Szer’usz világ (Ambrózy báró esetei 5.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1901. márciusa. Ambrózy Richárd bárót meglőtték. A Rókus kórház magánkórtermében élet és halál közt lebegő hírneves budapesti magánzó detektív mellett fiatal hitvese, Hangay Mili őrködik egészen addig, míg egy nap rá nem ront a rendőrség, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa.

Ambrózy báró tehát „dögrováson”, a neje vizsgálati fogságban van, így látszólag senki sincs, aki a fiatal házaspárra zúduló, rémálomhoz hasonlatos cselszövés háttere után kutakodjék. Senki, csupán a kis Mück Mári, a cserfes tabáni zsebtolvajlányból lett „társaskodónő” és cseppet sem „komor” komorna, aki a maga szélütött módján kezd a nyomozásba, melynek során magával a véres kezű Pesztonkával, a századforduló Budapestjének legrettegettebb bűnözőjével találja szemben magát.

A rendkívül népszerű Ambrózy báró esetei című sorozat legújabb kötete bő humorral, meghökkentő fordulatokkal, számos valóban élt szereplővel és valós eseménnyel ízesített, kalandos időutazást kínál olvasóinak a korabeli Budapest legközepébe és főleg annak alvilágába.”

Vélemény:

Amire emlékeztem az újraolvasás előtt, hogy ez a kedvenc részem volt valamiért, de már nem igazán tudtam megmondani, ennek mi lehetett az oka. Olvasás közben, szinte azonnal nyilvánvalóvá vált.

Valahogy én már a korábbi részekben is azt szerettem, amikor Mili és a báró, a város mocskába és fertőjébe kénytelenek alámerülni a nyomozás érdekében. Na itt aztán nem volt ebből hiány, ráadásul az egészet Mári szemszögén keresztül lehetett végig követni, aki meg nem is hűlt el annyira a látottaktól, sokkal inkább lubickolt, egykori lakhelyében. De a cselekmény ennél jóval összetettebb.

Mivel Mári és Mili szemszögét és láthattuk (főképp előbbi) így két esetet is sikerült ebben a könyvben felgöngyölíteni, ugyanis Mili, hiába zárták be, ott sem tétlenkedett, és sikerült valaki másnak segítenie, hogy az a személy megszabaduljon a rá váró sorstól. A könyvvel szerintem nagyon jól lehet haladni, hiszen a báró és Mili szála nagyrészt sikeresen le lett zárva a korábbi részekben, így inkább egy új kalandnak ígérkezett a már megismert világban (de azért hozott még itt magával régi szálat is). Úgy érzem ez a rész kicsit kívül esik a többiből, pont Mári szemszöge miatt, de épp így adott is hozzá. Látható, hogy az író nagyszerűen játszott azzal, hogy ki milyen módon gondolkodik és hogyan beszél, így könnyű volt egymástól elkülöníteni a kettőt.

A sorozatból egyik legkedvesebb részem, így természetesen csak ajánlani tudom mind azoknak, akik az eddigiekkel is meg voltak elégedve.

Értékelés: 5 csillag

Fourth Wing (The Empyrean 1.): Rebecca Yarros

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„A húszéves Violet Sorrengail egész eddigi életében azt hitte, a történelem tanulmányozása lesz a feladata az Írnok Kvadránsban az imádott könyvek között.

Azonban az iskola vezénylő tábornoka – aki egyszemélyben a lány kőkemény anyja – megparancsolja, hogy Violetnek be kell lépnie a többszáz jelölt közé, akik Navarre elitjéhez, a sárkánylovasokhoz akarnak tartozni.

Ha mindenkinél kisebb és törékenyebb vagy, akkor csak egy hajszál választ el a haláltól… mondjuk azért, mert a sárkányok nem választanak ki „törékeny" embereket, hanem felperzselik őket.

Ráadásul, amikor kevesebb a kapcsolódni hajlandó sárkány, mint kadét, nem meglepő, hogy a többség szívesen végezne Violettel, hogy ezzel is növelje a saját esélyeit a sikerre. A többiek pedig azért ölnék meg, mert az anyja lánya; köztük van Xaden Riorson is, a Lovasok Kvadránsának leghatalmasabb és legkönyörtelenebb szárnyvezére is.

