Rabmadár: Ann Nette

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Tíz év raboskodás egy kegyetlen hódító börtönében. Tíz év folyamatos megaláztatás, kínzás és erőszak. Tíz év reménykedés a gyors halálban.

Shelline, Verya legyőzött királyának lánya azonban nem törik meg, és amikor váratlanul felbukkan a szabadulás lehetősége, minden rendelkezésére álló eszközzel harcol az életben maradásért.

Ám a sors és a politika nem hagyja, hogy névtelenül, a tömegben elrejtőzve élje életét. Kénytelen szövetségre lépni a szomszédos királyság trónörökösével, aki sárkánylovasként koalíciót próbál kovácsolni a Veryát meghódító keleti hordák kiűzésére, és semmitől sem riad vissza a célja elérése érdekében, még ha ez egy vonakodó szövetséges elárulását jelenti is…

Shelline választás elé kerül: a szívét kövesse, vagy rendelje alá a saját boldogságát a magasabb rendű cél elérésének?

Ann Nette bemutatkozó regénye nyers, szókimondó, egyben sodró lendületű és érzelemdús fantasy egy eleven, lüktető világba”

Vélemény:

Amikor hallottam, hogy ez a történet mennyire durva, akkor bennem csak az a gondolat fogalmazódott meg újra és újra, hogy „IGEN, ezt akkor el kell olvasnom!”. Olyan szinten, hogy alig bírtam kivárni, hogy végre ez kerüljön sorra… talán ez lehetett a legnagyobb problémám vele.

Túlságosan nagyok voltak az elvárásaim.

Alapvetően a világ tényleg kemény és a sztori elképesztően erősen indít (bár szerintem pont elsőkönyves hibaként túlságosan sok oldal megy el arra főleg az elején, hogy elmesélje a karakter „mi történt eddig”) de amikor már elérkezett az a bizonyos három nap, akkor azt mondtam, hogy végre itt van valami, ami durvább, mint az eddigiek és…

És akkor egyszer csak vége lett.

Majd a történet egy számomra eléggé (manapság tipikus) romantasyba csapott át. Már sárkányok, akik gondolatban kommunikálnak a lovassal, meg herceg, meg bál… és akkor hirtelen a főszereplő nő, aki tíz éven keresztül szenvedett, már azon prolémázik, hogy neki táncolnia kell. Úgy érzem a regényben nem jutott elég idő esetlegesen a PTSD bemutatására, feldolgozására. És emiatt kicsit utólag is azt éreztem, hogy az eleje mégsem lett annyira sötét és kemény, mint amit vártam tőle. Egyedi lett? Persze! Alapvetően ritkán látni ilyen kemény felütést, de aztán számomra egészen olyan lett, mintha a történet úgy három részre osztható lenne. Volt az eleje, ami kemény és sötét majd jött egy tipikus középrész, aztán a lezárás, ami kifejezetten az első részlet hangulatában telt.

A mellékszereplők kifejezetten csak azért voltak benne, hogy legyen, aki cselekszik és viszi a történetet, de 1-2 kivételével még személyiséget sem tudnék rájuk aggatni. Ez mondjuk mind olyan dolog, ami idővel az író stílusával együtt alakulni fog. Rájön arra mi működik egy történetben, és mi nem.

A világ sötét volt a sztori meglehetősen érdekes (az én őrült elmém, hogy imádtam Dracar szemszögét olvasni), azonban akadtak benne pillanatok, amik szerintem még megérdemeltek volna egy kis kidolgozást ahhoz, hogy még egyedibb, feledhetetlenebb pillanatok szülessenek benne.

Amúgy ajánlom a könyvet, mert ritkán fut bele ilyen menőn sötét dark-romantasyba az ember, főleg magyar író által.

Értékelés: 4 csillag

Layers of Struggle – A küzdelem mélységei (Chronicles of Sealed Powers 1.): Sara Stekler

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Thalia szolgál, tűr, túlél. A Gil’mellin Birodalomban a hibridek nyakörvvel élnek: a mágia csak emlék, a szabadság tiltott szó számukra. A rendet a király kegyetlen katonái, a káoszűzők biztosítják. A szökés az egyetlen megoldás, de Thalia tudja, hogy a veszélyes vállalkozás nemcsak a saját, hanem a szerettei életébe is kerülhet. Ráadásul a legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy ebben egy káoszűző segítségére szorul, aki meg akarta ölni. Most mégis egymásra utalva kell harcolniuk… és a gyűlölet lassan valami egészen mássá formálódik.

Khion koronahercegként nőtt fel – most mégsem ő a trón várományosa. Hiába küzd a király elismeréséért és a mágiája ébredéséért, a reményeit porrá zúzták. Választania kell: marad a palota árnyékában, vagy hátrahagyja apja állandó rosszallását, hogy megtalálja azt, aki elvette tőle az uralkodás lehetőségét.

Khion nem pont így képzelte a jövőt. Thalia nem pont így képzelte a szövetségeseket. De talán pontosan ezen az úton kell végigmenniük, hogy elérjék, amire mindennél jobban vágynak.”

Vélemény:

Egyáltalán nem terveztem a könyvet elolvasni, és bár a borító sejtet valami sötétebb hangulatot, de valahogy nem azt a történetet vártam tőle, amit végül kaptam. Aztán egy barátnőm mesélt róla és úgy határoztam, hogy adni szeretnék neki egy esélyt.

Lelövöm a poént: Nagyon jól tettem!

A világ, ahol a történet játszódik tényleg nagyon kegyetlen, kemény és tele van veszélyekkel, amiket Thalia szemszögén keresztül nagyon szépen láthattunk is. Örülök, hogy nem volt benne finomkodás, hogy a sötét pillanatok alatt tényleg én is éreztem azt a veszélyt, amiben ő lehetett abban a pillanatban. Szerintem a cselekmény a rabszolgaságot is nagyon jól bemutatta és ami nekem nagyon fontos a párbeszédeket sosem éreztem túl erőltetettnek. Gyakori hiba könyveknél, hogy a komikus karakter oda nem illő pillanatokban poénkodik de szerintem itt minden a helyén volt. És bár volt benne szerelmi szál, nem annak megbeszélése tette ki a karakterek mindennapjait.

Khion szemszöge először elképesztően meglepett mert azt hittem, hogy majd elsőre átjön, hogy ő lesz itt a jó fiú, akit kedvelni kell, viszont elég összetettre sikerült ő is ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Néhány pillanatnál még azon is elgondolkodtam, hogy milyen menő antihős válna belőle. Sőt még akár azon is elgondolkodtam milyen lehetne antagonistaként.

A történetben volt pár húzás, ami elképesztően meglepett és már csak azért is kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy tudjam mi lesz itt a későbbiekben, és igen ki merem jelenteni, hogy végre van egy történet, amiben érdekel kivel is jön össze a végén a főszereplő (már van egy nagy kedvencem).

