Halál Tihanyban (Balatoni krimik 3.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Egy esküvő – hány temetés?

Egy idős nő áll zavartan egy eldugott tihanyi utca utolsó háza előtt vasárnap reggel, és a biztonsági kamerába bámul. Fogalma sincs, ki ő, és hogy került oda – és csak angolul beszél.

A helyi járőr hirtelen ötlettől vezérelve Kardos Júliát, a négy éve visszavonult gyilkossági nyomozót hívja, hogy tolmácsoljon, míg megérkeznek a mentők. Kardos úgy dönt, hogy segít, de ekkor még fogalma sincs, mibe csöppent.

A helyzet Tihanyban ugyanis kezd eldurvulni. Egy hotel recepciójáról pánikszerű telefon érkezik a helyi rendőrőrsre: az előző napi esküvő egyik illusztris vendégét meggyilkolták. Mégpedig brutális kegyetlenséggel. Mire azonban a rendőrök megérkeznek, rádöbbennek, hogy ez csak a kezdet.

Kardos kapja meg az ügyet, amíg az életellenes osztály vezetője haza nem ér a nászútjáról. Négy napja van, hogy kiderítse, a vendégek közül ki hazudik. Vagy hogy egyáltalán mond-e valaki igazat. Közben azonban szembe kell néznie a saját démonaival is, pedig már azt hitte, legyőzte őket…”

Vélemény:

Autentikusan az előző után ezt a részt is úgy döntöttem, hangos könyvben éri majd meg hallgatnom és ez ismét fantasztikus döntésnek bizonyult. Ugyan az olvasta fel, aki az előző részt is, így már szinte a Kardos Júlia életérzéshez is tudtam őt kapcsolni. A véleményeket olvasva azonban azt láttam, hogy ez a könyv igazán megosztó és sokan pont azt emelték ki negatívumként, amit én itt nem éreztem, sőt, ha kiváltott belőlem valamit a regény az pont az volt, hogy nagyon tetszett.

Megkockáztatom az eddigi egyik kedvenc részem volt. Na de miért is?

1) A lelki vonulat, amely éppen végigkíséri főszereplő nyomozónk életét és amiről szerintem messze kevés alkalommal beszélnek az emberek. Főleg nem egy krimiben számítottam ilyen mély pillanatokra. Esküszöm volt olyan gondolatmenet, amit megkönnyeztem és mivel nem kellett a sorokra koncentrálnom, így még inkább átadhattam magam ennek a pillanatnak.

2) A gyilkosság, ami kellően abszurd volt ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve felkeltette az érdeklődésem, és végig amíg csak visszaemlékezések voltak, vagy épp megismertük a szereplőket azon pörgött az agyam, mi történhetett. Megéltem azt, hogy a magam módján én is nyomozhattam, és mint az előző részben, itt is nagyon szépen vezetett az orromnál fogva az írónő, olyan csavarokat kaptam, amitől még nekem is leesett az állam.

3) A gyilkos „monológja”… azt hiszem ez az a pont, ahol a legtöbb krimi el szokott bukni. Ha a gyilkos maga vallja be, mit miért tett, hiszen, ha egészen addig titokban tudott maradni, akkor miért dönt úgy, hogy hirtelen mindent beismer? Itt azonban ez is jól működött, mert bár korábban nem láthattuk Júlia azon pillanatait amikor összekötötte a dolgokat magában, de itt nem csak a gyilkos ejtett el egy két mondatot, hanem a nyomozó is megvillogtatta mire, hogyan jött rá. Néha csak lestem azon, hogy egy-egy infó, amiről azt hittem mellékes lesz a történet szempontjából mennyire fontos is lett végül a végkifejletben.

Nem tudom mi vár rám a későbbiekben, de azt hiszem a sorozatból nekem eddig ez volt a kedvenc részem.

Ajánlom azoknak akiknek már nem új ez a világ, de azok is próbálkozhatnak vele, akik számára ez lenne az első kaland (mondjuk ott fennáll a veszélye annak, hogy nem mindent ugyanúgy élnének meg).

