Véres hozomány: S. T. Gibson

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ez a nagyszerű regény Drakula első feleségének, Constantának a sötét és lebilincselő történetét meséli el.

Ez az utolsó szerelmeslevél, amit neked írok, habár néhányan inkább vallomásnak neveznék…

Miután egy idegen megmenti Constantát a biztos haláltól, egy középkori parasztlányból átváltozik egy halhatatlan királyhoz illő menyasszonnyá. De amikor Drakula becsalogat egy ravasz és bájos arisztokratát és egy éhező színészt a szenvedélyből és megtévesztésből szőtt hálójába, Constanta rájön, hogy az általa szeretett férfi borzalmas dolgokra képes.

Miután menedékre lel a vetélytársai karjában, elhatározza, hogy leleplezi a férjük sötét titkait. Miközben a szerettei élete forog kockán, Constantának választania kell a szabadsága és a férje iránt táplált szerelme között. De a vérrel megpecsélelt köteléket csak a halál tudja elszakítani.”

Vélemény:

Na a helyzet az, hogy saját magam által indított kihívásba akartam keresni egy dark romance történetet és ahogy megláttam ezt a molyon (miután túl jutottam egy rakás Raindy days kiadós könyvön, amit NEM fogok magyarul olvasni soha, valamint sok olyanon, amik nekem semennyire sem darkok…) meglepett, hogy ilyen is létezik, mert korábban nem hallottam róla. Aztán amúgy is jött az október, nekem meg véletlenül a Halloween már szeptember elsején kezdődik amúgy is, szóval a vámpírok megvettek maguknak. Ettől még az sem tántorított el, hogy a történet nem túl magas százalékon áll, és hát inkább többen nem szerették, mint ahányan igen.

A helyzet az, hogy én, aki alapvetően nagyon finnyás vagyok dark romance meg úgy az erotikus regények területén, nagyon jól tudtam vele haladni (már amikor időm engedte), és még magával is tudott sodorni a regény cselekménye. Nem mondom, hogy hibátlan, de azt sem, hogy égetnivalóan borzasztó lenne. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy akadtak itt elképesztően fantasztikus húzások és jelenetek és végre a vámpírok is túl tudtak benne lépni a szexi félisteneken, akik után nyáladzani lehet. Nagyon sokan nem szeretik a vámpírokat, amit azt hiszem az Alkonyatnak a Vámpír naplóknak és egyéb társaiknak tudhatunk be… na már most bár én kifejezetten az előbbi kettőt is kedveltem, nekem a vámpír Deacon Frost-tal (Penge 1998) kezdődik, és valahol Az elveszett fiúk (1987) vámpírbagázsával ér véget. (Na jó közben helyet adok egy kicsit Drakulának is…) Egyszóval egy vámpír történet legyen sötét, érzéki, és felőlem nyugodtan elrugaszkodhat a sírig tartó heteroszexuális monogámiától.

Na ebben a történetben ezt megkaptam!

Constanta, Magdalena, Alexi és teremtőjük kapcsolata maga volt az erkölcsi megkérdőjelezhetőség, én mégis csak pislogtam az oldalakra (mármint az e-olvasóm kijelzőjére) annyira tetszett, amiket láttam. Sötét, durva, kemény, és közben végletekig érzéki… Ez az! Ja és az sem elhanyagolható, hogy bár nem voltak anatómiailag részletes erotikus jelenetek, de valahogy mégis ami történt az fantasztikusan lett megírva. Senkiből nem lett sem „merev” kőszobor, sem csap… mégis lehetett érezni a fülledtséget közöttük.

Nekem Constanta levélregénye egy kicsit az Interjú a vámpírral hangulatát idézte, ami szintén egy plusz pont volt. Olykor gyönyörű gondolatok hangzottak el tőle.

Amit viszont nem értettem az az elején a figyelmeztetések listája. Hát ahhoz képest a regény eléggé light lett, bár lehet akadnak, akik pont ezek miatt a figyelmeztetések miatt döntöttek úgy, hogy ez nem az ő könyvük, arra viszont szerintem jól jöhet.

A történet számomra két nagy hátránya azonban, hogy néha nem túl logikusan történtek benne dolgok. Spoiler nélkül, az egyik szereplő mond valamit a könyv negyedénél, majd 50 oldallal később merőben ellentmond saját magának, de nem érteni honnan jött a hirtelen váltás (még akkor sem, ha közben évtizedek teltek el). Valamint, persze a történetnek csak így lehetett jó vége ahogy, én viszont picit csalódtam miatta.

Igazából én tudom ajánlani ezt a könyvet azoknak, akik keresnek valami ütősebb vámpírtörténetet, de azért nem akarják unni magukat egy elmélkedősebb társa olvasása közben. (Pl. Drakula, Interjú a vámpírral). Itt azért sokkal több erős esemény történt.

Értékelés: 4 csillag

Jack árnyékában: Diana Hunt

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„London 1888
Hasfelmetsző Jack.
Egy név, ami félelemben tartja London lakosságát.
Egy kíméletlen gyilkos, aki sorra szedi áldozatait, majd váratlanul eltűnik.

London 1892

A nemesi Gray család legfiatalabb sarja, Katherine élete irigylésre méltó, ám a fényűző bálok korántsem elégítik ki vágyait.
Napjai egyhangúan telnek, egészen addig, amíg a gyilkos vissza nem tér a városba.
Hasfelmetsző még kegyetlenebb, még veszedelmesebb, mint korábban, már senki sincs biztonságban. Katherinet a feltárandó titkok éltetik, még attól sem retten vissza, hogy árnyékként eredjen a gyilkos nyomába.
Nyomozása közben veszélyek sora zúdul rá. Segítségére a jóképű, ám rendkívül öntelt Victor Reed siet. Az érzelmeik megvédik vagy talán még nagyobb veszedelembe sodorják őket?

Ha Jack gondolatai mögé látsz, rájöhetsz, mi vezérli.
A kérdés már csak az, hogy utána el tudsz majd menekülni?”

Vélemény:

Mivel a Prédák háza sorozatot egyszerűen imádom, és jó true crime rajongóként (mármint nem magukért a bűntényekért vagyok oda, csak jó ezekről infókat szerezni), úgy éreztem, hogy ez az én könyvem lesz majd. Viszont az sosem jó, hogy ha így kezdem a véleményezésemet.