Ajánlom azoknak, akiket érdekel egy sötét de ettől független elképesztően kalandos fantasy amibe a romantika szépen belesimul és nem felrúgja azt.

Értékelés: 5 csillag

Empire of the Vampire – Vámpírbirodalom (Vámpírbirodalom 1.): Jay Kristoff

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.

Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.

Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:

A Szent Grál.

A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.

Fedezd fel a mélységeit!”

Vélemény:

Egy nagyon jó barátnőm adta kölcsön a könyvet, azért, mert ő imádta, és kíváncsi volt a véleményemre. Annyira sokat mesélt róla, és olyan hévvel, hogy éreztem, hogy talán én is valami ilyet keresek, főleg, amikor mostanában már minden könyvet, amit olvasott ehhez kezdett mérni. Aztán elkezdtem olvasni, és…

Én sajnos nem éltem meg ugyanazt az extázist.

Szeretném jól zárni majd a véleményem szóval inkább a (számomra!) negatív dolgokkal kezdem és onnan megyek majd a pozitív lezárás felé.

Már ott kezdett elvérezni (vámpíros könyv esetén ez vicces) a dolog, hogy nem szeretek csatákról és harcjelentekről olvasni, és mivel ennek a könyvnek nagy részét ezek tették ki, így ott már egy kicsit nyögvenyelősen mentek számomra az események, de még ez lett volna a legkisebb gond. Hisz nem egy olyan könyvet vagy sorozatot olvastam már ahol voltak egész erősen leírt harcok és csaták. A legnagyobb problémát számomra a karakterek jelentették. Az egy dolog, hogy mindenki szürkének lett ábrázolva (értsd senki nem jó vagy rossz, kivéve talán a főellenség, aki természeténél fogva is gonosz… mert hát khm… ilyen a természete), hogy nekem mindenki valahol üres maradt. Nincs ellenemre a káromkodás a könyvekben és a filmekben (A Nagy pénzrablásban pl sosem zavart mondjuk Denver stílusa, hogy hozzak valami példát), de itt a káromkodások annyira ocsmányra sikerültek, hogy mindig fintorogni támadt kedvem amikor megláttam egy-egyet a könyv lapjain. Egy idő után már kvázi treníroznom kellett magam arra, hogy amikor feltűnt egy cifrább kijelentés, akkor ne akarjak sorokat átugrani olvasás közben, és ez nagyon sokat elvett az élményemből.

Nagyjából a könyv első százötven oldala után jelentettem ki, hogy nekem ez a regény túlságosan tesztoszteron szagú, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Pedig nincs bajom az utazós, kalandos regényekkel (Szerettem a Trónok harcát), nincs bajom az összeverbuvált csapatokkal, akik egy célért küzdenek (Egyik kedvenc duológiám A Hat varjú), és a kiképzős regényekkel is egészen jól elvagyok, itt azonban a karakterek annyira kinyírták nekem a hangulatot, hogy sok cselekményszálat élvezhetetlenné tettek. Volt például egy figura, aki már az első megjelenésétől annyira unszimpatikus volt számomra, hogy amikor a halála előtt kiderült róla egy nagy csavar, már igazából nem is érdekelt mit csinált, én ennek tudta nélkül is pezsgőt bontottam volna, hogy végre megdöglött.

Ami még negatív volt számomra az a sok francia név, de ez már legyen az én problémám, hogy 1-2 karaktert leszámítva senkinek a nevét sem tudtam hogyan kell jól ejteni, így a fejemben válogatott hülyeségek maradtak meg. Aztán ott van az az apró tény, hogy egy csavar sem lepett meg igazán. Vagy azért, mert ennyire nem érdekelt a karakterek sorsa, vagy azért, mert nagyon kiszámítható volt (vagy a képek miatt, vagy azért, mert az egész olyan hatást keltett számomra, mint egy anime és ha valaki elég animét látott, akkor ezeket a „fordulatokat” már mérföldekről kiszagolja).

Viszont, hogy érthető legyen miért is nem húzom le teljesen ezt a regényt, jöjjenek a pozitív pillanatok.

Egyrészt az utolsó 100 oldal, ahol végre valahára megérkezett a könyvbe az a lélek, amit előtte körülbelül 650 oldalon keresztül mellőznöm kellett, és végre tudtak érzi lényként viselkedni karakter és nem buldózerekként. Aztán ott van pozitívumnak a világ, ahol az események játszódnak és amiből szívesebben láttam volna még többet, mert bevallom a vámpírok viselkedése sokkal jobban érdekelt volna, mint Gabriel századik káromkodása. De ezek épp csak mutatóba kerültek bele, amit hatalmas kihagyott ziccernek érzek. Ha ezeket jobban bemutatja talán egy még sötétebb sztorit kapunk, de az biztos, hogy engem jobban érdekelt volna.

A könyv végére pedig meglepő módon három kedvencet is sikerült avatnom, amit az elején szinte el sem tudtam képzelni, így szerencsére ez is megtörtént. A könyv amúgy nagyon szépen építkezik, kifejezetten jót tett neki ez az elmesélős beszélgetés forma, és az is, hogy nem egy lineáris cselekményhalmazt láttunk magunk előtt, mármint jobbára. Érzem a könyv értékeit és pontosan tudom, hogy a mai világban ahol már meg lehet fulladni a sok romantasy között miért istenítik olyan sokan ezt a regényt, de számomra most ez csak egy közepesnél kicsivel jobb olvasásiélmény volt sajnos.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a nagyon kemény történeteket, nem akasztja ki őket az, hogy mindenki macsó vagy femme fatale, de közben érdekli őket egy kifejezetten erős vámpírtörténet.

(Eredetileg 3,5 csillagban gondolkodtam, de az utolsó 100 oldal megmentette számomra az olvasást.)

Értékelés: 4 csillag

A hiányzók (Lottie Parker 1.): Patricia Gibney

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Lélegzetelállító nyomozós thriller – hihetetlen fordulattal

Mikor a helyi katedrálisban egy nő holttestét találják, majd néhány órával később egy férfiét, amint a saját udvarának fájáról lóg, Lottie Parker nyomozót hívják az ügyhöz. Mindkét áldozat combján elmosódott, de határozottan hasonló tetoválást találnak. Nyilvánvaló, hogy a két áldozat közt van kapcsolat. De mi?

A nyomok a Szent Angélába, egy régi gyermekotthonba vezetnek, mely intézethez Lottie múltja is kapcsolódik. Az eset hirtelen személyessé válik…

Úgy tűnik, hogy a gyilkosságok egy több évtizedes, megfejtetlen bűntényhez kapcsolódnak. Két kamaszfiú is eltűnik. Lottie-nak meg kell találnia a gyilkost, mielőtt az újra lecsaphatna, de hogy tehetné, ha ezzel a saját gyermekeit is veszélybe sodorja?

