Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz.

Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek?

A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.”

Vélemény:

Az újraolvasásom valahogy nem úgy haladt 2025-ben ahogy terveztem, de nem adom fel és újult erővel folytatom tovább. Nagyon nagy bajban voltam ezzel a résszel, mert egyszerűen nincsen rá más szó… NAGY. Emiatt elképzelhetetlen volt, hogy táskába vagy egyéb helyekre süllyesztve hordjam magammal, így unalmas óráimat nem tudtam ezzel a fantasztikus világgal kitölteni, szóval kénytelen lettem minden itthon töltött időmben újra és újra elővenni, míg végül el nem határoztam a félnél járva egy szép szombati délelőtt, hogy én ezt a könyvet biz addig nem rakom le, meg ki nem olvastam!

Nehéz dolgom nem igazán volt a fogadalmam megtartásával (maximum az éjszakai alvás) mert elképesztő mód olvastatta magát az egész. Meglepődtem, hogy bár csak pár éve tartottam utoljára a kezeim között, és faltam sorait, mégis mennyi minden elhomályosult már belőle, így akadtak pillanatok, amik szerintem immár második alkalommal is képesek voltak megnevettetni. Mivel pedig azóta sikerült több dolgot megtudnom a könyvben megjelenő hölgyekről is, úgy mint Erdős Renée vagy Pilisy Róza, ki kell emelnem mennyire tisztelem Böszörményi Gyulát azért, mert alakjaikban igazán fantasztikus hölgyeket mutatott be, megtisztelve ezzel emlékeiket. Nagyon nehéz egy regényben összetett karaktereket írni, de még nehezebb akkor, ha az ember próbál történelmileg hiteles lenni, mégis fittyet hányni a kor rossz nyelvű pletykáira.

Ez a rész sokkal összetettebb lett, mint az előző kettő, mert bár eddig is Mili és Emma szála külön futott, de most jött el az ideje annak, hogy végre valahol összeérhessenek és talán ez is volt az oka annak, hogy ha elővettem a könyvet, akkor nem tudtam letenni. Mert olyan sokáig lettek elhúzva itt a dolgok, kérem szépen, hogy már néha dühített, hogy épp csak egy hajszálon múlt, hogy a cselekmény összeérjen, de valahogy mégsem úgy alakult.

Amit szerintem az író itt (is) jól csinált, az, hogy nem éreztem ezeket a pillanatokat beleszólásnak az író által, hanem tényleg úgy jött át, hogy a karakterek tettei, döntései vezettek el egy-egy ponthoz vagy épp akadályoztak meg egy nagy találkozást. Márpedig nagyon nehéz úgy írni, hogy a szereplőknek önálló gondolatai és cselekedetei vannak, és ne érződjön úgy, hogy az író néha próbálja őket beleerőltetni egy olyan helyzetbe, amihez semmi kedvük nincs.

Milit még mindig imádom, ahogy a bárót is. Bár ezen a ponton nem igen tudnék kiemelni olyan karaktert, akit nem szeretek a történetben, mert még a legkevésbé kedvesek is olyan személyiséggel rendelkeznek ami, ha nem is szeretet vált ki, de mégis jó olvasni őket. Olyan szinten, hogy már egészen fizikai fájdalmat váltott ki, hogy munkába kellett mennem és nem maradhattam velük.

Ajánlani, sorozat lévén csak annak tudom, aki a korábbi részeket is olvasta, de azoknak nagyon, és határozottan ki merem jelenteni, hogy ezután a lezárás után úgy kapkodnak majd a következő részért (akár még a rövid kiegészítő kötetet is átugorva), hogy minden kiesik a kezeik közül.

Értékelés: 5 csillag

A cukorkagyűjtés: Szaszkó Gabriella

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Halloween, öt fiatal, egy tragikus haláleset.

Cape Codot idén halloweenkor meglátogatja a halál, amikor is a csendes tengerparti kisvárosban minden szülő rémálma valóra válik, miután egy kisfiút cukorkával mérgeznek meg.

