Empire of the Vampire – Vámpírbirodalom (Vámpírbirodalom 1.): Jay Kristoff

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.

Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.

Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:

A Szent Grál.

A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.

Fedezd fel a mélységeit!”

Vélemény:

Egy nagyon jó barátnőm adta kölcsön a könyvet, azért, mert ő imádta, és kíváncsi volt a véleményemre. Annyira sokat mesélt róla, és olyan hévvel, hogy éreztem, hogy talán én is valami ilyet keresek, főleg, amikor mostanában már minden könyvet, amit olvasott ehhez kezdett mérni. Aztán elkezdtem olvasni, és…

Én sajnos nem éltem meg ugyanazt az extázist.

Szeretném jól zárni majd a véleményem szóval inkább a (számomra!) negatív dolgokkal kezdem és onnan megyek majd a pozitív lezárás felé.

Már ott kezdett elvérezni (vámpíros könyv esetén ez vicces) a dolog, hogy nem szeretek csatákról és harcjelentekről olvasni, és mivel ennek a könyvnek nagy részét ezek tették ki, így ott már egy kicsit nyögvenyelősen mentek számomra az események, de még ez lett volna a legkisebb gond. Hisz nem egy olyan könyvet vagy sorozatot olvastam már ahol voltak egész erősen leírt harcok és csaták. A legnagyobb problémát számomra a karakterek jelentették. Az egy dolog, hogy mindenki szürkének lett ábrázolva (értsd senki nem jó vagy rossz, kivéve talán a főellenség, aki természeténél fogva is gonosz… mert hát khm… ilyen a természete), hogy nekem mindenki valahol üres maradt. Nincs ellenemre a káromkodás a könyvekben és a filmekben (A Nagy pénzrablásban pl sosem zavart mondjuk Denver stílusa, hogy hozzak valami példát), de itt a káromkodások annyira ocsmányra sikerültek, hogy mindig fintorogni támadt kedvem amikor megláttam egy-egyet a könyv lapjain. Egy idő után már kvázi treníroznom kellett magam arra, hogy amikor feltűnt egy cifrább kijelentés, akkor ne akarjak sorokat átugrani olvasás közben, és ez nagyon sokat elvett az élményemből.

Nagyjából a könyv első százötven oldala után jelentettem ki, hogy nekem ez a regény túlságosan tesztoszteron szagú, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Pedig nincs bajom az utazós, kalandos regényekkel (Szerettem a Trónok harcát), nincs bajom az összeverbuvált csapatokkal, akik egy célért küzdenek (Egyik kedvenc duológiám A Hat varjú), és a kiképzős regényekkel is egészen jól elvagyok, itt azonban a karakterek annyira kinyírták nekem a hangulatot, hogy sok cselekményszálat élvezhetetlenné tettek. Volt például egy figura, aki már az első megjelenésétől annyira unszimpatikus volt számomra, hogy amikor a halála előtt kiderült róla egy nagy csavar, már igazából nem is érdekelt mit csinált, én ennek tudta nélkül is pezsgőt bontottam volna, hogy végre megdöglött.

Ami még negatív volt számomra az a sok francia név, de ez már legyen az én problémám, hogy 1-2 karaktert leszámítva senkinek a nevét sem tudtam hogyan kell jól ejteni, így a fejemben válogatott hülyeségek maradtak meg. Aztán ott van az az apró tény, hogy egy csavar sem lepett meg igazán. Vagy azért, mert ennyire nem érdekelt a karakterek sorsa, vagy azért, mert nagyon kiszámítható volt (vagy a képek miatt, vagy azért, mert az egész olyan hatást keltett számomra, mint egy anime és ha valaki elég animét látott, akkor ezeket a „fordulatokat” már mérföldekről kiszagolja).

Viszont, hogy érthető legyen miért is nem húzom le teljesen ezt a regényt, jöjjenek a pozitív pillanatok.

