Rabmadár: Ann Nette

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Tíz év raboskodás egy kegyetlen hódító börtönében. Tíz év folyamatos megaláztatás, kínzás és erőszak. Tíz év reménykedés a gyors halálban.

Shelline, Verya legyőzött királyának lánya azonban nem törik meg, és amikor váratlanul felbukkan a szabadulás lehetősége, minden rendelkezésére álló eszközzel harcol az életben maradásért.

Ám a sors és a politika nem hagyja, hogy névtelenül, a tömegben elrejtőzve élje életét. Kénytelen szövetségre lépni a szomszédos királyság trónörökösével, aki sárkánylovasként koalíciót próbál kovácsolni a Veryát meghódító keleti hordák kiűzésére, és semmitől sem riad vissza a célja elérése érdekében, még ha ez egy vonakodó szövetséges elárulását jelenti is…

Shelline választás elé kerül: a szívét kövesse, vagy rendelje alá a saját boldogságát a magasabb rendű cél elérésének?

Ann Nette bemutatkozó regénye nyers, szókimondó, egyben sodró lendületű és érzelemdús fantasy egy eleven, lüktető világba”

Vélemény:

Amikor hallottam, hogy ez a történet mennyire durva, akkor bennem csak az a gondolat fogalmazódott meg újra és újra, hogy „IGEN, ezt akkor el kell olvasnom!”. Olyan szinten, hogy alig bírtam kivárni, hogy végre ez kerüljön sorra… talán ez lehetett a legnagyobb problémám vele.

Túlságosan nagyok voltak az elvárásaim.

Alapvetően a világ tényleg kemény és a sztori elképesztően erősen indít (bár szerintem pont elsőkönyves hibaként túlságosan sok oldal megy el arra főleg az elején, hogy elmesélje a karakter „mi történt eddig”) de amikor már elérkezett az a bizonyos három nap, akkor azt mondtam, hogy végre itt van valami, ami durvább, mint az eddigiek és…

És akkor egyszer csak vége lett.

Majd a történet egy számomra eléggé (manapság tipikus) romantasyba csapott át. Már sárkányok, akik gondolatban kommunikálnak a lovassal, meg herceg, meg bál… és akkor hirtelen a főszereplő nő, aki tíz éven keresztül szenvedett, már azon prolémázik, hogy neki táncolnia kell. Úgy érzem a regényben nem jutott elég idő esetlegesen a PTSD bemutatására, feldolgozására. És emiatt kicsit utólag is azt éreztem, hogy az eleje mégsem lett annyira sötét és kemény, mint amit vártam tőle. Egyedi lett? Persze! Alapvetően ritkán látni ilyen kemény felütést, de aztán számomra egészen olyan lett, mintha a történet úgy három részre osztható lenne. Volt az eleje, ami kemény és sötét majd jött egy tipikus középrész, aztán a lezárás, ami kifejezetten az első részlet hangulatában telt.

A mellékszereplők kifejezetten csak azért voltak benne, hogy legyen, aki cselekszik és viszi a történetet, de 1-2 kivételével még személyiséget sem tudnék rájuk aggatni. Ez mondjuk mind olyan dolog, ami idővel az író stílusával együtt alakulni fog. Rájön arra mi működik egy történetben, és mi nem.

A világ sötét volt a sztori meglehetősen érdekes (az én őrült elmém, hogy imádtam Dracar szemszögét olvasni), azonban akadtak benne pillanatok, amik szerintem még megérdemeltek volna egy kis kidolgozást ahhoz, hogy még egyedibb, feledhetetlenebb pillanatok szülessenek benne.

Amúgy ajánlom a könyvet, mert ritkán fut bele ilyen menőn sötét dark-romantasyba az ember, főleg magyar író által.

Értékelés: 4 csillag

Layers of Struggle – A küzdelem mélységei (Chronicles of Sealed Powers 1.): Sara Stekler

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Thalia szolgál, tűr, túlél. A Gil’mellin Birodalomban a hibridek nyakörvvel élnek: a mágia csak emlék, a szabadság tiltott szó számukra. A rendet a király kegyetlen katonái, a káoszűzők biztosítják. A szökés az egyetlen megoldás, de Thalia tudja, hogy a veszélyes vállalkozás nemcsak a saját, hanem a szerettei életébe is kerülhet. Ráadásul a legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy ebben egy káoszűző segítségére szorul, aki meg akarta ölni. Most mégis egymásra utalva kell harcolniuk… és a gyűlölet lassan valami egészen mássá formálódik.

