Szép új világ: Aldous Huxley

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot.

Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel.”

Vélemény:

Elég sokat kellett gondolkodnom azon, hogy tetszett-e nekem ez a történet. A könyv elején még határozottan azt mondtam volna, hogy IGEN, aztán jött egy mélypont aztán megint felszálló ívbe kerültem a vége pedig úgy lecsapta számomra az egészet, hogy utána is kerestem azt, az indokot miért is akartam elolvasni ezt a könyvet.

Minden tiszteletem amúgy azé, hogy ez a könyv akkor a maga korában, elkészült. Az eleje kifejezetten érdekes, nyakatekert világot mutatott be, és természetesen a saját gondolkodásommal én már ezt sem tekintettem volna semmilyen mértékben utópiának, számomra ez a disztópia megtestesülése. De eleinte még Bernard karaktere nagyon magával ragadott engem, és néha szimpatikusnak is találtam. Kifejezetten érdekes volt a kapcsolat közte és Lenina között.

Aztán eljutottunk a „vademberekhez” és ott azt érezte, hogy ez a könyv undorító. Mert elvesztette a azt a kifacsart gondolkodásmódot, mert ahhoz, hogy el tudjam hinni, hogy ezt csak ők gondolják így túlságosan az író mesélte a történetet, ahhoz viszont, hogy szimpatikus legyen a világuk túl kemény lett. Nem tudtam itt akkor most kit akar jónak bemutatni az író.

Amikor John megérkezett a többiekkel együtt akkor megint azt éreztem, hogy talán a történet egy olyan irányt vehet majd, amit addig vártam tőle, de helyette Bernard sem volt már annyira szimpatikus (megvan az az érzés az Mézga Aladár kalandjaiból amikor a lapos bolygón volt, majd megmentett egy tudóst, aki más betűket is mert használni, mint a többiek aztán kiderült, hogy Aladárhoz képest a tudós épp olyan begyöpösödött agyú, mint a társai? Na ez lett itt Bernad…). A végén pedig ami Johnnal lett… hát ott már nagyon küzdöttem azért, hogy csak legyen vége a történetnek.

Mivel az alapofelállás azonban kifejezetten érdekes volt így fél csillagot vonok le miatta, de nekem ez a történet így nem tetszett, arról nem is beszélve, hogy a női szereplők konkrétan semmit nem nyomtak a latba. Vagy azért kerültek bele hogy gúny tárgyai legyenek, vagy túl lettek szexualizálva… Egyik sem túl szimpatikus húzás.

Ajánlom azoknak, akiket érdekelnek a disztópiák és nem riadnak vissza attól ha a szövegben nagyon sok tudományos kifejezés szerepel.

Értékelés: 4,5 csillag

Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy promózzam a 2020-as sorozatot, ami alapvetően nagyrészt ezt a történetet mutatja be DE
- modernizált világban (számunkra jóval relevánsabb problémák disztópiájaként)
- nem indiánokat és vallásokat parodizál ki
- a nőknek van benne személyiség (Lenina fantasztikus lett)
- több olyan szál is belekerült, amitől kifejezetten érdekes lett
Számomra ez a sorozat lett az, amiről a könyv olvasása előtt reménykedtem.