Twist Olivér: Charles Dickens

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Dickens egyik leghíresebb regényének gyerekhőse, a kis Olivér árvaházban nevelkedik, ahonnan megszökik, és egy tolvajbanda veszi védőszárnyai alá. Rengeteg viszontagság és hányattatás után végre örökbefogadja egy jószívű család, és véget vet a kisfiú testi és lelki szenvedéseinek. A regényből már számos film, sőt musical is készült, ám egyik sem pótolhatja az igazi olvasmányélményt, az érzelmektől fűtött író tárgyilagos leírását London XIX. század eleji dologházairól, a kisemmizettek és vámszedőik életéről.”

Vélemény:

Valamiért felvillant bennem a gondolat, hogy én ezt a könyvet nagyon, de nagyon szeretném elolvasni. Igazából nem tudtam miért. Voltak apróbb emlékeim arról, hogy hányféle feldolgozásába futottam bele, köztük a musical verziójába is, de nem tudtam volna, teljes egészében elmesélni miről szól. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, azonban az, amit kaptam, minden várakozásom felülmúlta.

Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy a megfogalmazás egyszerűen fenomenális volt. Természetesen a magyar fordítást olvastam, (azon belül is: 1979, Báling György fordításában) mert bár belekezdtem angolul rájöttem, hogy az angoltudásom ehhez azért édes kevés, és nem állt módomban soronként a szótárhoz, vagy fordítóhoz nyúlni. Szóval, ha e fölött szemet hunyok, akkor is úgy érzem Dickens a maga idejében ezzel fantasztikusat alkotott. Például ha arra gondolok, hogy a Drakula kicsivel később jelent meg és az mégis túl modoros és emiatt nekem kissé nehezen emészthető volt, akkor tényleg lenyűgöző az, hogy Dickens milyen nagyszerű szarkazmussal és gyakran fekete humorral nyúlt a témához. Mondjuk, amikor a koporsókészítő nehezményezi, hogy egyre többen halnak meg, mert nem kapnak elég ételt a dologházban, és neki több a munkája de nem kap érte elég pénzt, akkor letudják azzal, hogy nem is kell akkora koporsókat készíteni, hiszen a halottak is kisebbe, soványabbak...

Szürreális, de közben pont emiatt úgy fáj, hogy a szereplők ilyenféle „látásmódja” elveszi az élét a helyzetnek, ami itt nem rossz.

Azért is fontos ez a fajta néha könnyedebb, játékosabb hangvétel, vagy a pillanatok, amikor az író egyszerűen kiszól az olvasónak, mintha csak azt mondaná „figyelj, barátom tudom, hogy ez most így nem jó, de mielőtt folytatnám nem szabad elfeledkeznem korábbi barátainkról sem…” Zseniális kis húzások! Mind ez pedig azért mert ha levesszük a könyvről a humort, a kedvességet, a szarkazmust, akkor egy nagyon sötét emberi sors rajzolódik ki egy kisfiúról akit úgy húznak vonnak és löknek az életben, mintha csak egy bábu lenne. Miközben szegény gyermek csak szerető környezetre vágyik ahol ő maga is jó emberré cseperedhet. Aztán ott van az utca többi „söpredéke” is Nancy, vagy épp Bill, akiknek az élete szintén tragikus hisz ki tudja, talán ha csak egy valami is másképp alakul sorsukban még korai éveik alatt, akkor nem oda keverednek ahová. Hisz a lelkükben, Nancynél ez láthatóbban kiütközött, de ott volt egyfajta kedvesség, bajtársiasság (igen még Bill lelkében is ott van a hajlam a bűntudatra, amivel mondjuk Fagin nem büszkélkedhetett.).

Egyszóval lenyűgöző volt a regény! Volt, hogy nevettem rajta, volt hogy fájó könnyeket csalt a szemembe, és izgultam mi sül még ki ebből.

Értékelés: 5 csillag

A másoló (Budai Viktor 3.): Szántó Dániel

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Budai Viktor, Sebők Szilveszter és Várnay Benett utolsó találkozása

„Ez még csak a kezdet, a gyomirtás első, jelképes pillanata. Ti jöttök, ti semmirekellő, mihaszna idióták! Magamutogatók! Az élet többről szól, és ti bemocskoljátok ezt a csodát. Hát most én mocskollak be titeket…”

Egy leszerelt nyomozó, akinek csak a bosszú maradt. Egy fiatal sztárrendőr, aki szabadulni akar a titkától.