Értékelés: 5 csillag

Aranytinta (Írósuli 2.): Aux Eliza

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Viharsebesen magukkal ragadnak az események, magába szippant ez a különös világ, amelytől nagyon nehéz búcsút venni." – Smoking Barrels Blog

„A fekete kódex kinyílt. De vajon a három testvér elbírja a könyvben rejlő fékezhetetlen hatalom súlyát? Hisz még csak gyerekek. Mégis óriási felelősség zúdul a nyakukba.

Dixy, Era és Lia egy egész világ sorsáról kell hogy döntsön.

A kódex megjelenése felforgatja az írósuli életét. A múzsák és a lázadó rubrikátorok közti feszültség egyre csak fokozódik, mígnem az egész város a feje tetejére áll. Kémek, betörések és félelmetes összecsapások árnyékolják be a mindennapokat. Az erdő rejtekében veszedelmes tiltott szavak szállnak, míg a novemberi fagy sötét idők előszelét hozza magával. A közelgő változás tanárt és diákot egyaránt megérint. Senki sem menekülhet előle.

A lányoknak a legnagyobb káoszban kell tovább kutatniuk az örökségük után. Ha megtalálják az aranytintát, az minden kívánságukat valóra válthatja. Visszatérhet az apjuk, és újra helyreállhat a rend az íróvilágban. Ők pedig végre azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos: a szerelemmel, a barátaikkal és talán még a sulival is.

Kalandjaik során a legnagyobb veszélyek közepette is készek kiállni az igazságért. A gond csak az, hogy ez a csalafinta szó mindhármuknak mást jelent.”

Vélemény:

Túlságosan rég volt már az első rész ahhoz, hogy csak úgy bele merjem vetni magam az olvasásba, így miután egy nap alatt sikerült elolvasni (újra) A könyvek városát, sokkal nyugodtabb szívvel, és felfrissített információkkal vethettem bele magam az Aranytintába.

Sokat adott az olvasásélményemhez, hogy ismét részt vehettem egy könyvbemutatón, így az írónő már ott a helyszínen felkorbácsolta az érdeklődésem és sok olyan dolgot említett, ami nagyon tetszett, majd természetesen a könyv olvasása közben magam is észrevettem ezeket. Felnőtt fejjel azt hiszem ez a történet egy kicsit másképp „csattan”, mint ahogy azt tenné egy serdülő szemében, hiszen szerintem felnőttként sokan reménykedünk abban, hogy már elég élettapasztalattal és emberismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy kiszúrhassunk bizonyos „red flag”-eket. Egy tini, serdülő azonban sokkal inkább lélekből, azonnal impulzusok alapján cselekszik, és mindig keresi önmagát, na meg azt a pontot, ahol megmutathatja, hogy ő aztán nagyon sokat ér. Azt hiszem pszichológiai szempontból ezt az életérzést mutatja be tökéletesen a könyv. A valahova tartozás reményét. Azt a vágyat, hogy kicsit az ember azt érezhesse valamiben különlegesebb, többre hivatott, mint a többiek.

Szerintem az egész regényben engem igazából ez a szál fogott meg. Persze érdekelt a címben szereplő „aranytinta” felkutatása is azonban Dixy útkeresése meglepően sötét és kiszámíthatatlan fordulatokat tartogatott magában, ami miatt szinte szomjaztam ezeket a részeket is. A mellékszereplők itt már sokkal nagyobb szerephez jutottak, és sokak olyan szálakat hoznak magukkal (hej, de nehéz spoiler mentesnek maradni), amik szerintem maguk megérnének egy-egy újabb novellát, ha nem egyenesen regényt.