Egyrészt az utolsó 100 oldal, ahol végre valahára megérkezett a könyvbe az a lélek, amit előtte körülbelül 650 oldalon keresztül mellőznöm kellett, és végre tudtak érzi lényként viselkedni karakter és nem buldózerekként. Aztán ott van pozitívumnak a világ, ahol az események játszódnak és amiből szívesebben láttam volna még többet, mert bevallom a vámpírok viselkedése sokkal jobban érdekelt volna, mint Gabriel századik káromkodása. De ezek épp csak mutatóba kerültek bele, amit hatalmas kihagyott ziccernek érzek. Ha ezeket jobban bemutatja talán egy még sötétebb sztorit kapunk, de az biztos, hogy engem jobban érdekelt volna.

A könyv végére pedig meglepő módon három kedvencet is sikerült avatnom, amit az elején szinte el sem tudtam képzelni, így szerencsére ez is megtörtént. A könyv amúgy nagyon szépen építkezik, kifejezetten jót tett neki ez az elmesélős beszélgetés forma, és az is, hogy nem egy lineáris cselekményhalmazt láttunk magunk előtt, mármint jobbára. Érzem a könyv értékeit és pontosan tudom, hogy a mai világban ahol már meg lehet fulladni a sok romantasy között miért istenítik olyan sokan ezt a regényt, de számomra most ez csak egy közepesnél kicsivel jobb olvasásiélmény volt sajnos.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a nagyon kemény történeteket, nem akasztja ki őket az, hogy mindenki macsó vagy femme fatale, de közben érdekli őket egy kifejezetten erős vámpírtörténet.

(Eredetileg 3,5 csillagban gondolkodtam, de az utolsó 100 oldal megmentette számomra az olvasást.)

Értékelés: 4 csillag

A hiányzók (Lottie Parker 1.): Patricia Gibney

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Lélegzetelállító nyomozós thriller – hihetetlen fordulattal

Mikor a helyi katedrálisban egy nő holttestét találják, majd néhány órával később egy férfiét, amint a saját udvarának fájáról lóg, Lottie Parker nyomozót hívják az ügyhöz. Mindkét áldozat combján elmosódott, de határozottan hasonló tetoválást találnak. Nyilvánvaló, hogy a két áldozat közt van kapcsolat. De mi?

A nyomok a Szent Angélába, egy régi gyermekotthonba vezetnek, mely intézethez Lottie múltja is kapcsolódik. Az eset hirtelen személyessé válik…

Úgy tűnik, hogy a gyilkosságok egy több évtizedes, megfejtetlen bűntényhez kapcsolódnak. Két kamaszfiú is eltűnik. Lottie-nak meg kell találnia a gyilkost, mielőtt az újra lecsaphatna, de hogy tehetné, ha ezzel a saját gyermekeit is veszélybe sodorja?

A gyilkosnak meglehetősen torz véleménye van az igazságszolgáltatásról…”

Vélemény:

Régóta szemeztem már a sorozattal és amikor láttam, hogy elérhető hangoskönyvként, akkor úgy döntöttem Kardos Júlia után ideje Lottie Parkert is megismernem. Talán azért, mert a Balatoni krimik olyan nagy hatással voltak rám, ez a történet egy picit lassan indult be. Eleinte nem igazán tudtam belerázódni a cselekménybe, és néha Lottie is olyan módon viselkedett, amit nem igazán tudtam elnézni egy háromgyerekes nyomozónak, de valahogy elkezdtem megszeretni. Na nem Lottie-t hanem a történetet, ami ebben a regényben bemutatásra került.

Nagy rajongója vagyok Írországnak, így az, hogy kicsit ebben a világban „járhattam” nagyon tetszett. A nyomozás pedig bár kifejezetten érdekesen indult egy olyan irányba ment, ami már lassan kezd egy kicsit tipikusnak tűnni számomra a krimiknél. Azt hiszem a regényben az írónő úgy kicsit már agyonhasznált témához nyúlt, ettől független főleg a vége felé már nem bírtam kikapcsolni és muszáj voltam végighallgatni az egészet, mert megölt az izgalom.