A gyilkosnak meglehetősen torz véleménye van az igazságszolgáltatásról…”

Vélemény:

Régóta szemeztem már a sorozattal és amikor láttam, hogy elérhető hangoskönyvként, akkor úgy döntöttem Kardos Júlia után ideje Lottie Parkert is megismernem. Talán azért, mert a Balatoni krimik olyan nagy hatással voltak rám, ez a történet egy picit lassan indult be. Eleinte nem igazán tudtam belerázódni a cselekménybe, és néha Lottie is olyan módon viselkedett, amit nem igazán tudtam elnézni egy háromgyerekes nyomozónak, de valahogy elkezdtem megszeretni. Na nem Lottie-t hanem a történetet, ami ebben a regényben bemutatásra került.

Nagy rajongója vagyok Írországnak, így az, hogy kicsit ebben a világban „járhattam” nagyon tetszett. A nyomozás pedig bár kifejezetten érdekesen indult egy olyan irányba ment, ami már lassan kezd egy kicsit tipikusnak tűnni számomra a krimiknél. Azt hiszem a regényben az írónő úgy kicsit már agyonhasznált témához nyúlt, ettől független főleg a vége felé már nem bírtam kikapcsolni és muszáj voltam végighallgatni az egészet, mert megölt az izgalom.

A történet szépen ötvözte a nyomozónő magánéletét és a szakmaiságát, egyedül talán azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy ismét egy olyan rendőrfőnököt láthattam megjelenni, aki klisésen „ne nyomozz már XY után” dolgokkal dobálózott, még akkor sem, ha erre a nyomozóinak alapos indoka van. Kicsit már unom ezeket a figurákat, remélem azért nem annyira korrupt meg lefizethető minden rendőrfőnök, mint ahogy ezek a krimik sejtetni vélik.

Számomra a regény kiemelkedő pontjai a múltban játszódó jelenetek voltak, ahol az áldozatok gyerekkorába kaphattunk belátást, mert ezektől a hideg futkosott a hátamon, olyan zseniálisan sikerültek, megteremtve a kemény és sötét atmoszférát. Azt hiszem ezeknek a jeleneteknek köszönhető, hogy a regény a végére egészen bejött, és szerintem a közeljövőben mindenképp folytatni is fogom.

Ajánlom azoknak akik szeretik a krimi műfajt, nem igénylik bele a romantikus szálat, és nem tántorítja el őket, hogy a főszereplő egy kicsit megtört.

Értékelés: 5 csillag

The Wicked King – A gonosz király (A levegő népe 2.): Holly Black

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A New York Times bestseller The Cruel Prince – A kegyetlen herceg varázslattal és vérszomjjal teli folytatása.

Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.

Az első lecke az, hogy erősödj meg.

Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.

Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.

Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.”

Vélemény:

Azt hiszem ez volt az a sorozat, aminek a reklámja nagyon félrevitt engem, így amikor először olvastam az első részt, nem hagyott bennem mély nyomot, de úgy döntöttem adok neki még egy esélyt és milyen jól tettem!

Második olvasásra már a Kegyetlen herceg is nagyon bejött, ez a rész pedig kifejezetten kedvencemmé vált, mert élek és halok a királydrámákért, Jude és Cardan kapcsolata és dinamikája pedig egyszerűen lenyűgöző és fantasztikus. Számomra mindig az viszi el a hátán a történeteket ha a karaktereket nagyon tudom szeretni vagy utálni, mert annyira egyediek és jól megalkotottak, itt pedig ehhez minden adott volt.

Amit az első részben problémának ítéltem meg (a tempót), azt most itt utólag hálával fogadom, mert annak a gyorsaságnak köszönhetően ebben a részben olyan dolgokat láthattunk, amik általában egy történet lezárása után esedékesek, amiket az írók már nem szoktak megírni. Egyszerűen azt éreztem, hogy mindenkiért izgulok egy kicsit, hogy itt minden apró döntésnek is beláthatatlan következményei lesznek, és a cselekményt nem az író lökdösi erőszakkal egyik pontból a másikba, hanem valóban kapcsolat van a szereplők döntéseivel.

Ódákat tudnék zengeni erről a könyvről. Talán utoljára a Hat varjú vagy a Vágymágusok kapcsán éreztem ezt. Bár a könyv vörös pöttyös, ez ne tévesszen meg senkit, mert ha az ember csak kicsikét is bizonyos pillanatok mögé lát, akkor észrevehető, hogy mennyire sötét események és pillanatok is történnek itt.

Ajánlom azoknak akik szerették az első részt is, de szerintem mindenki adhat neki egy esélyt, azt azonban előre leszögezem hogy ne egy romantasyt várjanak tőle. Szerintem attól kifejezetten erősebb. 

Értékelés: 5 csillag

Haragos Balaton (Véres Balaton 2.): Zajácz D. Zoltán

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Két keletnémet lány a Balatonra utazik autóstoppal 1980 nyarán. Balatonfüreden megismerkednek egy magyar egyetemistákból álló társasággal, akik meghívják őket a fővárosba. Így aztán autóstoppal Budapestre indulnak újdonsült barátaikhoz, ám sohasem érkeznek meg…

Három évvel korábban egy csepeli gimnazista lány Zuglóba indul a barátnőjéhez, hogy együtt készüljenek fel egy másnapi dolgozatra. A Boráros téri HÉV-megállóban látják utoljára, aztán feltehetően beszáll egy autóba, és nyoma vész.

Vajon ugyanaz az ember rabolta el őket? És ha igen, miért? Egyáltalán: mi lett velük? Életben vannak még?

A nyomozást vezető Adorján Máté főhadnagynak ezekre a kérdésekre kell megtalálnia a választ. Ebben most is segíti a kedvese, a szépséges pszichiáter, Lendvay Laura, aki a rendelkezésre álló adatok alapján igyekszik megrajzolni az elkövető (vagy elkövetők) bűnügyi profilját.

A végkifejlet azonban mindannyiukat meglepi…”

Vélemény:

A véleményem előtt meg kell jegyezni, hogy nem ma olvastam már az első részt, viszont az emlékeim arról a könyvről igencsak szépek. Valahogy az az emlékem, hogy végig tudtam kapcsolódni a szereplőkkel és izgalmas is volt az ügy felgöngyölítése.

Nem mondom, hogy nagyot csalódtam ebben a részben, de az előző után valahogy nem ebben reménykedtem. Nekem valahogy ez a történet most nem állt össze annyira. Alapvetően nem vagyok a híve annak, hogy a krimibe minden áron romantikus szálakat kell beleerőltetni, így valahogy nem hatott meg, hogy a rendőrségen kire és milyen módon talált rá a szerelem ebben a részben, miközben bocsánat, hogy ezt írom, de az ügy igazából megoldotta saját magát.