Ahhoz képest, hogy első ránézésre milyen vékonynak tűnt a könyv, annyit történet van benne és annyi mondanivaló, hogy csak úgy gondolkodtam honnan válasszak idézetet, vagy épp melyik részhez szeretnék jelölőt tenni, hogy később is megtaláljam. Olvasás közben pedig csak egy kérdés járt a fejemben: Miért próbálkoznak a könyvek ilyen ritkán azzal, hogy bemutassák milyen, ha a főszereplő hibát, hibára halmoz? Ne persze ezt nagyon végletes így kijelenteni, hiszen néha már én sem tudtam pontosan kinek kellene hinnem, vagy kiben bízhatok.

Ajánlom azoknak, akik az első részt is szerették, garantálom, hogy ez még rá fog tenni egy lapáttal a kaland és az izgalomfaktorra.

Könyvespolcaim szűkében pedig egy kis átrendezés után A könyvek városa és az Aranytinta is a Harry Potter sorozat mellé került, mert elképesztően hálás vagyok a tudatnak, hogy bár azt már rengetegszer olvastam, most itt van ez a sorozat, ami szinte ugyanazt az élményt képes számomra nyújtani.

Értékelés: 5 csillag

Üvöltő szelek: Emily Brontë

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„A gyermek Heathcliffet a skót felföld lápos vidékén találják. Mr. Earnshaw szíve megegesik az elhagyott fiún, és hazaviszi házába, ahol lányával, Cathyvel és fiával, Hindleyvel él együtt. Heathcliff az évek múltával beleszeret Cathybe. Ám a féltékeny Hindley mindenáron tönkre akarja tenni, ezért azon a napon, amikor Mr. Earnshaw meghal, az istállóba száműzi Heathcliffet. Nem sokkal később Cathy is elhagyja a házat, feleségül megy a szomszéd birtokos fiához, Edgar Lintonhoz. Heathcliff pedig szépen, lassan kiterveli rettenetes bosszúját…

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor megírta a világirodalom talán legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és szelídség furcsa szövedéke ez a történet, egy romantikus írói lélek vallomása a szenvedélyes szerelemről.”

Vélemény:

A történet, amit soha nem gondoltam volna, hogy el fogok olvasni és biztos nem kerül a kezembe, ha nincs az a cikk, ami felhívja a figyelmet, miért is nem annyira „romantikus” ez a történet. (Itt szeretném megjegyezni, hogy kifejezetten elfogult vagyok Emeral Fennell rendezői munkásságával és nekem ez a film is bejött, még ha sok köze nincs is a könyvhöz, de erről ennyit…)

Az biztos, hogy már az első pillanattól fogva magával ragadott a könyv „képivilága” mármint ahogy azt a fejemben el tudtam képzelni. De talán a leginkább mégis az fogott meg, hogy ez a történet nem ma íródott, sőt kifejezetten régen amikor még az olyan kifejezések mint – családon belüli erőszak – transzgenerációs traumák – gyermekkori traumák feldolgozása – antiszociális személyiségzavar – borderline(?) személyiségzavar… kb a kanyarban sem voltak. Pszichológiai ismeretek nélkül ezt a könyvet tekinthetném akár borzalmasnak is, így azonban inkább lenyűgöz, hogy Emily ezt az alkotást akkor írta, amikor még nem tudott google elé ülni és megkérdezni tőle, mit is válthat ki a gyermekkori bántalmazás egy ember életéből. Catherine karaktere is nagyjából addig volt számomra unszimpatikus míg nem kezdtem el az agyamban kutatni azután, hogy milyen pszichés tünetet is társíthatnék a viselkedéséhez.

A cselekmény annak ellenére is erős, hogy mindent egy bizonyos karakter elmondása alapján ismerhetünk meg (nekem ezért sem volt annyira kiakasztó a film), és talán Nellyre mondanám azt, hogy a legellenszenvesebb karakterré kezdett válni egy idő után. Mert ő volt az, aki mindenhol ott volt, és mindent látott, meg mindent első kézből tapasztalt, hogy aztán az erkölcsi fölény nyergébe ülve beszéljen mindenkiről, aki csak egy kicsit is másképp gondolkodott, mint ő, ahelyett, hogy ott abban a pillanatban mindig megmondta volna a dolgokat. (Na nem úgy, ahogy tette is.) A karakterek többségét valójában tényleg nem lehetett szeretni. Számomra Catherine egy hisztérika, Edgar gyenge, Nelly idegesítő, Linton pedig kiállhatatlan volt… Heathcliff karaktere számomra elég erősen alá lett támasztva ettől független őt sem tudtam szeretni (tudom nem is ez volt a cél), ahogy Isabella is elég keserű szájízt hagyott bennem. Eleinte Cathy sem volt a szívem csücske, de mellette legyen szólva képes volt változni. Talán az egyetlen karakter, akit valahogy végig szeretni tudtam nem más volt, mint Hareton.