Violetnek minden ravaszságára szüksége lesz, hogy minden újabb napfelkelte életben találja. Közben az iskola falain túl dúló háború egyre gyilkosabb, a királyság védelmét szolgáló erődítmények sorban elesnek, és egyre többen halnak meg. A helyzeten tovább ront, hogy Violet gyanakodni kezd, hogy a vezetés rettenetes titkot rejteget.

Barátok, ellenségek, szeretők. A Basgiath Hadi Iskolában mindenkinek határozott tervei vannak, mert ha valaki egyszer bekerül, onnan csak két kiút van: lediplomázni vagy meghalni.”

Vélemény:

Ez a könyv már nagyon régóta incselkedett vele, a könyves boltok polcain, vagy az egyik barátnőm szekrényén (aki még szintén nem olvasta el), egyszer kölcsön is kértem tőle de 1 oldal után visszaadtam neki, mondván ilyen vaskos féltéglára, most nincs időm. Azán elolvastam a Fenevad hajnalát, valamint egy ismerősöm is jókat mondott a történetről, de ezen a ponton már biztos voltam benne, hogy nem fogom magyarul elolvasni. (Legyen elég annyi, hogy belenéztem, és ennyire „magyartalanul” fájdalmasan kiszenvedett mondatokat ritkán látok…)

A következő könyvtárlágotatásomon így velem jött az angol példány. Nem igazán tudom miért haladtam ezzel olyan lassan, de hetekig tartott mire végére értem, és ennek nem kifejezetten csak az angol nyelv lehetett az oka, bár határozottan közrejátszott benne az is, hogy ezt a katonai rendszert valahogy irtó nehezen sikerült átfordítanom az agyamban. Az első 200 oldal így nekem nagyon szenvedős lett. Violet karakterével úgy tudtam részben azonosulni, de a világgal, ahol él, egyáltalán nem. Egyrészt kiakasztott a rohadék anyja (munkámból adódóan sok olyan szülővel találkozom, aki akkor is olyanra akarja kényszeríteni a gyerekét, ami nem megy neki, ha ebbe adott gyerek belepusztul, vagy legalábbis egy életre elegendő pszichés sérülést szerez miatta), másrészt egy idő után Dain állandó „elintézem, hogy leléphess” hozzáállása is felhúzott hisz, ha már Violet három alkalommal elmondta neki, hogy ő bizony marad, akkor negyedikre nem kéne már megint erőltetni.

Na így jutottam el addig, hogy megjelentek benne a sárkányok is és végre fellélegeztem mert számomra a történet innentől kezdett el igazán szólni valamiről. Egyrészt nagyon tetszett benne az a szál amivel az írónő megdobta a kapcsolatot így Violet és Xaden között, másrészt imádtam benne a sárkányokat, kvázi ők lettek a kedvenc karaktereim.

Szóval a teljesség igénye nélkül jöjjön egy kisebb lista, és először a NEGATÍVUMOKKAL kezdeném:

- Dain, Violet és Xaden… egyszerűen csak nem! Annyiszor láthattuk már ezt a fajta szerelmi háromszög dinamikát könyvekben, hogy nekem ez ide egyáltalán nem hiányzott. Nincs bajom magával ezzel a trope-pal, de annyira tipikus „az egyik gyerekkori barátom jaj DEEE a másik” érzést keltett (Twilight, Hunger Games…)

- A biodíszlet mellékszereplők… mert hát ugye, az nem működik, hogy egy ilyen akadémián csak három ember létezik, igaz? A barát jól került be, ahogy az ellenfél is, és főleg Xaden haverjai közül rengeteg fantasztikus karaktert találtam, de rajtuk kívül csak név halmaz volt. Komolyan volt pillanat amikor Violet 5-6 emberrel beszélgetett és nem tudtam hova tenni azt aki éppen megszólal mert úgy éreztem akkor hallok róla életemben először.