Emma Hamilton egy év után költözik haza Bostonból alkoholista apjához, ahol alig várja, hogy viszontláthassa régi barátait, ám a kisvárosban semmi sem ugyanolyan már, mint amit maga mögött hagyott. És arra sincs felkészülve, hogy a barátai is más szemmel néznek rá.

Halloweenkor pedig minden megváltozik, amikor három tizenkét éves titokban Chatham legbajosabb utcájába igyekszik rendbontás céljából. A fiúk esti szórakozása azonban tragédiába torkollik, miután egyikük meghal egy mérgezett cukorkától. Az egész kisváros megdermed, a haláleset felhozza a mélyben megbúvó problémákat.

A fiatal csapat pedig nyomozásra készül, amivel egyre mélyebbre merülnek el a város bugyraiban. De vajon meg lehet-e úszni a titkok feltárását sérülések nélkül?”

Vélemény:

Soha nem olvastam még korábban az írónőtől, bár hallottam róla, hogy nem véletlenül szeretik a könyveit annyira, így elég nagy bizalommal fordultam az alkotáshoz, még akkor is, ha épp nem az év azon időszakában kapott el, amikor talán jogos lett volna. Halloween tájékán határozottan jobban lehet az ilyet olvasni, mint január elején, de úgy alakult, hogy mégis most jutottam el ideáig így ez lett évem első könyve.

Na már csak abban reménykedem, hogy az évem többi olvasása is hasonló szintet fog majd megütni, mint ez. A cselekmény nem volt egy nagyon csavaros dolog (legalábbis én a történet egy elég korai pontján rájöttem a gyilkos kilétére, bizonyos általam ismert true crime történeket miatt), de a szereplők mindenért kárpótoltak. Egyszerűen csak jó volt olvasni ezt a kicsit megtört, végtelenül sötét és néhányszor elképesztő mód aberrált szomszédságot, ahol az események játszódtak, mert valahogy mindig ezek fognak meg leginkább a filmekben, sorozatokban is. Jó volt könyvben nem a tipikus tiniket olvasni, hanem olyan fiatalokat akik annak ellenére próbálnak gyerekek maradni, hogy a világ mindent megtesz azért, hogy hamar nőjenek fel.

Leginkább így nem is maga a nyomozás fogott meg, hanem az a hangulat, amit a környezet és a szereplők által megteremtett az írónő, ami miatt még szívesen olvasgattam volna akár olyan jeleneteket is, amik nem a fő cselekményhez kapcsolódtak. A könyv olvastatta magát, könnyen lehetett vele haladni.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a kisvárosi borzongásos hangulatot megadó alkotásokat, de azért nem akarnak egy teljes horrorba csöppenni.

Értékelés: 5 csillag

Rule of Wolves – Farkasok törvénye (A sebhelyes cár 2.): Leigh Bardugo

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A sebhelyes cár várva várt lezárása megérkezett!

Fjerda hatalmas serege támadásra készül, Nyikolaj Lancov pedig minden leleményét és sármját – sőt, a benne rejlő szörnyeteget is – beveti, hogy megnyerje a háborút. Csakhogy mindeközben egy olyan sötét erő is fenyegeti, amely még az ifjú cár számára is végzetes lehet.

Zója Nazjalenszkaja túl sokat veszített a korábbi háborúban. Végignézte, ahogy a mentora meghal, és a legnagyobb ellensége feltámad, és nem hajlandó eltemetni még egy barátot. A kötelesség most azt követeli tőle, hogy használja a legtitkosabb képességét is, mert az országának minden fegyverre szüksége van. Bármi lesz is az ára.

Nyina Zenyik a lebukást és az életét kockáztatja azzal, hogy kémként beépült Fjerda fővárosi elitjébe. Összetört szíve még nem gyógyult be, és ha nem vigyáz, a bosszúvágya miatt az országa minden esélyét elveszti a háborúban.

A világsikerű sorozat zseniálisan megírt befejező része.”