A könyv azonban nem csak a szerelmi szálakról szól, hanem számomra szépen alátámasztotta az is, mi történik akkor, ha valaki végre úgy dönt, hogy az ellene elkövetett szörnyűségekre nem bosszúval reagál. Attól független pedig, hogy fentebb a szereplőket elég egysíkúan írtam le, azért hozzá kell tennem, hogy elképesztően összetettek voltak ők maguk is.

Ajánlom a könyvet azoknak akik szeretik a pszichológiai mélységeket, a családi drámákat és félnek „szépirodalmat” olvasni.

Értékelés: 5 csillag

Félszív (Az Evergreen-örökség 1.): Réti Dóra, Réti Virág

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1866

Emily Evergreen egy elhagyatott sikátor egyik kapualjában fekszik vérbe fagyva. Életét egy ismeretlen idegen menti meg. Lábadozása során a lány minden követ megmozgat, hogy az Evergreen-kastély féltve őrzött manzárdszobájában rejtegetett titkokat leleplezze. Fondorlatos módon hozzájut az örökségként rájuk maradt jegyzetekkel teli bőrkötéses mappákhoz, egy jelekkel teli térképhez és néhány különös erővel bíró ereklyéhez. A nyomozás kezdetét veszi, melynek során évszázados családi titkok kerülnek felszínre, amelyek megváltoztatják a múltat, a jelent és a jövőt is.

Vajon milyen hatással lesz a felfedezés a fiatal lány életére?

2019

Iris Miller egy váratlan tragédia következtében amnéziásan ébred egy számára ismeretlen környezetben. Fogalma sincs róla, ki is ő valójában. Egyetlen élő rokona, Delia nevű nagynénje nem sok információval tudja segíteni őt a múltját illetően, így Iris a baleset után húsz évvel, 40 éves korában saját kezébe veszi a sorsát és eltökélt szándéka megtudni, ki is ő valójában. Végső elkeseredésében ellátogat egy terapeutához, hogy mélyebben beleássa magát lelkének rejtett zugaiba. A szeánszot követően egyik napról a másikra megmagyarázhatatlan események sorozata forgatja fel addig nyugodt életét. Kezdetben az őrület határmezsgyéjén lebegve kérdőjelezi meg saját épelméjűségét, azonban csakhamar rájön, hogy minden, amit átél, az valóságos. Hajthatatlan nyomozásba kezd, hogy válaszokat kapjon sokasodó kérdéseire.

Vajon mindenki az az életében, akinek mondja magát?

A Félszív – Az Evergreen-örökség egy izgalmakkal, feszültségekkel teli fordulatos kalandregény, amely nem nélkülözi a humort és garantáltan nem hagyja unatkozni az olvasót.”

Vélemény:

Ez a történet a facebook miatt került elém, mert sokszor dobta fel a reklámját és valahogy úgy megfogott a világ, amit ezek az ajánlók sejtettek. Alapvetően nem biztos, hogy szembe jött volna velem a történet, de gondoltam, ha már így alakult, adnom kéne neki egy esélyt, mert csak motoszkált bennem a kíváncsiság, főleg amikor megláttam, hogy ketten írták. (Ez amúgy nem egy meglepő húzás, annak idején én is írtam így történetet, barátnőmmel még gimis korunkban és kifejezetten imádtuk, amikor meg tudtuk lepni egymást. De talán pont emiatt tudtam is, hogy a dolog lehet működőképes, így emiatt nem voltak fenntartásaim.)