A történet szépen ötvözte a nyomozónő magánéletét és a szakmaiságát, egyedül talán azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy ismét egy olyan rendőrfőnököt láthattam megjelenni, aki klisésen „ne nyomozz már XY után” dolgokkal dobálózott, még akkor sem, ha erre a nyomozóinak alapos indoka van. Kicsit már unom ezeket a figurákat, remélem azért nem annyira korrupt meg lefizethető minden rendőrfőnök, mint ahogy ezek a krimik sejtetni vélik.

Számomra a regény kiemelkedő pontjai a múltban játszódó jelenetek voltak, ahol az áldozatok gyerekkorába kaphattunk belátást, mert ezektől a hideg futkosott a hátamon, olyan zseniálisan sikerültek, megteremtve a kemény és sötét atmoszférát. Azt hiszem ezeknek a jeleneteknek köszönhető, hogy a regény a végére egészen bejött, és szerintem a közeljövőben mindenképp folytatni is fogom.

Ajánlom azoknak akik szeretik a krimi műfajt, nem igénylik bele a romantikus szálat, és nem tántorítja el őket, hogy a főszereplő egy kicsit megtört.

Értékelés: 5 csillag

The Wicked King – A gonosz király (A levegő népe 2.): Holly Black

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A New York Times bestseller The Cruel Prince – A kegyetlen herceg varázslattal és vérszomjjal teli folytatása.

Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.

Az első lecke az, hogy erősödj meg.

Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.

Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.

Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.”

Vélemény:

Azt hiszem ez volt az a sorozat, aminek a reklámja nagyon félrevitt engem, így amikor először olvastam az első részt, nem hagyott bennem mély nyomot, de úgy döntöttem adok neki még egy esélyt és milyen jól tettem!

Második olvasásra már a Kegyetlen herceg is nagyon bejött, ez a rész pedig kifejezetten kedvencemmé vált, mert élek és halok a királydrámákért, Jude és Cardan kapcsolata és dinamikája pedig egyszerűen lenyűgöző és fantasztikus. Számomra mindig az viszi el a hátán a történeteket ha a karaktereket nagyon tudom szeretni vagy utálni, mert annyira egyediek és jól megalkotottak, itt pedig ehhez minden adott volt.

Amit az első részben problémának ítéltem meg (a tempót), azt most itt utólag hálával fogadom, mert annak a gyorsaságnak köszönhetően ebben a részben olyan dolgokat láthattunk, amik általában egy történet lezárása után esedékesek, amiket az írók már nem szoktak megírni. Egyszerűen azt éreztem, hogy mindenkiért izgulok egy kicsit, hogy itt minden apró döntésnek is beláthatatlan következményei lesznek, és a cselekményt nem az író lökdösi erőszakkal egyik pontból a másikba, hanem valóban kapcsolat van a szereplők döntéseivel.

Ódákat tudnék zengeni erről a könyvről. Talán utoljára a Hat varjú vagy a Vágymágusok kapcsán éreztem ezt. Bár a könyv vörös pöttyös, ez ne tévesszen meg senkit, mert ha az ember csak kicsikét is bizonyos pillanatok mögé lát, akkor észrevehető, hogy mennyire sötét események és pillanatok is történnek itt.

Ajánlom azoknak akik szerették az első részt is, de szerintem mindenki adhat neki egy esélyt, azt azonban előre leszögezem hogy ne egy romantasyt várjanak tőle. Szerintem attól kifejezetten erősebb. 

