Azok a boldog, arany évek + Az első négy év (A farm, ahol élünk 8-9.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A tizenöt éves Laura először lakik külön családjá­tól. Húsz mérföldnyire otthonától tanít, egy bérvis­kó­ban. Laurának komoly nehézségei és kétségei támadnak: vajon képes lesz-e megfelelő módon tanítani és nevelni a tanulók közül több, nála idősebb és magasabb gyereket. Honvágya van, de kitart, hogy Mary tandíját fizetni tudják a vakok iskolájában. A szüni­dő­ben Laura örömét leli énekóráiban, a szánkós utazásokban, de mindezek közül a legjobb: Al­man­zo Wilder megtanítja neki az új bricskáját ve­zet­ni. Laura és Almanzo barátsága egyre jobban elmélyül. Miss Ingalls nevet, él, tanít, nevel és szeret. Végül Almanzóval összeházasodnak, és megkezdik közös életüket új, kicsi házukban.”

Vélemény:

Az ahogy Laura tanítani kezdett nagyon érdekes volt. Belegondolva néha pályafutásom elején, pedig már felnőtt voltam én is nehezen szoktam meg, hogy a gimnazistákat mindössze néhány év választja el tőlem. Na, itt Laura olyan fiúkat is taníthatott, akik idősebbek voltak nála.

A legfurcsább az, hogy mégis sikerélményei lettek bár ehhez kellet a szülei támogatása is. Almanzo felbukkanásai néha visszahozták számomra azt a Laurát aki már annyira hiányzott nekem régről a sok költözés előttről. Azt aki még nem lépett be a szürke felnőttségbe (még ha 16 éves is csak), és azt aki még mert álmodni. A lovakkal nagyon édesek voltak a jelenetei.

Sajnos így a történet végére kezdtem kifogyni abból mit is mondhatnék még el. A kedvenc jelenetem talán az egészben a pajkos kis lánykérés volt. Tetszett a közben lezajlott párbeszéd, mert Almanzo egyszerre volt férfiasan eltökélt, mégis kissé kisfiúsan ügyetlen a megfogalmazásaiban.

A következő részt, itt említeném meg mindössze pár mondatban, mert a vélemény megírásakor, már azt is elolvastam… nos…

Az első négy év, nagyon kis rövid cselekmény, kevésbé regényes mint a korábbi részek és a Laurát ért szerencsétlenségek sora sajnos nem ért véget, de legalább anyuka lehetett.

Összességében a sorozat eleje engem nagyon megnyert, de minél inkább felnőtt Laura annál inkább kezdett csúnya szóval egy kissé elkeseríteni, bár az izgalomfaktor ettől független megmaradt. Igazából tudom ajánlani!

Értékelés: 4,5 csillag

Kicsi város a prérin (A farm, ahol élünk 7.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura ​Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának hetedik kötete először 1941-ben látott napvilágot.

A kis közösség, amelynek sikerült átvészelnie a hosszú telet, mostanra növekedő, virágzó kisváros lett.

Laura első állásába lép: ingeket varr. Nem szereti ezt a munkát, de kitartóan végzi, hogy Mary iskoláztatásához hozzájárulhasson. Az igénytanyán a család termése szépen nő, és papa úgy tervezi, a bevételéből ősszel már iskolába tudja küldeni Maryt. Az eladásra szánt terményt nyáron madarak lepik el, és az egészet elpusztítják. Bár a következő tél nem lesz olyan kemény, mégis úgy döntenek, télre a városba költöznek. Laura és Carrie újból iskolába jár, ahol ismét találkozhatnak barátnőikkel. Laura végzete, Nellie Oleson a Szilva-patakról, De Smetbe költözik, aki szintén velük jár iskolába. Az őszi terminus tanára Eliza Jane Wilder lesz. Nellie Miss Wildert Laura ellen fordítja, és egy időre Miss Wilder el is veszti az osztály fölötti kontrollját. Laura buzgón tanul, tudván, hogy csupán egy éve maradt a tanítói vizsgáig. De pihenni is van alkalma, mivel De Smet városa az iskolaházban irodalmi esteket, találkozókat szervez, ahol péntek esténként az egész város összegyűlik szórakozni: énekelnek, zenélnek, kikapcsolódnak a városlakók.

Almanzo Wilder engedélyt kér, hogy Laurát hazakísérhesse a templomból. Mama igencsak meglepődik, hiszen Laura még csupán tizenöt éves, Almanzo pedig felnőtt férfi.