Egy brutálisan lemészárolt közösségimédia-sztár, majd nyugtalanítóan ismerős gyilkosságok sorozata.

Egy gyilkos, aki meg akarja szabadítani a világot a tehetségtelen, magamutogató influenszerektől – vagy mégsem?

Egy ügy, ahol egyre kevésbé világos az indíték, és egyre kevésbé tudni, hogy ki a valódi célpont, miközben a holttesteknél is gyorsabban szaporodnak a követők, és fogynak a percek…

Szántó Dániel új regénye mélyre visz minket a közösségi média mocskába, miközben mesterien és felkavaró módon zárja le a Revans, Az üldözött, az Egy pap vallomása és A hatszög történetét.”

Vélemény:

A sorozat lezáró eleme…

Amikor az első részt a kezeim közé kaptam, azt hittem ez is olyan lesz majd mind az átlagos nyomozós, krimi történetek. Hogy minden kötetben felgöngyölítenek majd egy esetet miközben lesz nagyjából egy szál, ami talán végigvezet majd az egész cselekményen. Azonban ennél valahogy mégis többet kaptam.

Erre a részre csúcsosodott ki mind az, amit az író már az első kötetben megalapozott, de azért van itt egyéb megemlítésre méltó pillanat is. Már maga a cselekmény alapgondolata, pontosabban a gyilkosságok nagyon megfogtak engem azzal, hogy „influenszerek” ellen irányultak. Manapság ez az a szót, amelyet néhányan szinte már szitokszóként dobálnak, másoknak a hallatán is elindult a nyálcsorgatás, vagy egy példaképkeresés. A gyerekek többsége manapság úgy érzi a továbbtanulás, egy hétköznapi munka megtalálása annyira nem is lényeges, hiszen a youtube, tik-tok és instagram segítségével percek alatt híressé, vagy inkább hírhedté lehet válni. Nem akarok ítélkezni, hisz akad egy-két olyan személy, akiknek a munkásságát én is követem, viszont én ezt már mind egy érettebb (remélem) és nagyjából kialakult személyiséggel, és értékrenddel teszem. Nem botoxoltatok csak azért mert XY azt mondta, hogy ez KELL, nem vásárolok össze mindent a különböző márkás boltokból, és pontosan tudom, hogy a napomba nem fér bele az, hogy órákon keresztül azt nézegessem, ahogy mások ételt kóstolgatnak, vagy épp összehasonítsák a különböző üdítő italokat.

Nos ha akadnak még, akiket ezek a témák foglalkoztatnak, vagyis az, hogy miért is létezik ez a „szakma”, miért is vonzhatja annyira a fiatalokat, akkor nem kell csalódni, ebben a könyvben rengeteg ilyen és ehhez hasonló értekezés kerül majd elő. Na persze továbbra sem feledkezve el korábbi kedves ismerőseinkről, akiknek az élete kezd egyre inkább elénk tárulni.

Mondanám, hogy a könyv a sok csavarral meg tudott lepni, de ez nem így van. Ettől eltekintve minden egyes pillanatát élveztem, csak épp nem volt a krimikre jellemző „aha”, felismerés pillanatom, bár emlékeim szerint ez eddig egyszer sem történt még meg a sorozat kapcsán. Viszont valahol nem is igényeltem, mert el tudtam engedni, hogy ez nem egy bűntény feltárós krimi hanem inkább egy karakterközpontú. Az a fajta ahol végezetül nem is a bűnös kiléte a lényeg, hanem az, mit tanított a nyomozóinknak és milyen társadalmi beszélgetések elindítására volt képes.

Önálló könyvként nem javasolnám! De ha valaki elolvasta az első két részt annak ezt is mindenképp kell ahhoz, hogy helyre rakja az előző két könyv kapcsán felmerült kérdéseket.