Khion koronahercegként nőtt fel – most mégsem ő a trón várományosa. Hiába küzd a király elismeréséért és a mágiája ébredéséért, a reményeit porrá zúzták. Választania kell: marad a palota árnyékában, vagy hátrahagyja apja állandó rosszallását, hogy megtalálja azt, aki elvette tőle az uralkodás lehetőségét.

Khion nem pont így képzelte a jövőt. Thalia nem pont így képzelte a szövetségeseket. De talán pontosan ezen az úton kell végigmenniük, hogy elérjék, amire mindennél jobban vágynak.”

Vélemény:

Egyáltalán nem terveztem a könyvet elolvasni, és bár a borító sejtet valami sötétebb hangulatot, de valahogy nem azt a történetet vártam tőle, amit végül kaptam. Aztán egy barátnőm mesélt róla és úgy határoztam, hogy adni szeretnék neki egy esélyt.

Lelövöm a poént: Nagyon jól tettem!

A világ, ahol a történet játszódik tényleg nagyon kegyetlen, kemény és tele van veszélyekkel, amiket Thalia szemszögén keresztül nagyon szépen láthattunk is. Örülök, hogy nem volt benne finomkodás, hogy a sötét pillanatok alatt tényleg én is éreztem azt a veszélyt, amiben ő lehetett abban a pillanatban. Szerintem a cselekmény a rabszolgaságot is nagyon jól bemutatta és ami nekem nagyon fontos a párbeszédeket sosem éreztem túl erőltetettnek. Gyakori hiba könyveknél, hogy a komikus karakter oda nem illő pillanatokban poénkodik de szerintem itt minden a helyén volt. És bár volt benne szerelmi szál, nem annak megbeszélése tette ki a karakterek mindennapjait.

Khion szemszöge először elképesztően meglepett mert azt hittem, hogy majd elsőre átjön, hogy ő lesz itt a jó fiú, akit kedvelni kell, viszont elég összetettre sikerült ő is ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Néhány pillanatnál még azon is elgondolkodtam, hogy milyen menő antihős válna belőle. Sőt még akár azon is elgondolkodtam milyen lehetne antagonistaként.

A történetben volt pár húzás, ami elképesztően meglepett és már csak azért is kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy tudjam mi lesz itt a későbbiekben, és igen ki merem jelenteni, hogy végre van egy történet, amiben érdekel kivel is jön össze a végén a főszereplő (már van egy nagy kedvencem).

Ajánlom azoknak, akiket érdekel egy sötét de ettől független elképesztően kalandos fantasy amibe a romantika szépen belesimul és nem felrúgja azt.

Értékelés: 5 csillag

Empire of the Vampire – Vámpírbirodalom (Vámpírbirodalom 1.): Jay Kristoff

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.

Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.

Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:

A Szent Grál.

A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.

Fedezd fel a mélységeit!”

Vélemény:

Egy nagyon jó barátnőm adta kölcsön a könyvet, azért, mert ő imádta, és kíváncsi volt a véleményemre. Annyira sokat mesélt róla, és olyan hévvel, hogy éreztem, hogy talán én is valami ilyet keresek, főleg, amikor mostanában már minden könyvet, amit olvasott ehhez kezdett mérni. Aztán elkezdtem olvasni, és…

Én sajnos nem éltem meg ugyanazt az extázist.

Szeretném jól zárni majd a véleményem szóval inkább a (számomra!) negatív dolgokkal kezdem és onnan megyek majd a pozitív lezárás felé.