Vélemény:

Megint úgy jártam, mint eddig az összes többi könyvvel. Elterveztem, hogy olvasni szeretném, aztán valahogy csak nem sikerült rávennem magam, viszont épp úgy, mint a Sebhelyes cár esetén, ezzel is úgy jártam, hogy végül a könyvtárban pillantottam meg, és elhoztam magammal.

Na persze az is sokat dobott a kedvemen, hogy megtudtam az írónő tervez még ebben a világban kalandozni méghozzá a Hat varjú történetét folytatva. (Nagyon kíváncsi leszek.) De alapvetően féltem volna elengedni ezt a történetet úgy, ahogy van. Túlságosan közel nőttek már hozzám a szereplők, viszont előre le kell szögeznem azt is, hogy erről a történetről nem tudok objektív véleményt alkotni, mert bár belefutottam már egy-két negatív véleménybe (és ezeket értem is, meg én is éreztem, hogy itt néhány helyen nagyon kilógott a lóláb) de túlságosan közel áll hozzám az egész világ, meg az írónő stílusa ahhoz, hogy ne szeressem.

Ez a rész mondhatni szíven ütött, több szempontból is. Először is minden tiszteletem azért, hogy ezt a történetet így sikerült lezárni (benne hagyva a folytatás lehetőségét természetesen), de mégis a problémák, amik elkezdődtek a Sebhelyes cárban, azok itt mind szépen ki lett írva, egymás után. Ez manapság azért is egy nagyon értékelendő dolog, mert általában az írók faék egyszerű történeteket adnak ki manapság (pfh néhányukra azért nem is mondom, hogy írók…), hogy igazából 2 mondattal le lehet rendezni a cselekmény konfliktusát, itt azonban az az érzésem támadt, mint anno a Bűnös birodalomban, hogy csak haladtam, haladtam a történettel és fogytak az oldalak és nem tudtam, hogy lehet ezt a regényt egyáltalán lezárni majd valahogy.

A téma volt az talán, ami annyira sötétté és keménnyé tette. A háború, a harcok és a politikai csatározások, melyekben a szereplők próbálták valahogy megtartani önmagukat, de mégis felnőni bizonyos feladataikhoz. Akadtak itt gyönyörű jelenetek, de vicces pillanatok is szép számmal és bár akadt pár pillanat amikor legszívesebben felkiáltottam volna mérgemben vagy fájdalmamban, hogy „Ezt nem hiszem el!”, viszont végezetül mégis hová jutottam a történet végére? Oda, hogy mikor befejeztem az utolsó oldalt (hozzá kell tennem, hogy az utolsó 100 oldalt már nem bírtam letenni annyira oda szögeztek a sorok) fogtam a könyvet és, hogy ne ébresszem fel a családot csak hangtalanul sikítottam egyet.

A könyv képes volt meglepni, rengeteg ponton, és tetszett, hogy a szereplők továbbra is olyan okosak és összetettek voltak, mint eddig, bár azt is hozzá kell tennem, hogy ez a rész már inkább Zójáról szólt, mintsem Nyikolajról, de én ennek is örülök.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik már elolvasták a Sebhelyes cárt és épp annyira imádják ezt a világot, mint én magam!

Értékelés: 5 csillag

Anne otthonra talál (Anne 1.): Lucy Maud Montgomery

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Avonlea kanadai falucska népe felbolydul: vajon mi indíthatta a besavanyodott agglegényt, Matthew Cuthbertet, no meg kardos nővérét, a háztartását parancsnoki szigorral vezető Marillát, hogy árva gyereket fogadjanak tanyájukra? Bizony, a szorgalmas, puritán testvérpár fölött eljárt az idő – segítségre van szükségük, és ki lenne erre alkalmasabb, mint holmi apátlan-anyátlan legényke, aki örül, ha fedelet kap a feje fölé? Mekkora aztán Matt meglepetése, amikor a várt legényke helyett egy pulykatojásképű, vörös hajú leányzó várja szerény bőröndjén üldögélve, hogy örökbefogadója megjelenjen… Matthew legszívesebben azonnal visszaküldené, Marillától sem várhat sokat a jövevény, aki, mint kiderül, az Anne névre hallgat. Vissza is penderítenék menten, ha a különlegesen fejlett szókinccsel rendelkező, jég hátán is megélő kis árva lány, akit jócskán cibált már az élet, és alapos ismereteket szerzett a felnőttek világáról, ki nem vágná magát a kutyaszorítóból, és lány létére nélkülözhetetlenné nem tenné magát a derék idősödő testvérpár életében… Persze az út a kölcsönös megértéshez, mi több: a szeretethez ugyancsak rögös, de a talpraesett kislány sikerrel végigjárja: segíti ebben élénk képzelete, és az, hogy a világot szépnek és megjavíthatónak látja.”