Alapvetően nem tehetek róla, hogy nekem nagyon elvitte a történetet az, hogy Katherine elképesztően unszimpatikus volt. Mert nagyon ráment a regény arra, hogy „Jajj én nem vagyok olyan, mint a többi nő” és a rengeteg hisztizésére a leírásos részekben, amikor ki volt akadva arra, hogy őt nőként mennyire erős szabályok kötik és mennyire nem nézik semmibe. De valójában ennek jelét soha nem mutatta a történet. A bátyja néhány megjegyzése volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy ő elnyomva érzi magát, amúgy kísérő nélkül mászkált London utcáin, gyilkossági színhelyekre jutott be egy könnyed hazugsággal, kvázi a két szép szeméért. Kikérték a véleményét ügyekben, lehetőséget kapott arra, hogy válogasson a tehetős férfiak közül, egészen addig míg a bátyja meg nem elégelte a dolgot, és úgy nem döntött, hogy jó most már ő keres neki párt…

Szóval Katherine szenvedése annyira mondvacsináltra sikerült, hogy amikor ezeket a részeket kellett olvasnom, akkor a falat vakartam idegemben. Mert igen történelmileg totál hiteles, hogy a csajszi így érezze magát, de a regény cselekménye nem alapozta meg ezt az életérzést. Cseppet sem zavar volt amúgy, ha láthatóan tényleg nagyon keményen van fogva, nem csak ő beszél róla.

A történet folyamán főleg Jack bejegyzései tetszettek, mert azok megadták az igazi thriller hangulatot, meg nagyjából az utolsó 50 oldal, és emiatt is értékelem végül magasabbra ezt a történetet, mint először éreztem. Azonban a könyv eleje elképesztően döcögős és inkább romantikus, mint kalandos, ahol természetesen mindig a férfiaknak kell a nő s*ggét kihúzni a bajból, miközben a nő mindig azon nyavalyog, hogy ő egyedül is képes bármire. Hát babám, akkor talán ne keverd magad mindig olyan bajba, amiből nem tudsz egyedül kimászni!

A gyilkosságokkal kapcsolatos leírások azonban nagyon pazarul sikerültek és örültem volna annak, ha a férfi karaktereket még jobban megismerhetjük, nem csak a bejegyzések, a levelek vagy Katherine szemszögén keresztül. Talán jót tett volna neki egy E/3, vagy esetleg kicsit több olyan rész, ami a karakterek cselekményekben való bemutatását célozzák meg, és a valódi nyomozást, nem pedig ezt a húzd meg, ereszd meg kapcsolatot Katherine és Victor között.

Alapvetően amúgy tudom ajánlani a regényt. Bár inkább egy kicsit sötétebb romantikus regény, ütős lezárással, mint sem krimi. Legalábbis az én véleményem szerint. (Túl magas az ingerküszöböm.)

Értékelés: 4 csillag

Her Soul to Take: Harley Laroux

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar fülszöveg:

„A démon nem csak a testemet akarta. A lelkemet is meg akarta szerezni.

Leon: A varázslók között makulátlan a hírnevem. Gyilkosnak hívnak. A gyilkolásban vagyok a legjobb. Egy rossz mozdulat, és halott vagy. Őt kivéve. Őt, akit el kellett volna ragadnom, és akit meg kellett volna ölnöm. A szekta, ami egykor engem irányított, most őt akarja, de nem fogom átengedni nekik az új játékszeremet.

Rae: Mindig is hittem a természetfelettiben. Szenvedélyesen vadászok a kísértetekre, de sosem volt a terv része, hogy megidézzek egy démont. Szörnyek bolyonganak az erdőben, és valami ősi, valami gonosz ébredezik…, és engem szólongat. Nem tudom, kiben bízhatok vagy milyen feneketlen ez a sötétség. Csak annyit tudok, hogy egyetlen reményem van az életben maradásra: az engem követő démon, ő pedig nemcsak a testemet, de a lelkemet is akarja.”

Vélemény:

Először is el kell mondanom, hogy amikor először hallottam a könyvről egy barátnőmtől, akkor semmi nem vonzott arra, hogy el akarjam olvasni. Sajnos már túl sokat csalódtam a dark romance műfajában.

Az ő véleménye itt olvasható ITT.

Viszont megvette angolul egy sokkal szebb, díszesebb, keményborítás kiadásban, és valahogy felkeltette az érdeklődésem. Végül kölcsön kaptam így én az angol verziót olvashattam el, és TE JÓ ÉG szerintem ez volt az én legnagyobb szerencsém, mert amikor belenéztem a magyar kiadásba, akkor néha vagy a szememet fogattam, vagy hangosan felröhögtem, vagy nekem volt szekunder szégyenérzetem a fordító, és a kiadó helyében.

Két dolog jutott eszembe. 1) A dark romance műfaja, főleg ami tele van erotikus jelenettel, nem illik össze a magyar nyelv szabályaival. (Most őszintén pl. van az egyszerű angol szó a „whore” próbálja csak kimondani valaki. Mit kap belőle? Mintha egy lehelet lenne, egyszerűen, óvatosan csúszik ki az ember száján, még akkor is tud simogatni ha szitokszó. Míg magyarul a „r*banc” a „sz*jha” vagy a k*rva” alakjai sem annyira egyszerűen kifejezhetők és inkább tűnik tőle huszad rangú p*rnónak a könyv.) Hát azt se hittem volna, hogy én ezt egyszer le fogom írni. 2) A fordító sem volt minden esetben a helyzet magaslatán, ezt kár is tagadni. Akad egy-két mondat, amit szerintem százszor szebben lehetett volna fordítani.

Na de térjünk is át a történetre: Egyrészt itt fogtam végre fel, hogy a dark romance történetek egyik határozottan legangyobb problémája az, hogy ha a pasi tud valamit a csaj meg a.) nem hisz neki vagy b.) nem érti miről van szó, akkor a csávó nem ül le neki szépen elmagyarázni amíg fel nem fogja hanem

„Csávó: Nem érted amit mondok?
Csaj: Nem hiszek neked mert egy szörnyeteg vagy!
Csávó: Igaz is. Akkor d*gjunk.”

Szóval igen azért nem tudom teljesen értékelni ezt a történetet, mert túl sok volt benne AZ és néha indokolatlan helyzetekben, helyeken és pillanatokban, ami néha a történet komolyságát ölte meg. Leont sajnáltam azért amit át kellett élnie a családnál akiket szolgálat, de sajnos nem volt elég idő arra, hogy ezt fel tudják dolgozni mert máris jött a következő „Rossz kislány” és hirtelen minden a testnedvekről szólt. Ha valaki ránéz a másik véleményre, melyet fentebb linkeltem, látszik, hogy nála Rae nem lett túlságosan kedvenc. Én nem tudom mi mehetett félre, nálam angolban sokkal jobban feküdtek a poénok és az, hogy Rae mit miért csinált. Így amúgy egészen felüdítő női karakter vált belőle számomra.

Szóval ja… a történet izgalmas, menőek a karakterek, de a túlzott 18+ jelenetek miatt nagyon inkoherensek lettek, így egyikükkel sem tudtam igazán kapcsolódni.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik tudnak angolul (nem a magyart még szódával sem) mert a nyelvezete nem annyira nehéz, de azért nem is a legegyszerűbb, hanem megfelelően szépen vannak benne leírva a dolgok. Amúgy akiket nem zavar benne a túlzott sz*x azok talán még a történetet is sokkal jobban tudják élvezni, mert itt legalább főszereplők nem szemetek egymással, és senki nem erőszakolja rá magát a másikra.

