Ne érints (Ne érints 1.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Meg vagyok átkozva.

Tehetségem van.

Szörnyeteg vagyok…

Emberfeletti vagyok.

Érintésem halálos.

Érintésem erő.

A fegyverük vagyok.

Nem hagyom magam.

Nem érinthetsz meg, súgom. Hazudok, de ezt nem mondom meg neki. Ő megérinthet, de ezt sosem fogom megmondani neki. Kérlek, érints meg, ezt akarom mondani neki.

Bizonyos dolgok megtörténnek, amikor az emberek megérintenek.

Furcsa dolgok.

Rossz dolgok.

Halálos dolgok.

Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt.

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei.

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette.

Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal.”

Vélemény:

Nagyszerűen folytatva azt a tendenciát, hogy idén sorra olyan könyveket veszek a kezeim közé, amelyekről nem hittem volna, hogy el fogom olvasni, elérkezett ennek is az ideje. Elmondhatatlanul nem fogott meg a leírás, mert valahogy ez a fajta húzás, hogy valakinek ilyen „szuperereje” van, mindig taszított. Ellenben többször szembe jött velem a történet videókban, és a „disztópia” címke is bíztatott, hogy adjak neki egy esélyt.

Alapvetően egy záróvizsga előtt döntöttem el, hogy belekezdek (ez volt az első hibám), és a történet elég lassan és furán indult ahhoz, hogy nagyjából a negyedénél tartva azt érezzem, hogy hiba volt belekezdeni. Aztán megjelent Warner én pedig azt éreztem, hogy „Köszönöm!” mert végre beindult az akció és a kaland. Innentől fogva pedig már úgy pörgött a könyv, hogy azt sem vettem észre milyen gyorsan haladok vele, egyszer csak véget ért.

Alapvetően nem egy hosszú olvasmány, és szerintem a rövid mondatok miatt olvastatja is magát eléggé. Nekem kifejezetten tetszett az író stílus, hogy áthúzott mondatokkal, gyakori ismétlésekkel sokkal inkább érezhetővé tette azt, hogy a karakter saját gondolatait láthatjuk, ezáltal közelebb hozva őt az olvasóhoz (bár láttam, hogy sokakat épp ez zavart).

Ami viszont engem zavart egy kicsit a könyvben, az inkább a húzás, hogy Juliette és Adam milyen hamar egymásra hangolódtak. Persze meg lett magyarázva és utólag így egész jó is, viszont ott néha azt éreztem, hogy a gondolatok elviszik a valódi történéseket mert néha oldalakat kellett időzni a főszereplőnk „fejében”, majd a következő fejezetben láttam, hogy igazából napok vagy hetek teltek el. A párbeszédek ellenben kifejezetten tetszettek, főleg a Warnerrel való beszélgetések). Nem tudom mit vártam a könyvtől, mert meglepően tetszett, de azt érzem nekem még kell ebből a történetből, hogy kiforrja magát a véleményem.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a young adult könyveket, de azokból azt a típust, ami kicsit meri kapargatni a keményebb témák felszínét (Mondjuk, mint a Hunger Games történet)

Értékelés: 4,5 csillag

Halál Tihanyban (Balatoni krimik 3.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Egy esküvő – hány temetés?

Egy idős nő áll zavartan egy eldugott tihanyi utca utolsó háza előtt vasárnap reggel, és a biztonsági kamerába bámul. Fogalma sincs, ki ő, és hogy került oda – és csak angolul beszél.

A helyi járőr hirtelen ötlettől vezérelve Kardos Júliát, a négy éve visszavonult gyilkossági nyomozót hívja, hogy tolmácsoljon, míg megérkeznek a mentők. Kardos úgy dönt, hogy segít, de ekkor még fogalma sincs, mibe csöppent.

A helyzet Tihanyban ugyanis kezd eldurvulni. Egy hotel recepciójáról pánikszerű telefon érkezik a helyi rendőrőrsre: az előző napi esküvő egyik illusztris vendégét meggyilkolták. Mégpedig brutális kegyetlenséggel. Mire azonban a rendőrök megérkeznek, rádöbbennek, hogy ez csak a kezdet.

Kardos kapja meg az ügyet, amíg az életellenes osztály vezetője haza nem ér a nászútjáról. Négy napja van, hogy kiderítse, a vendégek közül ki hazudik. Vagy hogy egyáltalán mond-e valaki igazat. Közben azonban szembe kell néznie a saját démonaival is, pedig már azt hitte, legyőzte őket…”

Vélemény:

Autentikusan az előző után ezt a részt is úgy döntöttem, hangos könyvben éri majd meg hallgatnom és ez ismét fantasztikus döntésnek bizonyult. Ugyan az olvasta fel, aki az előző részt is, így már szinte a Kardos Júlia életérzéshez is tudtam őt kapcsolni. A véleményeket olvasva azonban azt láttam, hogy ez a könyv igazán megosztó és sokan pont azt emelték ki negatívumként, amit én itt nem éreztem, sőt, ha kiváltott belőlem valamit a regény az pont az volt, hogy nagyon tetszett.

Megkockáztatom az eddigi egyik kedvenc részem volt. Na de miért is?

1) A lelki vonulat, amely éppen végigkíséri főszereplő nyomozónk életét és amiről szerintem messze kevés alkalommal beszélnek az emberek. Főleg nem egy krimiben számítottam ilyen mély pillanatokra. Esküszöm volt olyan gondolatmenet, amit megkönnyeztem és mivel nem kellett a sorokra koncentrálnom, így még inkább átadhattam magam ennek a pillanatnak.

2) A gyilkosság, ami kellően abszurd volt ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve felkeltette az érdeklődésem, és végig amíg csak visszaemlékezések voltak, vagy épp megismertük a szereplőket azon pörgött az agyam, mi történhetett. Megéltem azt, hogy a magam módján én is nyomozhattam, és mint az előző részben, itt is nagyon szépen vezetett az orromnál fogva az írónő, olyan csavarokat kaptam, amitől még nekem is leesett az állam.

3) A gyilkos „monológja”… azt hiszem ez az a pont, ahol a legtöbb krimi el szokott bukni. Ha a gyilkos maga vallja be, mit miért tett, hiszen, ha egészen addig titokban tudott maradni, akkor miért dönt úgy, hogy hirtelen mindent beismer? Itt azonban ez is jól működött, mert bár korábban nem láthattuk Júlia azon pillanatait amikor összekötötte a dolgokat magában, de itt nem csak a gyilkos ejtett el egy két mondatot, hanem a nyomozó is megvillogtatta mire, hogyan jött rá. Néha csak lestem azon, hogy egy-egy infó, amiről azt hittem mellékes lesz a történet szempontjából mennyire fontos is lett végül a végkifejletben.

Nem tudom mi vár rám a későbbiekben, de azt hiszem a sorozatból nekem eddig ez volt a kedvenc részem.

Ajánlom azoknak akiknek már nem új ez a világ, de azok is próbálkozhatnak vele, akik számára ez lenne az első kaland (mondjuk ott fennáll a veszélye annak, hogy nem mindent ugyanúgy élnének meg).

Értékelés: 5 csillag

Aranytinta (Írósuli 2.): Aux Eliza

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Viharsebesen magukkal ragadnak az események, magába szippant ez a különös világ, amelytől nagyon nehéz búcsút venni." – Smoking Barrels Blog

„A fekete kódex kinyílt. De vajon a három testvér elbírja a könyvben rejlő fékezhetetlen hatalom súlyát? Hisz még csak gyerekek. Mégis óriási felelősség zúdul a nyakukba.