Két eset felgöngyölítése is megtörtént itt, és valahogy egyik esetben sem a kifogástalan nyomozói munka eredménye volt a megoldás, amit én egy krimi történetben azért picit megúszósnak érzek. Most ezt spoiler nélkül nehéz lenne elmondani, így nem is megyek bele mélyebben. Viszont én például alapvetően azt szeretem egy krimiben, ha végignézhetjük a nyomozás folyamatát és a végkifejlet minket is meglep és nem érzem rögtön egy-egy gyanúsítottról, hogy ez most vakvágány lesz-e vagy valóban megtalálták a gyilkost. A másik, ami kicsit elgondolkodtatott közben, hogy miért vannak benne azok a töltelék szereplők és jelentsorok amig így végül magyarázatot nyertek az egyik gyilkosság kapcsán, de emiatt meg végig azt éreztem, hogy fogadni mernék arra, hogy itt valami sántít szóval a nagy csavar ennél is elmaradt.

A természetfeletti résznél én vártam egy nem természetfeletti magyarázatot, mert így ez is kicsit lógva maradt..

Az utolsó pár fejezetért ahol végre ismét megjelent a pszichológiai játék azért tetszett, meg nem is akarnám lehúzni annyira, mert végül is olvastatta magát a regény, de nekem az első részhez nem ért fel.

Értékelés: 4 csillag

The Winner's Curse – A nyertes átka (A nyertes trilógia 1.): Marie Rutkoski

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Megfizethetsz-e a szerelemért?

Amikor a 17 éves Kestrel egy rabszolgapiacon megvásárolja a herrani Arint, aligha sejti, hogy élete gyökeres fordulatot vesz. A valoriai birodalom ellen lázadást előkészítő Arin sem tervezi, hogy beleszeret a hazája leigázásáért felelős tábornok lányába. A herrani felkelés egy időre szerepcserére kényszeríti őket. Kestrel megmenti ugyan Arin életét, de cselekedete lehetetlenné teszi, hogy valaha is egymáséi lehessenek. Hűség, sötét titkok, párbajok, felborult értékrendek… Mi mindenért kell fizetni?

Kinek az élete ér többet?”

Vélemény:

A fejembe vettem, hogy meg fogom szerezni a „Disztópiarajongó” kitüntetést molyon, ehhez pedig elkezdtem ezzel a címkével ellátott könyveket keresni, így bukkantam rá erre a sorozatra is. Na abba most nem mennék bele, hogy mennyire nem értem, hogy ez mégis mitől „disztópia” de legalább +1 olvasási élményem van.

A leírásban talán a „rabszolgapiac” szó volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésem. Olvasás közben azonban rá kellett ébrednem, hogy nem véletlen került a könyvtárban a „tini” szekcióba. Bár a világ érdekesnek tűnt, messze nem sikerült elég dolgot megtudni belőle ahhoz, hogy a világépítést kiemelhessem és sajnos a szereplőink sem jutottak túl a tipikusan előforduló karakterjegyeken. A románc meg valahogy nekem nagyon elkapkodott lett, DE…

Mind ezektől független nem mondanám azt, hogy nem tetszett a történet, sőt kifejezetten élveztem, mert amúgy az alapgondolat számomra érdekes volt. Főleg kifejezetten onnantól kezdve, amikor is fordult a kocka, és a szerepek felcserélődtek. Itt akadtak olyan pillanatok, amik lelkileg jobban megérintettek, meg elgondolkodtattak. És valahogy már a karakterek is kicsit közelebb kerültek hozzám. Talán az egyetlen számomra negatívabb dolog itt is az volt, hogy a könyv nem mert még sötétebb lenni, mert nem tudta nélkülözni ezt a tinis, ifjúsági hangvételt (valahol mélyen reménykedem, hogy egyszer találok egy olyan könyvet, ami kellően sötét lesz, de nem csap át az egész 98% erotika, 2% történetbe…)

Ajánlom azoknak akik szeretik az ilyen kalandosabb regényeket, de inkább egy könnyed kis kikapcsolódásra vágynak, és nem körömrágós izgalomra.

Értékelés: 4,5 csillag

Ne félts (Ne érints 3.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy napon majd…

Egy napon majd szabad lehetek

Már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.”

Vélemény:

Azt hittem a 2. rész volt egy lejtmenet és innen majd már határ csak a csillagos ég lesz, de sajnos megint csalódnom kellett. Amilyen menőn elindultunk, annyira egysíkúvá vált a későbbiekben a cselekmény.

Szerintem ez a rész nagyban Adam és Juliette szakításáról szólt, meg arról, hogy Warner bizonygatja, hogy ő nem rosszfiú vagyis azt bizonygatja, hogy de ő az, de közben mégis szeressék már (majd elmesél olyan dolgokat, amik még az első részben látott badass pillanatait is semmissé teszik). Ez szerintem nem volt egy teljesen jó írói húzás, de az biztos, hogy egy tökéletesre szabott biztonsági játék kerekedett ki belőle, mert így hivatalosan mégsem a „rosszfiúé” lesz a nő. Mondjuk így nem is lehet teljes mértékig átélt karakterfejlődést érezni nála sem, hiszen kiderül, hogy amit eddig láttunk az sem teljesen úgy volt (és csak ennyire merek belemenni SPOILER mentesen).

A szereplők gyakran újra és újra ugyanazokat a köröket futották, néha a beszélgetéseik teljesen összeszedetlenek lettek, mintha óvodások tárgyalnának dolgokat egymás között. Főleg Juliette szempontjából volt ez érezhető, ami még érthető is lenne akkor, ha néha meg nem úgy reagálna a dolgokra, ahogy azt tipikusan bárki más is tenné. Hiszen rendben sokáig volt egyedül emiatt van néhány szociális furcsasága, de akkor ez jelenjen már meg az élet minden területén is és nem csak ott, hogy 1-2 emberrel néha nem jól fejezi ki magát.

Amúgy azt nem mondom, hogy a könyv rossz lett volna, szóval erre sem tudok kevesebb csillagot adni, mint az előző részre, de még mindig nem értem a mögötte álló „hájpot”. 2011-ben amikor az első rész eredetileg megjelent, akkor nagyon felkapott volt a disztópiába ágyazott „egy darab tinilány megmenti a világot” trope, és mivel akkor elég sok könyvet olvastam én is, így nekem ez is nagyjából tizenkettő egy tucat lett. Maximum még arra tudok gondolni, hogy a booktok generációhoz most jutott el ez a zsáner.

Tényleg csak azoknak tudom ajánlani, akik elolvasták az első két részt és vagy tetszett nekik, vagy annyira nem, de már kíváncsiak mi jön ki ebből.

Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, mert kíváncsi vagyok hátha azok tudnak majd valami újat nyújtani. De egy időre inkább jegelem a témát.

Értékelés: 4 csillag

Ne keress (Ne érints 2.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„AJKUNK ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.”