- Ez az egész „majd mi kinyírjuk a gyengéket” mentalitás. Könyörgöm, ha háború van, akkor nem minden emberre szükség lenne? Ha más nem akkor őket küldik az első sorban élő pajzsnak, de nem itt sokan úgy érezték, hogy majd ők szépen kiszanálják azt akik szerintük nem illenek a csapatba.

De vannak azért POZITÍVUMOK is:

- XADEN, mert szerintem most először sikerült azt éreznem, hogy egy love interest megfogott engem egy regényben. (Mármint egy ilyen fajta regényben…)

- A sárkányok és a velük való kommunikáció nagyon jó volt.

- A bátorság arra, hogy igen itt bizony halhatnak meg karakterek.

Szóval alapvetően nem volt egy rossz könyv, de nem feltétlen a nyelv és az időhiány miatt nem tudtam vele haladni, úgy érzem. Számomra nem volt annyira letehetetlenül „HŰHA!” élmény, mint ahogy arról sokan már korábban írtak. Mellette legyen szólva, hogy vannak benne sárkányok, ami menő és egy egészen jó fantasy, de nekem most nem ért fel a hype-hoz.

Értékelés: 4,5 csillag

A Fenevad hajnala (Piszkos mágia 1.): Polina Hart

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy Névtelen lány, aki a szívével küzd.

Egy visszatérő álom, ami felébreszti a múltat és megváltoztatja a jövőt.

Elodie Yorros mindig is tudta, hogy a szolgaságnál többre hivatott. Taighduine lélektemetője megfoszthatta a nevétől, az emlékeitől és a szeretettől – de a reményt nem olthatta ki a szívében. Egyetlen cél vezérli: bejutni a híres Rhyfeli Hadi Akadémiára, ahol a Farkasföldi Birodalom katonáit képzik.

Elodie a járt út helyett tiltott ösvényre lép. Egy titokzatos hadnagy segítsége vajon elég lesz a túléléshez? Barátokra és ellenségekre talál, miközben beszippantja a farkaslovasok bátor és féktelen világa.

Egyre közelebb kerül önmaga megismeréséhez – de a veszély árnyékként követi. Mintha a halál istene figyelmeztetni akarná: sosem lett volna szabad a mágia közelébe férkőznie.

Vajon tisztában van vele, mire vállalkozott? Készen áll arra az életre, amit kezd megszeretni?

Egy történet, ahol a legszebb kötelékek is születhetnek fájdalomból.”

Vélemény:

Ez az a könyv, amit sem a vastagsága, sem a leírása miatt nem biztos, hogy a kezembe vettem volna (főleg, hogy nem is hallottam róla sokat), azonban úgy alakult, hogy elmentem egy könyv bemutatóra, ahol az írónő maga beszélt a regényről, és én akkor döntöttem el, hogy adok neki egy esélyt. Számomra mindig szimpatikus, amikor egy író szeretettel, tud beszélni az alkotásáról, de nincs elszállva magától, mert számomra az azt tükrözi, hogy ő valóban egy történetet akart elmesélni, ami a szívében volt, nem csak híres akar lenni.

Itt előre leszögezném, hogy sokan hozzák fel a Fourth Wing és a könyv közötti hasonlóságot (ezt az írónő sem tagadta), ám mivel számomra az a könyv még ismeretlen (jelen vélemény írásakor tartok az angol kiadás 100. oldalán), ezért nekem A Fenevad hajnala maga is egy újszerű élményt adott, és akkor is határoztam el, hogy ha a Fourth Wing is ilyen, akkor adnom kellene annak is egy esélyt.

A regényben farkasokról van szó, tehát én már ezzel is „meg lettem véve” kérem szépen, s bár az, hogy ezek a lényeg óriásiak, és szárnyuk van elsőre talán egy kicsit fura húzásnak tűnt, mintha épp a sárkányok pótlására kellett volna kitalálni valamit, de ahogy előre haladtam a történetben ez a furcsaság teljesen megszűnt létezni. Nekem a regényben nem kifejezetten a világ összetettsége volt az, ami magával ragadt, hiszen nem minden teljesen újszerű, viszont a karakterek annál inkább tettek érte.