Már ott kezdett elvérezni (vámpíros könyv esetén ez vicces) a dolog, hogy nem szeretek csatákról és harcjelentekről olvasni, és mivel ennek a könyvnek nagy részét ezek tették ki, így ott már egy kicsit nyögvenyelősen mentek számomra az események, de még ez lett volna a legkisebb gond. Hisz nem egy olyan könyvet vagy sorozatot olvastam már ahol voltak egész erősen leírt harcok és csaták. A legnagyobb problémát számomra a karakterek jelentették. Az egy dolog, hogy mindenki szürkének lett ábrázolva (értsd senki nem jó vagy rossz, kivéve talán a főellenség, aki természeténél fogva is gonosz… mert hát khm… ilyen a természete), hogy nekem mindenki valahol üres maradt. Nincs ellenemre a káromkodás a könyvekben és a filmekben (A Nagy pénzrablásban pl sosem zavart mondjuk Denver stílusa, hogy hozzak valami példát), de itt a káromkodások annyira ocsmányra sikerültek, hogy mindig fintorogni támadt kedvem amikor megláttam egy-egyet a könyv lapjain. Egy idő után már kvázi treníroznom kellett magam arra, hogy amikor feltűnt egy cifrább kijelentés, akkor ne akarjak sorokat átugrani olvasás közben, és ez nagyon sokat elvett az élményemből.

Nagyjából a könyv első százötven oldala után jelentettem ki, hogy nekem ez a regény túlságosan tesztoszteron szagú, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Pedig nincs bajom az utazós, kalandos regényekkel (Szerettem a Trónok harcát), nincs bajom az összeverbuvált csapatokkal, akik egy célért küzdenek (Egyik kedvenc duológiám A Hat varjú), és a kiképzős regényekkel is egészen jól elvagyok, itt azonban a karakterek annyira kinyírták nekem a hangulatot, hogy sok cselekményszálat élvezhetetlenné tettek. Volt például egy figura, aki már az első megjelenésétől annyira unszimpatikus volt számomra, hogy amikor a halála előtt kiderült róla egy nagy csavar, már igazából nem is érdekelt mit csinált, én ennek tudta nélkül is pezsgőt bontottam volna, hogy végre megdöglött.

Ami még negatív volt számomra az a sok francia név, de ez már legyen az én problémám, hogy 1-2 karaktert leszámítva senkinek a nevét sem tudtam hogyan kell jól ejteni, így a fejemben válogatott hülyeségek maradtak meg. Aztán ott van az az apró tény, hogy egy csavar sem lepett meg igazán. Vagy azért, mert ennyire nem érdekelt a karakterek sorsa, vagy azért, mert nagyon kiszámítható volt (vagy a képek miatt, vagy azért, mert az egész olyan hatást keltett számomra, mint egy anime és ha valaki elég animét látott, akkor ezeket a „fordulatokat” már mérföldekről kiszagolja).

Viszont, hogy érthető legyen miért is nem húzom le teljesen ezt a regényt, jöjjenek a pozitív pillanatok.

Egyrészt az utolsó 100 oldal, ahol végre valahára megérkezett a könyvbe az a lélek, amit előtte körülbelül 650 oldalon keresztül mellőznöm kellett, és végre tudtak érzi lényként viselkedni karakter és nem buldózerekként. Aztán ott van pozitívumnak a világ, ahol az események játszódnak és amiből szívesebben láttam volna még többet, mert bevallom a vámpírok viselkedése sokkal jobban érdekelt volna, mint Gabriel századik káromkodása. De ezek épp csak mutatóba kerültek bele, amit hatalmas kihagyott ziccernek érzek. Ha ezeket jobban bemutatja talán egy még sötétebb sztorit kapunk, de az biztos, hogy engem jobban érdekelt volna.

A könyv végére pedig meglepő módon három kedvencet is sikerült avatnom, amit az elején szinte el sem tudtam képzelni, így szerencsére ez is megtörtént. A könyv amúgy nagyon szépen építkezik, kifejezetten jót tett neki ez az elmesélős beszélgetés forma, és az is, hogy nem egy lineáris cselekményhalmazt láttunk magunk előtt, mármint jobbára. Érzem a könyv értékeit és pontosan tudom, hogy a mai világban ahol már meg lehet fulladni a sok romantasy között miért istenítik olyan sokan ezt a regényt, de számomra most ez csak egy közepesnél kicsivel jobb olvasásiélmény volt sajnos.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a nagyon kemény történeteket, nem akasztja ki őket az, hogy mindenki macsó vagy femme fatale, de közben érdekli őket egy kifejezetten erős vámpírtörténet.