Értékelés: 5 csillag

A lelkek kútja (Avalantia 2.): Stian Skald

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Fortélyos Maugis és társai a mágikus kapun átkelve egy idegen földrészen találják magukat. Ez Zengoraz, a hét sziget világa, mely mintha csupán kifordított mása lenne otthonuknak. Dacolva a rájuk törő veszedelmekkel, a csapat akaratlanul is belekeveredik a szigetlakók közt dúló különös háborúba.

Maugis hamarosan ráébred, hogy az Aranyváros utáni kutatásuk immár többről szól egyszerű kincsvadászatnál, és döntéseik két világ sorsára lehetnek kihatással. De mit is tehetne egy varázslótanonc, aki még nem teljesen ura saját hatalmának?”

Vélemény:

Amikor az első részt befejeztem, akkor már tudtam, hogy azonnal szeretném elkezdeni a folytatást. (Aminek még itt az elején kiemelném, hogy egyszerűen imádtam a borítóját!) Ezzel is nagyon gyorsan sikerült haladnom. Nem csupán a könyv terjedelme miatt, de azért is, mert a történet hamar beszippantott és nem eresztett engem. Főszereplőink kalandjai onnan folytatódtak, ahol az előző rész véget ért, viszont itt is megannyi fordulatos kaland várt rájuk.

Már az első rész során is éreztem, hogy bár minden szereplő a szívemhez nőtt, valamiért különleges helyet mégis Seldoran kapott benne (egyszerűen csak szeretem a hozzá hasonló karaktereket), és személye itt, ebben a részben is sok szerephez jutott, aminek én kifejezetten örültem. (Na persze ízlések és pofonok.)

Úgy éreztem a részben már sokkal több különlegességet láthattam, olyan eseményeket és lényeket, amik, és akik nem túl gyakoriak a fantasy világban.  Pontosabban jóval ritkábban fordulnak elő.

A harci jelenetek nagyon életszerűen lettek ábrázolva, szó szerint el tudtam képzelni az összes ilyen pillanatot, és az éppen adott ellenfél is kellően ijesztőre sikeredett. A történet emellett sok olyan csavart is tartalmazott, amiket én például nem láttam előre, így képes volt néha egy-egy jelenet ténylegesen meglepni, ami arra vitt engem, hogy tovább és tovább olvassam. A fejezetek mindig érdekesen zárulnak.

Bár az előző résznél nem emeltem ki, de itt már muszáj megjegyeznem mennyire gyönyörűek lettek a sorelválasztók és milyen jól kiegészítik a történetet, mintha ezek által az olvasó maga is részesévé válhatna az épp aktuális kalandnak, amelyet már maga az olvasásélmény is megad, de így még életközelibbé teszi azt.

Több részes történeteknél néha érezhető az, hogy az író egy átfogó kalandot próbál szemléltetni, miközben elfelejti azt, hogy a regénynek önállóan is adnia kell valamit az olvasó számára. (Ez a sorozatoknál, trilógiák második részénél nagyon érezhető, ezért is fontos az, hogy a történetek mind önmagukban is elég kalandosak legyenek, ne csak átvezetőként szolgáljanak két esemény között.) A lelkek kútja ezt tökéletesen magadta. Folytatott egy elkezdett cselekményszálat, vitte tovább a sztorit, de bővelkedett egy őnálló kalandban is, amely a regény elején kezdődött és a végére lezárult, még ha a teljes nagy egész mégis további izgalmakkal kecsegtet.

Értékelés: 5 csillag

A boszorkány hagyatéka: John Cure

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Meg ​kell értened, mielőtt késő lesz!

1728 nyarán titokzatos alakok tűntek fel Szegeden. Suttogó lázításuk hatására a várost sújtó könyörtelen szárazságot és éhínséget az ott megbúvó boszorkányokkal hozták összefüggésbe. Futótűzként kezdett terjedni a gyűlölet. A boszorkányüldözés végén tizenhárom boszorkánynak tartott szegedi lakost küldtek a Tisza árterében felállított máglyákra.

2018 tavaszán egy szegedi kollégiumból négy középiskolás jó barát tűnik el nyomtalanul. A rendőrségi nyomozás döcögősen indul, mivel csellengőként kezelik őket.