Értékelés: 5 csillag

Haragos Balaton (Véres Balaton 2.): Zajácz D. Zoltán

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Két keletnémet lány a Balatonra utazik autóstoppal 1980 nyarán. Balatonfüreden megismerkednek egy magyar egyetemistákból álló társasággal, akik meghívják őket a fővárosba. Így aztán autóstoppal Budapestre indulnak újdonsült barátaikhoz, ám sohasem érkeznek meg…

Három évvel korábban egy csepeli gimnazista lány Zuglóba indul a barátnőjéhez, hogy együtt készüljenek fel egy másnapi dolgozatra. A Boráros téri HÉV-megállóban látják utoljára, aztán feltehetően beszáll egy autóba, és nyoma vész.

Vajon ugyanaz az ember rabolta el őket? És ha igen, miért? Egyáltalán: mi lett velük? Életben vannak még?

A nyomozást vezető Adorján Máté főhadnagynak ezekre a kérdésekre kell megtalálnia a választ. Ebben most is segíti a kedvese, a szépséges pszichiáter, Lendvay Laura, aki a rendelkezésre álló adatok alapján igyekszik megrajzolni az elkövető (vagy elkövetők) bűnügyi profilját.

A végkifejlet azonban mindannyiukat meglepi…”

Vélemény:

A véleményem előtt meg kell jegyezni, hogy nem ma olvastam már az első részt, viszont az emlékeim arról a könyvről igencsak szépek. Valahogy az az emlékem, hogy végig tudtam kapcsolódni a szereplőkkel és izgalmas is volt az ügy felgöngyölítése.

Nem mondom, hogy nagyot csalódtam ebben a részben, de az előző után valahogy nem ebben reménykedtem. Nekem valahogy ez a történet most nem állt össze annyira. Alapvetően nem vagyok a híve annak, hogy a krimibe minden áron romantikus szálakat kell beleerőltetni, így valahogy nem hatott meg, hogy a rendőrségen kire és milyen módon talált rá a szerelem ebben a részben, miközben bocsánat, hogy ezt írom, de az ügy igazából megoldotta saját magát.

Két eset felgöngyölítése is megtörtént itt, és valahogy egyik esetben sem a kifogástalan nyomozói munka eredménye volt a megoldás, amit én egy krimi történetben azért picit megúszósnak érzek. Most ezt spoiler nélkül nehéz lenne elmondani, így nem is megyek bele mélyebben. Viszont én például alapvetően azt szeretem egy krimiben, ha végignézhetjük a nyomozás folyamatát és a végkifejlet minket is meglep és nem érzem rögtön egy-egy gyanúsítottról, hogy ez most vakvágány lesz-e vagy valóban megtalálták a gyilkost. A másik, ami kicsit elgondolkodtatott közben, hogy miért vannak benne azok a töltelék szereplők és jelentsorok amig így végül magyarázatot nyertek az egyik gyilkosság kapcsán, de emiatt meg végig azt éreztem, hogy fogadni mernék arra, hogy itt valami sántít szóval a nagy csavar ennél is elmaradt.

A természetfeletti résznél én vártam egy nem természetfeletti magyarázatot, mert így ez is kicsit lógva maradt..

Az utolsó pár fejezetért ahol végre ismét megjelent a pszichológiai játék azért tetszett, meg nem is akarnám lehúzni annyira, mert végül is olvastatta magát a regény, de nekem az első részhez nem ért fel.

Értékelés: 4 csillag

The Winner's Curse – A nyertes átka (A nyertes trilógia 1.): Marie Rutkoski

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Megfizethetsz-e a szerelemért?

Amikor a 17 éves Kestrel egy rabszolgapiacon megvásárolja a herrani Arint, aligha sejti, hogy élete gyökeres fordulatot vesz. A valoriai birodalom ellen lázadást előkészítő Arin sem tervezi, hogy beleszeret a hazája leigázásáért felelős tábornok lányába. A herrani felkelés egy időre szerepcserére kényszeríti őket. Kestrel megmenti ugyan Arin életét, de cselekedete lehetetlenné teszi, hogy valaha is egymáséi lehessenek. Hűség, sötét titkok, párbajok, felborult értékrendek… Mi mindenért kell fizetni?