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet én azt éreztem: Ez az! Ezt kerestem!

Azonnal magába szippantott a világ, mind az idősíkok és a helyszínek (egyúttal szereplők) közötti ugrásokkal, mind pedig a leírásokkal, amik nagyon tetszettek. De ami leginkább felkeltette az érdeklődésem, az maga a történet volt, mert olyan menő módon ugrottunk fejest a közepébe, amit én mindig nagyon szeretek. Ez a lendület pedig velem maradt úgy a könyv feléig… de aztán…

Inkább ne szaladjunk ennyire előre.

Mivel szeretném pozitív hangvétellel zárni a véleményem, ezért elmondanám azt a három dolgot, ami nekem személy szerint nem jött be annyira (másokat ez ne tántorítson el!), de ennek nagy része az írók első könyvességére vezethető vissza:

1) A párbeszédek. Nekem nagyon fontos az, hogy ha olvasok egy regényt akkor a szereplők úgy beszéljenek, mint az átlagemberek. Persze nem mondom, akadhat köztük néhány csodabogár, akik mondjuk mindent szeretnek barokk körmondatokban megfogalmazni, de én itt kifejezetten azokra a pillanatokra gondolok mikor régi barátok megbeszélnek olyan dolgot, amit mind a ketten tudnak, de olyan mértékig alaposan belemennek, mintha először beszélnének róla. (Ilyenkor a párbeszédük nem egymásnak szól, hanem az olvasónak, ezért is érződik kicsit furának.)

2) Túl sok szereplőt akartunk megismerni túl rövid fejezetek alatt így bár mindenkiről tudtam egy élettörténetet érzelmileg senkihez nem kezdtem el kötődni (esküszöm talán a „rosszfiúkhoz” mert róluk sikerült a legtöbbet megtudni, érzelmeikbe menően is akár).

3) Ami nekem nagyon nehéz volt az, hogy számomra a könyv felére már körvonalazódott az egész történet. Na nem azért, mert akkora király vagyok, hogy én mindent is észreveszek, hanem mert a sok szál és idő meg térbeli váltakozás miatt, az olvasó, jelen esetben én, mindentudóvá válik. És ez nem is lenne akkora probléma ha ezután sorra kapná a hűha élményeket, de jelenleg csak azt éreztem, hogy a könyv második felére már fogtam a fejem, hogy a szereplők még mindig csak tapogatóznak olyan infók után, amiket én már 100-150 oldala tényként tudok.

Ettől független POZITÍVUMKÉNT ki kell emelnem, hogy a történetnek igenis van egy sajátos bája. Nagyon meseszerű lett, így néhány momentumot kifejezetten élveztem olvasni. Hát én lepődtem meg a leginkább, hogy az egyik ellenfél vált a legnagyobb kedvencemmé olvasás közben, de ez van. Mondjuk Iris (hívjuk csak így) karaktere is közel került hozzám, valamennyire, mert legalább volt annyi esze, hogy teljes mértékig belevetette magát a nyomozásba, és nem adta fel az első adandó probléma előtt.

Azt is lehet érezni, hogy ezt a könyvet ízig-vérig átjárja a testvériesség, mégpedig az az aspektus, hogy mennyivel többet érnek azok a testvérek, akik szeretik és támogatják egymást, mint azok, akik áskálódnak a másik ellen. A könyv gyönyörű szimbólumrendszerrel is machinál. Az egésznek volt egyszerre történelmi és modern hatása, ettől nekem valahogy steam-punk-os lett bár tudom ennek semmi köze az egészhez, mégis valahogy ezt éreztem közben. Egy karaktert nem tudtam elviselni nagyon, de őt spoilerek miatt nem szeretném név szerint említeni…

Egyszóval, nekem a fentebbi (totál szubjektív) „problémák” miatt ez a könyv nem volt tökéletes, de az biztos, hogy ilyet még nem olvastam, szóval egy kalandnak mindenképp jó volt, és határozottan bántam volna, ha kihagyom. Valamint biztos vagyok abban is, hogy kíváncsi leszek a folytatásra.

