Katrina van Tassel varázskönyve: Alyssa Palombo

Leírás (forrás: moly.hu)

„Boszorkányos ​ügyességgel szőtt új mese Az Álmosvölgy legendája szálaiból: mintha csak egy drága gyermekkori barátot látogatnánk meg újra, aki végre feltárja előttünk minden titkát.

Amikor Ichabod Crane, az új tanító megérkezik Álmosvölgy eldugott kis falujába, azonnal felkelti Katrina van Tassel figyelmét. A lány, aki rajong a könyvekért és a zenéért, hamarosan énekórákat vesz a jóképű fiatalembertől, és szimpátiájuk románccá mélyül. A nincstelen tanító azonban nem pályázhat eséllyel a jómódú farmer lányának kezére. Nem így Brom van Brunt, egy másik helybeli farm jövendőbeli örököse, akinek közeledését a lányához Katrina apja aggasztóan szívesen veszi.

A fiatalok szenvedélyes viszonya az éjszakai erdőben teljesedik ki – ott, ahol a kései órán addig csak a fej nélküli lovas vágtatott a hátasán, a kezében világító töklámpásával, karddal az oldalán. Azt suttogják, a rég lefejezett hesseni zsoldos sötét szelleme okozta Ichabod vesztét: az ifjú tanító egy nappal mindenszentek előtt szinte nyomtalanul eltűnik. Az elkeseredett lány csak a barátnőjére számíthat. A falu által kiközösített Charlotte, akit Csontos Brom alaptalan vádjai alapján sok helyi lakos boszorkánynak vél, gyógyfüvekkel és egyéb, nem veszélytelen eszközökkel segít Katrinának kideríteni, mi történt szerelmével, Ichaboddal.”

Vélemény:

Mikor annak idején először találkoztam az írónő egyik regényével (A Borgia-vallomások), úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a történelmi-romantikus írónőt, akit mindig is kerestem. Azóta történelmi regények szempontjából számomra egy magyar írónőnek sikerült őt fényévekkel leköröznie, de ebbe most nem mennék bele.

Az a regény csodálatosan egyben volt. Kellően belenyúlt a történelmi személyek életébe és helyzeteikbe, de a fiktív karaktert is nagyon jól mozgatta az időben, a váltott szemszög pedig feltette a pontot az i-re. Aztán kezembe került a Firenze legszebb asszonya, amely már kicsit több problémát tartogatott a számomra. Bár Simonetta, Maddalenától kicsit azért több karakterjegyet és személyiséget tudott felmutatni, számomra mégis utóbbi került közel a szívemhez.

Jelen könyvet mondhatni a borítója miatt vettem ki a könyvtárból, bár a könyvesboltban is többször csábított már mert annyira gyönyörű (és vicces, hogy a körmeim jelenleg szintén arany és zöld színben pompáznak, erre egy barátnőm fel is hívta a figyelmem), de a témát annyira nem ismertem. Hallgattam már több elbeszélést az Álmosvölgy legendájáról, a Fej nélküli lovasról és egyebek, de valahogy sosem vonzott annyira a helyzet misztikuma. Mégis Alyssa miatt úgy döntöttem adok neki egy esélyt, mert nagyon érdekelt mit hozott ki egy némileg kötetlenebb témából (hisz nem kellett valós történelmi személyekhez nyúlni).

A kort melyben az eseményeket elhelyezte itt is nagyon szépen átadta, láttam magam előtt a leírásokat, viszont számomra megint a női főszereplőn siklott el a cselekmény. Katrina nekem egy Simonetta 2.0 lett (azért mert, ahogy megnéztem a másik mű 2017-es eredetileg ez pedig 18-as), aki gyönyörű, okos, művelt és épp emiatt természetesen „nem olyan”, mint a többi lány a környéken. Na persze ezek a lányok a könyvekben mindig mindenkit megkaphatnak, mert persze szépek, de hát a férfiakat az fogja meg bennük, hogy mennyire különlegesek mert olvasnak, érdeklik őket a tudományok… Mondjuk igaz fele ennyi érdeklődést sem fordítanának az irányukba némi túlsúly, vagy egy kicsivel átlagosabb, esetleg csúnyácska arc mellett. Tökéletes külső nélkül, már nem is lehet értékelni egy nő intellektuális képességeit? Néha kiakaszt, hogy az írónők mennyivel károsabb külső képet alkotnak a nőkről, mint mondjuk teszik azt férfi társaik (filmeknél adott esetben pont fordított a helyzet).