Értékelés: 4 csillag

A föld alatti vasút: Colson Whitehead

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, élete maga a pokol – a környezetében talán senki sem szenved annyira, mint ő. Anyja magára hagyta, barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, ők maguk is gyötrik társaikat, kegyetlenül, brutálisan. Cora úgy látja, nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, a rabszolgákat északra menekítő titkos szervezetről, elhatározza, bármi történjék is, útnak indul. Nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes út vár rá…

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába repíti az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb könyvsikere. A hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni.”

Vélemény:

Szörnyen nehezen tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem a regény olvasása közben. Ennek talán az lehet a hátterében, hogy míg mi itt Európa közepén sajnos első kézből tapasztaltuk, vagy legalábbis értesültünk a holokausztról vagy esetleg a szovjet gulagokról, addig megfoghatatlan távolságban áll tőlünk az Egyesült Államok és a rabszolgatártás kapcsolata. Fekete emberekkel még ma sem találkozunk napi szinten, még ha a rasszizmust mégis mindannyian ismerjük, de az, amit manapság rasszizmusnak tekintünk néha (bizonyos kivételektől eltekintve) meg sem közelíti azokat a borzalmakat, melyeket bizonyos közösségeknek adott történelmi korokban át kellett élniük.

Eddigi ismereteimet a témával kapcsolatban általában olyan filmek és sorozatok adták, amik próbálták bemutatni ezt a korszakot (legyen az akció film, mint a Django elszabadul, vagy történelmi filmdráma, mint a 12 év rabszolgaság). Könyvben talán ez volt az első ami ennyire erősen és keményen mutatta be számomra akkor a feketék helyzetét.

A történet szereplőkön és helyszíneken keresztül mutatta be inkább a korszakot, de ennek a középpontjába egy rabszolgaságból menekült lány, Cora története vitte a főszálat. Középeurópaiként a második világháború borzalmai és az ezekben az időkben tevékenykedő embermentők munkái sokkal ismeretesebek számomra és valahol a Föld alatti vasút szervezete ugyanezt az érzést keltette bennem. Nagyon együtt éreztem azokkal az emberekkel, akik tényleg szívvel lélekkel próbáltak segíteni azokon, akik el akartak menekülni egy ilyen szörnyű életből, de borzasztóan fájt, amikor néhányan, akik addig megmentőnek tűntek, a butaságukkal újabb és újabb problémát szültek.

Cora mellett talán a másik fontos szereplő a történetben Ridgeway volt, a rabszolgavadász, akinek szinte már egyfajta mániába csapott át a munkája és az, hogy Corát biztosan vissza szállítsa a „gazdájának”. Ettől függetlenül az ő karaktere is érdekesen összetettre sikeredett, tetszett, hogy bár tudtuk, hogy gonosz, kifejezetten Cora ellen nem tett olyan nagy szörnyűséget, mint akár mások is. A munkáját akarta végezni, de azt effektíven és ez tette őt igazán rémisztővé.

A történet néha nagyon erős helyzeteket és kép világot, valamint szavakat használt utóbbiak többségével a történet végére sem tudtam megbarátkozni. (Nőstény? Kan? a francba is emberekről beszélünk!) De ezt valószínűleg az mondatta velem, hogy mélyen megvetem, ha az emberek ilyen módon bánnak vagy egyáltalán beszélnek egymással.

Amiért mégsem tudom teljesen 100%-ra értékelni ezt a könyvet az inkább csak egy sajátos vélemény, méghozzá azzal kapcsolatban, hogy sokszor nem igazán tudtam értelmezni minden eseményt. Mert a karakterek olyan szavakat használtak, vagy úgy nyilatkoztak dolgokról, amik számukra amerikaiként teljesen egyértelműek, én viszont sem átérezni nem tudom, de még ismerni sem.

Ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel a rabszolgaság témája, és szeretnének valami tényleg húsba vágóan fájdalmasan valós bemutatást látni róla.

Értékelés: 4 csillag

Lowdeni boszorkányhajsza (Felföldi rejtélyek 1.): Jud Meyrin

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy ​kotnyeles újságírónő

Egy kemény nyomozó

És egy kaméleonként rejtőzködő gyilkos

Amikor Lottie Kelsey szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, a kíváncsi újságíró azonnal szimatolni kezd. Eddig kultúráról írt az Edinburghi Krónikákba, ám főnöke nem engedi komolyabb témák közelébe. Lottie elhatározza, hogy bármi áron összehoz egy ütős címlapsztorit, és megmutatja, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Nem számol azonban a nyomozást vezető zsaruval, aki egy kanál vízben meg tudná fojtani, és folyton keresztbe tesz neki.

Tristan Huntert egy tragikusan végződő akció után helyezik át Edinburghbe. Gyötri a bűntudat, amiért magára kell hagynia sérült barátnőjét Londonban, de nincs más választása. Amikor egy eltűnés véres gyilkosságba torkollik, Tristan rájön, hogy erre a lehetőségre várt. Ha elkapja a gyilkost, visszatérhet korábbi életéhez. Nem számol azonban a minden lében kanál újságírónővel, aki állandóan beleüti az orrát a nyomozásba, és a feje tetejére állít mindent, amiben eddig hitt.

Lottie és Tristan eszeveszett hajszába kezd az arctalan gyilkos után, aki olyan könnyedén csúszik ki a markukból, mintha szellem lenne, miközben egymással és zavaros érzéseikkel is meg kell küzdeniük.

Mennyire kell elcseszettnek lenned ahhoz, hogy arra vágyj, aki gyűlöl?

Mi fog végül győzni: az elvek vagy a szenvedély?

Vagy a gyilkos, aki senkit sem kímél?”

Vélemény:

Már régóta kíváncsi voltam erre a történetre, de sajnos hely hiánya miatt csak az e-könyvet volt lehetőségem megvenni, én mégis jobban szeretem a papír alapú példányokat így amikor megtudtam, hogy a könyvtár nyáron zárva lesz és szeptemberig szólnak a kölcsönzések akkor sok társa mellett ez is jött velem. Így bár e-könyv formátumban már régóta várólistás volt az olvasás, a rendes könyv miatt motiváltabbá váltam az elolvasására.

Először is, nagyon tetszik a sorozat mindegyik borítója, mert szerintem igényesek, szépek és szerencsére nem az a tucat férfi-nő egymás mellett, mint általában, hanem a színek és a helyszínek adnak hozzá némi misztikus és borongós hatást. Másrészt a „felföld” vagyis a Skót felföld vonzott nagyon, mert mindig is kíváncsi voltam arra a vidékre, mert igenis nagyon sok érdekességet, misztikumot rejthet. Ráadásul ez a rész még a wicca témakört is érintette még ha csak nagyvonalakban is.

Szóval Skócia, krimi, wicca, műkincsek… minden adva volt ahhoz, hogy én ezt könyvet imádjam és ne legyek képes letennie a kezeim közül!

