Házirend: Jodi Picoult

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.

Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…

Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?

Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.

A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?”

Vélemény:

Gyógypedagógusként bevallom egy kicsit féltem ettől a könyvtől, bár a Tizenkilenc perc alatt már rájöhettem arra, hogy az irónő mennyire szépen is kezeli a pszichológiai és a jogi kérdéseket, azért picit tartottam az autizmus ábrázolásától, ami alapvetően is egy igencsak nagy falat. Ma már nem is igen használják az autizmust, mint átfogó gyűjtő fogalom (és a könyvben még szereplő Asperger-szindróma nevét is próbálják kivonni a használatból), helyettük az autizmus spektrumzavar inkább a használatos, ez a név pedig tökéletesen leírja miért is olyan nehéz megalkotni egy ilyen karaktert. Az autizmus spektrumzavaros személyre nem lehet azt mondani, hogy „Ő ilyen, ezek a jellemzői” mert ahányan, annyi félék vannak. Akadnak közöttük, akiknek a furcsaságaik a különös témaválasztásban merülnek ki, vagy abban, hogy az idősebb korosztállyal jobban megtalálják a közös hangot, míg mások tényleg mindenen kiborulnak, akár felnőttként is megmarad bár gyermekkorban bevett rossz szokás, esetleg még a kommunikációjukra is rányomja a bélyegét.

Jacob ilyen szempontból tényleg mondhatni egy „állatorvosi ló lett”, mert Aspergeresnek mondják ugyan, de mégis mutat néha olyan tüneteket, ami már egy kicsit nem erre utal. Viszont, ha spektrumként kezeljük, akkor szerintem tök rendben van, hogy amúgy intelligens és okos, aki nem mindig érti azt, ha az ember átvitt értelemben beszélnek. De emellett belefért az is, hogy néha nagyon súlyos „tüneteket” mutasson.

A regény több szemszögön keresztül mutatja be a történetet. Először ott van Emma, az édesanya, akiről azért is volt nehéz olvasnom, mert bár saját gyermekem nincs, viszont gyógypedagógusként gyakran találkozom olyan szülőkkel akik hasonlóan kétségbe vannak esve, mint ahogy azt néha nála is látni lehetett. Azokat a szülőket reprezentálja akik mellett nincs állandó segítség, mert az autizmus (ahogy például az ADHD vagy a diszlexia, diszgráfia stb. sem egy olyan tünetileg akár jól kezelhető dolog, mint például egy laktózérzékenység) nincsenek rá jól bevált 100%-os módszerek, hogy „Ezt csináld, mert biztos használni fog.” Hanem mindenki maga tapasztalja meg a dolgokat.

Mellette ott van még Oliver a fiatal ügyvéd és Rich a nyomozó is, akik pedig saját oldalukról közelítik meg az eseményeket. Igazából mind a ketten a munkájukat végzik…

Viszont nekem a történet legkiemelkedőbb pontja Theo lett (Jacob öccse), akin keresztül az írónő azt is megmutatta, milyen egy ilyen testvér mellett felnőni. Milyen az, amikor valaki olyan nehézséget kap a nyakába egy életre, amit ő soha nem kívánt. Volt egy egész részlet Theo szemszögéből, ami olvasás után is bennem maradt ezekkel a kérdésekkel együtt, és egy kicsit én is átértékeltem a saját munkám. Mert mi lesz az ilyen gyerekekkel, amikor felnőnek? Az autizmust nem fogja kinőni… max javulni tud egy kicsit, de ehhez sokat kell tenni.

A történet másik legjobb szála szerintem itt is a tárgyalótermi jelenetekhez kapcsolódik, amit Jacob speciális igényeinek figyelembevételével (ezt kifejezetten imádtam), egy kicsit át is alakítottak. Valamint az, hogy ezt leszámítva viszont mennyire nem voltak elnézőek, sem a bíró, sem pedig az ügyész azzal kapcsolatban, hogy Jacob igenis más, mint a többi ember.

