A Borgia-vallomások (Portré Cesare Borgiáról, a történelem hírhedt "rosszfiújáról"): Alyssa Palombo

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1492 ​perzselő nyarán Rodrigo Borgia elfoglalja a pápai trónt. Legidősebb fia, Cesare, Valencia újdonsült érseke rákényszerül, hogy kövesse apját az egyházba, noha nem erre a szerepre termett. Féltékeny tehetségtelen öccsére, akit apjuk arra a katonai pályára szánt, amelyre ő vágyott.
A vidéki lány, Maddalena Moretti addigi életében csupán azt tapasztalta meg, hogy aki hatalommal bír, az tönkreteheti az egyszerű emberek életét. Ám szolgálónak szegődve a Vatikán-palotába, találkozik Cesare Borgiával, és nem képes ellenállni, a férfi szépsége és modora lenyűgözi. Annyira, hogy a vágyai megingatják hitében és meggyőződésében.
Miközben háború dúl, és köpönyegforgató urak próbálják megnyirbálni a pápa tekintélyét, Maddalena és Cesare sorsa lassan egybefonódik. A lány a Borgiák veszélyes titkainak őrzőjévé válik, és el kell döntenie, hogy részt vesz-e annak a férfinak a hatalmi játékaiban, akit szeret. Miközben féltékenység és árulás fenyegeti szétszakadással a Borgia-családot, Cesare is kénytelen újragondolni látszólag korlátlan ambícióit.”

Vélemény:

Nem bánom, hogy ez a könyv lett 2021 utolsó, és 2022 első olvasmánya. Egy tökéletes lezárás és egy csodás kezdet. Egyszerűen faltam a könyv sorait, alig bírtam letenni bár néha úgy alakult a napom, hogy sajnos szükségessé vált.

A Borgia család történetét, mint sokan mások is gondolom, én is az egyik feldolgozásból, jelen esetben a 2011-es sorozatból ismertem meg, és kezdett el jobban érdekelni a valóság. A valós események felkutatása azonban nem kis dolog. Nem tudni mi a pletyka, és mi az igazság, hiszen az évszázadok során szóba került már vérfertőzés, testvérgyilkosság, mérgezések és más egyéb sötét „titkok”.

Bármire is számítottam a könyv elolvasása előtt, több, mint valószínű, hogy az nem ez volt. Először is, több romantikát vártam valamiért, talán mert a leírás egy könnyed romantikus regényt takarna, és igazából nem is bántam volna a dolgot, mert úgy voltam vele, hogy egy kedvenc történelmi időszakomról olvasnék akár limonádét is. De, hogy én mennyire rosszul ítéltem meg a könyvet.

A lapokon keveredtek valós, és kitalált személyek, ahogy rögtön két főszereplőnk is az. A történetet Cesare és Maddalena szemszögén át látjuk, kik közül utóbbi mindössze fikció, míg ugyebár az első egy valós személy, de persze a tettei és személyisége mely a könyvben megjelenik, mind pusztán az író fantáziája – még ha az életeseménye nem is.

Örültem, hogy a könyvben a Borgia családot, és legfőképpen Cesarét nem ábrázolták olyan kegyetlennek. Pusztán egy ambiciózus férfi volt, akit a saját apja próbált megfosztani az álmától. Cesare mindig is katonai célokra tört, de az apja már gyermekkorától kezdve az egyház kötelékébe akarta vonni, hogy egy nap majd követve őt bíboros, később pedig pápa legyen. A könyvben itt többször megjelent az egyháznak azon sajátossága (a mai világról nem tudok nyilatkozni, de a reneszánsz idején ez így volt), hogy a Vatikán emberei a bíborosok, az egyházi vezetők sokkal inkább földi javaikat próbálták gyarapítani. Nem meglepő módon, a fontosabb egyházi személyek között, sok tehetős és neves itáliai család tagjai is helyet kaptak (Orsini, Sforza). Cesare szemszögeiben inkább a politika került elő a könyv első felében, bár már itt is lehetett érezni a közte és Maddalena közötti kémiát, így meglepő módon, én már az első találkozásuk pillanatától kezdve az első csókjukat vártam és azt, hogy végre testileg, lelkileg egymásra találjanak.