Angyal Janka, az egyik eltűnt fiú nővére nem tud belenyugodni, hogy napok telnek el eredménytelenül, így barátnője, Szépvölgyi Léna segítségével maga is testvére keresésére indul. Janka gyerekkora óta epilepsziával küzd, ráadásul a nagyobb rohamai alkalmával tragikus eseményeket lát előre, újabban pedig álmaiban egyre gyakrabban tűnnek fel fekete hollók, egy hátborzongató csontvázló, valamint egy különös asszony, akinek egész testét fekete lepel borítja.

Néhány nap múlva az egyik eltűnt fiú brutálisan megcsonkított holtteste a Boszorkány-szigetnek nevezett ártéri erdőben kerül elő. Innentől kezdve a rendőrségnek és a két lánynak is nyilvánvalóvá válik, hogy versenyt kell futniuk az idővel, mert a másik három fiú valahol egy könyörtelen gyilkos fogságában várja a végzetét.

John Cure hazánk legolvasottabb horror- és misztikusthriller-írója. Izgalmas regényének újrakiadásában a napjainkban játszódó események mellett hitelesen eleveníti fel a 18. század eleji Magyarország történetének legtöbb áldozatot követelő boszorkányüldözését.”

Vélemény:

A történet már nagyon régóta érdekelt engem. Pontosabban az, hogy végre elolvashassam az író egy regényét, mert a leírásai érdekesek, a boritói pedig figyelemfelkeltők így éreztem, hogy olvasni szeretnék tőle valamit. A boszorkányos téma, ami magyar helyszínen játszódik, belenyúlva a magyar történelembe, ráadásul még egy nyomozást is felölel… Még szép, hogy adta magát első választásnak.

A történet eleje azonnal megfogott, mert egy jó thrillerhez mérhetően kellően vérfagyasztó képsorokkal indult, ráadásul Janka álmainak hatására ez a sötét hangulat a történet egészén átívelt. Alapvetően a könyv pozitívumaként emelném ki a lehető legkülönfélébb szereplőket, melyek mindegyike mögött látható a diverzitásra, mégis a teljességre való törekvés. Meg van itt az LMBTQ (ehhez a témához szerintem nagyon szépen nyúlt hozzá az író), a falusi, aki városba költözött, az egészségügyi gondok, a tini fiúk a maguk ügyes-bajos dolgaikkal, a nyomozó, és megannyi ember, akik nehezen tudják az őket ért traumákat feldolgozni. Jó krimihez mérten akadnak nyomozási zsákutcák, és olyan szakaszok is, amiket hirtelen nem éreznek fontosnak, majd jön a felismerés. Egyszóval a történet krimiként remekül üzemel. A csavarok megfelelőek, és kifejezetten imádtam azt, hogy mennyi de mennyi társadalmi témát boncolgatott az író a regény során, olyan dolgokat amikről manapság talán még inkább érdemes lenne beszélni (hm… már a kedvenc idézetem is többet mond ezer szónál…).

Azonban a könyv nagyon csúnyán elhasalt egy bizonyos ponton, ez pedig nem más, mint a szereplők egymással való kapcsolata, mely leginkább a párbeszédekben testesedett meg. A legegyszerűbb, talán ha azt mondom, élő emberek nem beszélnek így… vagyis persze akadnak, akik monologizálva, barokk körmondatokban képesek megfelelni a legegyszerűbb kérdésre is, de ritkábban, míg itt mindenkinek csak úgy ömlöttek a mondatok a szájából. A másik nagy problémám pedig az volt, hogy én szeretem azt amikor a szereplők élnek, és úgy viselkednek, hogy azt tényleg el tudjam hinni… Nem megyek bele kifejezetten, lehet nyitok egy SPOILER-es részt erre, de a lényeg, hogy a szereplők a történetben gyakran érezhetően teljesen indokolatlanul viselkedtek. Mintha az író rájuk akarta volna erőltetni az akaratát, ami így lehet hülyén hangzik de lehet érezni mikor írják a szereplők a saját történetüket és mikor az író…

Egyszerűen kikészített Janka viselkedése. Elmúlt már húsz éves de úgy viselkedett mintha 10 sem volna. Esküszöm Léna 100x többet tett azért, hogy a fiúkat előkerítsék és megmenthessék, mint Janka. Akin nem is a gyász jött ki efféle képpen, hanem egyszerűen nem tudott koherens maradni. Mégis ki tenné azt a való életben, hogy ha a testvére eltűnik és annak egy haverját már holtan, alaposan megkínozva találják meg, elkezd random a pasikról, meg a sörről, meg a hajgumiként használt bugyiról beszélni?