Nem fogok nagyokat spoilerezni, ígérem, de ez a könyv elképesztően sokat szól a trauma feldolgozásokról és minden félreértés elkerülése végett: ezek a traumák nem abban csúcsosodnak ki, hogy „jaj engem mindenki csak bántott”. Sokkal komolyabb nagyon kemény, szinte lelkileg megviselő témák kerültek elő benne, már rögtön az elején és ez az, ami engem annyira megfogott.

Hiába hallottam már, hogy a történet mennyire meríthetett innen onnan, szerintem egy fantasztikus eleggyé vált a végére, amit kifejezetten élveztem olvasni, és ha nem egy tavaszi szünet előtte véghajrában (drága pedagógus élet) kap el, biztos pár nap alatt a végére is érek, mert amikor időm engedte akkor már nem tudtam letenni. A cselekmény lassan halad, de mivel itt inkább a világépítésen és a szereplők bemutatásán volt a fókusz, nem is éreztem a túlzott akciók hiányát, mert így több idő lett arra, hogy az ember elmélyedjen a karakterekben. Néha persze óhatatlanul éreztem, hogy egy „első könyv”-ről van szó, mert túl sok minden akart egyszerre történni, és emiatt néha Elodie is viselkedett inkoherensen, de messze nem olyan sokszor, hogy az kifejezetten zavaró legyen, csak úgy feltűnt.

A történet már most annyi kérdést vetett fel és annyi szálat indított el, hogy nagyon kíváncsi leszek a folytatásra, amit biztos el fogok majd olvasni, mert mint A Fenevad hajnala, mind pedig a Megmarva sikeresen kiszakított engem egy különleges olvasói válságból (abból  fajtából amikor nem vagyok hajlandó új könyveket a kezembe venni, csak a régieket olvasni újra és újra), és most ezeknek hála ismét ráébredtem mennyire szép is lehet új világokat, szereplőket és kalandokat megismerni. A Fenevad hajnalának pedig azt is köszönhetem, hogy újra megtanultam értékelni a könyveket és nem akarok „átszaladni” a cselekeményen.

Ajánlom azoknak akik szeretik a fantasyt, és szeretik a lélektani mélységbe hatoló karaktereket és életutakat.

Értékelés: 5 csillag

Megmarva (Bitten 1.): Kelley Armstrong

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.

Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron”

Vélemény:

Elsőként a sorozattal ismerkedtem meg, mert mindig is nagyon vonzottak a vérfarkas tematikájú történetek, azonban a könyv elolvasására igencsak nehezen vettem rá magam. Többször a kezeim közé került már a könyvtárban, de mindig és mindig visszaraktam a polcra, talán azért, mert féltem a rajta található „ROMANTIKUS” cimkétől.

Aztán egy könyvmoly képzős raktárvásáron megtaláltam (utolsó példányként) és úgy döntöttem velem kell jönnie, mert ez már több, mint sorsszerűnek tűnik.

Határozottan nem erre számítottam. Mivel a sorozatot már elég régen láttam, így nem mindenre emlékeztem (olvasás közben persze bevillant egy-két ismerős pillanat), épp ezért szinte olvastatta magát a könyv. Na persze kell hozzá egy kis képeség arra, hogy az ember át tudja fordítani a fejében a társadalomról alkotott képeit. Azt hittem nem fogom kedvelni Elenát, mert elsőre túl tökéletesnek tűnt, aztán persze kiderült, hogy cseppet sem az.