Laura megismerkedik Mr. Brewsterrel, aki látta őt az iskolai bemutatón, és felajánl neki egy tanítói állást. A megye főellenőre levizsgáztatja Laurát; habár még nincs tizenhat éves, megkapja tanítói diplomáját…”

Vélemény:

Laura első munkáját kezdte meg.

Az a baj, hogy ezen a ponton már elveszett számomra a történet gyermeki bája és varázsa. A munka, a lemondások és az „egy mindenkiért” elve vette át a cselekmények mozgatását. Ez persze korrajznak egészen jó, viszont már inkább a kíváncsiság hajtott, mintsem az élvezet. Ebben a részben éreztem azt, hogy már nem egy lélekmelengető békés és nyugodt kis történetet olvasok, hanem egy felnőtteknek szóló regényt. (Bár lehet gyerekek nem éreznék annyira rossznak a helyzetet…)

Nellie érkezése valahogy sikereden oldotta egy kicsit a feszültséget, ami bennem volt Laura életét látva. Lehet csak az én lelkem túlságosan romantikus, de szegény lány életében túl sokszor szerepel az, hogy le kell mondania az álmairól és valamit meg kell tennie. Azt hiszem ez a könyv értéke viszont, hogy a főszereplőink nem is igazán valódi főszereplők, pusztán sodródnak az eseményekkel, mennek a történelem sodrával.

Tanárként szörnyen felháborított Miss Wilder viselkedése, mert attól hogy valaki szigorú pedagógus akar lenni, akinek tekintélye van, attól még nem kell hárpiaként viselkedni. Kedvenc pillanatom az volt, amikor Laura eltörte a széket.

A cselekmény ebben a részben egyszerre volt bensőséges, mert néha olyan helyzetekbe láttunk bele a szereplőkkel kapcsolatban, amit nem mindig engednek látni, viszont szörnyen távolságtartó is. (Talán ezért az E/3?)

Azért az Almanzoval való kapcsolat alakulás miatt kíváncsian vártam a következő részt.

Értékelés: 4.5 csillag

A hosszú tél (A farm, ahol élünk 6.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura ​Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának hatodik kötete először 1940-­ben látott napvilágot.

1880. egyik forró augusztusi napján az Ingalls család birtokán Laura papának segít a szénahordásban, amit az állatoknak gyűjtenek be télire. Mialatt dolgoznak, Laura egy pézsmapocok fészkére bukkan a Nagy Ingovány mellett. Megvizsgálva az odút, papának feltűnik: az állat olyan vastag falat épített magának, hogy papa komolyan aggódni kezd; a tél keménynek ígérkezik. Október közepén a család szokatlanul korai hóviharra ébred, mely az alig szigetelt igényviskó körül tombol. Ezután hamarosan papa újabb jelet kap. Egy vén indián látogat a városba, hogy a telepeseket figyelmeztesse: hét hónapig tartó hóviharok lesznek. Papa úgy dönt, családját a városban épített boltjába költözteti télre. A városban Laura és Carrie iskolába járnak egészen addig, míg az időjárás annyira kiszámíthatatlanná nem válik, hogy már az iskolába el- és visszagyalogolni is veszélyessé válik. A következő hónapokban hóviharok söpörnek keresztül a városon. Az étel és a tüzelőanyag szűkössé válik, rendkívül megdrágul, mivel a város a vonaton érkező ellátmánytól függ. Ám a hóviharok miatt a vonatok már nem érik el a várost. Végül a vasút felhagy minden erőfeszítésével, hogy a vonatokat kiássa a hó alól, magára hagyva ezzel a várost tavaszig. Fa és szén hiányában a család kénytelen szénával tüzelni. Hetekig krumplin és barna kenyéren tengődnek, amit a kávédarálón ledarált búzából készítenek. Mivel aztán még e szűkös élelmiszerből is kifogynak, Almanzo Wilder és barátja, Cap Garland a kósza hír hatására, hogy egy telepes húsz mérföldnyire búzát termeszt egy viskóban, életüket kockáztatva útnak indulnak, hogy búzát vigyenek tőle az éhező városiaknak. A jóslat igaznak bizonyul: a hóviharok hét hónapig tartanak. A tavaszi olvadással aztán útnak indulhat az első vonat is, amelyen megérkezik a család karácsonyra várt hordója Alden tiszteletestől, benne ruhák, ajándékok és egy karácsonyi pulyka. A hosszú tél elmúltával végül az Ingalls család megtartja karácsonyi ünnepségét – májusban…”