(Eredetileg 3,5 csillagban gondolkodtam, de az utolsó 100 oldal megmentette számomra az olvasást.)

Értékelés: 4 csillag

A hiányzók (Lottie Parker 1.): Patricia Gibney

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Lélegzetelállító nyomozós thriller – hihetetlen fordulattal

Mikor a helyi katedrálisban egy nő holttestét találják, majd néhány órával később egy férfiét, amint a saját udvarának fájáról lóg, Lottie Parker nyomozót hívják az ügyhöz. Mindkét áldozat combján elmosódott, de határozottan hasonló tetoválást találnak. Nyilvánvaló, hogy a két áldozat közt van kapcsolat. De mi?

A nyomok a Szent Angélába, egy régi gyermekotthonba vezetnek, mely intézethez Lottie múltja is kapcsolódik. Az eset hirtelen személyessé válik…

Úgy tűnik, hogy a gyilkosságok egy több évtizedes, megfejtetlen bűntényhez kapcsolódnak. Két kamaszfiú is eltűnik. Lottie-nak meg kell találnia a gyilkost, mielőtt az újra lecsaphatna, de hogy tehetné, ha ezzel a saját gyermekeit is veszélybe sodorja?

A gyilkosnak meglehetősen torz véleménye van az igazságszolgáltatásról…”

Vélemény:

Régóta szemeztem már a sorozattal és amikor láttam, hogy elérhető hangoskönyvként, akkor úgy döntöttem Kardos Júlia után ideje Lottie Parkert is megismernem. Talán azért, mert a Balatoni krimik olyan nagy hatással voltak rám, ez a történet egy picit lassan indult be. Eleinte nem igazán tudtam belerázódni a cselekménybe, és néha Lottie is olyan módon viselkedett, amit nem igazán tudtam elnézni egy háromgyerekes nyomozónak, de valahogy elkezdtem megszeretni. Na nem Lottie-t hanem a történetet, ami ebben a regényben bemutatásra került.

Nagy rajongója vagyok Írországnak, így az, hogy kicsit ebben a világban „járhattam” nagyon tetszett. A nyomozás pedig bár kifejezetten érdekesen indult egy olyan irányba ment, ami már lassan kezd egy kicsit tipikusnak tűnni számomra a krimiknél. Azt hiszem a regényben az írónő úgy kicsit már agyonhasznált témához nyúlt, ettől független főleg a vége felé már nem bírtam kikapcsolni és muszáj voltam végighallgatni az egészet, mert megölt az izgalom.

A történet szépen ötvözte a nyomozónő magánéletét és a szakmaiságát, egyedül talán azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy ismét egy olyan rendőrfőnököt láthattam megjelenni, aki klisésen „ne nyomozz már XY után” dolgokkal dobálózott, még akkor sem, ha erre a nyomozóinak alapos indoka van. Kicsit már unom ezeket a figurákat, remélem azért nem annyira korrupt meg lefizethető minden rendőrfőnök, mint ahogy ezek a krimik sejtetni vélik.

Számomra a regény kiemelkedő pontjai a múltban játszódó jelenetek voltak, ahol az áldozatok gyerekkorába kaphattunk belátást, mert ezektől a hideg futkosott a hátamon, olyan zseniálisan sikerültek, megteremtve a kemény és sötét atmoszférát. Azt hiszem ezeknek a jeleneteknek köszönhető, hogy a regény a végére egészen bejött, és szerintem a közeljövőben mindenképp folytatni is fogom.

Ajánlom azoknak akik szeretik a krimi műfajt, nem igénylik bele a romantikus szálat, és nem tántorítja el őket, hogy a főszereplő egy kicsit megtört.

Értékelés: 5 csillag

The Wicked King – A gonosz király (A levegő népe 2.): Holly Black

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A New York Times bestseller The Cruel Prince – A kegyetlen herceg varázslattal és vérszomjjal teli folytatása.

Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.