Vélemény:

Kiskorom egyik legmeghatározóbb sorozatélménye volt a Váratlan utazás filmsorozat, mert ezt követően találtam rá az Anne-re is (magyar nevén Anna…), amit talán épp annyira megszerettem. Már akkor is gondolkodtam azon, hogy el kellene olvasni a könyvet, de valahogy kiskoromban még nem vonzott annyira az ilyen tartalmasabb könyveknek az olvasása.

Majd jött a Netflix és az Anne With an E, amitől először mérhetetlenül elzárkóztam mert azt éreztem, hogy nekem egy modern sorozat nem adhatja meg soha azt az érzést, mint gyerekkori kedvenceim, majd mikor elkezdtem nézni, meg kellett állapítanom bizonyos valódi értékeit. (Igen talán nem túlzottan hű a könyvek eseményeihez és igen talán az is előfordulhat, hogy meglepően sok modern témát dobálnak bele az eredeti műhöz képet… de valahol mégis megvolt a maga bája.) Most pedig elhatároztam, hogy itt az idő, kezembe kell vennem a regényt is, hogy lássam honnan is indult a két nagy kedvencem.

A cselekmény már nem igazán lepett meg, mégis elmondhatatlan izgalommal lapoztam végig az oldalakat, mert egyszerűen csak vittek magukkal a párbeszédek és a leírások, annak ellenére is, hogy maga a cselekmény nem arra készült, hogy megváltsa a világot. Többször elgondolkodtam hogy Anne tipikusan az a kislány akit manapság már méltán lehetne ADHD-val diagnosztizálni, de ettől független is rengeteg olyan tulajdonsága volt, amik miatt az ember vagy kicsit idegesítőnek találhatja, vagy nagyon tud vele azonosulni.

Ez az első rész elég nagy időszakot ölelt fel Anne életéből, de minden egyes fejezet tartogatott magában egy kisebb kalandot így nem éreztem csapongónak és jó volt látni, hogy ő maga is mennyit fejlődött a regény során, ahogy Marilla és Matthew is. Kifejezetten érdekes húzás volt az a történetben, hogy nem egy házaspár és nem direkt akarta örökbe fogadni Anne-t hanem egy testvérpárhoz került a véletlenek furcsa összejátékának köszönhetően, ami azt eredményezte, hogy nem csak neki kellett megszokni a család gondolatot, de az idős testvérpár is megtapsztalhatta milyen szülővé válni, még ha ez egyiküknek sem adatott meg korábban. Anne személyisége amúgy is jó hatással volt mindenkire akivel csak kapcsolatba került, de azért nagyon élveztem, ahogy ő maga is komolyodott, tanult a hibáiból és egy nagyon szép fejlődésen esett át, mégsem szűnt meg önmagának lenni.

Ajánlom a könyvet azoknak akik kicsit megcsömörlöttek mindennel ami modern, és felkapott és olvasnának valami léleksimogatóbbat.

Értékelés: 5 csillag

Eragon (Az örökség 1.): Christopher Paolini

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„2003 őszén a New York Times sikerlistáján nagy szenzációt keltve az élre tört egy amerikai kamasz fiú fantasyregénye, amelyért azóta versengenek a világ könyvkiadói.