Vélemény:

Az első rész után elképesztően kíváncsi voltam mit hozhat még a történet, így nagy elvárásokkal és izgalommal vettem a kezeim közé…

Majd csalódottan forgattam a szemem, hogy Juliette visszalépett a START mezőre, és mintha mind az a fejlődés, amin keresztül ment az első részben meg sem történt volna. A karaktere elképesztően súlytalan lett egyrészt, másrészt meg természetesen ő a szuperember, aki mindent is képes megoldani, csak épp az emberi érzelmekhez túl mulya (ami még működne is, ha vele együtt nem lenne mindenki más is egy túlérzelmes, ám ezt rendre rosszul kifejező bomba…). Aztán a 180. oldal után megérkezett Anderson, akiről mindenhol azt láttam beharangozva már korábban is, hogy mennyire kemény karakter és hála az égnek felpörgette az eseményeket. Na meg visszatért Warner én meg összetettem a két kezemet azért, hogy végre ismét izgalmas dolgok lesznek itt.

Igazából a világ alapvető bemutatásán keresztül (ahol szerintem még mindig nem lett teljesen kihasználva a disztópia adta lehetőségek sora, mert körülbelül csak annyi jön át belőle, hogy itt élni ROSSZ), láthattuk Anderson történetét és emiatt kicsit nagyobb belátás nyílt Warnerre, Adam-re. És itt legalább tetszett egy húzás a történetben…

De ezt leszámítva az egész csak a szerelmi drámázásokkal telt, ami nekem simán működne egy gimis tiniregénynél, amit az ember ezek miatt olvas, de ha valakit az akció és a világépítés érdekel az határozottan nem fogja megtalálni benne a számításait. Juliette számomra nem egy jó főhős, mert a karaktere nem fokozatosan épül, hanem elindul és hol fent van a hegy tetején, hol visszacsúszik a kiindulási pontra gyakran teljesen indokolatlanul. Nincs a jellemfejlődésének egy szép íve. Mintha nem is kifejezetten az előző rész folytatása akarna lenni, hanem az író a kettő megírása között kapott volna észbe, hogy „ja hát én mégis ebbe az irányba szeretném vinni a sztorit” és utólag kellett volna kapkodnia, hogy egy-egy nagyon problémás húzást az előző részből kimagyarázzon.

A rész vége megint ütősen lett lezárva, de nekem nem hozta azt, amit az előző után vártam és reméltem. Arról nem is beszélve, hogy annyira tipikusan a tinik érzelmei állnak a középpontban, hogy nem is értem mitől kapott ez a sorozat most ekkora visszhangot.

Ajánlom azoknak, akiknek tetszett az első rész, de főleg akkor, ha az ember nem kap idegbajt az ehhez hasonló szerelmi háromszögektől. Más esetben szerintem felejtős.

Értékelés: 4 csillag

Bizalom: Bridget B. L.

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Mi történik, ha elvész a bizalom, és minden összedől körülötted?

Deák Betti egy átlagos kamaszlány barátokkal, tervekkel, álmokkal egészen addig, míg a testvére egyik barátja hozzájuk nem költözik. Miután a férfi belép az életükbe, a köztük lévő bizalmi kapcsolat lassan átalakul: ami kívülről láthatatlan, az belül egyre elviselhetetlenebbé válik.

Betti megjárja a poklok poklát: elveszíti az édesapját, az anyja nem figyel rá és a családja széthullik. Teljesen magába zárkózik, még a barátaival sem osztja meg a körülötte zajló eseményeket.

Amikor már úgy érzi, hogy nem bírja tovább magába fojtani a fájdalmát, segítséget kér. Azonban nem hisznek neki. Egyedül egy nyomozó nem kérdőjelezi meg a szavait, aki mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot.

Vajon fény derül minden titokra?

Ez a könyv a láthatatlan családon belüli erőszak lenyomata.

Egy lány igaz története.

Igazán csak azok értik, akik megélték, és ők soha nem fogják elfelejteni.”

Vélemény:

Már a könyv borítója is megfogott és tudtam, hogy a lapokon nem egy könnyed olvasmány vár majd engem, de abban a pillanatban nem is erre lett volna szükségem. Nehéz erről a regényről olyan szavakat mondani, hogy „tetszett” vagy „jó volt benne”, mert maga a feldolgozott téma borzasztóan nehéz, és alapvetően nem ilyen szavakat váltana ki az emberből. Azonban most mégis ezt kell mondanom.

„Tetszett” a könyvben az, írás szempontból, hogy két szemszögön keresztül lehetett látni az eseményeket és ezek a szemszögek nekem kellően megfelelően el is határolódtak egymástól. Bár nem volt egy hosszú olvasmány a benne feltárt események és leírt pillanatok két regényre elegendő érzelmi mélységgel és hullámvasúttal szolgáltak, amit néha öt-hatszáz oldalas regények sem tudnak kiváltani belőlem.

„Jó volt” a pszichológiai háttere az egésznek. Közvetlen előtte olvastam egy könyvet, ami kicsit kivett engem az olvasás élményből, és itt kifejezetten pozitívnak éreztem, hogy nem a már tipikusan megismert tankönyvi pillanatokat látjuk. Mert ha valaki felmegy a google-re vagy manapság már feltesz egy kérdést a mesterséges intelligenciának, simán olyan pszichológiai tudást birtokába juthat, amit igazából nagyjából mindenki ismer. Azonban egy ember nem minden esetben a tankönyvnek megfelelően működik. Emiatt vált hitelessé számomra ez a regény mert bár sok olyan pillanat történt benne, ami szinte kérdőjelekért kiált, de közben teljesen elképzelhető (sajnos) hogy valakivel ez így megtörténhet és ha megtörténik, akkor hasonlóan reagál és nem úgy, mint ahogy azt a nagy pszichológusok eddig összegyűjtötték.

Nagyon sajátos vélemény, amely talán a szakmám miatt áll hozzám közel, de kifejezetten erős volt az a kritika is benne, ami a gyermekvédelmet érinti. Hogy még manapság is sok-sok fiatalnak úgy kell ezekről az esetekről beszélni, hogy nincs egy biztonságos környezet körülötte és újra meg újra el kell mondaniuk számukra gyakran ismeretlen felnőtteknek azokat a dolgokat, amiket gyakran még magukban sem mernek megfogalmazni. Bár törekvések pedig folyamatosan vannak, hogy ezek a területek fejlesztésre kerüljenek, de sajnos túl lassú az egész, míg az esetek száma nem mutat csökkenést. Hogy a bürokráciát és a hatalmi játékokat (amik itt még meg sem jelentek annyira) ne is említsem.

Ajánlom a könyvet azoknak, akiket TÉNYLEG ez a téma érdekel. A mögötte húzódó dolgok és nem egy romantikával átszőtt álomvilágként szeretnék ezt meglátni, hanem kendőzetlenül, valósan.

Értékelés: 5 csillag

A rab herceg (A rab herceg 1.): C. S. Pacat

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ez itt Vere. Kéjsóvár és dekadens. A mézédes méreg földje.”