Kinek az élete ér többet?”

Vélemény:

A fejembe vettem, hogy meg fogom szerezni a „Disztópiarajongó” kitüntetést molyon, ehhez pedig elkezdtem ezzel a címkével ellátott könyveket keresni, így bukkantam rá erre a sorozatra is. Na abba most nem mennék bele, hogy mennyire nem értem, hogy ez mégis mitől „disztópia” de legalább +1 olvasási élményem van.

A leírásban talán a „rabszolgapiac” szó volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésem. Olvasás közben azonban rá kellett ébrednem, hogy nem véletlen került a könyvtárban a „tini” szekcióba. Bár a világ érdekesnek tűnt, messze nem sikerült elég dolgot megtudni belőle ahhoz, hogy a világépítést kiemelhessem és sajnos a szereplőink sem jutottak túl a tipikusan előforduló karakterjegyeken. A románc meg valahogy nekem nagyon elkapkodott lett, DE…

Mind ezektől független nem mondanám azt, hogy nem tetszett a történet, sőt kifejezetten élveztem, mert amúgy az alapgondolat számomra érdekes volt. Főleg kifejezetten onnantól kezdve, amikor is fordult a kocka, és a szerepek felcserélődtek. Itt akadtak olyan pillanatok, amik lelkileg jobban megérintettek, meg elgondolkodtattak. És valahogy már a karakterek is kicsit közelebb kerültek hozzám. Talán az egyetlen számomra negatívabb dolog itt is az volt, hogy a könyv nem mert még sötétebb lenni, mert nem tudta nélkülözni ezt a tinis, ifjúsági hangvételt (valahol mélyen reménykedem, hogy egyszer találok egy olyan könyvet, ami kellően sötét lesz, de nem csap át az egész 98% erotika, 2% történetbe…)

Ajánlom azoknak akik szeretik az ilyen kalandosabb regényeket, de inkább egy könnyed kis kikapcsolódásra vágynak, és nem körömrágós izgalomra.

Értékelés: 4,5 csillag

Ne félts (Ne érints 3.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy napon majd…

Egy napon majd szabad lehetek

Már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.”

Vélemény:

Azt hittem a 2. rész volt egy lejtmenet és innen majd már határ csak a csillagos ég lesz, de sajnos megint csalódnom kellett. Amilyen menőn elindultunk, annyira egysíkúvá vált a későbbiekben a cselekmény.

Szerintem ez a rész nagyban Adam és Juliette szakításáról szólt, meg arról, hogy Warner bizonygatja, hogy ő nem rosszfiú vagyis azt bizonygatja, hogy de ő az, de közben mégis szeressék már (majd elmesél olyan dolgokat, amik még az első részben látott badass pillanatait is semmissé teszik). Ez szerintem nem volt egy teljesen jó írói húzás, de az biztos, hogy egy tökéletesre szabott biztonsági játék kerekedett ki belőle, mert így hivatalosan mégsem a „rosszfiúé” lesz a nő. Mondjuk így nem is lehet teljes mértékig átélt karakterfejlődést érezni nála sem, hiszen kiderül, hogy amit eddig láttunk az sem teljesen úgy volt (és csak ennyire merek belemenni SPOILER mentesen).

A szereplők gyakran újra és újra ugyanazokat a köröket futották, néha a beszélgetéseik teljesen összeszedetlenek lettek, mintha óvodások tárgyalnának dolgokat egymás között. Főleg Juliette szempontjából volt ez érezhető, ami még érthető is lenne akkor, ha néha meg nem úgy reagálna a dolgokra, ahogy azt tipikusan bárki más is tenné. Hiszen rendben sokáig volt egyedül emiatt van néhány szociális furcsasága, de akkor ez jelenjen már meg az élet minden területén is és nem csak ott, hogy 1-2 emberrel néha nem jól fejezi ki magát.