Miről szól a regény? Az árván maradt, apjáról mit sem tudó Eragont nagybátyja neveli egy eldugott faluban. A tizenöt éves fiú (éppen ennyi volt a szerző is, amikor elkezdte írni a könyvet) egy éjszaka, vadászat közben tükörsimára csiszolt, rejtélyes kék követ talál, amely utóbb sárkánytojásnak bizonyul, és egy kék sárkány kel ki belőle. Ezzel Eragon élete egy csapásra megváltozik. Mint a sárkány gazdája, a Lovasok rendjébe emelkedik. A legendás Sárkánylovasok előző nemzedéke elpusztult a gonosz és rettentő mágusi hatalommal bíró Galbatorix király elleni harcban. Most az egyszerű falusi sihederre hárul a feladat, hogy megszabadítsa országát a kegyetlen zsarnokságtól. Segítője Saphira, a nőnemű sárkány, akivel gondolatátvitel útján kommunikál, és Brom, a rejtélyes öregember, a múlt titkainak tudója, aki a varázsláshoz is ért. Hosszú út áll előtte, tele izgalmakkal és felfedezésekkel – egy olyan világban, amelyet Tolkien könyveiből ismerhetünk, de amely friss életre támad, új vonásokkal gyarapodik, és egy szeretni való fiatal hőssel ajándékoz meg bennünket a kitűnő kamasz, Christopher Paolini könyvében.”

Vélemény:

A könyv (ahogy a folytatásai is) már nagyon régóta a polcomon pihennek, mert annak idején amikor láttam a filmet, egyszerűen beleszerettem a történetbe és a világba. Abba most nem mennék bele, hogy sokak szerint a film a könyv közelében sincs, de nekem ez volt az első interakcióm Christopher Paolini és megvett magának. Főleg a nem várt fordulatok, meg azt hiszem a színészek, akik számomra vitték a prímet, de ez a vélemény most nem a filmről fog szólni.

A könyvet már többször elkezdtem olvasni és azt hiszem az első pár fejezetet ezen a ponton már fejből tudnám idézni, mert annyiszor láttam és tettem le aztán valami indokkal, egyszer sem jutottam tovább. Most sikerült, de…

Megérte?

Alapvetően egy (valószínűleg nem túl szimpatikus) tény rólam, hogy nem szeretem a Gyűrűk ura történeteket. A filmeket sem bírtam együltő helyemben végig nézni és a könyveket is már hangoskönyvként próbáltam meghallgatni, hátha akkor jobban leköt ha közben tudok valami mást is csinálni. (Mondjuk ez lehet valahol sikeres volt, mert kirakózás és egy figyelem lekötő dolog mellett egész jó volt hallgatni.) De én kifejezetten igénylem azt egy történetben, hogy a világ érdekes és izgalmas karakterekkel legyen feltöltve, akiknek a párbeszédeit érdemes olvasni. Felőlem a főszereplő a sarki kisboltba is leugorhatna egy doboz tejért, ha közben a világ, amiben jár érdekes karakterekkel lenne tele. Na az Eragonban kapunk egy világot, ami hatalmas, egy főgonoszt, akit eddig csak elbeszélések alapján ismerhetünk meg (itt bukik meg a mutasd ne mondd elve, amelyet az írók általában tartanak) a főszereplőnk pedig eléggé egysíkúra sikerült karakterektől övezve csámboroghatja be a földet.

Én nem mondom, hogy a történetnek nincsenek értékei, de minden olyan pillanat, ami egy kicsit megkocogtatta a számomra valóban izgalmas eseményeket, az le lett rendezve egy fél, vagy negyed oldalban (mindenféle magyarázat nélkül jelenleg Murtagh történetére gondolok a szüleiről, vagy arra, hogy Arya mit élt meg a fogsága alatt). Miközben sok olyan részen időztünk el feleslegesen, amik csak az időt húzták, nem sokat adtak hozzá a történethez. Jó, gondolom minden félmondatnak, amit Bronn nem volt hajlandó befejezni, lesz majd kihatása a következő részekre, és ott minden ki is fog derülni (ezért is vagyok kíváncsi). Viszont a könyv szerkezetében volt egy két olyan dolog, amit én lehet nem éppen így terveztem volna.