Szóval bevallom az eleje annyira nem kötött le, nekem nagyjából Ichabod eltűnésétől kezdve pörögtek fel az események és innentől élveztem is nagyon olvasni, főleg amikor Sim… Katrina bajba keveredett, valamint azt, milyen módszerekkel próbált belőle kivergődni. Charlotte nagyon érdekes személyiség volt, bár az ő sorsát körülbelül már onnantól megjósoltam, hogy megjelent benne egy bizonyos személy, nem okozott számomra nagy fordulatokat. Sőt valahol az egész könyv mellőzte a csavarokat és a meglepő fordulatokat, mindent vagy 10 oldallal hamarabb tudtam már előre. Brom karaktere érdekes volt, furcsa volt látni az ő személyes drámáját de igazából jobban megfogott mint Katrina útkeresése. Akadtak érdekes pillanatok is a regényben, például amikor a fentebb említett két karakter kicsit lélekben is jobban egymásra talált. Ez legalább jó beszélgetés indító volt. A felvezetőhöz képest azonban a végét túlságosan elkapkodottnak éreztem. Fejezeteken keresztül csörgedezik, építkezik egy folyamat, majd a könyv felénél megtörténik a csavar, innentől beindul a konfliktus aminek a lezárására kapunk 3 fejezetet…  

Annyira nem gyűlöltem a könyvet, élvezetes volt azért olvasni, eredetileg 4 csillagot szántam rá de a vége megmentette (vagyis a könyv második fele), mégis nagyon érződik hogy a számomra eddigi legkedveseb könyv, az írónőtől, később készült, mint ez. Ott már többet fejlődött.

Értékelés: 4,5 csillag

Firenze legszebb asszonya – Botticelli története: Alyssa Palombo

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Amikor a gyönyörű, fiatal lánynak szülei megtalálják a megfelelő kérőt, Simonetta nem tiltakozik: Marco Vespucci nemcsak jóképű és művelt, de Firenze legbefolyásosabb családja, a Mediciek köreiben forog. A gazdag bankárcsalád a művészetek legfőbb pártolója a 15. századi Itáliában, és Lorenzo páratlan könyvtára lenyűgözi az irodalomkedvelő lányt. Örömmel veti hát bele magát az arisztokratafeleségek életébe, igyekszik beilleszkedni és közben figyelmen kívül hagyni az arra utaló jeleket, hogy a gazdag, kifinomult ízlésű város erkölcsei a felszín alatt nem éppen olyanok, mint amire őt otthon tanították.

Szépsége miatt rajongás övezi, amerre csak jár, még Giuliano de’ Medici is a hódolójává válik. Simonettának azonban csupán egyetlen férfi kelti fel a figyelmét: Botticelli, az ifjú festő, a vonzó férfi, akivel első látásra egymásra hangolódnak, és aki egy napon arra kéri, legyen készülő festménye modellje – meztelenül. Múzsája végül beleegyezik, és megkezdődik Simonetta, Sandro és a Vénusz születése története.”

Vélemény:

Az írónő egy másik regénye (A Borgia-vallomások (Portré Cesare Borgiáról, a történelem hírhedt "rosszfiújáról") első olvasásra rögtön a szívemhez nőtt, és alig bírtam letenni a kezeim közül.

Ettől felbuzdulva arra gondoltam már könyvével is megpróbálkozom. Mivel a szívemhez mindig közel állt a reneszánsz Itália így ezt a Firenzében játszódó történetet néztem ki.

Már a történet elején rá kellett jönnöm, hogy egyértelműen látszik a kettő közötti különbség. Ez csak női szemszögből íródott (bár ő legalább valós személy alapján lett mintázva), és sajnos a korszak embereiről is kevesebb dolog derült ki. Nagyrészt a szerelem kapta a hangsúlyt.

Számomra kicsit túl sokszor mondták ki a regény során, hogy Simonetta mennyire gyönyörű és bár értem, hogy ez volt a lényeg, de közben gyakran ezek a jelenetek már untattak, inkább olvastam volna még jeleneteket a Medici család tagjaival. Az mondjuk rögtön megfogott, hogy Simonetta a szépsége mellett okos volt és néha kinézetét inkább tehernek élte meg, mely nem csak a férfiakkal való kapcsolatára, de nő társaival szembeni barátságára is rányomta a bélyegét. Az elején már tudtam, hogy ez nem lesz egy szépen lezárható romantikus történet – sajnos valós személyek esetén ez gyakran nem megoldható. 