Szóval valahol tudom is ajánlani a könyvet, mert: magyar történelem; magyar (NEM Budapest) helyszín, és izgalmas nyomozás. De azért akadtak itt hibák amiken az ember vagy át tud lépni könnyedén vagy kis tüskét hagy benne.

Értékelés: 3 csillag

Kicsi ház a nagy erdőben (A farm, ahol élünk 1.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura és Mary a könyv főszereplői. Az ő életüket, családjukat ismerjük meg egy különös, távoli, előttünk ismeretlen, rég múlt világból. Az amerikai szerző saját gyermekkori emlékeit eleveníti fel regényében.

Egyedülállóan érdekes Laura I. Wilder könyve. Úgy száz évvel ezelőtt telepes szüleivel és testvéreivel az amerikai wisconsini nagy erdőben élte le gyermekkorát. Erről az erdei életről, családjáról, más gyerekekéhez nem hasonlítható élményeiről szól az írónő könyve, nem mese, hanem izgalmas és varázslatosan szép igaz történet.

Czakó Mária korhű rajzai művészi stílusban elevenítik meg a történet szereplőit és előttünk ismeretlen, érdekes világát.”

Vélemény:

A farm ahol élünk című sorozatot, már nem először láttam. Elég hosszú ahhoz, hogy ne akarjak nekiugrani neten, de szerencsére sokszor újra vetítik a tv-ben így néha el-el kapok pár epizódot. Tudtam, hogy a könyvtől, amely a sorozat alapját szolgáltatta, nem kell ekkora kalandokat várnom (legalábbis ettől a falatnyi első résztől, semmiképp). Mégis kíváncsian pörgettem végig, meglepően gyorsan…

A könyv nem mesél el hatalmas kalandokat, nincsenek benne eget rengető fordulatok, mindössze egy család mindennapjait mutatja be, egy számunkra már igencsak régi korszakban, és helyen. A család 5 tagja, (papa) Charles, (mama) Caroline, Mary, Laura és Carrie baba egy kis házban élnek az erdőben. A könyv az évszakok váltakozásával együtt haladva mutatja meg az mindennapjaikat. Milyen ételeket tudnak eltenni télire? Hogyan aratnak? Mivel töltik a lányok a mindennapjaikat? Milyen, amikor elmennek a városba? Hogy telik a karácsony? A könyv egy olyan világot mutat be, ami talán jobban nem is különbözhetne a miénktől. A gyerekek már egész kicsi koruktól kezdve tudják mi az a munka, a szülők megtanítják őket a tiszteletre és a szabályok betartására. De minden szidás vagy esetleges elfenekelés után egy tanító jellegű mese, és egy ölelés jelzi a lányok számára, hogy papa és mama végsősoron nagyon szeretik őket, viszont a kimondott szónak ereje van.

Olvasás közben két dolog járt az eszemben. Az egyik, hogy mennyire nehéz és mégis mennyivel egyszerűbb volt akkor az élet, néha mennyivel több lélek költözött egy-egy családi találkozóba, mint manapság… Egyszerűen csak úgy éreztem melengette a lelkem. Azt hiszem szükségem lesz a sorozat további részeire is! (Vagyis a lelkemne, egy kis komfortként.)

Értékelés: 5 csillag

Az elveszett aranyváros keresése (Avalantia 1.): Stian Skald

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Üdvözöllek, messzi égtáj hírnöke!

A világ, melynek kapuját most kitárom előtted más, mint amiben eddig éltél. Olyan teremtmények lakják e földet, amelyeket a legtöbben csak a mesék és babonák világából ismernek. Itt viszont eme történetek is valóságosak, a bennük lévő mágia pedig nem csupán szemfényvesztés, hanem a tudományok és művészetek legmagasabbika. Forrása a körülöttünk örvénylő arkán, mely egykor e földrész hegyeit és tájait megformálta. Lépj hát be e csodákkal teli világba és fedezd fel annak legrejtettebb zugait is!