Még a szerkezethez egy kicsit hozzátenném, hogy nekem nagyon nem tetszett az a megoldás ahogy Eragon és Saphira beszélgettek egymással, mert gyakran emiatt követhetetlen volt, hogy most akkor csak Eragon gondolkodik, vagy éppen üzenni készül, és amúgy is kicsit megakaszották a leírásokat. Kellett volna találni egy megoldást, aminek köszönhetően a sárkányos gondolat-párbeszédek jobban elkülönülnek a hosszú leírásoktól.

Én azt mondom, hogy ez a megírás így nem az én világom volt, de aki szereti a lassabb tempóban folyó tipikus fantasykat, azoknak ez is biztosan tetszeni fog, mert minden megtalálható benne, ami azokban is.

Értékelés: 3,5 csillag

Véres hozomány: S. T. Gibson

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ez a nagyszerű regény Drakula első feleségének, Constantának a sötét és lebilincselő történetét meséli el.

Ez az utolsó szerelmeslevél, amit neked írok, habár néhányan inkább vallomásnak neveznék…

Miután egy idegen megmenti Constantát a biztos haláltól, egy középkori parasztlányból átváltozik egy halhatatlan királyhoz illő menyasszonnyá. De amikor Drakula becsalogat egy ravasz és bájos arisztokratát és egy éhező színészt a szenvedélyből és megtévesztésből szőtt hálójába, Constanta rájön, hogy az általa szeretett férfi borzalmas dolgokra képes.

Miután menedékre lel a vetélytársai karjában, elhatározza, hogy leleplezi a férjük sötét titkait. Miközben a szerettei élete forog kockán, Constantának választania kell a szabadsága és a férje iránt táplált szerelme között. De a vérrel megpecsélelt köteléket csak a halál tudja elszakítani.”

Vélemény:

Na a helyzet az, hogy saját magam által indított kihívásba akartam keresni egy dark romance történetet és ahogy megláttam ezt a molyon (miután túl jutottam egy rakás Raindy days kiadós könyvön, amit NEM fogok magyarul olvasni soha, valamint sok olyanon, amik nekem semennyire sem darkok…) meglepett, hogy ilyen is létezik, mert korábban nem hallottam róla. Aztán amúgy is jött az október, nekem meg véletlenül a Halloween már szeptember elsején kezdődik amúgy is, szóval a vámpírok megvettek maguknak. Ettől még az sem tántorított el, hogy a történet nem túl magas százalékon áll, és hát inkább többen nem szerették, mint ahányan igen.

A helyzet az, hogy én, aki alapvetően nagyon finnyás vagyok dark romance meg úgy az erotikus regények területén, nagyon jól tudtam vele haladni (már amikor időm engedte), és még magával is tudott sodorni a regény cselekménye. Nem mondom, hogy hibátlan, de azt sem, hogy égetnivalóan borzasztó lenne. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy akadtak itt elképesztően fantasztikus húzások és jelenetek és végre a vámpírok is túl tudtak benne lépni a szexi félisteneken, akik után nyáladzani lehet. Nagyon sokan nem szeretik a vámpírokat, amit azt hiszem az Alkonyatnak a Vámpír naplóknak és egyéb társaiknak tudhatunk be… na már most bár én kifejezetten az előbbi kettőt is kedveltem, nekem a vámpír Deacon Frost-tal (Penge 1998) kezdődik, és valahol Az elveszett fiúk (1987) vámpírbagázsával ér véget. (Na jó közben helyet adok egy kicsit Drakulának is…) Egyszóval egy vámpír történet legyen sötét, érzéki, és felőlem nyugodtan elrugaszkodhat a sírig tartó heteroszexuális monogámiától.

Na ebben a történetben ezt megkaptam!