Vélemény:

Határozottan erős rész kerekedett ki a végére. Mama karaktere az elején kicsit bosszantott mert a leírás miatt pontosan tudtam, milyen hosszú télnek néznek majd elébe, de amikor Charles próbálta emiatt minél gyorsabban elvégezni a feladatokat akkor leállította őt, és mikor papa arra panaszkodott, hogy érzi hogy valami közeledik akkor is csak leintette. Megértem azt is, hogy a korabeli emberek számára az indiánok mennyivel negatívabb szerepet töltöttek be, de hacsak a rezervátumokra és mondhatni a népük kiirtására gondolok, nem tudtam pozitív érzelmeket táplálni azok iránt akik csak a rosszat látták bennük (ismételten Caroline).

Maga a történet számomra onnantól vált igazán érdekessé, hogy beköszöntött a nagy hideg és a tél, bár az otthoni teendők helyett inkább az a szál érdekelt, hogy Cap és Almanzo milyen módon tudnak segíteni a városka lakóin. Itt már a Wilder fiúk is nagyobb szerepet kaptak, bár kissé megmosolyogtattak, hogy amíg a város nehéz sorban volt éheztek az emberek, ők palacsintán tengették a napjaikat.

Határozottan itt kezdtem el érezni, hogy mennyire tetszett az első rész (és mennyire hiányzik), hiszen bár ott nem keveredtek ekkora kalandokba és bajokba, de ott egy sokkal barátságosabb, melegebb környezetet véltem felfedezni körülöttük. Azt hiszem innentől a résztől éreztem azt, hogy nekem túlságosan „amerikai” (nem kifejezetten pejoratív, sokkal inkább tőlem idegen értelemben) a cselekmény. Más mentalitást igényelt az a korszak és amerikainak lenni.

Értékelés: 4,5 csillag

Az Ezüst-tó partján (A farm, ahol élünk 5.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának ötödik kötete először 1939-ben látott napvilágot.

A történet a Szilva­-patak partján folytatódik.

A család skarlátot kap, és a betegség következtében Mary megvakul. Docia néni meglátogatja a családot, és rábeszélésére papa elhatározza: Hi bácsi vasúti táborában kezd el dolgozni Dél­-Dakotában. Mivel Mary túl gyenge az utazáshoz, ezért papa előremegy az ekhós szekéren. Aznap, amikor papa elindul, Jack, a szeretett kutya álmában elpusztul. Ez az esemény komoly fordulópont Laura gyermeki életében, serdülővé válik. Pár hónappal később a család, hátrahagyva házukat, vonattal megy papa után. Laura életében először ül vonaton. Az utazás nagy izgalommal tölti el őket. Al­den tiszteletes váratlanul meglátogatja őket új lakhelyükön, és javaslatára Mary az iowa­i vakok iskolájába költözik. Laura döntésre jut: tanítani fog, így segítve Mary iskoláztatását. A család új taggal gyarapodik, megszületik a kicsi Grace…”

Vélemény:

Mostanában megtapasztaltam azt, hogy bármiből is készítenek sorozatot az emberek (főleg ha valós történelmi, vagy épp ma is élő személyekről), milyen szabadon ragadják meg a bizonyos jellemeket. A könyv egyik számomra legerősebben átjött gondolata az volt, hogy míg a sorozatban Caroline Ingalls egy nagyon szerethető kedves édesanya, itt számomra elképesztően kemény tudott lenni. Ez persze biztos a korral jár, de Laura helyett is fájt nekem, hogy szinte parancsba adta, hogy „neked tanárnak kell lenned!”…

Talán benne van az is, hogy én is csak részben szeretem a munkámat, amit épp végzek?

Újabb könyv, újabb élethely Ingallsék számára, és szinte érezni lehet, ahogy ekkora már mind kezdtek egy kicsit belekeseredni az állandó vándorlásba. Bár a jelenetek nem erről szóltak, de az ahogy néha egymással viselkedtek, vagy az, amiket Laura gondolt nekem azt támasztották alá, hogy ekkor kicsit elvesztették önmagukat. Miközben mind arra törekedtek, hogy valahogy mégis megtartsák egymásban a boldogságot.