Amúgy azt nem mondom, hogy a könyv rossz lett volna, szóval erre sem tudok kevesebb csillagot adni, mint az előző részre, de még mindig nem értem a mögötte álló „hájpot”. 2011-ben amikor az első rész eredetileg megjelent, akkor nagyon felkapott volt a disztópiába ágyazott „egy darab tinilány megmenti a világot” trope, és mivel akkor elég sok könyvet olvastam én is, így nekem ez is nagyjából tizenkettő egy tucat lett. Maximum még arra tudok gondolni, hogy a booktok generációhoz most jutott el ez a zsáner.

Tényleg csak azoknak tudom ajánlani, akik elolvasták az első két részt és vagy tetszett nekik, vagy annyira nem, de már kíváncsiak mi jön ki ebből.

Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, mert kíváncsi vagyok hátha azok tudnak majd valami újat nyújtani. De egy időre inkább jegelem a témát.

Értékelés: 4 csillag

Ne keress (Ne érints 2.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„AJKUNK ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.”

Vélemény:

Az első rész után elképesztően kíváncsi voltam mit hozhat még a történet, így nagy elvárásokkal és izgalommal vettem a kezeim közé…

Majd csalódottan forgattam a szemem, hogy Juliette visszalépett a START mezőre, és mintha mind az a fejlődés, amin keresztül ment az első részben meg sem történt volna. A karaktere elképesztően súlytalan lett egyrészt, másrészt meg természetesen ő a szuperember, aki mindent is képes megoldani, csak épp az emberi érzelmekhez túl mulya (ami még működne is, ha vele együtt nem lenne mindenki más is egy túlérzelmes, ám ezt rendre rosszul kifejező bomba…). Aztán a 180. oldal után megérkezett Anderson, akiről mindenhol azt láttam beharangozva már korábban is, hogy mennyire kemény karakter és hála az égnek felpörgette az eseményeket. Na meg visszatért Warner én meg összetettem a két kezemet azért, hogy végre ismét izgalmas dolgok lesznek itt.

Igazából a világ alapvető bemutatásán keresztül (ahol szerintem még mindig nem lett teljesen kihasználva a disztópia adta lehetőségek sora, mert körülbelül csak annyi jön át belőle, hogy itt élni ROSSZ), láthattuk Anderson történetét és emiatt kicsit nagyobb belátás nyílt Warnerre, Adam-re. És itt legalább tetszett egy húzás a történetben…

De ezt leszámítva az egész csak a szerelmi drámázásokkal telt, ami nekem simán működne egy gimis tiniregénynél, amit az ember ezek miatt olvas, de ha valakit az akció és a világépítés érdekel az határozottan nem fogja megtalálni benne a számításait. Juliette számomra nem egy jó főhős, mert a karaktere nem fokozatosan épül, hanem elindul és hol fent van a hegy tetején, hol visszacsúszik a kiindulási pontra gyakran teljesen indokolatlanul. Nincs a jellemfejlődésének egy szép íve. Mintha nem is kifejezetten az előző rész folytatása akarna lenni, hanem az író a kettő megírása között kapott volna észbe, hogy „ja hát én mégis ebbe az irányba szeretném vinni a sztorit” és utólag kellett volna kapkodnia, hogy egy-egy nagyon problémás húzást az előző részből kimagyarázzon.

A rész vége megint ütősen lett lezárva, de nekem nem hozta azt, amit az előző után vártam és reméltem. Arról nem is beszélve, hogy annyira tipikusan a tinik érzelmei állnak a középpontban, hogy nem is értem mitől kapott ez a sorozat most ekkora visszhangot.

Ajánlom azoknak, akiknek tetszett az első rész, de főleg akkor, ha az ember nem kap idegbajt az ehhez hasonló szerelmi háromszögektől. Más esetben szerintem felejtős.

Értékelés: 4 csillag