Damen népének hős harcosa, és Akielos trónjának jogos örököse. Ám amikor féltestvére magához ragadja a hatalmat, Damen fogságba esik, megfosztják az identitásától, és elküldik ágyas rabszolgának az ellenséges ország hercegéhez.

Új gazdája, Laurent herceg gyönyörű, manipulatív és halálos – a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Az ottani életveszélyes politikai cselszövések közepette azonban semmi sem az, aminek látszik. Így amikor Damen a verei trónért folytatott harc kereszttüzében találja magát, kénytelen összefogni Laurent-nal, hogy életben maradjon, és megmentse a hazáját.

Damen számára csak egy szabály létezik: soha, de soha nem szabad felfednie a személyazonosságát. Hiszen pont arra az emberre van szüksége, akinek a legtöbb oka van rá, hogy mindenkinél jobban gyűlölje őt…

Ármány, intrika és bizarr társadalmak.

Utoljára a Trónok harcában láttuk ilyen plasztikusan beteg lelkek aljasságát, a gátlástalan hatalomvágyat és torz személyiségek tobzódását, ahol tort ül a gonosz.

Hagyd, hogy elképesszen!”

Vélemény:

Alapvetően nagyon kíváncsi voltam erre a történetre, és amikor egy barátnőmmel beszélgettem róla, hogy szeretném elolvasni ő kicsit elfintorodott mert úgy tudja, hogy ez nagyon LMBTQ könyv… na igen…

A helyzet az, hogy engem ez egyáltalán nem zavart, mert maradjuk annyiban, hogy miután 14 évesen az összes valamire való Dramione (Draco és Hermione) fanfictiont kiolvastam (akkor még csak magyarul, ezért is nem volt túl nagy a választék), sebesen átnyargaltam a Drarrykre. Szóval nekem ez nem jelentett problémát. Ahogy a sötét világépítéseket is kifejezetten kedvelni szoktam a történetekben, így szinte minden adott volt ahhoz, hogy én ezt a történetet élvezni tudjam.

Aztán elkezdtem olvasni, az első pár fejezettel megvett magának, majd…

Kapkodtam a fejem, hogy itt mégis mi a jó franc történik!

Nem azért, ami le volt írva, hanem AHOGY(!) számomra a cselekmény nagyon kapkodósra sikerült. Néha olyan érzésem volt, hogy egy-egy fejezet váltás csak azért következett be, mert az író már nem tudta hogyan folytatni az előző jelenetet és inkább úgy döntött, hogy akkor lezárja és ugorjunk előre olyan pár napot. Emiatt pedig a szereplők sem kerültek hozzám sokkal közelebb. Damen és Laurent kapcsolata nem szépen épült a könyv folyamán, hanem hol így, hol úgy viszonyultak egymáshoz, ahogy éppen a cselekmény megkövetelte, és bár a könyv fülszövege sok intrikát ígért, azért szerintem a cselekmény elviselt volna azokból még egy keveset. Néhány főszereplő kivételével pedig a többi felvonultatott karakter meg valahogy csak névhalmazzá vált számomra.

Aztán amikor a cselekmény épp kezdett volna tényleg érdekessé válni, akkor valahogy mindig bele kellett kerülnie valami elképesztő mód fura szituációnak, amit végig kellett olvasni majd el is feledkeztünk a korábbi problémáról. Vagy néha ezek a helyzetek mintegy varázsütésre rendeződtek.

A molyos leírásban ez olvasható „Utoljára a Trónok harcában láttuk ilyen plasztikusan beteg lelkek aljasságát…” hát azért a Trónok harca ég és föld. Igen ott is voltak beteg és őrült dolgok (a p.d.f szituáció azért itt is erősre sikerült), de annak pont az volt a lényege, hogy volt idő és lehetőség megismerni a szereplőket, itt azonban… talán a rész végére illesztett novella valahogy ezt meg tudta adni, de azon kívül nem igazán éreztem ezt.

Számomra egy egészen jól leírt történet, de sajnos pont az hiányzott nekem belőle, amiért én nagyon tudom szeretni az ilyen intrikás és palotákban játszódó fantasykat. A karakterközpontúság. (SZUBJEKTÍV!) Jelenleg nem érzem úgy, hogy a közeljövőben folytatni szeretném, de talán majd egyszer.

Ajánlani azoknak tudom, akiket a fentebb említett témák nem taszítanak, de amúgy kíváncsi lenne egy érdekesen induló alapvilágra.

Értékelés: 3,5 csillag

Szép új világ: Aldous Huxley

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot.

Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel.”

Vélemény:

Elég sokat kellett gondolkodnom azon, hogy tetszett-e nekem ez a történet. A könyv elején még határozottan azt mondtam volna, hogy IGEN, aztán jött egy mélypont aztán megint felszálló ívbe kerültem a vége pedig úgy lecsapta számomra az egészet, hogy utána is kerestem azt, az indokot miért is akartam elolvasni ezt a könyvet.

Minden tiszteletem amúgy azé, hogy ez a könyv akkor a maga korában, elkészült. Az eleje kifejezetten érdekes, nyakatekert világot mutatott be, és természetesen a saját gondolkodásommal én már ezt sem tekintettem volna semmilyen mértékben utópiának, számomra ez a disztópia megtestesülése. De eleinte még Bernard karaktere nagyon magával ragadott engem, és néha szimpatikusnak is találtam. Kifejezetten érdekes volt a kapcsolat közte és Lenina között.

Aztán eljutottunk a „vademberekhez” és ott azt érezte, hogy ez a könyv undorító. Mert elvesztette a azt a kifacsart gondolkodásmódot, mert ahhoz, hogy el tudjam hinni, hogy ezt csak ők gondolják így túlságosan az író mesélte a történetet, ahhoz viszont, hogy szimpatikus legyen a világuk túl kemény lett. Nem tudtam itt akkor most kit akar jónak bemutatni az író.

Amikor John megérkezett a többiekkel együtt akkor megint azt éreztem, hogy talán a történet egy olyan irányt vehet majd, amit addig vártam tőle, de helyette Bernard sem volt már annyira szimpatikus (megvan az az érzés az Mézga Aladár kalandjaiból amikor a lapos bolygón volt, majd megmentett egy tudóst, aki más betűket is mert használni, mint a többiek aztán kiderült, hogy Aladárhoz képest a tudós épp olyan begyöpösödött agyú, mint a társai? Na ez lett itt Bernad…). A végén pedig ami Johnnal lett… hát ott már nagyon küzdöttem azért, hogy csak legyen vége a történetnek.

Mivel az alapofelállás azonban kifejezetten érdekes volt így fél csillagot vonok le miatta, de nekem ez a történet így nem tetszett, arról nem is beszélve, hogy a női szereplők konkrétan semmit nem nyomtak a latba. Vagy azért kerültek bele hogy gúny tárgyai legyenek, vagy túl lettek szexualizálva… Egyik sem túl szimpatikus húzás.