Dixy, Era és Lia egy egész világ sorsáról kell hogy döntsön.

A kódex megjelenése felforgatja az írósuli életét. A múzsák és a lázadó rubrikátorok közti feszültség egyre csak fokozódik, mígnem az egész város a feje tetejére áll. Kémek, betörések és félelmetes összecsapások árnyékolják be a mindennapokat. Az erdő rejtekében veszedelmes tiltott szavak szállnak, míg a novemberi fagy sötét idők előszelét hozza magával. A közelgő változás tanárt és diákot egyaránt megérint. Senki sem menekülhet előle.

A lányoknak a legnagyobb káoszban kell tovább kutatniuk az örökségük után. Ha megtalálják az aranytintát, az minden kívánságukat valóra válthatja. Visszatérhet az apjuk, és újra helyreállhat a rend az íróvilágban. Ők pedig végre azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos: a szerelemmel, a barátaikkal és talán még a sulival is.

Kalandjaik során a legnagyobb veszélyek közepette is készek kiállni az igazságért. A gond csak az, hogy ez a csalafinta szó mindhármuknak mást jelent.”

Vélemény:

Túlságosan rég volt már az első rész ahhoz, hogy csak úgy bele merjem vetni magam az olvasásba, így miután egy nap alatt sikerült elolvasni (újra) A könyvek városát, sokkal nyugodtabb szívvel, és felfrissített információkkal vethettem bele magam az Aranytintába.

Sokat adott az olvasásélményemhez, hogy ismét részt vehettem egy könyvbemutatón, így az írónő már ott a helyszínen felkorbácsolta az érdeklődésem és sok olyan dolgot említett, ami nagyon tetszett, majd természetesen a könyv olvasása közben magam is észrevettem ezeket. Felnőtt fejjel azt hiszem ez a történet egy kicsit másképp „csattan”, mint ahogy azt tenné egy serdülő szemében, hiszen szerintem felnőttként sokan reménykedünk abban, hogy már elég élettapasztalattal és emberismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy kiszúrhassunk bizonyos „red flag”-eket. Egy tini, serdülő azonban sokkal inkább lélekből, azonnal impulzusok alapján cselekszik, és mindig keresi önmagát, na meg azt a pontot, ahol megmutathatja, hogy ő aztán nagyon sokat ér. Azt hiszem pszichológiai szempontból ezt az életérzést mutatja be tökéletesen a könyv. A valahova tartozás reményét. Azt a vágyat, hogy kicsit az ember azt érezhesse valamiben különlegesebb, többre hivatott, mint a többiek.

Szerintem az egész regényben engem igazából ez a szál fogott meg. Persze érdekelt a címben szereplő „aranytinta” felkutatása is azonban Dixy útkeresése meglepően sötét és kiszámíthatatlan fordulatokat tartogatott magában, ami miatt szinte szomjaztam ezeket a részeket is. A mellékszereplők itt már sokkal nagyobb szerephez jutottak, és sokak olyan szálakat hoznak magukkal (hej, de nehéz spoiler mentesnek maradni), amik szerintem maguk megérnének egy-egy újabb novellát, ha nem egyenesen regényt.

Ahhoz képest, hogy első ránézésre milyen vékonynak tűnt a könyv, annyit történet van benne és annyi mondanivaló, hogy csak úgy gondolkodtam honnan válasszak idézetet, vagy épp melyik részhez szeretnék jelölőt tenni, hogy később is megtaláljam. Olvasás közben pedig csak egy kérdés járt a fejemben: Miért próbálkoznak a könyvek ilyen ritkán azzal, hogy bemutassák milyen, ha a főszereplő hibát, hibára halmoz? Ne persze ezt nagyon végletes így kijelenteni, hiszen néha már én sem tudtam pontosan kinek kellene hinnem, vagy kiben bízhatok.

Ajánlom azoknak, akik az első részt is szerették, garantálom, hogy ez még rá fog tenni egy lapáttal a kaland és az izgalomfaktorra.

Könyvespolcaim szűkében pedig egy kis átrendezés után A könyvek városa és az Aranytinta is a Harry Potter sorozat mellé került, mert elképesztően hálás vagyok a tudatnak, hogy bár azt már rengetegszer olvastam, most itt van ez a sorozat, ami szinte ugyanazt az élményt képes számomra nyújtani.

Értékelés: 5 csillag

Üvöltő szelek: Emily Brontë

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„A gyermek Heathcliffet a skót felföld lápos vidékén találják. Mr. Earnshaw szíve megegesik az elhagyott fiún, és hazaviszi házába, ahol lányával, Cathyvel és fiával, Hindleyvel él együtt. Heathcliff az évek múltával beleszeret Cathybe. Ám a féltékeny Hindley mindenáron tönkre akarja tenni, ezért azon a napon, amikor Mr. Earnshaw meghal, az istállóba száműzi Heathcliffet. Nem sokkal később Cathy is elhagyja a házat, feleségül megy a szomszéd birtokos fiához, Edgar Lintonhoz. Heathcliff pedig szépen, lassan kiterveli rettenetes bosszúját…

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor megírta a világirodalom talán legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és szelídség furcsa szövedéke ez a történet, egy romantikus írói lélek vallomása a szenvedélyes szerelemről.”

Vélemény:

A történet, amit soha nem gondoltam volna, hogy el fogok olvasni és biztos nem kerül a kezembe, ha nincs az a cikk, ami felhívja a figyelmet, miért is nem annyira „romantikus” ez a történet. (Itt szeretném megjegyezni, hogy kifejezetten elfogult vagyok Emeral Fennell rendezői munkásságával és nekem ez a film is bejött, még ha sok köze nincs is a könyvhöz, de erről ennyit…)

Az biztos, hogy már az első pillanattól fogva magával ragadott a könyv „képivilága” mármint ahogy azt a fejemben el tudtam képzelni. De talán a leginkább mégis az fogott meg, hogy ez a történet nem ma íródott, sőt kifejezetten régen amikor még az olyan kifejezések mint – családon belüli erőszak – transzgenerációs traumák – gyermekkori traumák feldolgozása – antiszociális személyiségzavar – borderline(?) személyiségzavar… kb a kanyarban sem voltak. Pszichológiai ismeretek nélkül ezt a könyvet tekinthetném akár borzalmasnak is, így azonban inkább lenyűgöz, hogy Emily ezt az alkotást akkor írta, amikor még nem tudott google elé ülni és megkérdezni tőle, mit is válthat ki a gyermekkori bántalmazás egy ember életéből. Catherine karaktere is nagyjából addig volt számomra unszimpatikus míg nem kezdtem el az agyamban kutatni azután, hogy milyen pszichés tünetet is társíthatnék a viselkedéséhez.

