Végül egy barátnőm javaslatára kezdtem bele, akitől kölcsönbe kaptam a könyvet. (Szívesen támogatom az írókat, de a könyvespolcaim ezt már kevésbé mondhatják el magukról.)

A történet pedig már az első pár oldalon dobott nekem egy mentőövet a, hogy kihúzhasson engem a „ez úgysem fog nekem tetszeni” tengeréből. A megfogalmazások, leírások ugyanis annyira könnyen olvashatóvá és pörgőssé tették, hogy nem éreztem sem fárasztónak, sem akadozónak. Cora egy számomra aranyosan azonosulható karakter lett (még ha én soha nem is voltam házas és nem váltam el), Gabriel pedig megfelelően összetett személyiséggé vált. Igazából a cselekmény nyomozásos része fogott meg a leginkább, ami nem hittem volna, hogy egy alapvetően romantikusnak szánt könyvben ennyire erős szerepet kap majd. (Jó, hát nem egy krimi, de mégsem a szokásos nagy romantikázás mellett elfelejtik a szereplők, hogy rajtuk kívül is van élet.) A könyv egy pontján született egy teóriám, mely a végére igazanak bizonyult így túl nagy fordulatokat nem tartogatott számomra a regény, de lehet, néhány ember valójában meglepődhet egy-két esemény fordulatain, mert azért annyira nem teljesen egyértelműek.

A történet számomra azért nem lett teljesen tökéletes, mert érzékeltem itt néha a kliséket (barátnők rángatnak bele mindenbe, leiszom magam a jó pasival, az exem miatt már mindenkit csak kihasználok stb.) de alapvetően egy egész jó, izgalmas cselekmény állt össze ezekből, így nem tudtam teljesen haragudni rá. Az egyetlen pont ami kicsit visszásan sült el nálam az állandó „közöttünk nincs semmi” és „ezt nem kellene megismételnünk”. Mivel eléggé mondvacsinált indokaik voltak, hogy miért is nem akarnak belekezdeni egy komolyabb kapcsolatba, ezért ezt inkább csak időhúzásnak éreztem. Rögtön az első pillanattól megvolt köztük a kémia, és inkább csak civakodtak néha, mintsem komolyan összevesztek volna bármin is.

Ha valaki úgy be van oltva a romantikus-erotikus regények ellen mint én, annak is tudom ajánlani, mert aranyosan megírt, és itt-ott egészen izgalmas regény, de egyértelműen nem ez váltja meg számomra a világot. Viszont felkeltette az érdeklődésem, hogy olvassak még az írónőtől a későbbiekben is.

Értékelés: 4,5 csillag

Azok a boldog, arany évek + Az első négy év (A farm, ahol élünk 8-9.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A tizenöt éves Laura először lakik külön családjá­tól. Húsz mérföldnyire otthonától tanít, egy bérvis­kó­ban. Laurának komoly nehézségei és kétségei támadnak: vajon képes lesz-e megfelelő módon tanítani és nevelni a tanulók közül több, nála idősebb és magasabb gyereket. Honvágya van, de kitart, hogy Mary tandíját fizetni tudják a vakok iskolájában. A szüni­dő­ben Laura örömét leli énekóráiban, a szánkós utazásokban, de mindezek közül a legjobb: Al­man­zo Wilder megtanítja neki az új bricskáját ve­zet­ni. Laura és Almanzo barátsága egyre jobban elmélyül. Miss Ingalls nevet, él, tanít, nevel és szeret. Végül Almanzóval összeházasodnak, és megkezdik közös életüket új, kicsi házukban.”

Vélemény:

Az ahogy Laura tanítani kezdett nagyon érdekes volt. Belegondolva néha pályafutásom elején, pedig már felnőtt voltam én is nehezen szoktam meg, hogy a gimnazistákat mindössze néhány év választja el tőlem. Na, itt Laura olyan fiúkat is taníthatott, akik idősebbek voltak nála.

A legfurcsább az, hogy mégis sikerélményei lettek bár ehhez kellet a szülei támogatása is. Almanzo felbukkanásai néha visszahozták számomra azt a Laurát aki már annyira hiányzott nekem régről a sok költözés előttről. Azt aki még nem lépett be a szürke felnőttségbe (még ha 16 éves is csak), és azt aki még mert álmodni. A lovakkal nagyon édesek voltak a jelenetei.