Constanta, Magdalena, Alexi és teremtőjük kapcsolata maga volt az erkölcsi megkérdőjelezhetőség, én mégis csak pislogtam az oldalakra (mármint az e-olvasóm kijelzőjére) annyira tetszett, amiket láttam. Sötét, durva, kemény, és közben végletekig érzéki… Ez az! Ja és az sem elhanyagolható, hogy bár nem voltak anatómiailag részletes erotikus jelenetek, de valahogy mégis ami történt az fantasztikusan lett megírva. Senkiből nem lett sem „merev” kőszobor, sem csap… mégis lehetett érezni a fülledtséget közöttük.

Nekem Constanta levélregénye egy kicsit az Interjú a vámpírral hangulatát idézte, ami szintén egy plusz pont volt. Olykor gyönyörű gondolatok hangzottak el tőle.

Amit viszont nem értettem az az elején a figyelmeztetések listája. Hát ahhoz képest a regény eléggé light lett, bár lehet akadnak, akik pont ezek miatt a figyelmeztetések miatt döntöttek úgy, hogy ez nem az ő könyvük, arra viszont szerintem jól jöhet.

A történet számomra két nagy hátránya azonban, hogy néha nem túl logikusan történtek benne dolgok. Spoiler nélkül, az egyik szereplő mond valamit a könyv negyedénél, majd 50 oldallal később merőben ellentmond saját magának, de nem érteni honnan jött a hirtelen váltás (még akkor sem, ha közben évtizedek teltek el). Valamint, persze a történetnek csak így lehetett jó vége ahogy, én viszont picit csalódtam miatta.

Igazából én tudom ajánlani ezt a könyvet azoknak, akik keresnek valami ütősebb vámpírtörténetet, de azért nem akarják unni magukat egy elmélkedősebb társa olvasása közben. (Pl. Drakula, Interjú a vámpírral). Itt azért sokkal több erős esemény történt.

Értékelés: 4 csillag

A viaszszobrász (Öt érzék 3.): Budai Lotti

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Szabadság, egyenlőség, nővériség: egy viaszszobrásznő története a francia forradalom idején.

Az 1780-as években Suzanne de Lormont Párizs egyik leghíresebb viaszszobrásza. Jólétben és elismertségben él férjével és fiával. Legtöbb bosszúságát a város másik híres viaszművészével, Marie Grosholtz-cal való versengése jelenti, valamint házastársa, Benoît kicsinyessége, aki olykor nehezen viseli, hogy felesége tehetségének köszönhetően gyarapszik a család vagyona. A forradalom azonban Suzanne életébe is változásokat hoz, ráadásul gyermekkori szerelme is felbukkan a fővárosban, régi érzelmeket és titkokat kavarva fel.

A főhősnő keze alatt nemcsak a forradalom alakjai formálódnak meg, de a saját élete felett is átveszi az irányítást. Fellázad férje elnyomása ellen, valamint kora legbátrabb asszonyaival karöltve azért harcol, hogy a forradalom vívmányaiból a nők is részesülhessenek. Ám törekvéseit nemcsak férje, de a jakobinusok sem nézik jó szemmel. Mindemellett fia is bajba keveredik, ugyanis nevét összefüggésbe hozzák a Kardinális gyémánt ellopásának ügyével.

Miután Párizson eluralkodik a terror, Suzanne a látását is elveszti, s az orvosok sem tudják megmondani, visszanyeri-e valaha… Vajon az asszony megőrzi a hitét a teljes reménytelenség közepette?

A reneszánsz és a rokokó korszak után Budai Lotti nagy sikerű Öt érzék-sorozata ezúttal a forradalmi Franciaországba, az európai történelem egyik legmeghatározóbb időszakába vezet minket. Fordulatait az érintés érzékén, a formák és a viaszszobrászat érdekfeszítő világán keresztül mutatja be.”

Vélemény:

A könyv elolvasása után kijelenthetem, hogy darabokra törtem, de a könyv érdeme az is, hogy amikor újra sikerült összeraknom magam, akkor a darabokból egy erősebb, komolyabb személyiség állt össze. Talán ez a vélemény túl komolyan kezdődik, de azt hiszem ez a komoly hangvétel illik a regényhez is.