A cselekmény annak ellenére is erős, hogy mindent egy bizonyos karakter elmondása alapján ismerhetünk meg (nekem ezért sem volt annyira kiakasztó a film), és talán Nellyre mondanám azt, hogy a legellenszenvesebb karakterré kezdett válni egy idő után. Mert ő volt az, aki mindenhol ott volt, és mindent látott, meg mindent első kézből tapasztalt, hogy aztán az erkölcsi fölény nyergébe ülve beszéljen mindenkiről, aki csak egy kicsit is másképp gondolkodott, mint ő, ahelyett, hogy ott abban a pillanatban mindig megmondta volna a dolgokat. (Na nem úgy, ahogy tette is.) A karakterek többségét valójában tényleg nem lehetett szeretni. Számomra Catherine egy hisztérika, Edgar gyenge, Nelly idegesítő, Linton pedig kiállhatatlan volt… Heathcliff karaktere számomra elég erősen alá lett támasztva ettől független őt sem tudtam szeretni (tudom nem is ez volt a cél), ahogy Isabella is elég keserű szájízt hagyott bennem. Eleinte Cathy sem volt a szívem csücske, de mellette legyen szólva képes volt változni. Talán az egyetlen karakter, akit valahogy végig szeretni tudtam nem más volt, mint Hareton.

A könyv azonban nem csak a szerelmi szálakról szól, hanem számomra szépen alátámasztotta az is, mi történik akkor, ha valaki végre úgy dönt, hogy az ellene elkövetett szörnyűségekre nem bosszúval reagál. Attól független pedig, hogy fentebb a szereplőket elég egysíkúan írtam le, azért hozzá kell tennem, hogy elképesztően összetettek voltak ők maguk is.

Ajánlom a könyvet azoknak akik szeretik a pszichológiai mélységeket, a családi drámákat és félnek „szépirodalmat” olvasni.

Értékelés: 5 csillag

Félszív (Az Evergreen-örökség 1.): Réti Dóra, Réti Virág

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1866

Emily Evergreen egy elhagyatott sikátor egyik kapualjában fekszik vérbe fagyva. Életét egy ismeretlen idegen menti meg. Lábadozása során a lány minden követ megmozgat, hogy az Evergreen-kastély féltve őrzött manzárdszobájában rejtegetett titkokat leleplezze. Fondorlatos módon hozzájut az örökségként rájuk maradt jegyzetekkel teli bőrkötéses mappákhoz, egy jelekkel teli térképhez és néhány különös erővel bíró ereklyéhez. A nyomozás kezdetét veszi, melynek során évszázados családi titkok kerülnek felszínre, amelyek megváltoztatják a múltat, a jelent és a jövőt is.

Vajon milyen hatással lesz a felfedezés a fiatal lány életére?

2019

Iris Miller egy váratlan tragédia következtében amnéziásan ébred egy számára ismeretlen környezetben. Fogalma sincs róla, ki is ő valójában. Egyetlen élő rokona, Delia nevű nagynénje nem sok információval tudja segíteni őt a múltját illetően, így Iris a baleset után húsz évvel, 40 éves korában saját kezébe veszi a sorsát és eltökélt szándéka megtudni, ki is ő valójában. Végső elkeseredésében ellátogat egy terapeutához, hogy mélyebben beleássa magát lelkének rejtett zugaiba. A szeánszot követően egyik napról a másikra megmagyarázhatatlan események sorozata forgatja fel addig nyugodt életét. Kezdetben az őrület határmezsgyéjén lebegve kérdőjelezi meg saját épelméjűségét, azonban csakhamar rájön, hogy minden, amit átél, az valóságos. Hajthatatlan nyomozásba kezd, hogy válaszokat kapjon sokasodó kérdéseire.

Vajon mindenki az az életében, akinek mondja magát?

A Félszív – Az Evergreen-örökség egy izgalmakkal, feszültségekkel teli fordulatos kalandregény, amely nem nélkülözi a humort és garantáltan nem hagyja unatkozni az olvasót.”

Vélemény:

Ez a történet a facebook miatt került elém, mert sokszor dobta fel a reklámját és valahogy úgy megfogott a világ, amit ezek az ajánlók sejtettek. Alapvetően nem biztos, hogy szembe jött volna velem a történet, de gondoltam, ha már így alakult, adnom kéne neki egy esélyt, mert csak motoszkált bennem a kíváncsiság, főleg amikor megláttam, hogy ketten írták. (Ez amúgy nem egy meglepő húzás, annak idején én is írtam így történetet, barátnőmmel még gimis korunkban és kifejezetten imádtuk, amikor meg tudtuk lepni egymást. De talán pont emiatt tudtam is, hogy a dolog lehet működőképes, így emiatt nem voltak fenntartásaim.)

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet én azt éreztem: Ez az! Ezt kerestem!

Azonnal magába szippantott a világ, mind az idősíkok és a helyszínek (egyúttal szereplők) közötti ugrásokkal, mind pedig a leírásokkal, amik nagyon tetszettek. De ami leginkább felkeltette az érdeklődésem, az maga a történet volt, mert olyan menő módon ugrottunk fejest a közepébe, amit én mindig nagyon szeretek. Ez a lendület pedig velem maradt úgy a könyv feléig… de aztán…

Inkább ne szaladjunk ennyire előre.

Mivel szeretném pozitív hangvétellel zárni a véleményem, ezért elmondanám azt a három dolgot, ami nekem személy szerint nem jött be annyira (másokat ez ne tántorítson el!), de ennek nagy része az írók első könyvességére vezethető vissza:

1) A párbeszédek. Nekem nagyon fontos az, hogy ha olvasok egy regényt akkor a szereplők úgy beszéljenek, mint az átlagemberek. Persze nem mondom, akadhat köztük néhány csodabogár, akik mondjuk mindent szeretnek barokk körmondatokban megfogalmazni, de én itt kifejezetten azokra a pillanatokra gondolok mikor régi barátok megbeszélnek olyan dolgot, amit mind a ketten tudnak, de olyan mértékig alaposan belemennek, mintha először beszélnének róla. (Ilyenkor a párbeszédük nem egymásnak szól, hanem az olvasónak, ezért is érződik kicsit furának.)

2) Túl sok szereplőt akartunk megismerni túl rövid fejezetek alatt így bár mindenkiről tudtam egy élettörténetet érzelmileg senkihez nem kezdtem el kötődni (esküszöm talán a „rosszfiúkhoz” mert róluk sikerült a legtöbbet megtudni, érzelmeikbe menően is akár).

3) Ami nekem nagyon nehéz volt az, hogy számomra a könyv felére már körvonalazódott az egész történet. Na nem azért, mert akkora király vagyok, hogy én mindent is észreveszek, hanem mert a sok szál és idő meg térbeli váltakozás miatt, az olvasó, jelen esetben én, mindentudóvá válik. És ez nem is lenne akkora probléma ha ezután sorra kapná a hűha élményeket, de jelenleg csak azt éreztem, hogy a könyv második felére már fogtam a fejem, hogy a szereplők még mindig csak tapogatóznak olyan infók után, amiket én már 100-150 oldala tényként tudok.

Ettől független POZITÍVUMKÉNT ki kell emelnem, hogy a történetnek igenis van egy sajátos bája. Nagyon meseszerű lett, így néhány momentumot kifejezetten élveztem olvasni. Hát én lepődtem meg a leginkább, hogy az egyik ellenfél vált a legnagyobb kedvencemmé olvasás közben, de ez van. Mondjuk Iris (hívjuk csak így) karaktere is közel került hozzám, valamennyire, mert legalább volt annyi esze, hogy teljes mértékig belevetette magát a nyomozásba, és nem adta fel az első adandó probléma előtt.