A könyv szerkezetéről még annyit, hogy imádtam benne a különlegesebb stílusban írt részeket és oldalakat (pl. email, SMS, jegyzetek stb.)

Ajánlani azoknak tudom, akik szeretik az időutazós témát, és nagyon jól tudnak lavírozni akkor ha egy könyvben gyakran váltakoznak a szálak, de kíváncsiak egy olyan világra amit és cselekménysorozatra amivel még biztos nem találkoztak!

Értékelés: 4 csillag

Hullámsír (Balatoni krimik 2.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója éppen túl van élete ügyén. Boldognak és elégedettnek kellene lennie, mégis az egyik gimnáziumi barátjától kölcsönkapott siófoki luxusapartmanban tölti a napjait, és igyekszik számot vetni a múltjával és még inkább a jelenével.

Amikor holttestet találnak a Balatonban, Júlia mindent megtesz, hogy a végére járjon a dolgoknak. Pedig az ügy nem hozzá, hanem egy fiatal rendőrtiszthez kerül, aki először magabiztosan vág bele a nyomozásba, később azonban elbizonytalanodik. Vajon elfogadja Kardos segítségét? Elfogadhatja-e egyáltalán? Mert mi van, ha Júlia esetleg érintett az ügyben? És mi van, ha épp ő a kulcs a megoldáshoz?

Szlavicsek Judit krimijének helyszíne ezúttal is a Balaton. A csendes, a haragvó, a befogadó, a bosszúálló Balaton.”

Vélemény:

Az úgy történt, hogy regisztráltam a voxa-ra (és ez itt nem egy bújtatott reklám), mert a Harry Potter hangoskönyv után elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne magyarul ilyeneket és ez elég szimpatikus oldal volt. Mivel napi 1-1 órát utazok a munkahelyemre (oda-vissza), ezért a napomból éppen az a 2 óra megy el az ablakon való konstans kifelé bámulással, amit ezer másféle hasznos dologra is fordíthatnék, bármennyire is szeretek zenét hallgatni.

Úgyhogy jött az applikáció, majd a hangoskönyv letöltése, hogy mobilnet nélkül is hallgatható legyen, és végül két hét leforgása alatt sikerült úgy végig hallgatnom ezt a regényt, hogy csak a buszon szántam erre időt. (Ez egyszerre szomorú és jó…)

Szóval mielőtt belemennék a könyv történetébe és, hogy mit szóltam gratulálnom kell Bánfalvi Eszter hangjához, mert egyszerűen nekem fantasztikusan passzolt ehhez a könyvhöz, és nagyon szépen beleéléssel olvasott. Na de erről ennyit.

A regény meglepően olyan bele a közepébe módon kezdett, és fokozatosan derült ki benne. A múlt darabkái, az emlékfoszlányok… talán épp emiatt folyamatosan keltette bennem a kíváncsiságot és a feszültséget, hogy csak még még még inkább bele akarom lovallni magam a történetbe, és tudni, mi sül ki ebből az egészből. Határozottan jó, hogy hangoskönyvként hallgattam, mert fizikális példányban tuti a végére lapoztam volna azért, hogy azonnal rájöjjek (egyúttal le is spoilerezzem magamnak) ki áll az ügy hátterében. Örültem annak, hogy egy-egy ponton meg tudtam lepődni. Azért érdekes a buszon ülve kiolvashatatlan arcot vágni, miközben ilyen súlyos dolgok derülnek ki, mint itt ebben a könyvben. Valahogy szerencsére össze tudtam hozni.