Először ki kell jelentenem, hogy nem lep meg, hogy eddig ez áll a legkevesebb százalékon molyon (talán nem olvasta még elég ember?), és az sem, hogy néhány vélemény nem egészen pozitívan nyilatkozott róla, sokan még azok közül sem, akik kedvelték az előző két részt. Bevallom eleinte engem is nehezen ragadott el a cselekmény, de aztán egyik pillanatról a másikra megával ragadott, és nem engedett, mint ahogy főszereplőnket is magával sodorta a tömeg egy ponton és nem tudott tőlük szabadulni, még akkor sem amikor akart.

De én akartam-e? A kérdés kicsit hosszabb választ igényel.

Először is kijelenthetem, hogy a könyv egyik nagy értéke és újítása az volt, hogy Suzanne szerepében nem egy fiatal lány felnövéstörténetét ismerhettük meg, ahogy próbálta elérni az álmait, hanem egy komoly nő, egy anya karakterét ismerhettük meg, aki már egy kiforrott személyiséggel rendelkezett, mely személyiség nem illeszkedett a kora elvárásaihoz. Suzanne már a történet elejétől kezdve anya, feleség és üzletasszony, így nem kellett egy olyan életutat bemutatni, mint Sophie vagy Bianca esetén. Ez persze nem maradt ki a regényből, viszont nagyobb hangsúly került az itt és most történetére, azaz a forradalomra.

A könyv egyetlen negatív pontja számomra határozottan a francia nevek kiejtése és megjegyzése volt, amiket (mivel nem néztem utána a kiejtésnek) valószínűleg borzasztóan rosszul olvastam, de szerencsére csak a saját fejemben. Ez a regény nem egy romantikus könyvecske (még ha a könyvtári példányon a ROMANTIKUS címszó is szerepel), hanem egy sötét és kemény korrajz egy ehhez hasonlóan sötét és kemény időszakról. Olvasás közben azon is elgondolkodtam, hogy Robespierre vagy Danton neve még történelem órára is ismerős volt, még ha a forradalom eseményei keveredtek is az emlékeimben. (Őszintén én határozottan úgy emlékeztem, hogy a forradalom egyik napról a másikra robbant ki aztán már vége is lett a nemességnek…) De például Olympe de Gouges nevét még sosem hallottam korábban (csak a Micsoda szinglik voltak! könyvben), és valahol ez nagyon fájó. Ahogy annak a felismerése is az volt, hogy egy forradalom, amely állítólag a népért tört ki, nem akarta a nőket is a férfiakhoz hasonlóan egyenlévő tenni. Holott pont az egyenlőséget hirdetve gyűltek össze.

Azt hiszem a Micsoda történetek olvasásai után már nem lepett meg a regény hangvétele, és az, hogy Suzanne még a korábbi történetek főszereplőihez képest is jóval feministább lett. Nekem kifejezetten tetszett ez az erős karakter, bár határozottan elmondhatom, hogy sajnos az őt ért atrocitások is nagyon keményen lettek ábrázolva. (Ezt sem bántam, de nem számítottam erre sem).

Egyszóval engem ez a könyv meglepett, néha már a történelmi leírásokat, a szereplők bemutatásait túlságosan soknak és töménynek éreztem a cselekmény mellett, de mivel a könyvben megjelenő nők élete is igazán érdekes és eseményekkel teli volt, így nem bántam, hogy azok a cselekménybe ékelődtek. Rengeteg kutatómunka állt a regény megírása mögött, ez átjön minden egyes oldalról és…

Igen azt hiszem megválaszolva a kérdést, akartam a történettel sodródni, bár néha féltem megtenni vele a következő lépést.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik nem félnek az emberi sorsok sötétjébe látni, de szeretik az erős női karaktereket, akik nem csak magukért, de nőtársaikért is kiállnak. Nem csak a történet főszereplőjére gondolok, hanem mind azon nőkre akik megelevenednek a lapokon, és legalább ha máshogy nem, így előkerülnek a neveik.

Értékelés: 5 csillag