Azt is lehet érezni, hogy ezt a könyvet ízig-vérig átjárja a testvériesség, mégpedig az az aspektus, hogy mennyivel többet érnek azok a testvérek, akik szeretik és támogatják egymást, mint azok, akik áskálódnak a másik ellen. A könyv gyönyörű szimbólumrendszerrel is machinál. Az egésznek volt egyszerre történelmi és modern hatása, ettől nekem valahogy steam-punk-os lett bár tudom ennek semmi köze az egészhez, mégis valahogy ezt éreztem közben. Egy karaktert nem tudtam elviselni nagyon, de őt spoilerek miatt nem szeretném név szerint említeni…

Egyszóval, nekem a fentebbi (totál szubjektív) „problémák” miatt ez a könyv nem volt tökéletes, de az biztos, hogy ilyet még nem olvastam, szóval egy kalandnak mindenképp jó volt, és határozottan bántam volna, ha kihagyom. Valamint biztos vagyok abban is, hogy kíváncsi leszek a folytatásra.

A könyv szerkezetéről még annyit, hogy imádtam benne a különlegesebb stílusban írt részeket és oldalakat (pl. email, SMS, jegyzetek stb.)

Ajánlani azoknak tudom, akik szeretik az időutazós témát, és nagyon jól tudnak lavírozni akkor ha egy könyvben gyakran váltakoznak a szálak, de kíváncsiak egy olyan világra amit és cselekménysorozatra amivel még biztos nem találkoztak!

Értékelés: 4 csillag

Hullámsír (Balatoni krimik 2.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója éppen túl van élete ügyén. Boldognak és elégedettnek kellene lennie, mégis az egyik gimnáziumi barátjától kölcsönkapott siófoki luxusapartmanban tölti a napjait, és igyekszik számot vetni a múltjával és még inkább a jelenével.

Amikor holttestet találnak a Balatonban, Júlia mindent megtesz, hogy a végére járjon a dolgoknak. Pedig az ügy nem hozzá, hanem egy fiatal rendőrtiszthez kerül, aki először magabiztosan vág bele a nyomozásba, később azonban elbizonytalanodik. Vajon elfogadja Kardos segítségét? Elfogadhatja-e egyáltalán? Mert mi van, ha Júlia esetleg érintett az ügyben? És mi van, ha épp ő a kulcs a megoldáshoz?

Szlavicsek Judit krimijének helyszíne ezúttal is a Balaton. A csendes, a haragvó, a befogadó, a bosszúálló Balaton.”

Vélemény:

Az úgy történt, hogy regisztráltam a voxa-ra (és ez itt nem egy bújtatott reklám), mert a Harry Potter hangoskönyv után elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne magyarul ilyeneket és ez elég szimpatikus oldal volt. Mivel napi 1-1 órát utazok a munkahelyemre (oda-vissza), ezért a napomból éppen az a 2 óra megy el az ablakon való konstans kifelé bámulással, amit ezer másféle hasznos dologra is fordíthatnék, bármennyire is szeretek zenét hallgatni.

Úgyhogy jött az applikáció, majd a hangoskönyv letöltése, hogy mobilnet nélkül is hallgatható legyen, és végül két hét leforgása alatt sikerült úgy végig hallgatnom ezt a regényt, hogy csak a buszon szántam erre időt. (Ez egyszerre szomorú és jó…)

Szóval mielőtt belemennék a könyv történetébe és, hogy mit szóltam gratulálnom kell Bánfalvi Eszter hangjához, mert egyszerűen nekem fantasztikusan passzolt ehhez a könyvhöz, és nagyon szépen beleéléssel olvasott. Na de erről ennyit.

A regény meglepően olyan bele a közepébe módon kezdett, és fokozatosan derült ki benne. A múlt darabkái, az emlékfoszlányok… talán épp emiatt folyamatosan keltette bennem a kíváncsiságot és a feszültséget, hogy csak még még még inkább bele akarom lovallni magam a történetbe, és tudni, mi sül ki ebből az egészből. Határozottan jó, hogy hangoskönyvként hallgattam, mert fizikális példányban tuti a végére lapoztam volna azért, hogy azonnal rájöjjek (egyúttal le is spoilerezzem magamnak) ki áll az ügy hátterében. Örültem annak, hogy egy-egy ponton meg tudtam lepődni. Azért érdekes a buszon ülve kiolvashatatlan arcot vágni, miközben ilyen súlyos dolgok derülnek ki, mint itt ebben a könyvben. Valahogy szerencsére össze tudtam hozni.

A leírások nagyon jók. Annyira képein lett megfogalmazva, hogy szinte néha fel sem fogtam mi zajlik körülöttem, mert lelki szemeim előtt a helyszíneket látta, a szereplőket, a mozdulataikat… És ami már az első részben is tetszett, hogy nagyon, de nagyon MAGYAR lett. Mind a szereplők mentalitásaival, mint a helyszínekkel, amiket szerintem mindenki látott már. Először azt hittem, hogy nem fog annyira lekötni, de végül olyan pozitívan kellett benne csalódnom, hogy az még engem is meglepett.

Ajánlom ezt a könyvet a krimi szerelmesinek (akár az első rész ismerete nélkül is), és azoknak akik egy vérbeli magyar történetre kíváncsiak!

Értékelés: 5 csillag

A hullaházi skandalum (Ambrózy báró esetei 7.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Az utolsó Ambrózyd

A Monarchia hírneves magánzó detektívje, báró Ambrózy Richárd és ifjú felesége, Mili 1901 júniusában két, már-már megoldhatatlan feladattal szembesül. A friss házasoknak valahogy össze kell boronálniuk az arisztokrata és a polgári lét magukkal hozott, ám egymástól eltérő szokásait, miközben közös háztartást próbálnak teremteni az általuk válogatott, igencsak vegyes és öntörvényű személyzettel. Nem könnyű ez, ha a báró úr kocsisa egykor kasszafúró, az inasa kávéházi fizetőpincér, a mindenese a hírhedt Conti utca bordélyainak lakója volt, ráadásként a báróné őnagysága a börtöncellában ismerte meg a cselédlányát, morózus szakácsnőjének múltjáról semmit nem tud, a komornája pedig még ma is a Tabán legfirkásabb zsebmetszőjének tekinthető.

Az Ambrózy-villában eluralkodó káoszt azonban még lehetne is valahogy kezelni, ha nem éppen ekkor bontakozna ki a fiatal Budapest addigi leghátborzongatóbb és legvéresebb bűnügye.

Ambrózy báró és cserfes neje, Mili most először házaspárként vágnak bele közös életük leggroteszkebb, legfelkavaróbb nyomozásába. A rendőrség tehetetlen, a sajtónál hírzárlatot rendelnek el, a detektívek széttárják a karjukat, miközben szó szerint eluralkodik a teljes fejetlenség!

Kapcsolj ki a fordulatos és bámulatos történettel!

Az Ambrózy báró esetei regényfolyam utolsó kötetét egyik olvasója, Kinczer Kitti ötlete alapján alkotta meg Gyula bátyó.”

Vélemény:

Már ez a kifejezés is… „Az utolsó Ambrózyd”

Ahogy a könyvet olvastam óhatatlan feljöttek az emlékeim, amik a könyv megjelenése előtti időszakot átjárták… Amikor utaztam a buszon, és megtudtam a hírt, ami miatt azonnal patakzani kezdtek a könnyeim, mert számomra Ő volt a legnagyobb író!