Viszont…

Bármennyire megfogott a nyomozás és a műkincsrablás, meg a helyszín hangulata, kedves főszereplőink mindent megtettek azért, hogy ne tudjam élvezni teljes mértékig ezt a történetet. Ugyanis számomra sem Tristan sem Lottie nem volt egy szerethető, azonosulható karakter. Ráadásul már a kezdeti pillanatoktól kezdve annyira egyértelmű volt, hogy mi vár rájuk a későbbiekben, hogy én a vitáikat az elején inkább csak szükséges civódásnak éltem meg. Ennél erőltetettebb ellenségekből szerelmek történettel már rég volt dolgom, és az ő stílusuk miatt, meg a romantika miatt, ami engem kicsit inkább untatott, eleinte 3,5 csillagban gondolkodtam, mert nagyon középszerűnek éltem meg.

A nyomozás szál azonban tartogatott fordulatokat és örültem, hogy egy igencsak kemény és tényleg gonosz ellenfelet kaptunk végre. A kezdeti induláshoz képest nem hittem volna, hogy a történet a végére ennyire megkomolyodik és kíváncsi leszek majd a folytatásra. Szóval bár a regény cseppet sem tekinthető részemről tökéletesnek, de azért nem is a legrosszabb a maga kategóriájában.

Kifejezetten ajánlom azoknak, akik a fentebb vázolt hangulatokat keresek, romantika pártiak, valamint a kicsit lightosabb krimik is megfogják őket. Könnyed nyári kikapcsolódásnak egy hasonlóan borongós esős és viharos időszakban, mint amit most megéltünk, pont ideális.

Értékelés: 4 csillag

Tükör a felhőkön túlra: Eszes Rita

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Akármilyen ​bőrbe bújsz, kellesz nekem!

Japán az 1600-as évek vége felé. A határok lezárva, a császár túszként él saját palotájában, a hatalom valódi gyakorlója a sógun. Az árva Szorana mindent, amit tud, az őt befogadó nindzsáktól tanult, ám mivel hófehér külsejével feltűnő jelenség, talán sosem válhat a láthatatlanság mesterévé. Ő azonban még ennél is többről álmodik: a szamurájok kasztjához szeretne tartozni, és valami fontosat tenni jelentéktelen életében.

Renmu alakváltó nyestkutya. Egy megkeseredett varázstanuki, aki megtanulta, hogy az emberekkel pusztán üzleti kapcsolatokat ápoljon: mellettük él, de sosem velük. Napról napra éli az életét, kergeti a gyönyöröket, és semmit nem akar kevésbé, mint valami jelentős dolog részesévé válni.

Egy küldetés, egy találkozás, egy alku – és elindul a kaland, amely mindkettejük életét fenekestől felforgatja. Miközben halálos szörnyek elől menekülnek, szenvedélyes és tiltott vonzalom alakul a két számkivetett között – azonban senki és semmi nem az, akinek vagy aminek eleinte látszik.

Ha felszikrázik a levegő, és elszabadulnak a vágyak, vajon létrejöhet-e akár csak egyetlen igaz dolog is egy rendszerszinten hazug világban.

A japán folklóron alapuló történelmi fantasy egy olyan írótól, aki maga is Japánban élt.

Hagyd, hogy lenyűgözzön!”

Vélemény:

Az írónő egy mási könyve (Rókatündér) amihez már volt szerencsém, nagyon elnyerte a tetszésemet. Megtalálható volt benne minden egyes momentum ami eszembe juttatta, annak idején miért is szerettem meg Japánt, a kultúrájával együtt, és mivel egy barátnőm adta kölcsön a könyvet és láttam, hogy neki tetszett így ez is igazán elkezdett érdekelni.

Alapvetően a könyvnek vannak nagyon nagy pozitívumai de néhány negatívuma is így én nem tudtam teljes mértékig beleszeretni a történetbe olvasás közben.

Pozitívum:

A japán folklór és mitológia bemutatása, ami annak ellenére, hogy itt-ott igényelt volna még egy kis magyarázatot (akár lábjegyzetként) mégis egészen szépen átadta miről is lenne szó. Japán mondavilága nagyon színes és változatos de annyira különbözik az európai mondáktól, hogy akár oldalakon keresztül lehetne egy-egy lényt, teremtményt ecsetelni mégsem értené meg igazán az olvasó. Pozitívumként emelném még ki az izgalmas alaptörténetet és azt, hogy főhősnőnk nem volt egy buta kislány és a főhősünk is egészen jól funkcionált saját személyazonosságában.

Negatívum azonban:

Az, hogy a cselekményt a kettejük között kialakuló kapcsolat mozgatta, ami ráadásul nagyon gyors ütemben, néha számomra érthetetlen módon zajlott. Egyik pillanatban légből kapott vita, majd hirtelen mind a ketten szerelmesek a másikba. Aztán szeretkezés (amit mondjuk a pozitív oldalon tüntetnék fel inkább, mert gyönyörűen lett megfogalmazva.) Viszont a cselekmény kissé lassabb tempója miatt azt éreztem, hogy elképesztően vontatottan haladok a könyvvel. Néha nem volt kedvem újra elővenni és amúgy mikor sikerült vele haladnom akkor is csak azért, mert szerettem volna minél előbb végezni vele, hogy másikat kezdhessek.

Mind ennek ellenére nem értékelném rosszul, mert látható a rengeteg belefektetett munka és az, hogy az írónő szívén viseli a korszakot és a kultúrát, amiben a regény íródott, de a cselekményen és a romantika alakulásán lehetett volna még mit csiszolni, és egy két helyen elviselt volna még némi magyarázatot is. Ajánlani azoknak tudom, akiket vonz a japán kultúra és mondavilág, és alapvetően is inkább romantikus történet pártiak, mintsem kalandregény.

Értékelés: 4 csillag

Őrületbe kergetsz (Őrületben 1.): Diana Hunt

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„„Megöltem Winklert, mégis ártatlan vagyok.”

Conor Fostert egy brutális gyilkosság helyszínén fogják el. Testét ellepi az áldozat vére, a késen lévő ujjlenyomat tökéletesen egyezik az övével.
Állítása szerint a tettes Lenard. Lenard Axe, nem más, mint elméjének a másik lakója.
Szabadságát ugyan elveszti, de börtön helyett a Bridewood elmegyógyintézet foglya lesz.
Dr Nathalie Lawson vállát súlyos teher nyomja.
Megállapítani, hogy valaki többszörös személyiségzavarban szenved, vagy mesteri színjáték kíséretében csupán hazudik, embert próbáló feladat.
Főleg, ha a doktornő gondolatait más is leköti. Ami eleinte csak furcsa, majd rémisztő érzéseket kelt benne.
Az új beteg és a hátborzongató események között párhuzamot vonni őrültség lenne.
Vagy talán mégsem?”

Vélemény:

Próbálok SPOILER mentes lenni!

Az írónőtől már nem ez volt az első könyv, amit olvastam. A másikat (Prédák háza) kifejezetten nagyon kedveltem, a 2024-es évem egyik pozitív csalódása volt (a hipe miatt néha félek a nagyon sokak által kedvelt könyvektől), olyan szinten, hogy kedvencnek is jelöltem. Határozottan nagyon várom a következő részt!