Ami szerintem a leginkább megfogott a történetben, hogy olyan vérfarkas világot mutatott be, ami túlságosan ritka számomra, ez nem egy ezerszer látott tini románc volt, emberekkel akik néha nagy bolyhos élőlényekké tudnak változni, hanem egy teljesen kívülálló csoport, saját morálokkal és szabályokkal, amiket feltűnés nélkül próbálnak az emberi életükbe integrálni. Még a korcsok is kifejezetten érdekesek lettek számomra, de a cselekmény mindenképp. Sokszor kellő képen véres lett és elborult ahhoz, hogy nagyon tudjam élvezni, mert végre valami újat adott, így azon az apróságon is képes voltam felülemelkedni, hogy már megint egy főhősnőt kaptunk, aki „különleges”. A karakterek nem csak lógtak a levegőben, mindenkiről meg lehetett tudni valamit, ami indokolta vagy éppen ellent mondott a viselkedéseiknek. Aztán amikor becsuktam a könyvet egy ideig keresnem kellett önmagam, mert még szívesen elkóricáltam volna ebben a világban (tudom angolul van több része is, de a leírások alapján az már sokkal „tipikusabban” urban fantasy, én meg itt pont azt szerettem nagyon, hogy csak farkasok voltak).

Kifejezetten érdekelt volna még több dolog Marstenről vagy azokról a dolgokról, amiket korábban Santos csinált és Elena itt-ott épp csak utalt rá a gondolataiban, de egynek ez is nagyon nagyon jó volt. Azt vettem észre magamon, hogy csak hagyom hátra a cimkéket mert újabb és újabb megjelölésre váró jelenetre bukkantam.

És bármennyire furcsának is találtam elsőre Elena és Clay se veled se nélküled kapcsolatát, úgy nyert az egész egy csodálatosan összetett értelmet számomra, ahogy egyre előrébb haladtam a történetben. Ritkaság számba megy nálam, amikor még a romantikus szálat is élvezni tudom, szóval újabb pozitívum. 

Ajánlani azoknak tudom, akik ez urban fantasyban nem a csillogást, hanem a mocskot és sötétséget keresik, és akiket érdeklik a dolgok mögött megbújó pszichológiai vonulatok is

Értékelés: 5 csillag

Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak.

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el.

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.”

Vélemény:

Tudtam, hogy amikor elsőre olvastam akkor is elképesztően imádtam ezt a részt (mondjuk szerintem nincs olyan könyv ebben a sorozatban, amely ne ezeket az érzéseket keltette volna bennem), ám azt is ki kell jelentenem róla, hogy ez a leg thrilleresebb.

Nagyon-nagyon sötét pillanatok vannak benne, mind a korszak bemutatásában, mind az ügy összetettségét tekintve. Bár ennek nagyrészét azt hiszem anno is éreztem, de most fogtam fel igazán mind azt a pszichológiai megterhelést, amit ebben a részben a bárónak és Milinek ki kellett állnia. Mert hát ki, hogyan élné meg azt, ha egy pszichopata mocskolná be a legszebb álmát? Mili végre hozzámehet a báróhoz azonban kapcsolatukat nem a mély érzelmek lökték ebbe az irányba, hanem egy manipulatív szörnyeteg, aki a bosszúja miatt akár még ölni is képes.

Ebben a részben Mili nagyon megkomolyodott. Persze már korábban is láttuk őt ilyen szerepben, azonban most nem engedhette meg magának azt, hogy meggondolatlanul a veszély karjába ugorjon, mert túl sokak élete múlott azon mennyire jól képes játszani ezt a játékot. A történet egyik gerincét azonban mindenképpen Richárd múltjának darabkái tették ki, mert ebben a részben bizony elég sokat kaptunk a mi drága bárónk életének régebbi pillanataiból. Egészen az önpusztító gyásztól a pusztítót szerelemig.

Szerintem a történet nagyon jól adagolta az információkat, mert épp olyan apró tudásmorzsákat szórt az olvasó elé, hogy Milivel szinte egyszerre jutunk el a felismerésig, hogy ki is áll az események mögött, de ettől nem éreztem úgy, hogy a könyvben ne lett volna meg a csavar. Inkább csak örültem annak, hogy a nyomozó szerepében tündökölhetek. A téboly szócska pedig nem csak feltétlen az események őrült mivoltára utal vagy arra, hogy szinte minden pillanatban történet halami váratlan fordulat. Hanem sok-sok rémisztően tébolyult, őrült szereplőre is.

Tudom, ha valaki már az előző részeket is olvasta akkor biztos nem ott akarja őket abbahagyni, de csak ajánlani, ajánlani, AJÁNLANI tudom ezt a részt is!