Az első lecke az, hogy erősödj meg.

Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.

Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.

Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.”

Vélemény:

Azt hiszem ez volt az a sorozat, aminek a reklámja nagyon félrevitt engem, így amikor először olvastam az első részt, nem hagyott bennem mély nyomot, de úgy döntöttem adok neki még egy esélyt és milyen jól tettem!

Második olvasásra már a Kegyetlen herceg is nagyon bejött, ez a rész pedig kifejezetten kedvencemmé vált, mert élek és halok a királydrámákért, Jude és Cardan kapcsolata és dinamikája pedig egyszerűen lenyűgöző és fantasztikus. Számomra mindig az viszi el a hátán a történeteket ha a karaktereket nagyon tudom szeretni vagy utálni, mert annyira egyediek és jól megalkotottak, itt pedig ehhez minden adott volt.

Amit az első részben problémának ítéltem meg (a tempót), azt most itt utólag hálával fogadom, mert annak a gyorsaságnak köszönhetően ebben a részben olyan dolgokat láthattunk, amik általában egy történet lezárása után esedékesek, amiket az írók már nem szoktak megírni. Egyszerűen azt éreztem, hogy mindenkiért izgulok egy kicsit, hogy itt minden apró döntésnek is beláthatatlan következményei lesznek, és a cselekményt nem az író lökdösi erőszakkal egyik pontból a másikba, hanem valóban kapcsolat van a szereplők döntéseivel.

Ódákat tudnék zengeni erről a könyvről. Talán utoljára a Hat varjú vagy a Vágymágusok kapcsán éreztem ezt. Bár a könyv vörös pöttyös, ez ne tévesszen meg senkit, mert ha az ember csak kicsikét is bizonyos pillanatok mögé lát, akkor észrevehető, hogy mennyire sötét események és pillanatok is történnek itt.

Ajánlom azoknak akik szerették az első részt is, de szerintem mindenki adhat neki egy esélyt, azt azonban előre leszögezem hogy ne egy romantasyt várjanak tőle. Szerintem attól kifejezetten erősebb. 

Értékelés: 5 csillag

Haragos Balaton (Véres Balaton 2.): Zajácz D. Zoltán

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Két keletnémet lány a Balatonra utazik autóstoppal 1980 nyarán. Balatonfüreden megismerkednek egy magyar egyetemistákból álló társasággal, akik meghívják őket a fővárosba. Így aztán autóstoppal Budapestre indulnak újdonsült barátaikhoz, ám sohasem érkeznek meg…

Három évvel korábban egy csepeli gimnazista lány Zuglóba indul a barátnőjéhez, hogy együtt készüljenek fel egy másnapi dolgozatra. A Boráros téri HÉV-megállóban látják utoljára, aztán feltehetően beszáll egy autóba, és nyoma vész.

Vajon ugyanaz az ember rabolta el őket? És ha igen, miért? Egyáltalán: mi lett velük? Életben vannak még?

A nyomozást vezető Adorján Máté főhadnagynak ezekre a kérdésekre kell megtalálnia a választ. Ebben most is segíti a kedvese, a szépséges pszichiáter, Lendvay Laura, aki a rendelkezésre álló adatok alapján igyekszik megrajzolni az elkövető (vagy elkövetők) bűnügyi profilját.

A végkifejlet azonban mindannyiukat meglepi…”

Vélemény:

A véleményem előtt meg kell jegyezni, hogy nem ma olvastam már az első részt, viszont az emlékeim arról a könyvről igencsak szépek. Valahogy az az emlékem, hogy végig tudtam kapcsolódni a szereplőkkel és izgalmas is volt az ügy felgöngyölítése.

Nem mondom, hogy nagyot csalódtam ebben a részben, de az előző után valahogy nem ebben reménykedtem. Nekem valahogy ez a történet most nem állt össze annyira. Alapvetően nem vagyok a híve annak, hogy a krimibe minden áron romantikus szálakat kell beleerőltetni, így valahogy nem hatott meg, hogy a rendőrségen kire és milyen módon talált rá a szerelem ebben a részben, miközben bocsánat, hogy ezt írom, de az ügy igazából megoldotta saját magát.