Azok alapján tisztában voltam vele, hogy Diana Hunt nagyon otthonosan mozog a pszichológia területén, amit ott is kamatoztatott. Azonban ez a regény némileg korábban készült, mint az és talán ezt érezni is lehetett rajta. A cselekmény valamivel kapkodósabb lett, és kevésbé értek benne meglepő fordulatok (na persze ez lehet csak én vagyok).

Voltak benne határozottan vérfagyasztó jelenetek, amik tényleg thrilleres hatást keltettek, de néha indokolatlanul követték ezeket a buta döntések. Ettől függetlenül a történet nagyon magába szippantott és a karakterek is kifejezetten megfogtak, főleg a drága gyilkosunk.

Akadtak itt olyan jelenetek, amik alapvetően már magukban is megalapoznák a sötét és rémisztő hangulatot, ilyen például az időpont, méghozzá a Halloween közeledte, az eső, a sötétség, a pszichiátriai intézet… De a „klisék” ellenére is a történet szerintem nagyon szépen összeállt, és folyamatosan meg is tartotta a figyelmet. Az egyetlen problémám szerintem az volt, hogy néha a történet cselekménye egy kicsit leült és nem minden esetben tudtam, hogy éppen mennyi idő telt el a jelenetek között, és miért. A mellékszereplők többsége sem kapott olyan nagy szerepet.

Ettől független a pszichológiai háttér itt is fantasztikusan megalapozott volt, és épp annyira leeshet az álla egy-két pillanatnál, mint a Prédák háza esetén, azonban látható a fejlődés az írónő írásában. Ami nagyon pozitív!

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretik a romantikus pillanatokat vegyítve a bűnügyi regények és thrillerek hangulatával, de nem szereti, ha a szerelmi szál elviszi a cselekményt. Itt mind a kettőnek szép helye van.

Értékelés: 4 csillag

Ezüsterdő: Szabó Krisztina

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Egymásba ​szerethet a farkas és a vadász?

A mágikus képességekkel bíró Grosvenor-ház a kezdetektől fogva védelmezi az Ezüstvidéket és a környező országokat a farkas alakváltóktól. Ám az egykor nagy hatalmú családból napjainkra csupán ketten maradtak: Calluna és a nagymamája. Nem sokat tehetnek az ifjú Faelan király ellen, aki a trónra kerülését követően merész hódító hadjáratba kezdett. A farkasok jelentette fenyegetés nőttön-nő.

Amikor a farkaskirály házassági szövetséget ajánl, Calluna az otthona és a szerettei védelmében kénytelen igent mondani. Előítéletekkel felvértezve száll le a repülőről a Lykon Birodalomban. Csakhogy Faelan egészen másnak bizonyul, mint hitte, és egyre nehezebb összeegyeztetni a kegyetlen uralkodó képét azzal a férfival, akit megismer.

Ráadásul nem elég, hogy vonzalom ébred benne az ellensége iránt, megdöbbentő családi titokra is bukkan Lykaiában. Mégis mi köze az ősének a farkasokhoz? És mi az a különös mágia, ami összeköti őt Faelannel?

Calluna kénytelen helytállni a veszedelmekkel teli, ellenséges udvarban, és fényt deríteni az igazságra, mielőtt minden, amit szeret, menthetetlenül odavész.

Merülj el ebben a szerelemmel, titkokkal és mágiával teli modern mesében!”

Vélemény:

Akad néhány olyan dolog a világon, amelyet ha meglátok, olvasok, hallok róla, szinte azonnal elkezd érdekelni, az ahol feltűnik. Ilyenek a farkasok is. A könyv borítóját már nem először láttam és volt benne valami, ami elsőre magával ragadott, és a leírás is nagyon érdekesnek tűnt.

Alapvetően engem nem taszítanak a vörös pöttyös könyvek, viszont többször elgondolkodtam már a könyvmolyképző kategóriáin, mert ugyanúgy vörös pöttyösnek számít az Ambrózy báró esetei, a Twilight saga és a Hat varjú is (bár utóbbi Sötét örvényként jelent meg először, itt egy átsorolás történt), de mégsem lehet a három történetet egy lapon emlegetni. Nem tudtam, hogy az Ezüsterdőben mire számíthatok.

A világban kifejezetten érdekes volt az, hogy a modern kor keveredett a fantasy adta királyságokkal, szóval számomra ez valóban egy plusz pont volt, mert nem számítottam rá. És akadt néhány karakter akiket szintén nagyon izgalmasnak találtam. (Főleg a farkasok között).

A cselekmény főszála a nyomozásokkal, a kalandokkal magával vitt, emiatt szívesen olvastam.

Számomra a kissé gyengébb pontokat Calluna személyisége adta… értettem igazából, hogy miért zavarja őt, hogy belekényszerült egy házasságba amihez semmi kedve nem volt, de nem tudtam mit kezdeni azzal a könyvben milliószor ismétlődő cselekménysorozattal, hogy: Calluna rájön, hogy Faelin mégsem egy szemétláda, majd direkt talál valamit amibe beleköthet. A vitáik és összezörrenéseik alatt egyetlen olyan sarkalatos pont volt, amire tényleg azt mondtam, hogy ott jogosan sértődött meg, a többiben sajnos inkább hisztinek éreztem, amit leművelt és nem adott túl sokat a karakteréhez.

A farkasok alakváltása sem kapott akkora szerepet, mint amennyire számítottam tőle és bár akadtak Calluna és Faelan kultúrája között különbségek, ezek sem voltak annyira szembeötlőek, hogy érezhessem itt valóban egy kitalált lényekből álló népről és nem teszem azt, modern kori vikingekről volt szó… A könyv második felében már többször előfordult, hogy fontos szerepet kapott a farkassá válás tulajdonsága.

Ami nekem még picit gyengébb volt itt, az a „mutasd és ne mondd”, ami sajnos megkerülhetetlenül nehéz feladat, E/1-ben írt történeteknél. Mindent és mindenkit Calluna szemén keresztül láttunk, de azt is úgy, hogy elmondta miről mit kellene gondolni. Talán jó lett volna egy-két alkalommal kegyetlennek látni Faelant, mert így tudtuk, hogy valamiért tartanak tőle, de senki számára nem derült ki igazán miért. Mert ez a tudás csak Calluna emlékeiben volt, amiket nem láthattunk.

Összegezve azt mondanám, hogy egy aranyos romantikus könyv volt, főleg fiataloknak ajánlanám, határozottan nem 16 éves kortól, hanem megkockáztatnám a 12-13-at, mert azért nem voltak benne olyan durva pillanatok.

Értékelés: 4 csillag

Könnyező liliomok: Lontai Léna

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Milyen hosszú a múlt árnyéka?

Lili csodás gyermekkora csak odáig tart, amíg nővére férje vissza nem él a bizalmával, és olyat tesz, ami örökre megpecsételi a lány sorsát. Szexuálisan bántalmazza Lilit, aki a történtek után szeretne segítséget kérni – ám éppen azok utasítják el, akikben a legjobban bízott. Csak felnőttként jön rá, hogy elutasító és tehetetlen családtagjai maguk is rettenetes traumákkal élnek.