Ajánlom azoknak, akiket érdekelnek a disztópiák és nem riadnak vissza attól ha a szövegben nagyon sok tudományos kifejezés szerepel.

Értékelés: 4,5 csillag

Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy promózzam a 2020-as sorozatot, ami alapvetően nagyrészt ezt a történetet mutatja be DE
- modernizált világban (számunkra jóval relevánsabb problémák disztópiájaként)
- nem indiánokat és vallásokat parodizál ki
- a nőknek van benne személyiség (Lenina fantasztikus lett)
- több olyan szál is belekerült, amitől kifejezetten érdekes lett
Számomra ez a sorozat lett az, amiről a könyv olvasása előtt reménykedtem. 

Végzetes Kékszalag (Balatoni krimik 4.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy hattagú baráti társaság úgy dönt, elindul a Kékszalagon. A kis túravitorlás fedélzetén azonban meglehetősen feszült a hangulat: az előző estét egy ábrahámhegyi nyaralóban töltötték, s a legkevésbé sem önfeledten és boldogan.

Az esti viharban aztán a társaság egyik tagja – egy ismert krimiírónő – a vízbe esik. Mentőcsónak veszi fel és viszi ki a partra, s mint később kiderül: ők látják utoljára, mielőtt nyomtalanul eltűnik.

Kardos Júlia, a veszprémi kapitányság nyomozója kapja a feladatot, hogy megtalálja a nőt. Mi történt vele? És hogyan veszhetett nyoma, amikor csak néhány percnyi távolságra volt a saját nyaralójától? Van ennek köze az írói válságához vagy ahhoz, hogy a házassága korántsem volt tökéletes? Lehet, hogy a Kékszalagon vele együtt versenyzők közül tudja valaki a választ

Miközben a nap süt, a Balaton gyönyörű… Kardos Júlia versenyt fut az idővel, hiszen lehet, hogy a krimiírónő még életben van…”

Vélemény:

A leírás elolvasása után azt éreztem, hogy engem ez az alapfelállás kevésbé érdekel, mint az előzőek és mégis miután ezt is végig hallgattam csak bámultam ki a fejemből, hogy ez a sorozat számomra minden könyvvel csak egyre jobb lesz.

Ez a rész elképesztően bátor volt!

Mert most nem csak a maga nosztalgikusan, viccesen és prosztó módján lett magyar, hanem bele mert tenyerelni olyan témába is, amiről sokan beszélni sem mertek. Azt hiszem azért, mert ráéreztem a dologra, ez volt az első olyan rész a sorozatból, ahol a történet előrehaladtával kezdett bennem összeállni a kép és az elkövető kiléte nem csak az utolsó oldalakon ért engem húsbavágóan, hanem drukkoltam azért, hogy kiderüljön tényleg az és úgy történt, ahogy gondolom. Mégsem érzem azt, hogy ez a könyv most kevesebb lett volna a számomra, sőt… a benne fellelhető témát látva azt hiszem ez került hozzám a legközelebb.

Bár eddig is éreztem, de most ki kell jelentenem, mert ebben a részben hatványozottan érződött mennyire jól vannak bemutatva a karakterek. Már csak a beszédstílusaik által is. Engem alapvetően zavarni szokott, ha egy könyvben indokolatlanul sok a káromkodás és a csúnya beszéd, de itt egyáltalán nem éreztem így, mert amikor valaki tényleg kiakadt, na akkor hangzottak el azok a bizonyos szavak. Kifejezetten tetszett a sorozatra jellemző utolsó leghosszabb fejezet, ahol minden kiderül. Ennek a pszichológiai mélységeibe spoiler nélkül nem tudnék belemenni, így nem is teszem.

Továbbra is annak vagyok a híve, hogy bár ezek a részek külön is olvashatóak, de érdemes őket egymás után haladva venni mert szerintem így egy gyönyörű ív rajzolódik ki és ha valaki látja ezt az ívet, akkor kevésbé ítélkezik. Valamint könnyebben tud kedvencem találni, vagy épp nehezebben. Meggyőződésem volt, hogy nekem is az előző rész lesz az… Na én sem vagyok tévedhetetlen. Ez minden elvárásomat felülmúlta.

Ajánlom azoknak, akik olvasták az eddigi részeket is. Akiket érdekel egy izgalmas krimi, és a lélektani mélységek.

Értékelés: 5 csillag

Alchemised: SenLinYu

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Korunk egyik legnépszerűbb dark fantasyjében egy emlékeitől megfosztott nő próbál túlélni egy háború sújtotta világban, ahol nekromancia és alkímia uralkodik – miközben múltjának legmélyebb titkai lassan a felszínre törnek.

Helena Marino egykor ígéretes alkimista volt, most azonban a korrupt céhbárók és kegyetlen nekromanták foglya. A képességeit elfojtották, ellenálló barátait és szövetségeseit pedig brutálisan kivégezték. A világ, amit ismert, darabokra hullott.

A feljegyzések szerint Helena csupán jelentéktelen gyógyítóként szolgált az Ellenállásban, azonban képtelen visszaemlékezni a fogsága előtti hónapokra, ami ellenségeiben gyanút ébreszt. Tényleg az az elhanyagolható figura volt, akinek tűnik, vagy igazából az ő fogságba kerülése jelenti az Ellenállás utolsó, kétségbeesett tervét?

Hogy feltörjék elméje zárt kapuit, Helenát a helytartóhoz küldik, a legnagyobb hatalmú és legkegyetlenebb nekromantához ebben az új világban. Az ő omladozó birtokán, egy magányos börtönben kezdődik a nő igazi harca – nemcsak múltja elveszett darabjaiért, hanem azért is, hogy megőrizze mindazt, ami még megmaradt belőle. Ám börtönének és fogvatartójának is megvannak a saját titkai… titkok, amelyeket Helenának bármi áron fel kell tárnia.

SenLinYu regénye 2025 egyik legnagyobb dark fantasy szenzációja: az Alchemised – Alkimisták háborúja megjelenésekor a New York Times sikerlistájának első helyén nyitott, mostanra több százezer rajongóra lelt, a megfilmesítési jogait pedig rekordösszegért adták el.”

Vélemény:

Alapvetően nem akartam elolvasni ezt a történetet mert amit ennyire felkapnak az nekem még sosem jött be igazán. (Azt az egykét szerencsés kivételt leszámítva.) Másrészt nagyon nagyon soknak éreztem ezt a több, mint 1000 oldalt.

Aztán jött a botránya a fordítás körül belenéztem néhány jelenetbe és elhatároztam, hogy mégis adnom kell neki egy esélyt, ráadásul mind ezt angolul. Hogy ez végül mennyire is bizonyult szerencsének, vagy épp hibának, az majd a véleményem végére szerintem eléggé ambivalenssé válik, ahogy az érzéseim is. Mert nehéz úgy nyilatkoznom a könyvről, hogy sok esetben nehezen vagy épp csak lassan értettem meg benne a dolgokat, és ez nem mindig a történetvezetésnek volt a hibája, hanem annak, hogy olyan kifejezések kerültek elő, amelyek (hiába olvastam már több könyvet is angolul) nem képezik szerves részét a mindennapi angol nyelvhasználatomnak.