De figyelmeztetlek! Aki egyszer a vándorok útjára lép és megízleli az igazi szabadságot, akár örökké a rabjává válhat ennek az életnek. Vezessen térkép vagy a vakszerencse, többé nem lesz maradásod. Bármerre is indulj, kalandok várnak rád és olykor a veszély is útitársként szegődik majd hozzád. Dönts hát szándékod szerint, s ha végül nem fordulsz vissza, úgy üdvözöllek Avalantiában!”

Vélemény:

Egy könyv, ami pozitív módon képes meglepni az embert!

Őszintén bevallom ambivalens érzéseim voltak, amikor megpillantottam a regényt, de ez inkább abból eredhet, hogy nálam a könyvek általában olyan 300 oldal környékén kezdődnek. Így a terjedelme elsőre nagyon megdöbbentett és nem tudtam mire számíthatok, majd ha már a sorokat bújom. A fantasy téma nem áll tőlem túlságosan messze, sorozatok, filmek tekintetében szinte mindenevő vagyok (könyvben azért Tolkien világa még kifogott rajtam), és nagyon csodálom a fantasy szerepjátékokat, legyen szó akár online, vagy D&D szerű asztal mellett körbe ülős társásól szó. Könyvekkel eddig azonban, olyanokkal amik ezt a témát járják körbe nem igen ismerkedtem.

Az első pár oldal azért egy kissé megrémisztett. Belecsöppenni egy világba, amit nem ismerek, teljesen vadidegen szereplők közé… Azonban az első fejezet végére… na jó szerintem ne innen kezdjük. (Elég annyi, hogy ott már a történet rabja lettem...)

Rájöttem valamire a könyv méretével kapcsolatban. Tökéletes utazóregény! Már nem az a fajta, amit elpostázunk és valaki más utánunk olvashatja, majd továbbküldheti. Nem! Az a típusú könyv, amit simán el lehet tenni a táskába, nem törik le az ember keze, ha valamely tömegközlekedési eszköz használata során szeretné az idejét hasznosan tölteni, meg úgy igazából bárhol elő lehet kapni, ha az embernek, van egy kis ideje az olvasásra. (Hihetetlen, hogy manapság már egyre ritkábban látni ilyen méretű regényeket, míg régen azért sokkal gyakoribbak voltak…)

A történet? Megfelelően pörgött, bár így is maradt idő arra, hogy a különböző személyeket, csoportokat és területeket elképzelhetően átadja és bemutassa, hála az égnek nem volt benne elnyújtott rész. Igazából minden fejezet, és minden részlet pont addig tartott ameddig szükség volt rá a történet elmeséléséhez. A szereplők bár nem lettek olyan részletesen bemutatva (legalábbis eleinte, spoilereket pedig kerülni szeretnék) mégis mind a szívemhez nőttek a maguk különös, különleges módján. Majd hirtelen csak azon kaptam magam, hogy még! Még! Még többet szeretnék belőlük látni!

A könyv bővelkedik mind abban az élményben, amit egy fantasy témájú (utazást, kalandot bemutató) regénytől elvár az ember. A csavarok is ahhoz hasonlóak, így ha valaki sok ilyet látott, olvasott, lehet nem éri akkora meglepetésként, de… Azt hiszem valahol ez volt számomra az, amit a könyv a leginkább át tudott adni és egy nagyon jó érzést nyújtott számomra. A megszokottat, az ismerőst, azt az érzést, amit egy felnőtt, akinek a lelkében még mindig ott van az a gyermek, aki egykor volt, aki a barátokkal játék közben sárkányok ellen harcolt, és ismeretlen tájakat fedezett fel, kereshet a rohanó, egy kaptafára készülő világunkban. Ezzel pedig nem azt mondom, hogy a könyv gyerekeknek szólna, hisz akadnak itt kemény pillanatok bőven! Az írásmódnak hála pedig mindent tökéletesen láttam is magam előtt.