Aztán megérkezett ez a regény… az utolsó, én pedig csak faltam és faltam a lapokat, míg véget nem ért a könyv és én megint ott maradtam enélkül a világ nélkül. De most valahogy sikerült lelassítanom. Ebben talán az is közrejátszott, hogy munka mellett kényszerültem olvasni, este mielőtt még kidőltem volna a fáradtságtól.

De, hogy milyen is lett ez a rész?

Rövid és némileg talán picikét különbözött a többitől már a szerkezetében is, de én mégis szerettem. Egyrészt mert még barangolhattam kicsit ebben a csodálatos világban, másrészt mert tényleg egyfajta felüdítő, de mégis lezárást tudtunk kapni. Azt hiszem azt is ki merem jelenteni, hogy talán a Nász és téboly után ez volt nekem az egyik leg horrorisztikusabb rész az összes közül, és ha sorozatként elkészítenék, annak csodájára járna a világ (bár ez az egész könyvsorozatra igaz). Ez a rész nem volt olyan monumentális, de tartalmazott sok-sok izgalmat, viszont itt pontosan emlékeztem mi is történik így, számomra már nem voltak meglepőek a pillanatok… első olvasásra azonban akadnak itt fordulatok bőven.

Ha már valaki idáig eljutott… akkor ajánlom, hogy ezt se hagyja ki!

S hogy mit, hoz a jövő? Azt hiszem sokszor fogok még Böszörményi Gyula könyvek újra és újra olvasni.

Értékelés: 5 csillag

A Barnum-rejtély (Ambrózy báró esetei 6.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1901. április 3-án hatalmas tömeg gyülekezik a Monarchia ékköveként emlegetett magyar székesfővárosban, Budapesten, a külső Kerepesi úton. A többezres csődületben inasoktól az arisztokratákig mindenféle rendű és rangú ember képviselteti magát. Reggel 6 óra 20 perckor aztán az izgalom a tetőfokára hág. A tömeg felmorajlik, a rendőrök sorfalat állva próbálják az izgága embereket hátrébb szorítani. A cinkotai vasútállomás különvágányára ekkor pöfög be az első hatalmas teherszerelvény, mely Budapestre hozza az amerikai „humbugkirály”, Barnum és Bailey kerekeken gördülő „városát”, a The Greatest Show on Eartht, vagyis A Föld legnagyobb cirkuszi látványosságát.

A tömegben ott van egy fiatal hölgy is, a Marosvásárhelyről származó Hangay Mili, a hírneves magánzó detektív, Ambrózy báró hitvese. És ahol ennyi ember verődik össze, ott bűnözők is akadnak szép számmal. A bűntettre pedig, mely sokkal hajmeresztőbb, mint a cirkusz bármely csodája, nem is kell sokáig várni. Szerencsére kéznél van a kor legkiválóbb „szoknyás detektívje”, Mili báróné, aki rögvest nyomozásba kezd.

Tessék betérni! Jó szórakozást, különleges izgalmakat!”

Vélemény:

A hosszúhétvége miatt elképesztően gyorsan tudtam haladni a könyvvel, ami igazából nem is lehet annyira meglepő, hiszen már észrevettem, hogy ha van időm arra, hogy Böszörményi könyveiben elmerüljek, akkor azzal napok alatt végzek (ha nem csak órák kérdése a dolog).

Ez a kaland már egy egészen különálló esetet dolgozott fel, és az előző után végre lett ideje Milinek és Richrádnak is kicsit szokni azt, hogy egy légtérben kell sok időt tölteniük, mint férj és feleség (már persze úgy, hogy végre a mi kedvenc bárónk is kikerült a kórházból), azonban jött is az újabb kaland. Gyógypedagógia történelmet tanulva kicsit másképp érzek a cirkusz ezen időszaka iránt (mármint a freak showk-kal kapcsolatban), de ahogy azt előre látni lehetett, az író ezt is gyönyörűen megfogta. Az idézet amit választottam talán éppen ennek köszönhető.

Mikor először olvastam, nem sok kapcsolódásom volt a cirkusz világához (khm… elég annyit elmondanom, hogy egy traumatikus gyermekkori esemény hatására sokáig rettegtem a cirkusztól és úgy, hozta a sors, hogy valahogy a mai napig sem sikerült eljutnom egybe sem), viszont időközben elolvastam a Vizet az elefántnak című könyvet is, ami bár később játszódott valahogy ezt is átírta picit a fejemben. A cirkusz a múltban biztosan (talán még ma is) egy igencsak zárt világ, amit a külső szemlélők alapvetően a fényűzéssel, a csillogással és a „varázslattal” azonosítanak. A bent tartózkodóknak azonban egy teljesen más életstílus, egy zárt világ, egy önállóan mozgó kis univerzum. Ez az életérzés is nagyon jó átjön a könyv lapjairól.

Ahogy a kaland is kellően izgalmas lett, és bár egyszer már olvastam, valahogy kiment a fejemből ki és mi is állt a háttérben, így szinte én is folyamatában fogtam fel az egész ügyet, bár azért mindig egy-két lépéssel előbbre jártam, mint a szereplőink.

Természetesen a többi után már ezt a könyvet is egyértelműen: AJÁNLOM!

Értékelés: 5 csillag

Szer’usz világ (Ambrózy báró esetei 5.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1901. márciusa. Ambrózy Richárd bárót meglőtték. A Rókus kórház magánkórtermében élet és halál közt lebegő hírneves budapesti magánzó detektív mellett fiatal hitvese, Hangay Mili őrködik egészen addig, míg egy nap rá nem ront a rendőrség, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa.

Ambrózy báró tehát „dögrováson”, a neje vizsgálati fogságban van, így látszólag senki sincs, aki a fiatal házaspárra zúduló, rémálomhoz hasonlatos cselszövés háttere után kutakodjék. Senki, csupán a kis Mück Mári, a cserfes tabáni zsebtolvajlányból lett „társaskodónő” és cseppet sem „komor” komorna, aki a maga szélütött módján kezd a nyomozásba, melynek során magával a véres kezű Pesztonkával, a századforduló Budapestjének legrettegettebb bűnözőjével találja szemben magát.

A rendkívül népszerű Ambrózy báró esetei című sorozat legújabb kötete bő humorral, meghökkentő fordulatokkal, számos valóban élt szereplővel és valós eseménnyel ízesített, kalandos időutazást kínál olvasóinak a korabeli Budapest legközepébe és főleg annak alvilágába.”

Vélemény:

Amire emlékeztem az újraolvasás előtt, hogy ez a kedvenc részem volt valamiért, de már nem igazán tudtam megmondani, ennek mi lehetett az oka. Olvasás közben, szinte azonnal nyilvánvalóvá vált.

Valahogy én már a korábbi részekben is azt szerettem, amikor Mili és a báró, a város mocskába és fertőjébe kénytelenek alámerülni a nyomozás érdekében. Na itt aztán nem volt ebből hiány, ráadásul az egészet Mári szemszögén keresztül lehetett végig követni, aki meg nem is hűlt el annyira a látottaktól, sokkal inkább lubickolt, egykori lakhelyében. De a cselekmény ennél jóval összetettebb.