Gyorsan estünk a történet elején abba az élethelyzetbe, hogy Mary már megvakult… én azt hittem ezt is leírva a regényben látjuk majd, azonban így is eléggé fájdalmas volt, de talán azért, mert nem is lehetett kellőképpen feldolgozni. Eleinte nem értettem, hogy az írónő miért választotta az T/3-as történetmesélést, ha már a saját és családja életéről mesél, de azt hiszem mostanra sikerült rájönnöm. Akkoriban biztos nem éltek meg mindent úgy, mint manapság, de lehet ezt a regénysorozatot egyfajta „traumafeldolgozás” is indokolta, hiszen Laura sokszor került olyan helyzetbe amiről nem beszélhetett, vagy egyszerűen úgy érezte nincs joga beszélni. Hiszen nincs idő a régi házat siratni, mennyi kell tovább előre, ahogy azt a szülein látta.

Alapvetően továbbra is érdekes a történet, de már inkább érdekessé, és kalandossá vált, számomra elvesztette azt a melengetést, amit mondjuk még a 3. részig éreztem.

Értékelés: 5 csillag

A Szilva-patak partján (A farm, ahol élünk 4.): Laura Ingalls Wilder

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura ​Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának negyedik kötete először 1937-ben látott napvilágot.

Laura Ingalls és családjának kalandjai folytatódnak, miután elhagyják a prérit, és fedett ekhós szekerükkel Minnesotába utaznak. Itt egy gyeppel fedett dombházba költöznek, amely a gyönyörű Szilva-patak partján épült. Papa hamarosan egy csodálatos kicsi házat épít, igazi ablaküveggel és zsanéros ajtóval. Laura és nővére, Mary iskolába járnak, segítenek a ház körül és a patakban fognak halat. Esténként a család papa vidám hegedűmuzsikáját hallgatja. A balszerencse ezúttal egy szöcskejárás, egy szörnyűséges hóvihar, Laurának pedig Nellie Oleson formájában érkezik, de a pionír család összetart, és továbbra is keményen helytáll, hogy túljussanak a nehézségeken.

Így folytatódik a regénysorozat negyedik kötete…”

Vélemény:

Újabb lakhely, ahol az Ingalls család megfordult…

Itt már egy-két ismerősebb embert is felfedezni véltem a lapokon, hiszen az Olson család a sorozatban is eléggé fontos szerepet töltött be, viszont itt épp említés szintjén kerültek elő. Azt hiszem talán ennél a résznél ütközött ki leginkább az, hogy a sorozat valóban csak ihletődött a könyvekből, nem vették át az epizódok azoknak minden egyes pillanatát (így persze sokkal emberközelibbé, kalandosabbá tették a karakterek mindennapjait).

Na de beszéljünk egy kicsit a könyvről. A családot sajnos talán mióta elhagyták az erdei kunyhót, nem érte még ennyi balszerencse, mint itt a prérin. Mint ahogy a leírás is említette sáskajárás és hóviharok… Tudom nem kellene, de nagyon összeszorult a szívem attól, hogy mindenhol reménykednek, és megpróbálnak belekezdeni egy új életbe, de mindig kudarcok érik őket.

Az első részben nagyon átéreztem a korszak egyszerű szépségét, viszont mostanra kezdem áldani is az égieket amiért nekem nem egy ilyen időszakban kell élnem. Persze a mi korunknak is megvannak a maga hibáik, de legalább az ember barátkozhat őszintén (tudva, hogy 1-2 hónapon belül nem kell odébb állnia), a gyerek gyereknek érezheti magát akinek az iskolán kívül nem sok dolga akad stb. De az is lehet, hogy csak a magyar néplélek nem volt soha a vándorlás híve (legalábbis azután, hogy sikerült szépen letelepedni itt a Kárpát-medencében), míg az Egyesült Államokban a mai napig úgy élnek az emberek, hogy képesek lehessenek bármikor összepakolni és az állam másik végébe, vagy akár egy másik államba költözni a munka és egyebek miatt.

Laura személyisége még mindig nagyon megnyerő volt, mellette Charles, „papa” karaktere állt legközelebb a szívemhez. Itt pedig nagyon éreztem újra, mennyi különbség is volt a Wilder és az Ingalls gyerekek élete között.

Értékelés: 5 csillag

Almanzo, a farmerfiú (A farm, ahol élünk 3.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura ​Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának harmadik kötete először 1933­-ban látott napvilágot.