A leírások nagyon jók. Annyira képein lett megfogalmazva, hogy szinte néha fel sem fogtam mi zajlik körülöttem, mert lelki szemeim előtt a helyszíneket látta, a szereplőket, a mozdulataikat… És ami már az első részben is tetszett, hogy nagyon, de nagyon MAGYAR lett. Mind a szereplők mentalitásaival, mint a helyszínekkel, amiket szerintem mindenki látott már. Először azt hittem, hogy nem fog annyira lekötni, de végül olyan pozitívan kellett benne csalódnom, hogy az még engem is meglepett.

Ajánlom ezt a könyvet a krimi szerelmesinek (akár az első rész ismerete nélkül is), és azoknak akik egy vérbeli magyar történetre kíváncsiak!

Értékelés: 5 csillag

A hullaházi skandalum (Ambrózy báró esetei 7.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Az utolsó Ambrózyd

A Monarchia hírneves magánzó detektívje, báró Ambrózy Richárd és ifjú felesége, Mili 1901 júniusában két, már-már megoldhatatlan feladattal szembesül. A friss házasoknak valahogy össze kell boronálniuk az arisztokrata és a polgári lét magukkal hozott, ám egymástól eltérő szokásait, miközben közös háztartást próbálnak teremteni az általuk válogatott, igencsak vegyes és öntörvényű személyzettel. Nem könnyű ez, ha a báró úr kocsisa egykor kasszafúró, az inasa kávéházi fizetőpincér, a mindenese a hírhedt Conti utca bordélyainak lakója volt, ráadásként a báróné őnagysága a börtöncellában ismerte meg a cselédlányát, morózus szakácsnőjének múltjáról semmit nem tud, a komornája pedig még ma is a Tabán legfirkásabb zsebmetszőjének tekinthető.

Az Ambrózy-villában eluralkodó káoszt azonban még lehetne is valahogy kezelni, ha nem éppen ekkor bontakozna ki a fiatal Budapest addigi leghátborzongatóbb és legvéresebb bűnügye.

Ambrózy báró és cserfes neje, Mili most először házaspárként vágnak bele közös életük leggroteszkebb, legfelkavaróbb nyomozásába. A rendőrség tehetetlen, a sajtónál hírzárlatot rendelnek el, a detektívek széttárják a karjukat, miközben szó szerint eluralkodik a teljes fejetlenség!

Kapcsolj ki a fordulatos és bámulatos történettel!

Az Ambrózy báró esetei regényfolyam utolsó kötetét egyik olvasója, Kinczer Kitti ötlete alapján alkotta meg Gyula bátyó.”

Vélemény:

Már ez a kifejezés is… „Az utolsó Ambrózyd”

Ahogy a könyvet olvastam óhatatlan feljöttek az emlékeim, amik a könyv megjelenése előtti időszakot átjárták… Amikor utaztam a buszon, és megtudtam a hírt, ami miatt azonnal patakzani kezdtek a könnyeim, mert számomra Ő volt a legnagyobb író!

Aztán megérkezett ez a regény… az utolsó, én pedig csak faltam és faltam a lapokat, míg véget nem ért a könyv és én megint ott maradtam enélkül a világ nélkül. De most valahogy sikerült lelassítanom. Ebben talán az is közrejátszott, hogy munka mellett kényszerültem olvasni, este mielőtt még kidőltem volna a fáradtságtól.

De, hogy milyen is lett ez a rész?

Rövid és némileg talán picikét különbözött a többitől már a szerkezetében is, de én mégis szerettem. Egyrészt mert még barangolhattam kicsit ebben a csodálatos világban, másrészt mert tényleg egyfajta felüdítő, de mégis lezárást tudtunk kapni. Azt hiszem azt is ki merem jelenteni, hogy talán a Nász és téboly után ez volt nekem az egyik leg horrorisztikusabb rész az összes közül, és ha sorozatként elkészítenék, annak csodájára járna a világ (bár ez az egész könyvsorozatra igaz). Ez a rész nem volt olyan monumentális, de tartalmazott sok-sok izgalmat, viszont itt pontosan emlékeztem mi is történik így, számomra már nem voltak meglepőek a pillanatok… első olvasásra azonban akadnak itt fordulatok bőven.