A történelmi személyek és a kor is szerintem egész hitelesek voltak, ahogy a korszak problémái is és szerettem a Simonetta és Botticelli között kialakuló románcot, de nekem ez a történet cseppet sem lett annyira erős, mint az írónő másik könyve. Persze itt kevesebb hatalmi játszma és ármánykodás történhetett, hisz nem azt a korszakot és nem azt a közeget ragadta meg az írónő. Ettől független még mindig egy egész jó romantikus történelmi regénynek mondanám.

Értékelés: 4,5 csillag

A Borgia-vallomások (Portré Cesare Borgiáról, a történelem hírhedt "rosszfiújáról"): Alyssa Palombo

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1492 ​perzselő nyarán Rodrigo Borgia elfoglalja a pápai trónt. Legidősebb fia, Cesare, Valencia újdonsült érseke rákényszerül, hogy kövesse apját az egyházba, noha nem erre a szerepre termett. Féltékeny tehetségtelen öccsére, akit apjuk arra a katonai pályára szánt, amelyre ő vágyott.
A vidéki lány, Maddalena Moretti addigi életében csupán azt tapasztalta meg, hogy aki hatalommal bír, az tönkreteheti az egyszerű emberek életét. Ám szolgálónak szegődve a Vatikán-palotába, találkozik Cesare Borgiával, és nem képes ellenállni, a férfi szépsége és modora lenyűgözi. Annyira, hogy a vágyai megingatják hitében és meggyőződésében.
Miközben háború dúl, és köpönyegforgató urak próbálják megnyirbálni a pápa tekintélyét, Maddalena és Cesare sorsa lassan egybefonódik. A lány a Borgiák veszélyes titkainak őrzőjévé válik, és el kell döntenie, hogy részt vesz-e annak a férfinak a hatalmi játékaiban, akit szeret. Miközben féltékenység és árulás fenyegeti szétszakadással a Borgia-családot, Cesare is kénytelen újragondolni látszólag korlátlan ambícióit.”

Vélemény:

Nem bánom, hogy ez a könyv lett 2021 utolsó, és 2022 első olvasmánya. Egy tökéletes lezárás és egy csodás kezdet. Egyszerűen faltam a könyv sorait, alig bírtam letenni bár néha úgy alakult a napom, hogy sajnos szükségessé vált.

A Borgia család történetét, mint sokan mások is gondolom, én is az egyik feldolgozásból, jelen esetben a 2011-es sorozatból ismertem meg, és kezdett el jobban érdekelni a valóság. A valós események felkutatása azonban nem kis dolog. Nem tudni mi a pletyka, és mi az igazság, hiszen az évszázadok során szóba került már vérfertőzés, testvérgyilkosság, mérgezések és más egyéb sötét „titkok”.

Bármire is számítottam a könyv elolvasása előtt, több, mint valószínű, hogy az nem ez volt. Először is, több romantikát vártam valamiért, talán mert a leírás egy könnyed romantikus regényt takarna, és igazából nem is bántam volna a dolgot, mert úgy voltam vele, hogy egy kedvenc történelmi időszakomról olvasnék akár limonádét is. De, hogy én mennyire rosszul ítéltem meg a könyvet.

A lapokon keveredtek valós, és kitalált személyek, ahogy rögtön két főszereplőnk is az. A történetet Cesare és Maddalena szemszögén át látjuk, kik közül utóbbi mindössze fikció, míg ugyebár az első egy valós személy, de persze a tettei és személyisége mely a könyvben megjelenik, mind pusztán az író fantáziája – még ha az életeseménye nem is.

Örültem, hogy a könyvben a Borgia családot, és legfőképpen Cesarét nem ábrázolták olyan kegyetlennek. Pusztán egy ambiciózus férfi volt, akit a saját apja próbált megfosztani az álmától. Cesare mindig is katonai célokra tört, de az apja már gyermekkorától kezdve az egyház kötelékébe akarta vonni, hogy egy nap majd követve őt bíboros, később pedig pápa legyen. A könyvben itt többször megjelent az egyháznak azon sajátossága (a mai világról nem tudok nyilatkozni, de a reneszánsz idején ez így volt), hogy a Vatikán emberei a bíborosok, az egyházi vezetők sokkal inkább földi javaikat próbálták gyarapítani. Nem meglepő módon, a fontosabb egyházi személyek között, sok tehetős és neves itáliai család tagjai is helyet kaptak (Orsini, Sforza). Cesare szemszögeiben inkább a politika került elő a könyv első felében, bár már itt is lehetett érezni a közte és Maddalena közötti kémiát, így meglepő módon, én már az első találkozásuk pillanatától kezdve az első csókjukat vártam és azt, hogy végre testileg, lelkileg egymásra találjanak.