Miközben Laura a nyugati préri egy kicsi házában él, Almanzo Wilder életét követhetjük nyomon New York állam egyik nagy farmján. Almanzo, a kilencéves farmerfiú, bátyjával és két nővérével együtt, segítenek a nyári vetési és az őszi aratási munkákban. A ház körüli teendő mindig rengeteg, hajnaltól vacsoraidőig, nem számít, tél van vagy nyár. Jut idő a játékra is, ám Almanzo mindennél jobban egy saját lóra vágyik. Apja nem bízik még benne annyira, hogy ekkora felelősséget tegyen a vállára, ezért a farmer fiúnak hosszú utat kell bejárnia, hogy bizonyíthassa rátermettségét.

Ez a történet Almanzóé, Laura későbbi férjéé, amely bemutatja, hogyan nőtt fel a farmer kisfiú távol attól a háztól, amelyben Laura élt…”

Vélemény:

Határozottan más, mint az eddigi részek. Az Ingalls család valóban magának termel, csak maguknak szereznek be mindent és eddig nem igazán láthattuk őket kereskedni. Ráadásul a család csak leánygyermekekből áll. A Wilder család ilyen szempontból egészen más érdekességekkel szoltál.

Itt ugyanis 4 gyermek van a háztartásban, 2 lány és 2 fiú, akik közül Almanzo a legfiatalabb. Bár papírra szó szerint nincs vetve, hogy gazdagok lennének, de azért egy-két leírásnál és jelenetnél éreztem, hogy ők azért már magasabb társadalmi és gazdasági rétegbe tartozhatnak mint az Ingalls család. Ők már nem pusztán maguknak termelnek, hanem eladásra, kereskedésre, és szerintem akkori mércéfel mérve, elég magas összegeket sikerült kapniuk egy-egy tételért cserébe.

Almanzo és Laura bár még nem találkoztak szerintem már itt is egymásnak vannak teremtve, mert mind a ketten kicsit bajkeverők ugyan, de mégis csillogó szemmel, és nyitottan járnak a világban, miközben az álmaikért tesznek ugyan. Mind amellett, hogy a szülői utasításokat nehézségek árán (nem sok kedvvel) de megpróbálják betartani.

Elcsodálkozva olvastam azt, hogy milyen élet is volt akkoriban egy farmon. Hajnalban kelés, éjszaka került ágyba az ember és bizonyos időszakokban nem is kellett iskolába járni a gyerekeknek. Mégis valahogy azt éreztem a jeleneteket olvasva, mintha a kismillió munka ellenére is sokkal több ideje lett volna az embereknek. Mintha akkor egy nap nem csak 24 órából állt volna, hanem annál jóval többől, hogy a feladatok mellett a játékra, a szórakozásra és a családra is legyen idő.

Almanzot nagyon megkedveltem és a családja többi tagját is, azonban kissé elkezdett hiányozni az Ingalls család, így várom, hogy a következő kötetben megint az ő kalandjaikat olvashassam.

Értékelés: 5 csillag

Kicsi ház a prérin (A farm, ahol élünk 2.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura Ingalls és családjának kalandja folytatódik. A Winsconsini nagy erdőből áttelepülnek Kansasba. Utazásuk sok napon át tart a megrakott szekéren, miközben keresik a prérin a számukra legalkalmasabb területet a letelepedésre. Nem sokkal később már vetnek és szántanak, vadkacsára és vadpulykára vadásznak, szénát gyűjtenek a teheneik számára. A pionír, telepes élet bizony sokszor keservesen nehéz, de Laura és családja mindig boldogan serénykedik új kicsi házukban és annak táján.”

Vélemény:

Az első rész után, bár nagyon édes volt és a szívemhez is nőtt némileg, úgy éreztem várok a folytatással hogy izgalmasabb, akciódús regényeknek is helyet hagyhassak, azonban most már a bekuckózósabb őszi estéken igényelni kezdtem a folytatást.

Nagyon meglepődtem rajta olvasás közben!

Ebben a részben végig követhettük, ahogy az Ingalls család maga mögött hagyva megszokott, régi otthonát, új helyet keres magának, ahol reményeik szerint letelepedhetnek. Ebben a részben elkezdtem érezni az akkori mindennapok „horrorjait”, és ha akciódús könyvet kerestem nyugodtan haladhattam volna ezzel is. Indiánok, farkasok, és betegség amibe akkoriban (még néha most is) simán belehalnak az emberek… És akkoriban ezek voltak a mindennapok.