Ha már valaki idáig eljutott… akkor ajánlom, hogy ezt se hagyja ki!

S hogy mit, hoz a jövő? Azt hiszem sokszor fogok még Böszörményi Gyula könyvek újra és újra olvasni.

Értékelés: 5 csillag

A Barnum-rejtély (Ambrózy báró esetei 6.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1901. április 3-án hatalmas tömeg gyülekezik a Monarchia ékköveként emlegetett magyar székesfővárosban, Budapesten, a külső Kerepesi úton. A többezres csődületben inasoktól az arisztokratákig mindenféle rendű és rangú ember képviselteti magát. Reggel 6 óra 20 perckor aztán az izgalom a tetőfokára hág. A tömeg felmorajlik, a rendőrök sorfalat állva próbálják az izgága embereket hátrébb szorítani. A cinkotai vasútállomás különvágányára ekkor pöfög be az első hatalmas teherszerelvény, mely Budapestre hozza az amerikai „humbugkirály”, Barnum és Bailey kerekeken gördülő „városát”, a The Greatest Show on Eartht, vagyis A Föld legnagyobb cirkuszi látványosságát.

A tömegben ott van egy fiatal hölgy is, a Marosvásárhelyről származó Hangay Mili, a hírneves magánzó detektív, Ambrózy báró hitvese. És ahol ennyi ember verődik össze, ott bűnözők is akadnak szép számmal. A bűntettre pedig, mely sokkal hajmeresztőbb, mint a cirkusz bármely csodája, nem is kell sokáig várni. Szerencsére kéznél van a kor legkiválóbb „szoknyás detektívje”, Mili báróné, aki rögvest nyomozásba kezd.

Tessék betérni! Jó szórakozást, különleges izgalmakat!”

Vélemény:

A hosszúhétvége miatt elképesztően gyorsan tudtam haladni a könyvvel, ami igazából nem is lehet annyira meglepő, hiszen már észrevettem, hogy ha van időm arra, hogy Böszörményi könyveiben elmerüljek, akkor azzal napok alatt végzek (ha nem csak órák kérdése a dolog).

Ez a kaland már egy egészen különálló esetet dolgozott fel, és az előző után végre lett ideje Milinek és Richrádnak is kicsit szokni azt, hogy egy légtérben kell sok időt tölteniük, mint férj és feleség (már persze úgy, hogy végre a mi kedvenc bárónk is kikerült a kórházból), azonban jött is az újabb kaland. Gyógypedagógia történelmet tanulva kicsit másképp érzek a cirkusz ezen időszaka iránt (mármint a freak showk-kal kapcsolatban), de ahogy azt előre látni lehetett, az író ezt is gyönyörűen megfogta. Az idézet amit választottam talán éppen ennek köszönhető.

Mikor először olvastam, nem sok kapcsolódásom volt a cirkusz világához (khm… elég annyit elmondanom, hogy egy traumatikus gyermekkori esemény hatására sokáig rettegtem a cirkusztól és úgy, hozta a sors, hogy valahogy a mai napig sem sikerült eljutnom egybe sem), viszont időközben elolvastam a Vizet az elefántnak című könyvet is, ami bár később játszódott valahogy ezt is átírta picit a fejemben. A cirkusz a múltban biztosan (talán még ma is) egy igencsak zárt világ, amit a külső szemlélők alapvetően a fényűzéssel, a csillogással és a „varázslattal” azonosítanak. A bent tartózkodóknak azonban egy teljesen más életstílus, egy zárt világ, egy önállóan mozgó kis univerzum. Ez az életérzés is nagyon jó átjön a könyv lapjairól.

Ahogy a kaland is kellően izgalmas lett, és bár egyszer már olvastam, valahogy kiment a fejemből ki és mi is állt a háttérben, így szinte én is folyamatában fogtam fel az egész ügyet, bár azért mindig egy-két lépéssel előbbre jártam, mint a szereplőink.

Természetesen a többi után már ezt a könyvet is egyértelműen: AJÁNLOM!

Értékelés: 5 csillag