Hány és hány generáció sorsát határozza meg az abúzus? Érdemes-e háborítani a múltat vagy jobb tovább élni tudatlanul? Lili világa minden egyes nappal összedőlni látszik. Vajon képes lesz a romokból újraépíteni magát?

Lontai Léna első regényében igaz történeteket mond el. Elképzelhetetlen személyes tragédiákat, amelyek nem kímélték egy család három generációjának nőtagjait. A szerző anyák és lányok sorsöröksége mögé néz, hogy megfejtse, mi az az átok, amely sűrű ködbe vonta ezeket a nőket, és van-e fény a kiúttalannak tűnő sötétségben.”

Vélemény:

Az olvasás után nagyon vegyes érzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban.

Először is ki szeretném emelni, mennyire fontos lehet, hogy vannak a világon írók, akik ilyen témákhoz mernek hozzányúlni, ráadásul érzékletesen téve azt. (Nem megyek bele mélyebben, mennyire károsnak találom olykor a nemi-erőszak vagy a szexuális zaklatás túlromantizálását bizonyos művekben.) Az írónő szerintem szépen, lélekből közelített meg egy nagyon kemény és sötét témakört, azonban én úgy érzem, ez a regény inkább a transzgenerációs traumákról, mintsem egyszerűen arról, hogy a nőket bizonyos helyzetekben kihasználják.

A regény három részre tagolódik. Egy lány, az anyja és a nagyanyja. Az első rész a 70-es évektől veszi kezdetét, bemutatva első szereplőnk gyermekkorát, és azt, hogy a nővére férje egy ponton milyen módon próbálja zaklatni őt, és ez milyen hatással van a családi kapcsolataira.

A második rész bár az anya történetét meséli el, mégis a nagymama és a nagypapa házasságával foglalkozik igazán, majd a II. világháború szörnyűségeivel. Számomra ez volt a legerősebb rész, vagyis az ahol a háború borzalmait mutatta be. Kemény volt az is, hogy az édesanyának miket kellett megélnie első férje mellett, de őszinte leszek nekem ebből a részből nem hiányzott volna kifejezetten a családon belüli erőszak témaköre, mert így akármennyire is nem kellett volna, próbáltam felmenteni az elkövetőt, mondván túl nagy fel nem dolgozott traumákat hagyott benne a háború. Ettől függetlenül persze nem jó amit tett, mégis így éreztem magam. Egyszerre gyűlöltem és sajnáltam, míg mondjuk az első férjet nem…

Végül pedig a nagymama története, ahol megint csapás követett csapást a család életében és az, hogy itt is történet valami visszaélés, zaklatás és bántalmazás, emiatt már megint csak a jéghegy csúcsa lehetett.

Transzgenerációs traumákat feldolgozó családregényként emiatt szerintem jobban működik, mint szimplán a szexuális zaklatás, bántalmazás és visszaélés, na adja ég nemi erőszak viszonylatában. Egyszerre túl sok mindenről szólt a könyv, ami sajnos sok embernek a mindennapi életét képezi, de itt annyira gyorsan és fájón történt minden, mintha a traumák próbáltak volna egymással versenyre kelni.

Én azt mondom, hogy megérte elolvasni, és erős idegekkel és szívvel rendelkező embereknek ajánlani is tudom, aki nehezen viseli a tragédiákat (olvasva, nézve) azok inkább válasszanak valami könnyedebbet.

Értékelés: 4 csillag

Istentelen vidék: John Cure

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Az ​ördög soha nem változik, téged alakít a képére.

Egy szénaszagú kis alföldi faluban szinte nincs olyan család, ahol ne lenne valaki, aki önkezével vetett véget az életének.

Ide érkezik Fülöp Kristóf oknyomozó újságíró, hogy nemrég meghalt nagyszülei házában töltse a nyarat. Csakhogy érkezésének valódi célját még bizalmasai elől is rejtegeti. Arra viszont egyáltalán nem számít, hogy a polgármester feleségének képében váratlanul rátalál a szerelem, és nemcsak a titkos viszony okoz súlyos bonyodalmat az életében, de az események előrehaladtával egy ördögi terv részletei bontakoznak ki előtte.

Hamarosan nyilvánvalóvá válik számára az is, hogy a településen élő emberek olyan szörnyű titkokat őriznek, amelyek legzsigeribb félelmeit hozzák a felszínre.”

Vélemény:

A könyv eleje kissé lassan indult és féltem tőle, hogy ugyan olyan lesz majd számomra, mint A boszorkányhagyatéka volt, azonban megdöbbentem rajta, hogy itt egészen szépen bánt az író a karakterekkel. A szereplőket a beszédstílusaik, és a cselekedeteik alapján is nagyon szépen szét lehetett válogatni és bár Kristóf is lépett néha sehová nem futó vakvágányokra, de mindig a cél lebegett a szemei előtt. Először az a cél, amiért odautazott, majd egy sokkal nagyobb.

Azt nem mondom, hogy a cselekmény nagyon meglepő fordulatokat tartogatott volna számomra hiszen részben horror és misztikum rajongóként nem egy sorozatba, filmbe vagy könyvbe futottam már bele hasonló témákban. Azonban annyi szent, hogy üde színvoltot jelentett, hogy mindez magyar környezetben, magyar helyszínen és magyar problémákkal van körülölelve. Ha valamit, hát ezt a regényt szívesen látnám sorozatként vagy filmként (akár külföldi példákat is figyelembe véve, mint mondjuk az Amerikai Horror Story, vagy a Dark) az biztos, hogy ütős jeleneteket lehetne bele rakni, mert abból itt is volt jópár.

A könyv nagyon szépen meg tudott vezetni egy ideig, mert bizonyos pontig biztos voltam benne, hogy itt nem lesz semmiféle természetfeletti, csak egy hatalommániás polgármester (ami valljuk be, kishazánkban nem túl ritka), azonban ahogy bejött a sötétebb hangvétel…

Na ja onnantól örvényként szippantott engem magába a sztori.

Öt csillagot talán azért nem tudnék adni rá jó szívvel, mert voltak itt nekem még olyan párbeszédek, amiken lehetett volna picit dolgozni, vagy az elején kicsit kevésbé direkt odatolni az arcunkba a dolgokat… viszont a könyv második fele és a vége hatalmas élmény volt. Örülök, hogy ezt most októberben el tudtam olvasni mikor amúgy is hasonló hangvételű dolgokat kerestem.

Értékelés: 4 csillag

A Végtelen Történet: Michael Ende

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„TEDD ​AZT, AMIT AKARSZ

ez a felirata annak a medalionnak, mely a korlátlan hatalmat jelképezi Fantáziában. De hogy ez a mondat voltaképpen mit is jelent, azt Barnabás csak hosszú, fáradtságos út után tudja meg.