Minden spoiler nélkül, már akkor éreztem ezt a kissé sötétebb, akciódús hangvételt, amikor átkeltek a befagyott folyón és csak amikor a túlpartra értek jöttek rá a gyerekek arra, hogy a szüleik azért voltak annyira feszültek, mert bármikor beszakadhatott volna alattuk a jég. De ezt Laura és Mary akkor még nem tudták. Meglepő volt számomra az is, hogy most ebben a regényben az indiánok egy sokkal távolságtartóbb és veszélyesebb csoportját ismerhettem meg. Ma már sokkal gyakoribbak azok a regények és filmek ahol a fehér telepesek vannak beállítva ördögként és az indiánok a megtestesült jók. Viszont itt egy árnyalt képet kaptam azokról az időkről. Egy fél sem szerette jobban a másikat a kelleténél. Gyerek szemmel, kifejezetten idegtépő lehetett egy-egy őslakos felbukkanása a kisházban. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy „Édesapa” karakterén keresztül megkaphattunk egy sokkal humánusabb megközelítést is… innen emeltem ki az idézetet, amit a képhez csatoltam. Határozottan izgalmas volt, és a végén kicsit nekem is együtt fájt a szívem velük, hogy ez a kaland igazából eddig tartott.

Mai fejjel az ember gyakran nagyon nehezen mond le a tulajdonáról, akkoriban meg egyik napról a másikra szinte a semmiből kellett új életet kezdeni. Ez az igazi bátorság és erő.

Értékelés: 5 csillag

Kicsi ház a nagy erdőben (A farm, ahol élünk 1.): Laura Ingalls Wilder

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Laura és Mary a könyv főszereplői. Az ő életüket, családjukat ismerjük meg egy különös, távoli, előttünk ismeretlen, rég múlt világból. Az amerikai szerző saját gyermekkori emlékeit eleveníti fel regényében.

Egyedülállóan érdekes Laura I. Wilder könyve. Úgy száz évvel ezelőtt telepes szüleivel és testvéreivel az amerikai wisconsini nagy erdőben élte le gyermekkorát. Erről az erdei életről, családjáról, más gyerekekéhez nem hasonlítható élményeiről szól az írónő könyve, nem mese, hanem izgalmas és varázslatosan szép igaz történet.

Czakó Mária korhű rajzai művészi stílusban elevenítik meg a történet szereplőit és előttünk ismeretlen, érdekes világát.”

Vélemény:

A farm ahol élünk című sorozatot, már nem először láttam. Elég hosszú ahhoz, hogy ne akarjak nekiugrani neten, de szerencsére sokszor újra vetítik a tv-ben így néha el-el kapok pár epizódot. Tudtam, hogy a könyvtől, amely a sorozat alapját szolgáltatta, nem kell ekkora kalandokat várnom (legalábbis ettől a falatnyi első résztől, semmiképp). Mégis kíváncsian pörgettem végig, meglepően gyorsan…

A könyv nem mesél el hatalmas kalandokat, nincsenek benne eget rengető fordulatok, mindössze egy család mindennapjait mutatja be, egy számunkra már igencsak régi korszakban, és helyen. A család 5 tagja, (papa) Charles, (mama) Caroline, Mary, Laura és Carrie baba egy kis házban élnek az erdőben. A könyv az évszakok váltakozásával együtt haladva mutatja meg az mindennapjaikat. Milyen ételeket tudnak eltenni télire? Hogyan aratnak? Mivel töltik a lányok a mindennapjaikat? Milyen, amikor elmennek a városba? Hogy telik a karácsony? A könyv egy olyan világot mutat be, ami talán jobban nem is különbözhetne a miénktől. A gyerekek már egész kicsi koruktól kezdve tudják mi az a munka, a szülők megtanítják őket a tiszteletre és a szabályok betartására. De minden szidás vagy esetleges elfenekelés után egy tanító jellegű mese, és egy ölelés jelzi a lányok számára, hogy papa és mama végsősoron nagyon szeretik őket, viszont a kimondott szónak ereje van.

Olvasás közben két dolog járt az eszemben. Az egyik, hogy mennyire nehéz és mégis mennyivel egyszerűbb volt akkor az élet, néha mennyivel több lélek költözött egy-egy családi találkozóba, mint manapság… Egyszerűen csak úgy éreztem melengette a lelkem. Azt hiszem szükségem lesz a sorozat további részeire is! (Vagyis a lelkemne, egy kis komfortként.)

Értékelés: 5 csillag