Mivel Mári és Mili szemszögét és láthattuk (főképp előbbi) így két esetet is sikerült ebben a könyvben felgöngyölíteni, ugyanis Mili, hiába zárták be, ott sem tétlenkedett, és sikerült valaki másnak segítenie, hogy az a személy megszabaduljon a rá váró sorstól. A könyvvel szerintem nagyon jól lehet haladni, hiszen a báró és Mili szála nagyrészt sikeresen le lett zárva a korábbi részekben, így inkább egy új kalandnak ígérkezett a már megismert világban (de azért hozott még itt magával régi szálat is). Úgy érzem ez a rész kicsit kívül esik a többiből, pont Mári szemszöge miatt, de épp így adott is hozzá. Látható, hogy az író nagyszerűen játszott azzal, hogy ki milyen módon gondolkodik és hogyan beszél, így könnyű volt egymástól elkülöníteni a kettőt.

A sorozatból egyik legkedvesebb részem, így természetesen csak ajánlani tudom mind azoknak, akik az eddigiekkel is meg voltak elégedve.

Értékelés: 5 csillag

Fourth Wing (The Empyrean 1.): Rebecca Yarros

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„A húszéves Violet Sorrengail egész eddigi életében azt hitte, a történelem tanulmányozása lesz a feladata az Írnok Kvadránsban az imádott könyvek között.

Azonban az iskola vezénylő tábornoka – aki egyszemélyben a lány kőkemény anyja – megparancsolja, hogy Violetnek be kell lépnie a többszáz jelölt közé, akik Navarre elitjéhez, a sárkánylovasokhoz akarnak tartozni.

Ha mindenkinél kisebb és törékenyebb vagy, akkor csak egy hajszál választ el a haláltól… mondjuk azért, mert a sárkányok nem választanak ki „törékeny" embereket, hanem felperzselik őket.

Ráadásul, amikor kevesebb a kapcsolódni hajlandó sárkány, mint kadét, nem meglepő, hogy a többség szívesen végezne Violettel, hogy ezzel is növelje a saját esélyeit a sikerre. A többiek pedig azért ölnék meg, mert az anyja lánya; köztük van Xaden Riorson is, a Lovasok Kvadránsának leghatalmasabb és legkönyörtelenebb szárnyvezére is.

Violetnek minden ravaszságára szüksége lesz, hogy minden újabb napfelkelte életben találja. Közben az iskola falain túl dúló háború egyre gyilkosabb, a királyság védelmét szolgáló erődítmények sorban elesnek, és egyre többen halnak meg. A helyzeten tovább ront, hogy Violet gyanakodni kezd, hogy a vezetés rettenetes titkot rejteget.

Barátok, ellenségek, szeretők. A Basgiath Hadi Iskolában mindenkinek határozott tervei vannak, mert ha valaki egyszer bekerül, onnan csak két kiút van: lediplomázni vagy meghalni.”

Vélemény:

Ez a könyv már nagyon régóta incselkedett vele, a könyves boltok polcain, vagy az egyik barátnőm szekrényén (aki még szintén nem olvasta el), egyszer kölcsön is kértem tőle de 1 oldal után visszaadtam neki, mondván ilyen vaskos féltéglára, most nincs időm. Azán elolvastam a Fenevad hajnalát, valamint egy ismerősöm is jókat mondott a történetről, de ezen a ponton már biztos voltam benne, hogy nem fogom magyarul elolvasni. (Legyen elég annyi, hogy belenéztem, és ennyire „magyartalanul” fájdalmasan kiszenvedett mondatokat ritkán látok…)

A következő könyvtárlágotatásomon így velem jött az angol példány. Nem igazán tudom miért haladtam ezzel olyan lassan, de hetekig tartott mire végére értem, és ennek nem kifejezetten csak az angol nyelv lehetett az oka, bár határozottan közrejátszott benne az is, hogy ezt a katonai rendszert valahogy irtó nehezen sikerült átfordítanom az agyamban. Az első 200 oldal így nekem nagyon szenvedős lett. Violet karakterével úgy tudtam részben azonosulni, de a világgal, ahol él, egyáltalán nem. Egyrészt kiakasztott a rohadék anyja (munkámból adódóan sok olyan szülővel találkozom, aki akkor is olyanra akarja kényszeríteni a gyerekét, ami nem megy neki, ha ebbe adott gyerek belepusztul, vagy legalábbis egy életre elegendő pszichés sérülést szerez miatta), másrészt egy idő után Dain állandó „elintézem, hogy leléphess” hozzáállása is felhúzott hisz, ha már Violet három alkalommal elmondta neki, hogy ő bizony marad, akkor negyedikre nem kéne már megint erőltetni.

Na így jutottam el addig, hogy megjelentek benne a sárkányok is és végre fellélegeztem mert számomra a történet innentől kezdett el igazán szólni valamiről. Egyrészt nagyon tetszett benne az a szál amivel az írónő megdobta a kapcsolatot így Violet és Xaden között, másrészt imádtam benne a sárkányokat, kvázi ők lettek a kedvenc karaktereim.

Szóval a teljesség igénye nélkül jöjjön egy kisebb lista, és először a NEGATÍVUMOKKAL kezdeném:

- Dain, Violet és Xaden… egyszerűen csak nem! Annyiszor láthattuk már ezt a fajta szerelmi háromszög dinamikát könyvekben, hogy nekem ez ide egyáltalán nem hiányzott. Nincs bajom magával ezzel a trope-pal, de annyira tipikus „az egyik gyerekkori barátom jaj DEEE a másik” érzést keltett (Twilight, Hunger Games…)

- A biodíszlet mellékszereplők… mert hát ugye, az nem működik, hogy egy ilyen akadémián csak három ember létezik, igaz? A barát jól került be, ahogy az ellenfél is, és főleg Xaden haverjai közül rengeteg fantasztikus karaktert találtam, de rajtuk kívül csak név halmaz volt. Komolyan volt pillanat amikor Violet 5-6 emberrel beszélgetett és nem tudtam hova tenni azt aki éppen megszólal mert úgy éreztem akkor hallok róla életemben először.

- Ez az egész „majd mi kinyírjuk a gyengéket” mentalitás. Könyörgöm, ha háború van, akkor nem minden emberre szükség lenne? Ha más nem akkor őket küldik az első sorban élő pajzsnak, de nem itt sokan úgy érezték, hogy majd ők szépen kiszanálják azt akik szerintük nem illenek a csapatba.

De vannak azért POZITÍVUMOK is:

- XADEN, mert szerintem most először sikerült azt éreznem, hogy egy love interest megfogott engem egy regényben. (Mármint egy ilyen fajta regényben…)

- A sárkányok és a velük való kommunikáció nagyon jó volt.

- A bátorság arra, hogy igen itt bizony halhatnak meg karakterek.

Szóval alapvetően nem volt egy rossz könyv, de nem feltétlen a nyelv és az időhiány miatt nem tudtam vele haladni, úgy érzem. Számomra nem volt annyira letehetetlenül „HŰHA!” élmény, mint ahogy arról sokan már korábban írtak. Mellette legyen szólva, hogy vannak benne sárkányok, ami menő és egy egészen jó fantasy, de nekem most nem ért fel a hype-hoz.

Értékelés: 4,5 csillag

A Fenevad hajnala (Piszkos mágia 1.): Polina Hart

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy Névtelen lány, aki a szívével küzd.

Egy visszatérő álom, ami felébreszti a múltat és megváltoztatja a jövőt.

Elodie Yorros mindig is tudta, hogy a szolgaságnál többre hivatott. Taighduine lélektemetője megfoszthatta a nevétől, az emlékeitől és a szeretettől – de a reményt nem olthatta ki a szívében. Egyetlen cél vezérli: bejutni a híres Rhyfeli Hadi Akadémiára, ahol a Farkasföldi Birodalom katonáit képzik.