Sajnos így a történet végére kezdtem kifogyni abból mit is mondhatnék még el. A kedvenc jelenetem talán az egészben a pajkos kis lánykérés volt. Tetszett a közben lezajlott párbeszéd, mert Almanzo egyszerre volt férfiasan eltökélt, mégis kissé kisfiúsan ügyetlen a megfogalmazásaiban.

A következő részt, itt említeném meg mindössze pár mondatban, mert a vélemény megírásakor, már azt is elolvastam… nos…

Az első négy év, nagyon kis rövid cselekmény, kevésbé regényes mint a korábbi részek és a Laurát ért szerencsétlenségek sora sajnos nem ért véget, de legalább anyuka lehetett.

Összességében a sorozat eleje engem nagyon megnyert, de minél inkább felnőtt Laura annál inkább kezdett csúnya szóval egy kissé elkeseríteni, bár az izgalomfaktor ettől független megmaradt. Igazából tudom ajánlani!

Értékelés: 4,5 csillag

Kicsi város a prérin (A farm, ahol élünk 7.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura ​Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának hetedik kötete először 1941-ben látott napvilágot.

A kis közösség, amelynek sikerült átvészelnie a hosszú telet, mostanra növekedő, virágzó kisváros lett.

Laura első állásába lép: ingeket varr. Nem szereti ezt a munkát, de kitartóan végzi, hogy Mary iskoláztatásához hozzájárulhasson. Az igénytanyán a család termése szépen nő, és papa úgy tervezi, a bevételéből ősszel már iskolába tudja küldeni Maryt. Az eladásra szánt terményt nyáron madarak lepik el, és az egészet elpusztítják. Bár a következő tél nem lesz olyan kemény, mégis úgy döntenek, télre a városba költöznek. Laura és Carrie újból iskolába jár, ahol ismét találkozhatnak barátnőikkel. Laura végzete, Nellie Oleson a Szilva-patakról, De Smetbe költözik, aki szintén velük jár iskolába. Az őszi terminus tanára Eliza Jane Wilder lesz. Nellie Miss Wildert Laura ellen fordítja, és egy időre Miss Wilder el is veszti az osztály fölötti kontrollját. Laura buzgón tanul, tudván, hogy csupán egy éve maradt a tanítói vizsgáig. De pihenni is van alkalma, mivel De Smet városa az iskolaházban irodalmi esteket, találkozókat szervez, ahol péntek esténként az egész város összegyűlik szórakozni: énekelnek, zenélnek, kikapcsolódnak a városlakók.

Almanzo Wilder engedélyt kér, hogy Laurát hazakísérhesse a templomból. Mama igencsak meglepődik, hiszen Laura még csupán tizenöt éves, Almanzo pedig felnőtt férfi.

Laura megismerkedik Mr. Brewsterrel, aki látta őt az iskolai bemutatón, és felajánl neki egy tanítói állást. A megye főellenőre levizsgáztatja Laurát; habár még nincs tizenhat éves, megkapja tanítói diplomáját…”

Vélemény:

Laura első munkáját kezdte meg.

Az a baj, hogy ezen a ponton már elveszett számomra a történet gyermeki bája és varázsa. A munka, a lemondások és az „egy mindenkiért” elve vette át a cselekmények mozgatását. Ez persze korrajznak egészen jó, viszont már inkább a kíváncsiság hajtott, mintsem az élvezet. Ebben a részben éreztem azt, hogy már nem egy lélekmelengető békés és nyugodt kis történetet olvasok, hanem egy felnőtteknek szóló regényt. (Bár lehet gyerekek nem éreznék annyira rossznak a helyzetet…)

Nellie érkezése valahogy sikereden oldotta egy kicsit a feszültséget, ami bennem volt Laura életét látva. Lehet csak az én lelkem túlságosan romantikus, de szegény lány életében túl sokszor szerepel az, hogy le kell mondania az álmairól és valamit meg kell tennie. Azt hiszem ez a könyv értéke viszont, hogy a főszereplőink nem is igazán valódi főszereplők, pusztán sodródnak az eseményekkel, mennek a történelem sodrával.

Tanárként szörnyen felháborított Miss Wilder viselkedése, mert attól hogy valaki szigorú pedagógus akar lenni, akinek tekintélye van, attól még nem kell hárpiaként viselkedni. Kedvenc pillanatom az volt, amikor Laura eltörte a széket.

A cselekmény ebben a részben egyszerre volt bensőséges, mert néha olyan helyzetekbe láttunk bele a szereplőkkel kapcsolatban, amit nem mindig engednek látni, viszont szörnyen távolságtartó is. (Talán ezért az E/3?)