Bux Barnabás Boldizsár számára, aki nem különösebben okos vagy szép, viszont gyönyörű történeteket tud mesélni, valóra válik minden gyermek álma: egy rejtélyes könyv olvasása közben hirtelen átkerül a mesébe, s ő lesz Fantázia birodalmának legfontosabb lakója, megmentője, akinek meséi nyomán új lények és tájak keletkeznek. Barnabás előtt nincs lehetetlen ebben a birodalomban, mert nála van a mindenható medál, az AURIN, s barátja lesz Fantázia legbátrabb vitéze, Atráskó és annak fehér szerencsesárkánya. Amikor azonban Barnabás túlságosan magabiztossá válik, s a medál feliratát, „Tedd azt, amit akarsz” túlságosan saját érdekei szerint kezdi el értelmezni, lassanként rémisztővé válik az addig oly kedves képzeletbeli világ. Barnabásnak sokat kell tanulnia, és sok kalandot kell átvészelnie, hogy megtudja, hogyan lesz a fantázia hőséből a mindennapok hőse, s hogyan válhat története valóban végtelenné.

Bux Barnabás Boldizsár történetét már eddig is világszerte több millió felnőtt és gyermek ismerhette meg, hiszen Michael Ende örökérvényű meseregényét 1979-es megjelenése óta több mint harmincöt nyelvre fordították le, és egy csodálatos filmet is forgattak belőle.”

Vélemény:

Egyáltalán nem éreztem magam átverve a történettel kapcsolatban, hiszen rengetegen fogalmazták meg, hogy a regény és a film nem éppen fedik egymást, ám míg ezt sokan áldásként kezelték, én nem éreztem annyira azt az áttörő élményt.

Először is egy rövid kis mese. Számomra a film, gyerekkorom egy meghatározó élménye volt, és megtudni azt, hogy maga az író sem kedvelte az adaptációt, egy kicsit fájdalmasan érintett, mert én kifejezetten szerettem. Persze megrémített, de az egészet áthatotta valami különleges hangulat, amit azóta is nehéz szavakba önteni és bár a folytatást láthatóan hozni akarta a könyvben leírtakat, viszont az sosem érte el számomra az első rész hatását. Nekem a film felnőtt fejjel, mikor már értettem benne több mindent is, azt jelentette, hogy ha az embernek van képzelő ereje és fantáziája, akkor az élet minden fájdalmas területével meg tud küzdeni! Ez szerintem szintén egy gyönyörű tanítás, bár igaz, hogy a könyv nem erről szól, mégsem hasonlítanám össze egyiket a másikkal, néhány véleménnyel ellentétben.

De akkor ezentúl térjünk is át a könyvre:

A könyv eleinte azt mutatja be, ahogy Barnabás egy könyvet olvas, melynek főszereplője Atráskó, akit arra a nemes célra jelölt ki a Kislány Királynő, hogy találjon gyógymódot betegségére és állítsa meg a Semmit, mely egyre bekebelezni látszik Fantáziát. A történet igazándiból ekkor még igencsak ismerős volt a filmből, egészen addig míg Atráskó rá nem jött a megoldásra. Addig magával ragadott a történet, beszippantott és volt még az első fejezetek egyikében, hogy pár leírás során a könnyem is kicsordult, mert annyira át tudtam érezni, amiről az író mesélt és amit át akart vele adni. Azonban a könyv második felétől már nem volt meg az az elragadtatottság.

A kalandregény mivolta fogott meg ennek a második résznek leginkább. Amikor el tudtam engedni hogy Barnabás még mindig az aki a könyv első felében is szerepelt. Amikor Atráskó és Fuhur próbálták védeni, ő pedig cselszövéseket látott (mindig odáig voltam azokért a történetekért amikor valaki hatalomra jut, de újonnan szerzett ereje kissé megszédíti ezáltal szinte kifordul önmagából), és Xaida ármánykodásait is valamiért nagyon imádtam, mert pörgették a cselekményt. Viszont ami a könyv második felének mondanivalóját illeti… Nos… Természetesen értettem, egyet is értek vele, viszont az egész egyszerre volt túlságosan elvont és szájbarágós. Mintha a könyv első felében kaptam volna egy izgalmas kalandot, majd a másodikban valaki ötvözni próbálná a Narnia sorozatot, az Alice Csodaországban nyakatekertségével. Kíváncsi voltam erre a regényre, mert emlékszem, hogy kiskoromban már találkoztam Ende egy másik művével ami akkor nagyon elgondolkodtatott és szeretném felnőtt fejjel újra elolvasni, de ez valahogy nem épp a kellő hatást érte el nálam.

Határozottan nem volt rossz, és egy olvasási élménynek kifejezetten érdekes lehet. De nem szeretnék belemenni egy olyan vitába, hogy a könyv-e vagy a film a jobb, mert számomra továbbra is az utóbbi áll közelebb a szívemhez.

Értékelés: 4 csillag

Róma, Róma (Caroline Wood 2.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„LA ​CASA DELL'AMORE

Caroline Wood a neves londoni magazin rovatvezetőjeként folyton keresi az izgalmas történeteket. Egy nap hírt kap egy legendás római házról, melyet a helyiek csak így emlegetnek: La casa dell'amore, a Szerelemház. Azt beszélik, aki beköltözik ebbe az épületbe, arra varázslatos módon rátalál a szerelem…

Caro úgy dönt, hogy egy ilyen fantasztikus sztorit nem hagyhat ki a rovatából, ezért Rómába utazik, bár a kedvese egyáltalán nem örül ennek… A különös kalandokba keveredő újságírónő lelkesen kutat a romantikus, rejtélyes legenda után, aztán egyik pillanatról a másikra egy cseppet sem veszélytelen nyomozás kellős közepén találja magát.

Mindeközben felfedezi az örök várost, megismer egy határozottan vonzó olaszt, aki miatt felteszi magának a kérdést, vajon elég erősek-e az érzelmei Barcelonában élő szerelme iránt. Meddig tarthat egy kapcsolat, ha havonta csupán pár napot tölthetnek együtt?”

Vélemény:

Amikor elolvastam az első részt, akkor úgy éreztem én Caroline Wood-ot legközelebb a rémálmaimban (sem) szeretném viszont látni. Viszont néha nagyon idióta mód tudok választani és annyira sokan szeretik ezt a sorozatot, hogy úgy voltam vele folytatni szeretném. Hátha fejlődő képes ez a karakter…

A rövid válasz az, hogy nem! Caro 36 évesen is gyakran úgy gondolkodik az életről, mint egy 15 éves éretlen tini, a legjobb példa erre az, amikor a regényben MÁR MEGINT! egy gyönyörű helyen van és ahelyett, hogy megpróbálná élvezni a függetlenséget (amihez sok éve volt hozzászokni) ahelyett Tom miatt sír. Könyörgöm, az első oldaltól azért drukkoltam, hogy felejtsük már el Tomot meg az egész Barcelonai kiruccanást is, mind a kettőnk érdekében.