Értékelés: 5 csillag

Le Gourmet – A hatalom íze: Bihary Péter

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ebbe a történetbe még én is beleborzongtam. Melegen ajánlom. Vagy dermesztően hidegen?!” – Ganxta Döglégy Zolee

Bon appetit!

Olivier Blanchard, sármos pszichopata francia hobbiséf, aki a legnevesebb párizsi mestereknél tanult, és fiatalon megjárta az idegenlégiót. Imád gyilkolni és főzni. Maga se gondolta volna, de sikerült a két szenvedélyét egy igazán jövedelmező vállalkozássá fejlesztenie. Hiszen talált egy piaci rést, amely rettentően gazdaggá, szinte érinthetetlenné teszi.

Egy bűnözőkből álló csoport szállítja neki az „alapanyagot”, de beteg ösztöneinek engedelmeskedve időnként maga is „vadászni” indul. A hiper-gazdagokból álló vendégköre által leadott rendelések alapján állítja össze a fogásokat. A világ minden tájáról érkeznek hozzá, hogy elfogyaszthassák a valaha volt legdrágább és legvérfagyasztóbb vacsorájukat.

Daniel Gaal magyar származású torontói rendőr az Interpol párizsi irodájának nemzetközi bűnszervezetekkel foglalkozó ügyosztályán dolgozik. És van egy titkos képessége, amely a nyomozásait még eredményesebbé teszi. Dan ugyanis Látó.

Őt állítják Blanchard ügyére. Ahol olyan dolgokat lát és érzékel, amelyeket még eddig soha, és soha többé nem is akar.

Ezekben a körökben a pénz az isten, és szinte semmi sem szabhat gátat az elfajult korcs vágyaknak. Itt egy óriási jacht vagy egy magángép csupán aprópénz. Az igazi hatalom az, ha mások élete a te kezedben van, és az az igazi öröm, ha a törvények felett állsz.

Bihary Péter misztikus thrillere egy pénztől csillogó, de vérrel áztatott világba invitál minket.

„A menü titkos. Az étel emberi. A hatalom édesebb, ha vér ízesíti. Egy misztikus thriller, amitől kihűl a vacsorád.” – John Cure író”

Vélemény:

Amikor először megláttam a könyv történetének leírását arra gondoltam, hogy engem ez nagyon érdekel. Tudom egy kicsit őrült gondolat, de valahogy sok száz true crime, és nyomozós sorozat után azt éreztem, hogy nem fog tudni annyira erősen ütni.

Hát tévedtem!

A leírások szó szerint annyira erősen adták át az eseményeket, hogy még én is elborzadtam, bár szerintem sokak számára nem jelenthet meglepetést, hogy a felsőbb tízezer tagjai mennyire őrült dolgokra képesek. Mégis, ha valaki annyira képekben látja a történeteket, mint én akkor elég kemény lehet látni bizonyos pillanatokat elképzelni, szinte látni maga előtt.

A történet eleinte kicsit nekem nehezen indult be és azt hiszem ezért is kell levonnom egy fél csillagot, mert túl sok volt az egybefüggő leírás, ami így önmagában nem is gond, de igazából csak a karakterek múltjártól tudtunk meg dolgokat, amiket akár történetbe ágyazottan is lehetett volna „mutasd ne mondd” alapon kapni. Így az eleje nekem kicsit inkább egy fiktív életrajzzá sikeredett, mind a két karakterünkre nézve, bár a gonosztevőnk legalább érdekelt engem. Az íróhoz méltóan most is sokat kaptunk a pasis beszédekből, amik nem viszik előre a történetet, a karaktereket nem mélyítették, de kicsit több tesztoszteront adtak a soroknak.

A cselekmény azonban izgalmas volt és örültem annak, hogy az első áldozat esetén nem értünk el happy endet, mert így még sötétebb és még komorabb hangulatot sikerült megteremteni. Az eleje után felpörögtek az események és innen már kifejezetten olvasmányossá vált, filmként láttam magam előtt az egész, mint ahogy arra korábban utaltam is.