Elodie a járt út helyett tiltott ösvényre lép. Egy titokzatos hadnagy segítsége vajon elég lesz a túléléshez? Barátokra és ellenségekre talál, miközben beszippantja a farkaslovasok bátor és féktelen világa.

Egyre közelebb kerül önmaga megismeréséhez – de a veszély árnyékként követi. Mintha a halál istene figyelmeztetni akarná: sosem lett volna szabad a mágia közelébe férkőznie.

Vajon tisztában van vele, mire vállalkozott? Készen áll arra az életre, amit kezd megszeretni?

Egy történet, ahol a legszebb kötelékek is születhetnek fájdalomból.”

Vélemény:

Ez az a könyv, amit sem a vastagsága, sem a leírása miatt nem biztos, hogy a kezembe vettem volna (főleg, hogy nem is hallottam róla sokat), azonban úgy alakult, hogy elmentem egy könyv bemutatóra, ahol az írónő maga beszélt a regényről, és én akkor döntöttem el, hogy adok neki egy esélyt. Számomra mindig szimpatikus, amikor egy író szeretettel, tud beszélni az alkotásáról, de nincs elszállva magától, mert számomra az azt tükrözi, hogy ő valóban egy történetet akart elmesélni, ami a szívében volt, nem csak híres akar lenni.

Itt előre leszögezném, hogy sokan hozzák fel a Fourth Wing és a könyv közötti hasonlóságot (ezt az írónő sem tagadta), ám mivel számomra az a könyv még ismeretlen (jelen vélemény írásakor tartok az angol kiadás 100. oldalán), ezért nekem A Fenevad hajnala maga is egy újszerű élményt adott, és akkor is határoztam el, hogy ha a Fourth Wing is ilyen, akkor adnom kellene annak is egy esélyt.

A regényben farkasokról van szó, tehát én már ezzel is „meg lettem véve” kérem szépen, s bár az, hogy ezek a lényeg óriásiak, és szárnyuk van elsőre talán egy kicsit fura húzásnak tűnt, mintha épp a sárkányok pótlására kellett volna kitalálni valamit, de ahogy előre haladtam a történetben ez a furcsaság teljesen megszűnt létezni. Nekem a regényben nem kifejezetten a világ összetettsége volt az, ami magával ragadt, hiszen nem minden teljesen újszerű, viszont a karakterek annál inkább tettek érte.

Nem fogok nagyokat spoilerezni, ígérem, de ez a könyv elképesztően sokat szól a trauma feldolgozásokról és minden félreértés elkerülése végett: ezek a traumák nem abban csúcsosodnak ki, hogy „jaj engem mindenki csak bántott”. Sokkal komolyabb nagyon kemény, szinte lelkileg megviselő témák kerültek elő benne, már rögtön az elején és ez az, ami engem annyira megfogott.

Hiába hallottam már, hogy a történet mennyire meríthetett innen onnan, szerintem egy fantasztikus eleggyé vált a végére, amit kifejezetten élveztem olvasni, és ha nem egy tavaszi szünet előtte véghajrában (drága pedagógus élet) kap el, biztos pár nap alatt a végére is érek, mert amikor időm engedte akkor már nem tudtam letenni. A cselekmény lassan halad, de mivel itt inkább a világépítésen és a szereplők bemutatásán volt a fókusz, nem is éreztem a túlzott akciók hiányát, mert így több idő lett arra, hogy az ember elmélyedjen a karakterekben. Néha persze óhatatlanul éreztem, hogy egy „első könyv”-ről van szó, mert túl sok minden akart egyszerre történni, és emiatt néha Elodie is viselkedett inkoherensen, de messze nem olyan sokszor, hogy az kifejezetten zavaró legyen, csak úgy feltűnt.

A történet már most annyi kérdést vetett fel és annyi szálat indított el, hogy nagyon kíváncsi leszek a folytatásra, amit biztos el fogok majd olvasni, mert mint A Fenevad hajnala, mind pedig a Megmarva sikeresen kiszakított engem egy különleges olvasói válságból (abból  fajtából amikor nem vagyok hajlandó új könyveket a kezembe venni, csak a régieket olvasni újra és újra), és most ezeknek hála ismét ráébredtem mennyire szép is lehet új világokat, szereplőket és kalandokat megismerni. A Fenevad hajnalának pedig azt is köszönhetem, hogy újra megtanultam értékelni a könyveket és nem akarok „átszaladni” a cselekeményen.

Ajánlom azoknak akik szeretik a fantasyt, és szeretik a lélektani mélységbe hatoló karaktereket és életutakat.

Értékelés: 5 csillag

Megmarva (Bitten 1.): Kelley Armstrong

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.

Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron”

Vélemény:

Elsőként a sorozattal ismerkedtem meg, mert mindig is nagyon vonzottak a vérfarkas tematikájú történetek, azonban a könyv elolvasására igencsak nehezen vettem rá magam. Többször a kezeim közé került már a könyvtárban, de mindig és mindig visszaraktam a polcra, talán azért, mert féltem a rajta található „ROMANTIKUS” cimkétől.

Aztán egy könyvmoly képzős raktárvásáron megtaláltam (utolsó példányként) és úgy döntöttem velem kell jönnie, mert ez már több, mint sorsszerűnek tűnik.

Határozottan nem erre számítottam. Mivel a sorozatot már elég régen láttam, így nem mindenre emlékeztem (olvasás közben persze bevillant egy-két ismerős pillanat), épp ezért szinte olvastatta magát a könyv. Na persze kell hozzá egy kis képeség arra, hogy az ember át tudja fordítani a fejében a társadalomról alkotott képeit. Azt hittem nem fogom kedvelni Elenát, mert elsőre túl tökéletesnek tűnt, aztán persze kiderült, hogy cseppet sem az.

Ami szerintem a leginkább megfogott a történetben, hogy olyan vérfarkas világot mutatott be, ami túlságosan ritka számomra, ez nem egy ezerszer látott tini románc volt, emberekkel akik néha nagy bolyhos élőlényekké tudnak változni, hanem egy teljesen kívülálló csoport, saját morálokkal és szabályokkal, amiket feltűnés nélkül próbálnak az emberi életükbe integrálni. Még a korcsok is kifejezetten érdekesek lettek számomra, de a cselekmény mindenképp. Sokszor kellő képen véres lett és elborult ahhoz, hogy nagyon tudjam élvezni, mert végre valami újat adott, így azon az apróságon is képes voltam felülemelkedni, hogy már megint egy főhősnőt kaptunk, aki „különleges”. A karakterek nem csak lógtak a levegőben, mindenkiről meg lehetett tudni valamit, ami indokolta vagy éppen ellent mondott a viselkedéseiknek. Aztán amikor becsuktam a könyvet egy ideig keresnem kellett önmagam, mert még szívesen elkóricáltam volna ebben a világban (tudom angolul van több része is, de a leírások alapján az már sokkal „tipikusabban” urban fantasy, én meg itt pont azt szerettem nagyon, hogy csak farkasok voltak).

Kifejezetten érdekelt volna még több dolog Marstenről vagy azokról a dolgokról, amiket korábban Santos csinált és Elena itt-ott épp csak utalt rá a gondolataiban, de egynek ez is nagyon nagyon jó volt. Azt vettem észre magamon, hogy csak hagyom hátra a cimkéket mert újabb és újabb megjelölésre váró jelenetre bukkantam.