Akkor ott van Julia a jóbarátnő, a maga 21 évével… mármint jaj dehogy már ő is elmúlt 30, milyen kis buta vagyok. Eleinte nagyon tetszett nekem, tudtam azonosulni az izgalmával, és nagyon szimpatikus volt amikor Néró császárról beszélt. (Igen fura vagyok…) Viszont a könyv egy pontján ő is megcsillogtatta „tudását”.

„– Egy nő mindig sokkal törékenyebb magas sarkú szandálban, mint sportcipőben. Egy randin nem az a lényeg, hogy kényelmesen tudj járni, hanem az, hogy a pasi meg akarjon óvni, felkeltsd a védelmezőösztönét, és egy tűsarkakon tipegő nő pont ezt a hatást éri el.”

Engem határozottan nem érdekel, ha egy barátnő hozza az egysíkú női karaktert, aki csak a külsőségekre ad, de jó lenne, ha egy ponton később a könyv visszautalna arra is, hogy érezheti valaki magát „törékeny nőnek” sportcipőben és farmerban is. Akár egy felismerésként Julia szájából… Vagy ehhez határozottan sípcsont és boka törést kell produkálni? Bár most, hogy végig gondolom Bella Swan is milyen aranyos volt, amikor rögzítős lábbal táncikált Edwarddal… Szóval a könyv számomra továbbra is hemzsegett az ilyen és ehhez hasonló negatív „tanításoktól”, amelyeket valahogy illendő lenne már kitörölni az emberek fejéből. Vagy ha bele is kerülnek, ez akár vitát is indíthatna… Na, mindegy engedjük el a számomra idióta női karaktereket.

Nicola karaktere azonban akkora kedvencem lett, hogy hihetetlen. Rendes, izgalmas, kompetens férfi. Amilyen Tom az előző részben soha nem tudott lenni. Viszont a regényt nem egyedül az ő sárma mentette meg egy újabb teljes lehúzástól, hanem a cselekmény. Az, hogy kilépve az első rész zárt kis világából (randiguru meg egyebek), egy annál jóval izgalmasabb, tényleg kalandos eseményt mutatott be. Nyomozással, titkokkal és sok sok veszélyes helyzettel. Nem mondom, hogy minden fordulat meglepett, de határozottan elkezdett érdekelni a szituáció, és Caro meg Julia karakterének is jót tett, hogy már végre nem a pasik körül forgott a világ. Ezek után az mondom, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra és ha hasonlóan izgalmas kalandok ígérkeznek és elengedjük a szerelem-mindenhol életérzést, akkor a főszereplő személyisége ellenére is tudom majd értékelni.

Összességében, sokkal jobban bejött, mint az első rész. Ha nem veszem túl komolyan a szereplőket és bizonyos gondolataikat, a kaland része ugyanis isteni!

Értékelés: 4 csillag

A névtelen királynő: Basa Katalin

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Basa Katalin urban fantasyja a népmesékből nőtt ki, a magyar népi hitvilág a gyökere. A tündérek a vízben élnek, átkokat szőnek, a boszorkányok saját, fekete útjukat járják, a táltos pedig a Nap fiaként egyensúlyra törekszik, mert az emberek világában rendnek kell lennie. Ám ez a rend felborul, amikor a bosszúvágytól megkeseredett tündérkirálynő ki akar törni a börtönéből – ahová a gyermekei zárták – azért, hogy árvizet támasszon. A hírre egyik leszármazottja hazatér Budapestre, de ahhoz, hogy kiigazodjon a jelenben, előbb fel kell derítenie a múltját. Milyen jövő várhat Lonára, akiben a tündérek és az emberek ereje egyesül? A mesék igazságát neki is meg kell tanulnia – először is, a gonosz létezik; másodszor, a gonoszt le lehet győzni; harmadszor pedig a gonoszság legyőzéséhez nem kell szépség vagy gazdagság, csak egyvalami: jósággal teli szív. A kötetet és a borítót a szerző linómetszéssel készült illusztrációi díszítik.”

Vélemény:

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert egyrészt érdekelt, hogyan keveredhet egy új köntösbe csomagolt fantasy történet a magyar népmesékkel és mondavilággal, másrészt sok jót hallottam róla olyan emberektől, akiknek általában adok a szavára. (Nem titkoltam imádtam például Böszörményi Gyula több sorozatát is, amik hasonlóan a magyarság mondáit helyezték kalandos köntösbe.)

A történet számomra nagyon nehezen indult be, eleinte azon is elgondolkodtam, hogy félreteszem és majd apránként, mondjuk bizonyos naponta 10 oldalakat olvasva haladok vele, mondván nem hajt a tatár. Közben pedig keresni akartam valami olyat, ami tényleg megfog és érdekel. Azonban úgy alakult, hogy hosszabb utazásra indultam és a könyv tökéletesen jött ahhoz, hogy órákra lekössem magam valamivel, még ha a történet nem is szippantott be magába.

A könyv értékei közé sorolnám azt, hogy egyszerűen gyönyörűek a benne található képek melyek illusztrációként szolgálnak. Kifejezetten megkedveltem benne Sgathan-t aki szerintem az egész regény legizgalmasabb karakterévé lépett elő számomra, bármennyire is érzem, hogy nem ez volt az írónő célja a karakterrel (hiszen mégiscsak egy gyilkos démonról beszélünk… de ez már csak a saját interpretációm lehet, amibe nem is mennék bele mélyebben, írót nem ítélünk meg soha az általa írt könyvekről).

Lona/Lonka viszont már egy sokkal nagyobb kérdőjel maradt benne, és emiatt sajnos a történet is. Egyszerűen nem éreztem azt a regény során, hogy a könyv el tudná dönteni kinek is akar szólni. Egy fiatal, tini lány nem érdeklődik annyira a népmesék iránt, mert azok vagy túl horrorisztikusak neki. (Kiskoromban rettegtem a népmeséktől, főleg mikor testrészek levágásáról és egyéb szépségekről volt benne szó.) Viszont az idősebb korosztályt, aki már tudja értékelni benne a mondavilág, a népmesék, és a vallás jelenlétét, aki a karakterek mélye mögé akar látni, már nem hatja meg a szerelmi háromszög, a „milyen ruhát vegyek föl te jó ééééég?!” Ezek a személyek nagy valószínűséggel pont mint én, a szemüket forgatják majd és a fejüket fogják azon, hogy lehet egy népmese főszereplője ennyire csitri…

A történet maga izgalmas volt, a helyesírási és szerkesztési hibákba nem mennék bele, ezeket úgy láttam molyon, sokan kifejtették már előttem (akadnak szép számmal azért ennyit el kell árulnom). Alapvetően nem szeretném kisebbíteni annak értékét, mennyire menőn nyúlt bele az írónő a magyar népmesék és mesék történetébe, de ez a regény most nem nekem szólt. Láttam a végén, hogy érkezik a folytatás, szerintem bármi is legyen nekem ezzel a történettel itt és most befejeződött a kapcsolat. Azért senkit nem beszélnék le arról, hogy el akarja olvasni, hisz mint írtam sokan megtalálták benne a számításukat.

Értékelés: 4 csillag