Szóval nem is tudom mit mondjak… Ajánlom azoknak, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek már a speciális szükségletű személyekkel, meg azoknak is, akik még nem. Nem mondom, hogy krimiként hejj de nagy fordulatokat hoz magával, de szerintem lelkileg egy igencsak jó kis menet ez a regény.

Értékelés: 5 csillag

Tizenkilenc perc: Jodi Picoult

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát…

Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.”

Vélemény:

Gyógypedagógusként (pszichopedagógusként) mindig érdekeltek ezek a témák, és talán a fiatalkorú bűnözők lélektana az, ami miatt életem egy pontján elgondolkodtam már azon, hogy pszichológus szeretnék lenni. Az iskolai lövöldözések témája nagyjából azóta érdekelt engem, hogy a főiskola alatt egy kurzusomra ebből a témából írtam beadandót (pontosabban az iskolai lövöldözések és a bullying kapcsolatáról).

Magamtól lehet, hogy nem találkoztam volna a könyvvel, bár Jodi Picoult neve már nem egyszer felmerült amikor ismerőseimmel beszélgettem, többen ajánlatták, azonban amikor megtudtam, hogy miről szól a könyv, úgy döntöttem el kell olvasnom. (Sajnálatos, hogy pont amikor ide eljutottam, akkor túlságosan aktuálissá vált itt Európa közepén is…)

A könyv nem egy embert mutat be, nem is egyetlen eseményt, hanem események egész láncolatát, mely egy bizonyos pillanati sodort egy fiatalt, viszont a cselekmény itt még nem áll meg, így tanúi lehetünk az utóhatásainak is. Pszichológiai és jogi szempontból nekem ez a könyv egy aranybánya volt, már amit laikusként megállapíthatok róla, valószínű jogi szakemberként, kicsit más lehetne róla a véleményem. Egyértelmű, hogy az írónő mélyen beleásta magát a témába és nem csak az elkövető, hanem az áldozatok és a családok szempontjából is. Mert vannak itt anyák, apák, gyermekek, ügyvédek és bírák… és mindenki kicsit másképp élte meg a látottakat, a megtörtént eseményeket. Eleinte nehezen tudtam követni, hogy épp kinél is járunk a történetben, de 1-2 sor után hamar belerázódik az ember és a könyv felénél ezeket, már nem is éreztem.

Talán az első legnagyobb ilyen eset, mely megrázta a világot nem más volt, mint Columbine (ha valakit érdekel a téma, sok videó és leírás található az esetről interneten), mely 1999. április 20-án történt. Jodi Picoult könyve 2007-ben jelent meg, és azóta már évek, évtizedek is elteltek, mégis a mai napig előfordulnak iskolai lövöldözések, vagy öngyilkosságok melyeknek a hátterében gyakran fel nem ismert durva iskolai bántalmazás áll. A tizenkilenc perc emellett morális kérdéseket is feszeget azzal kapcsolatban, hogy mennyire érthető, indokolható meg az elkövető tette annak fényében, hogy neki miket kellett átvészelnie a korábbiakban. Egyik oldalról egy fiú aki megölte az iskolatársait, másik oldalról egy fiú akinek a lelkét az évek kegyetlenkedése millió darabra törte. Nehéz igazságot tenni igaz

Inkább nem kellene hagyni, hogy ilyenek megtörténjenek!

A könyvet tudom ajánlani! Csak így egyszerűen. Mondanám, hogy mindenkinek de azt is, hogy sokak irtóznak az ilyen erős témáktól, amik így hatnak az ember lelkére, de aki nem fél az igenis adjon neki egy esélyt. Szereplők szempontjából talán egyszerűnek mondható, de itt a folyamaton van a hangsúly és a kérdéseken, melyek biztosan megfogalmazódnak az olvasóban, olvasás során.

(Főleg akkor ha belegondol, hogy a világon vannak szülők és gyermekek akik számára ez a könyv nem fikció, hanem a valóélet, amellyel meg kell küzdeniük.)

Értékelés: 5 csillag