Maddalena a férfi főszereplővel ellentétben egy vidékről Rómába került cseléd, aki el sem tudja hinni, hogy az egyházon belül mekkora sötétség uralkodhat. Istenfélő, mint akkoriban sokan mások is, hisz abban, hogy a bűnök büntetést nyernek az Istennek tetsző élet pedig jutalmat, így szinte meghasonlik, amikor rájön arra, a pápa szeretőt tart, gyerekeit törvényes gyermekeiként kezelik, és hogy, egy elejtett mondat is a megfelelő fülekbe, más halálával járhat.

A könyvben nem kismértékű volt a politikai játék, az intrika, egymás háta mögötti szervezkedés, amit én a hasonló kaliberű történetekben midig szerettem. Valószínűleg ezért is vonzottak mindig a történelmi fikciók mind könyvben, mind sorozatokban. Na meg a beszédstílus és a nyelvezet miatt. Ahogy a könyvben is szinte minden karakter életre kelt a lapokon annyira láttam magam előtt a beszélgetéseiket. A könyv végén kicsit összeszorult a szívem, de hát sajnos, ha történelmileg hiteles akar maradni az ember, nem minden lehet csöpögős és habos-babos.

Örültem, hogy ebben a történetben a írónő kicsit a saját véleménye szerint formálta a történelmi pletykákat, igazából azt választva ki, ami neki tetszik így egy a megszokottaktól talán valamivel eltérőbb Borgia család ábrázolást kaptunk, de ez semmivel sem lett rosszabb szerintem, mint az eddigiek.

Értékelés: 5 csillag (5millió XD)

Kedvenc idézetek (kivételesen, mert most az olvasás közben mindig jelöltem a nekem tetsző részeket, általában csak egyet szoktam)

„Az első bulla kimondta, hogy Vannozza dei Cattanei és Domenico da Rignano – anyám férje a születésem idején – törvényes gyermeke vagyok, ami ahhoz kellett, hogy felvehessem a bíborosi kalapot. Törvénytelen gyermekek nem ölthették fel a talárt.
A második bullát titokban adták ki, de nem számított kevésbé hivatalosnak, és felülírta az elsőt azzal, hogy Rodrigo Borgia és Vannozza dei Cattanei fiának nyilvánított. A mindig büszke apám nem viselte volna el a gondolatot, hogy kijelenti nem vagyok a fia, és ezt nem teszi helyre egy másik rendelettel, még ha az utóbbi kiadásáról nem is tud senki, és az előbbiről mindenki tudja, hogy nem igaz.”

„– Engem magának nem kellett megmentenie, eminenciás uram! Boldogultam azelőtt is, hogy megtalált. Ha mindenáron meg akar menteni valakit, akkor mentse meg Rómát és a rómaiakat!
Arra számítottam, hogy borzasztóan feldühítettem, de ismét meglepett, akárcsak korábban, amikor ilyen merészen beszéltem vele. Megfogta a kezem, az ajkához emelte, és megcsókolta.
– Úgy teszek, ahogy parancsolod, Maddalena, bosszúálló angyal, szent bosszú úrnője – válaszolta, és nem hallottam ki gúnyt a hangjából. – Megteszek minden tőlem telhetőt.”

„Ám én csak egy szolgálólány voltam, ő pedig egy bíboros. Ha Isten a maga bölcsességében keresztezte az útjainkat, akkor ezt bizonyára azért tette, hogy alázatosságra tanítson.”

„– (…) Egy idegen férfit nem szívesen engednének a barát hűségesebb követői közelébe, vagy esetleg maga a szerzetes közelébe. Viszont egy nőt…
Megborzongtam a hallottaktól.
– Biztosan nem akarhatod, hogy…
– Jézusom, Maddalena! – Cesare felpattant ültéből. – Hát persze, hogy nem! Ilyennek hiszel? Olyan férfinak, aki más ágyába küldi a nőjét, hogy híreket szerezzen?
A nőjét. Kicsit meg kellett ráznom a fejem, hogy megszabaduljak ezeknek a szavaknak a varázsától.”

„– De azt mondtad, hogy az engem megvizsgáló bizottságnál minden jól ment – mondta a húgom. – Kijelentették, hogy szűz vagyok, nem?
Szűz, aki gyermeket vár, gondoltam magamban. De végül is ki mást lehetne meggyőzni az ilyesmi lehetőségéről, ha nem az egyház embereit?
– Igen, de Sforza érthető módon vonakodik aláírni bármit is, ami a képességei hiányáról tanúskodik – válaszoltam.
– Valóban érthető – mormolta Lucrezia. – Merthogy pont annyira impotens, mint amennyire én szűz vagyok.”