Két eset felgöngyölítése is megtörtént itt, és valahogy egyik esetben sem a kifogástalan nyomozói munka eredménye volt a megoldás, amit én egy krimi történetben azért picit megúszósnak érzek. Most ezt spoiler nélkül nehéz lenne elmondani, így nem is megyek bele mélyebben. Viszont én például alapvetően azt szeretem egy krimiben, ha végignézhetjük a nyomozás folyamatát és a végkifejlet minket is meglep és nem érzem rögtön egy-egy gyanúsítottról, hogy ez most vakvágány lesz-e vagy valóban megtalálták a gyilkost. A másik, ami kicsit elgondolkodtatott közben, hogy miért vannak benne azok a töltelék szereplők és jelentsorok amig így végül magyarázatot nyertek az egyik gyilkosság kapcsán, de emiatt meg végig azt éreztem, hogy fogadni mernék arra, hogy itt valami sántít szóval a nagy csavar ennél is elmaradt.

A természetfeletti résznél én vártam egy nem természetfeletti magyarázatot, mert így ez is kicsit lógva maradt..

Az utolsó pár fejezetért ahol végre ismét megjelent a pszichológiai játék azért tetszett, meg nem is akarnám lehúzni annyira, mert végül is olvastatta magát a regény, de nekem az első részhez nem ért fel.

Értékelés: 4 csillag

The Winner's Curse – A nyertes átka (A nyertes trilógia 1.): Marie Rutkoski

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Megfizethetsz-e a szerelemért?

Amikor a 17 éves Kestrel egy rabszolgapiacon megvásárolja a herrani Arint, aligha sejti, hogy élete gyökeres fordulatot vesz. A valoriai birodalom ellen lázadást előkészítő Arin sem tervezi, hogy beleszeret a hazája leigázásáért felelős tábornok lányába. A herrani felkelés egy időre szerepcserére kényszeríti őket. Kestrel megmenti ugyan Arin életét, de cselekedete lehetetlenné teszi, hogy valaha is egymáséi lehessenek. Hűség, sötét titkok, párbajok, felborult értékrendek… Mi mindenért kell fizetni?

Kinek az élete ér többet?”

Vélemény:

A fejembe vettem, hogy meg fogom szerezni a „Disztópiarajongó” kitüntetést molyon, ehhez pedig elkezdtem ezzel a címkével ellátott könyveket keresni, így bukkantam rá erre a sorozatra is. Na abba most nem mennék bele, hogy mennyire nem értem, hogy ez mégis mitől „disztópia” de legalább +1 olvasási élményem van.

A leírásban talán a „rabszolgapiac” szó volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésem. Olvasás közben azonban rá kellett ébrednem, hogy nem véletlen került a könyvtárban a „tini” szekcióba. Bár a világ érdekesnek tűnt, messze nem sikerült elég dolgot megtudni belőle ahhoz, hogy a világépítést kiemelhessem és sajnos a szereplőink sem jutottak túl a tipikusan előforduló karakterjegyeken. A románc meg valahogy nekem nagyon elkapkodott lett, DE…

Mind ezektől független nem mondanám azt, hogy nem tetszett a történet, sőt kifejezetten élveztem, mert amúgy az alapgondolat számomra érdekes volt. Főleg kifejezetten onnantól kezdve, amikor is fordult a kocka, és a szerepek felcserélődtek. Itt akadtak olyan pillanatok, amik lelkileg jobban megérintettek, meg elgondolkodtattak. És valahogy már a karakterek is kicsit közelebb kerültek hozzám. Talán az egyetlen számomra negatívabb dolog itt is az volt, hogy a könyv nem mert még sötétebb lenni, mert nem tudta nélkülözni ezt a tinis, ifjúsági hangvételt (valahol mélyen reménykedem, hogy egyszer találok egy olyan könyvet, ami kellően sötét lesz, de nem csap át az egész 98% erotika, 2% történetbe…)

Ajánlom azoknak akik szeretik az ilyen kalandosabb regényeket, de inkább egy könnyed kis kikapcsolódásra vágynak, és nem körömrágós izgalomra.

Értékelés: 4,5 csillag