Azért az Almanzoval való kapcsolat alakulás miatt kíváncsian vártam a következő részt.

Értékelés: 4.5 csillag

A hosszú tél (A farm, ahol élünk 6.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura ​Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának hatodik kötete először 1940-­ben látott napvilágot.

1880. egyik forró augusztusi napján az Ingalls család birtokán Laura papának segít a szénahordásban, amit az állatoknak gyűjtenek be télire. Mialatt dolgoznak, Laura egy pézsmapocok fészkére bukkan a Nagy Ingovány mellett. Megvizsgálva az odút, papának feltűnik: az állat olyan vastag falat épített magának, hogy papa komolyan aggódni kezd; a tél keménynek ígérkezik. Október közepén a család szokatlanul korai hóviharra ébred, mely az alig szigetelt igényviskó körül tombol. Ezután hamarosan papa újabb jelet kap. Egy vén indián látogat a városba, hogy a telepeseket figyelmeztesse: hét hónapig tartó hóviharok lesznek. Papa úgy dönt, családját a városban épített boltjába költözteti télre. A városban Laura és Carrie iskolába járnak egészen addig, míg az időjárás annyira kiszámíthatatlanná nem válik, hogy már az iskolába el- és visszagyalogolni is veszélyessé válik. A következő hónapokban hóviharok söpörnek keresztül a városon. Az étel és a tüzelőanyag szűkössé válik, rendkívül megdrágul, mivel a város a vonaton érkező ellátmánytól függ. Ám a hóviharok miatt a vonatok már nem érik el a várost. Végül a vasút felhagy minden erőfeszítésével, hogy a vonatokat kiássa a hó alól, magára hagyva ezzel a várost tavaszig. Fa és szén hiányában a család kénytelen szénával tüzelni. Hetekig krumplin és barna kenyéren tengődnek, amit a kávédarálón ledarált búzából készítenek. Mivel aztán még e szűkös élelmiszerből is kifogynak, Almanzo Wilder és barátja, Cap Garland a kósza hír hatására, hogy egy telepes húsz mérföldnyire búzát termeszt egy viskóban, életüket kockáztatva útnak indulnak, hogy búzát vigyenek tőle az éhező városiaknak. A jóslat igaznak bizonyul: a hóviharok hét hónapig tartanak. A tavaszi olvadással aztán útnak indulhat az első vonat is, amelyen megérkezik a család karácsonyra várt hordója Alden tiszteletestől, benne ruhák, ajándékok és egy karácsonyi pulyka. A hosszú tél elmúltával végül az Ingalls család megtartja karácsonyi ünnepségét – májusban…”

Vélemény:

Határozottan erős rész kerekedett ki a végére. Mama karaktere az elején kicsit bosszantott mert a leírás miatt pontosan tudtam, milyen hosszú télnek néznek majd elébe, de amikor Charles próbálta emiatt minél gyorsabban elvégezni a feladatokat akkor leállította őt, és mikor papa arra panaszkodott, hogy érzi hogy valami közeledik akkor is csak leintette. Megértem azt is, hogy a korabeli emberek számára az indiánok mennyivel negatívabb szerepet töltöttek be, de hacsak a rezervátumokra és mondhatni a népük kiirtására gondolok, nem tudtam pozitív érzelmeket táplálni azok iránt akik csak a rosszat látták bennük (ismételten Caroline).

Maga a történet számomra onnantól vált igazán érdekessé, hogy beköszöntött a nagy hideg és a tél, bár az otthoni teendők helyett inkább az a szál érdekelt, hogy Cap és Almanzo milyen módon tudnak segíteni a városka lakóin. Itt már a Wilder fiúk is nagyobb szerepet kaptak, bár kissé megmosolyogtattak, hogy amíg a város nehéz sorban volt éheztek az emberek, ők palacsintán tengették a napjaikat.

Határozottan itt kezdtem el érezni, hogy mennyire tetszett az első rész (és mennyire hiányzik), hiszen bár ott nem keveredtek ekkora kalandokba és bajokba, de ott egy sokkal barátságosabb, melegebb környezetet véltem felfedezni körülöttük. Azt hiszem innentől a résztől éreztem azt, hogy nekem túlságosan „amerikai” (nem kifejezetten pejoratív, sokkal inkább tőlem idegen értelemben) a cselekmény. Más mentalitást igényelt az a korszak és amerikainak lenni.

Értékelés: 4,5 csillag