És bármennyire furcsának is találtam elsőre Elena és Clay se veled se nélküled kapcsolatát, úgy nyert az egész egy csodálatosan összetett értelmet számomra, ahogy egyre előrébb haladtam a történetben. Ritkaság számba megy nálam, amikor még a romantikus szálat is élvezni tudom, szóval újabb pozitívum. 

Ajánlani azoknak tudom, akik ez urban fantasyban nem a csillogást, hanem a mocskot és sötétséget keresik, és akiket érdeklik a dolgok mögött megbújó pszichológiai vonulatok is

Értékelés: 5 csillag

Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak.

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el.

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.”

Vélemény:

Tudtam, hogy amikor elsőre olvastam akkor is elképesztően imádtam ezt a részt (mondjuk szerintem nincs olyan könyv ebben a sorozatban, amely ne ezeket az érzéseket keltette volna bennem), ám azt is ki kell jelentenem róla, hogy ez a leg thrilleresebb.

Nagyon-nagyon sötét pillanatok vannak benne, mind a korszak bemutatásában, mind az ügy összetettségét tekintve. Bár ennek nagyrészét azt hiszem anno is éreztem, de most fogtam fel igazán mind azt a pszichológiai megterhelést, amit ebben a részben a bárónak és Milinek ki kellett állnia. Mert hát ki, hogyan élné meg azt, ha egy pszichopata mocskolná be a legszebb álmát? Mili végre hozzámehet a báróhoz azonban kapcsolatukat nem a mély érzelmek lökték ebbe az irányba, hanem egy manipulatív szörnyeteg, aki a bosszúja miatt akár még ölni is képes.

Ebben a részben Mili nagyon megkomolyodott. Persze már korábban is láttuk őt ilyen szerepben, azonban most nem engedhette meg magának azt, hogy meggondolatlanul a veszély karjába ugorjon, mert túl sokak élete múlott azon mennyire jól képes játszani ezt a játékot. A történet egyik gerincét azonban mindenképpen Richárd múltjának darabkái tették ki, mert ebben a részben bizony elég sokat kaptunk a mi drága bárónk életének régebbi pillanataiból. Egészen az önpusztító gyásztól a pusztítót szerelemig.

Szerintem a történet nagyon jól adagolta az információkat, mert épp olyan apró tudásmorzsákat szórt az olvasó elé, hogy Milivel szinte egyszerre jutunk el a felismerésig, hogy ki is áll az események mögött, de ettől nem éreztem úgy, hogy a könyvben ne lett volna meg a csavar. Inkább csak örültem annak, hogy a nyomozó szerepében tündökölhetek. A téboly szócska pedig nem csak feltétlen az események őrült mivoltára utal vagy arra, hogy szinte minden pillanatban történet halami váratlan fordulat. Hanem sok-sok rémisztően tébolyult, őrült szereplőre is.

Tudom, ha valaki már az előző részeket is olvasta akkor biztos nem ott akarja őket abbahagyni, de csak ajánlani, ajánlani, AJÁNLANI tudom ezt a részt is!

Értékelés: 5 csillag

Le Gourmet – A hatalom íze: Bihary Péter

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ebbe a történetbe még én is beleborzongtam. Melegen ajánlom. Vagy dermesztően hidegen?!” – Ganxta Döglégy Zolee

Bon appetit!

Olivier Blanchard, sármos pszichopata francia hobbiséf, aki a legnevesebb párizsi mestereknél tanult, és fiatalon megjárta az idegenlégiót. Imád gyilkolni és főzni. Maga se gondolta volna, de sikerült a két szenvedélyét egy igazán jövedelmező vállalkozássá fejlesztenie. Hiszen talált egy piaci rést, amely rettentően gazdaggá, szinte érinthetetlenné teszi.

Egy bűnözőkből álló csoport szállítja neki az „alapanyagot”, de beteg ösztöneinek engedelmeskedve időnként maga is „vadászni” indul. A hiper-gazdagokból álló vendégköre által leadott rendelések alapján állítja össze a fogásokat. A világ minden tájáról érkeznek hozzá, hogy elfogyaszthassák a valaha volt legdrágább és legvérfagyasztóbb vacsorájukat.

Daniel Gaal magyar származású torontói rendőr az Interpol párizsi irodájának nemzetközi bűnszervezetekkel foglalkozó ügyosztályán dolgozik. És van egy titkos képessége, amely a nyomozásait még eredményesebbé teszi. Dan ugyanis Látó.

Őt állítják Blanchard ügyére. Ahol olyan dolgokat lát és érzékel, amelyeket még eddig soha, és soha többé nem is akar.

Ezekben a körökben a pénz az isten, és szinte semmi sem szabhat gátat az elfajult korcs vágyaknak. Itt egy óriási jacht vagy egy magángép csupán aprópénz. Az igazi hatalom az, ha mások élete a te kezedben van, és az az igazi öröm, ha a törvények felett állsz.

Bihary Péter misztikus thrillere egy pénztől csillogó, de vérrel áztatott világba invitál minket.

„A menü titkos. Az étel emberi. A hatalom édesebb, ha vér ízesíti. Egy misztikus thriller, amitől kihűl a vacsorád.” – John Cure író”

Vélemény:

Amikor először megláttam a könyv történetének leírását arra gondoltam, hogy engem ez nagyon érdekel. Tudom egy kicsit őrült gondolat, de valahogy sok száz true crime, és nyomozós sorozat után azt éreztem, hogy nem fog tudni annyira erősen ütni.

Hát tévedtem!

A leírások szó szerint annyira erősen adták át az eseményeket, hogy még én is elborzadtam, bár szerintem sokak számára nem jelenthet meglepetést, hogy a felsőbb tízezer tagjai mennyire őrült dolgokra képesek. Mégis, ha valaki annyira képekben látja a történeteket, mint én akkor elég kemény lehet látni bizonyos pillanatokat elképzelni, szinte látni maga előtt.

A történet eleinte kicsit nekem nehezen indult be és azt hiszem ezért is kell levonnom egy fél csillagot, mert túl sok volt az egybefüggő leírás, ami így önmagában nem is gond, de igazából csak a karakterek múltjártól tudtunk meg dolgokat, amiket akár történetbe ágyazottan is lehetett volna „mutasd ne mondd” alapon kapni. Így az eleje nekem kicsit inkább egy fiktív életrajzzá sikeredett, mind a két karakterünkre nézve, bár a gonosztevőnk legalább érdekelt engem. Az íróhoz méltóan most is sokat kaptunk a pasis beszédekből, amik nem viszik előre a történetet, a karaktereket nem mélyítették, de kicsit több tesztoszteront adtak a soroknak.

A cselekmény azonban izgalmas volt és örültem annak, hogy az első áldozat esetén nem értünk el happy endet, mert így még sötétebb és még komorabb hangulatot sikerült megteremteni. Az eleje után felpörögtek az események és innen már kifejezetten olvasmányossá vált, filmként láttam magam előtt az egész, mint ahogy arra korábban utaltam is.

Ajánlom azoknak, akiket nem vágnak földhöz a gyomorforgató jelenetek és kíváncsiak az emberi pszichológiára, mert ez inkább egyfajta karakterrajz lesz, nem egy körömrágós krimi, hiszen már az első pillanatoktól kezdve tudjuk ki az elkövető.

Értékelés: 4,5 csillag