Eszméletlenül kíváncsi vagyok a folytatásra! (khm… már bele is kezdtem)

Röviden: A regény ütős, kalandos, érdekes és közben mégis visszaad egy olyan nosztalgikus érzést, ami manapság valahogy (nekem legalábbis) nagyon hiányzik. Tényleg csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5 csillag

Az Aranyváros: Fodor Veronika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„1873 őszén a Nemzeti Múzeum nagyszabású kiállításra készül. Témája a magyar főváros részeinek egyesítése, Budapest születése. Pulszky Ferenc, a múzeum igazgatója lelkesen veti bele magát a feladatba, és egy igazán különleges műtárgyat, egy fő attrakciót készíttet el Európa egyik leghíresebb ékszerészével, Jakob Wasserbergerrel. A megnyitó előtt pár héttel azonban valaki ellopja azt a múzeumból. Pulszky unokahúga és barátai titkos küldetésbe fognak, hogy visszaszerezzék a kiállítási tárgyat. Bécsben, a világkiállításon és Budapesten keresik a rejtvény darabkáit.

***

Műtárgyrablás a Nemzeti Múzeumban, méghozzá a városegyesítési kiállítás fő attrakciója tűnik el. Pulszky Ferenc, a múzeum igazgatója, unokahúga Emília és a lány barátai nyomozásba kezdenek. Vajon visszaszerzik a megnyitóig?

10 éves kortól"

Vélemény:

Huh egek… mielőtt bármit is írnék, azt el kell mondanom, hogy IGEN láttam, hogy a molyon és több helyen is jelölve van, hogy a könyv 10 éves kortól ajánlott, szóval nem kell világmegváltó dolgokban reménykedni. De csak úgy mellékesen A balatoni sellő meg a moly tagok szerint 9 éves kortól és azért a kettő között éreztem egy „árnyalatnyi” különbséget.

A legnagyobb probléma, hogy nem igazán tudtam ennél a könyvnél ki lenne az a bizonyos célcsoport, akiknek az írónő szánta. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy az írónő inkább csak gyerekkönyveket szokott írni, ami nagyon sok mindent megmagyarázott számomra, de akkor talán erre a regényre, kicsit több idő, és átgondoltabb események kellettek volna.

Először is a borító gyönyörű, a leírás pedig kedvet csinál ahhoz, hogy az embert az is érdekelni kezdje, ami benne van. Viszont…

Jó… Az a helyzet, hogy túl sok történelmi témájú regényt olvastam (magyar történelemből meg kiemelkedő számomra Böszörményi Gyula, Ambrózy sorozata) és ha már nyomozás és ha már monarchia itt is valami hasonló kaliberű dolgot vártam. Viszont ehelyett egy gyerekmesét kaptam, amivel nem is lett volna gond, ha a leírások viszont nem tűnnek annyira fellengzősnek. Mert egy olyan életkorban lévő olvasó, aki szemet tud hunyni afelett, hogy kamasz fiatalok (1 lány és 3 fiú) együtt bóklászhatnak Pest, valamint Bécs utcáin (khm… „A kisasszony gardedám nélkül? Három fiatalemberrel? Még ilyen skandalumot!”) amihez a nagybátyja kedvesen asszisztál. De hát ilyen egy jó gyerekkönyv nem? A gyerekek mindent megoldanak egyedül is, okosabbak, mint a felnőttek, folyton túljárnak az eszükön, mindent ők irányítanak…

Igen de egy korosztálynak aki ezt elfogadja, a műtárgyak leírásai, vagy a bécsi világkiállítás bemutatása nem csak, hogy unalmas lenne de egyben érthetetlen is. A párbeszédek gyakran ellenben szörnyen csaponganak, volt, hogy azt sem tudtam éppen ki beszél. Egyszerűen csak nem tudtam komolyan venni a könyvet, ami egy izgalmas korszakban játszódott. De közben nem éreztem azt sem, hogy ez egy aranyos gyerekkönyv lehetne, ha akarna. Maga a nyomozás rész mondjuk érdekes volt, elviselt volna a történet még egy 100 oldalt ahhoz, hogy tökéletesen ki lehessen fejteni.

Nagyon szubjektív vélemény, de szerintem ez most nem nekem szólt, és ha valaki egy nagyon erős kaliberű történetre vágyik annak szintén nem. Egynek igazából elment, bár olvastam már jobbat az Új Kedvencek berkein belül.

Értékelés: 3,5 csillag