Ajánlom azoknak, akiket nem vágnak földhöz a gyomorforgató jelenetek és kíváncsiak az emberi pszichológiára, mert ez inkább egyfajta karakterrajz lesz, nem egy körömrágós krimi, hiszen már az első pillanatoktól kezdve tudjuk ki az elkövető.

Értékelés: 4,5 csillag

Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz.

Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek?

A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.”

Vélemény:

Az újraolvasásom valahogy nem úgy haladt 2025-ben ahogy terveztem, de nem adom fel és újult erővel folytatom tovább. Nagyon nagy bajban voltam ezzel a résszel, mert egyszerűen nincsen rá más szó… NAGY. Emiatt elképzelhetetlen volt, hogy táskába vagy egyéb helyekre süllyesztve hordjam magammal, így unalmas óráimat nem tudtam ezzel a fantasztikus világgal kitölteni, szóval kénytelen lettem minden itthon töltött időmben újra és újra elővenni, míg végül el nem határoztam a félnél járva egy szép szombati délelőtt, hogy én ezt a könyvet biz addig nem rakom le, meg ki nem olvastam!

Nehéz dolgom nem igazán volt a fogadalmam megtartásával (maximum az éjszakai alvás) mert elképesztő mód olvastatta magát az egész. Meglepődtem, hogy bár csak pár éve tartottam utoljára a kezeim között, és faltam sorait, mégis mennyi minden elhomályosult már belőle, így akadtak pillanatok, amik szerintem immár második alkalommal is képesek voltak megnevettetni. Mivel pedig azóta sikerült több dolgot megtudnom a könyvben megjelenő hölgyekről is, úgy mint Erdős Renée vagy Pilisy Róza, ki kell emelnem mennyire tisztelem Böszörményi Gyulát azért, mert alakjaikban igazán fantasztikus hölgyeket mutatott be, megtisztelve ezzel emlékeiket. Nagyon nehéz egy regényben összetett karaktereket írni, de még nehezebb akkor, ha az ember próbál történelmileg hiteles lenni, mégis fittyet hányni a kor rossz nyelvű pletykáira.

Ez a rész sokkal összetettebb lett, mint az előző kettő, mert bár eddig is Mili és Emma szála külön futott, de most jött el az ideje annak, hogy végre valahol összeérhessenek és talán ez is volt az oka annak, hogy ha elővettem a könyvet, akkor nem tudtam letenni. Mert olyan sokáig lettek elhúzva itt a dolgok, kérem szépen, hogy már néha dühített, hogy épp csak egy hajszálon múlt, hogy a cselekmény összeérjen, de valahogy mégsem úgy alakult.

Amit szerintem az író itt (is) jól csinált, az, hogy nem éreztem ezeket a pillanatokat beleszólásnak az író által, hanem tényleg úgy jött át, hogy a karakterek tettei, döntései vezettek el egy-egy ponthoz vagy épp akadályoztak meg egy nagy találkozást. Márpedig nagyon nehéz úgy írni, hogy a szereplőknek önálló gondolatai és cselekedetei vannak, és ne érződjön úgy, hogy az író néha próbálja őket beleerőltetni egy olyan helyzetbe, amihez semmi kedvük nincs.

Milit még mindig imádom, ahogy a bárót is. Bár ezen a ponton nem igen tudnék kiemelni olyan karaktert, akit nem szeretek a történetben, mert még a legkevésbé kedvesek is olyan személyiséggel rendelkeznek ami, ha nem is szeretet vált ki, de mégis jó olvasni őket. Olyan szinten, hogy már egészen fizikai fájdalmat váltott ki, hogy munkába kellett mennem és nem maradhattam velük.

Ajánlani, sorozat lévén csak annak tudom, aki a korábbi részeket is olvasta, de azoknak nagyon, és határozottan ki merem jelenteni, hogy ezután a lezárás után úgy kapkodnak majd a következő részért (akár még a rövid kiegészítő kötetet is átugorva), hogy minden kiesik a kezeik közül.

Értékelés: 5 csillag