Amire nagyon kíváncsi voltam, hogy érezni lehet-e benne azt, hogy egy fanfiction alapján lett átírva és azt hiszem a kérdésemre itt is az a válasz, hogy van, ahol igen, van, ahol nem. Akadtak olyan karakterek, akiket egyértelműen meg tudtam feleltetni egy-egy Harry Potteres személynek, míg például néha nagyon el kellett gondolkodnom, hogy egy-egy esemény éppen mit akarna takarni a HP berkein belül. Alapvetően így, hogy én nem olvastam a Manacled c. fanfictiont nem tudom mit változtatott az író ahhoz, hogy önálló regényként kiadhassa, de így számomra egy hiánypótlóan kemény dark-fantasy lett belőle. Stílusomat tekintve tematikailag én az 1. részt szerettem a legjobban de ekkor még főleg csak kapkodtam a fejem, próbálva kitalálni azt, hogy mi is lehet itt a háttérben.

Interneten sok helyen belefutottam abba, hogy ha valaki elolvasta a 2. részt akkor érdemes újra elolvasnia az. 1.-t viszont úgy éreztem én arra már képtelen lennék, mert túlságosan hajtott a kíváncsiság arra, hogy milyen lezárást is kaphat ez a regény. Az tény viszont, hogy a 2. rész elolvasása után teljesen átértékelődik az emberben minden, amit korábban látott.

Nehéz átadni a könyv hangulatát, de az biztos, hogy nagyon sötét, véres és kemény a világ. Gyakran ahogy elképzeltem a jelenteket fizikailag is rosszul éreztem magam, de pont ez tetszett benne, hogy egyáltalán nem finomkodott a cselekménnyel és merte bántani a karaktereit. A történet a végére egy csodás bemutatása lett annak, hogy milyen hatással is van egy háború elszenvedése a benne résztvevőkre, és hogy milyen módon élnek meg az utókor emlékezetében. Spoiler mentesen nagyjából az első 300 oldalról lehet úgy beszélni, hogy az ember ne lőjön le minden poént így én sem fogom ezt tenni. Ferron egyike lett a kedvenc karaktereimnek, ahogy Helena is és én még karakterekért nem izgultam így, mint értük a 3. részben.

Sajnos azonban számomra a könyv nagyon túl lett írva, ami lehet, hogy magyarul nem zavart volna, olvasva a szebbnél-szebb leírásokat, de angolul akadtak részek, amelyeken csak túl akartam esni mert már nem fogta fel őket az agyam. Ezért bánom, hogy a könyvből nem készült egy olyan fordítás, ami teljes egészében ugyanezt az élményt adná át magyarul is mert akkor biztos azt olvastam volna. Egy a tuti… sok élményből maradtam volna ki, ha nem tudom elolvasni ezt a könyvet. Egyszerűen egy idő után elkezdtem nagyon ragaszkodni, még a múltbeli szereplőkhöz is szóval… fantasztikus utazás volt, még akkor is, ha fájdalmas. Szóval minden hibája ellenére vagyis amit abban a pillanatban hibának éltem meg, egyszerűen csak imádni tudom. 

Ajánlani azoknak tudom (legalábbis ezt a verziót) akik biztos angol tudással bírnak és nem riasztja őket az, ha valami elképesztően sötét. Mivel felmerült az újra fordítás lehetősége ezért akiket érdekel de az előzőt nem olvasták azoknak ajánlom, hogy várjanak vele még egy kicsit.

Értékelés: 5 csillag

A bűnösök láncai (A pokol fiai 2.): Riley Baker

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Nate Bates

Az emberek szeretik kiszínezni a történeteket. A gonosznak szarvat rajzolni, a jónak glóriát rakni a fejére. De hogy mi a különbség a kettő között? Az attól függ, ki meséli el a történetet.

Azt mondják, nem tanácsos tüzet tűzzel oltani, de a bosszú gyerekkorom óta belülről éget.

Talán egyszer én is megváltozhatok, nem?

Persze hogy nem.

Addison Reed

Meddig mennél el a legjobb barátnődért?

Ölnél érte?

Meghalnál érte?

Huszonnégy órája annak, hogy a legjobb barátnőm eltűnt, de bárki is áll emögött, nem árt, ha valamit tud rólam. Egyszer már a bosszú a sírig vezetett, hogy elássunk valakit. És én újra megtenném.”

Vélemény:

Amikor annak idején befejeztem az első részt én azt hittem, hogy ha azonnal nem kapom a kezembe a másodikat akkor bele fogok bolondulni. Aztán megjelent a második és valahogy nem mertem belekezdeni.

Az emlékeim kicsit megkoptak ugyan az első részről, de azt tudtam, hogy szerettem és tetszett, mert valamiért különlegesnek éreztem, nem annak a tipikus dark-romance vagy dark elemekkel operáló romantikus regénynek (mielőtt még megkapnám, hogy nem megfelelően használom a zsáner megnevezését) tűnt, mint hasonló kaliberű társai. Szóval bevallom nagyon megijedtem amikor belekezdve ebbe a részbe körülbelül 20 oldalig sem jutottam, de már többször olvastam, hogy valakinek „feláll a farka”, mint szerettem volna. Rettegtem attól, hogy az olvasói igények ilyen fajta kielégítése a történet rovására megy, és volt is egy pont, ahol nagyon nem tudtam egyetérteni egy karakterrel (erről később spoileresn).

De alapvetően a történet nagyon vitt magával, ezt mi sem támasztja alá jobban, mint hogy mindössze egy nap alatt sikerült elolvasnom. Nate karaktere nagyon nagyon tetszett és Addison is kifejezetten szimpatikus karakter lett számomra már a végére. De mégis leginkább itt is épp úgy, akár az első részben a fiúk közötti dinamika volt az, ami a leginkább megfogott, valamint a nyomozás.

A történet elég sok kemény témát is boncolgat, főleg a traumafeldolgozásokról, vagy a diszfunkcionális családokról és arról, hogy ezek milyen hatással lehetnek egy fejlődő fiatal életében. A nyomozási szál is néha kifejezetten elmésre sikerült, gyakran meg tudott engem lepni, és határozottan elérte nálam, hogy várjam a következő részt!

Ajánlom azoknak akiknek bejön az írónő stílusa, és az első részt is nagyon szerették.

Értékelés: 5 csillag

 

Értettem, hogy Addison és Nate összeszűrték a levet, meg fiatalok és tombolnak a hormonok. De Addison helyében, ha a legjobb barátnőm élete forog kockán nem biztos, hogy állandóan és mindig arra tudnék összepontosítani, hogy épp milyen vágyamat akarom kielégíteni. De ez persze személyiség függő.