Maddalena a férfi főszereplővel ellentétben egy vidékről Rómába került cseléd, aki el sem tudja hinni, hogy az egyházon belül mekkora sötétség uralkodhat. Istenfélő, mint akkoriban sokan mások is, hisz abban, hogy a bűnök büntetést nyernek az Istennek tetsző élet pedig jutalmat, így szinte meghasonlik, amikor rájön arra, a pápa szeretőt tart, gyerekeit törvényes gyermekeiként kezelik, és hogy, egy elejtett mondat is a megfelelő fülekbe, más halálával járhat.

A könyvben nem kismértékű volt a politikai játék, az intrika, egymás háta mögötti szervezkedés, amit én a hasonló kaliberű történetekben midig szerettem. Valószínűleg ezért is vonzottak mindig a történelmi fikciók mind könyvben, mind sorozatokban. Na meg a beszédstílus és a nyelvezet miatt. Ahogy a könyvben is szinte minden karakter életre kelt a lapokon annyira láttam magam előtt a beszélgetéseiket. A könyv végén kicsit összeszorult a szívem, de hát sajnos, ha történelmileg hiteles akar maradni az ember, nem minden lehet csöpögős és habos-babos.

Örültem, hogy ebben a történetben a írónő kicsit a saját véleménye szerint formálta a történelmi pletykákat, igazából azt választva ki, ami neki tetszik így egy a megszokottaktól talán valamivel eltérőbb Borgia család ábrázolást kaptunk, de ez semmivel sem lett rosszabb szerintem, mint az eddigiek.

Értékelés: 5 csillag (5millió XD)

Kedvenc idézetek (kivételesen, mert most az olvasás közben mindig jelöltem a nekem tetsző részeket, általában csak egyet szoktam)

„Az első bulla kimondta, hogy Vannozza dei Cattanei és Domenico da Rignano – anyám férje a születésem idején – törvényes gyermeke vagyok, ami ahhoz kellett, hogy felvehessem a bíborosi kalapot. Törvénytelen gyermekek nem ölthették fel a talárt.
A második bullát titokban adták ki, de nem számított kevésbé hivatalosnak, és felülírta az elsőt azzal, hogy Rodrigo Borgia és Vannozza dei Cattanei fiának nyilvánított. A mindig büszke apám nem viselte volna el a gondolatot, hogy kijelenti nem vagyok a fia, és ezt nem teszi helyre egy másik rendelettel, még ha az utóbbi kiadásáról nem is tud senki, és az előbbiről mindenki tudja, hogy nem igaz.”

„– Engem magának nem kellett megmentenie, eminenciás uram! Boldogultam azelőtt is, hogy megtalált. Ha mindenáron meg akar menteni valakit, akkor mentse meg Rómát és a rómaiakat!
Arra számítottam, hogy borzasztóan feldühítettem, de ismét meglepett, akárcsak korábban, amikor ilyen merészen beszéltem vele. Megfogta a kezem, az ajkához emelte, és megcsókolta.
– Úgy teszek, ahogy parancsolod, Maddalena, bosszúálló angyal, szent bosszú úrnője – válaszolta, és nem hallottam ki gúnyt a hangjából. – Megteszek minden tőlem telhetőt.”

„Ám én csak egy szolgálólány voltam, ő pedig egy bíboros. Ha Isten a maga bölcsességében keresztezte az útjainkat, akkor ezt bizonyára azért tette, hogy alázatosságra tanítson.”

„– (…) Egy idegen férfit nem szívesen engednének a barát hűségesebb követői közelébe, vagy esetleg maga a szerzetes közelébe. Viszont egy nőt…
Megborzongtam a hallottaktól.
– Biztosan nem akarhatod, hogy…
– Jézusom, Maddalena! – Cesare felpattant ültéből. – Hát persze, hogy nem! Ilyennek hiszel? Olyan férfinak, aki más ágyába küldi a nőjét, hogy híreket szerezzen?
A nőjét. Kicsit meg kellett ráznom a fejem, hogy megszabaduljak ezeknek a szavaknak a varázsától.”

„– De azt mondtad, hogy az engem megvizsgáló bizottságnál minden jól ment – mondta a húgom. – Kijelentették, hogy szűz vagyok, nem?
Szűz, aki gyermeket vár, gondoltam magamban. De végül is ki mást lehetne meggyőzni az ilyesmi lehetőségéről, ha nem az egyház embereit?
– Igen, de Sforza érthető módon vonakodik aláírni bármit is, ami a képességei hiányáról tanúskodik – válaszoltam.
– Valóban érthető – mormolta Lucrezia. – Merthogy pont annyira impotens, mint amennyire én szűz vagyok.”