Átkozottak: R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Elképesztően ​fordulatos, egyedi és meghökkentő.” – Soós Tibor író, történész

Az átok megtalál…

Átskovács Krisztina történész évek óta kutatja a Habsburgok történetét. Különösen érdekli Rudolf trónörökös és Vetsera Mária bárónő kapcsolata és haláluk körülményei. Egy nap rejtélyesen eltűnnek a temetőből a baronesz maradványai, majd meglepő körülmények között kerülnek elő, ezért Krisztina Bécsbe utazik, hogy egy osztrák nyomozóval a végére járjon a bizarr esetnek. Ha sejtette volna, milyen veszély leselkedik rá, biztos, hogy kétszer is meggondolja, nekivágjon-e ennek a félelmetes kalandnak.

Átok ül a Habsburg családon. Egy átok, mellyel Batthyány gróf özvegye sújtotta a császárt és minden leszármazottját. A nép még 1867-ben is erről beszél. Azt suttogják, tizenhárom erőszakos halálnak kell történnie a Habsburg családban ahhoz, hogy megtörjön a rontás. Ahogy telnek az évek, az átok beteljesedni látszik… Erzsébet királyné félelme nem alaptalan. Egy titkos szervezet, mely nem nézi jó szemmel a kiegyezést, azon munkálkodik, hogy segítsen a sorsnak…

A szálak végül összeérnek. Krisztina kezében futnak össze, de vajon túléli a múlt és a jelen hátborzongató összefonódását? Létezik síron túli szerelem?

R. Kelényi Angelika titokzatos, kiszámíthatatlan regénye két idősíkon fut, napjainkban és az 1800-as években. Ahogy azt az írótól megszokhattuk, az izgalmas, fordulatos krimi cselekménye a fantázia szüleménye, ugyanakkor a kor szellemét és eseményeit valósághűen ábrázolja.”

Vélemény:

A borító egyszerűen magával ragadó, a leírás pedig minimum egy Dan Brown szintű történetet sugall. Maga a korszak, amit az adott cselekmény felöles, a másik szálon pedig kutat, mindig elképesztően magával ragadott. Bár leginkább a musical darabokat ismertem, mint az Elizabethet, mind a Rudolf című művet… de azért ezeknek hála később a történelemnek is utánajártam kissé.

De mit adott valójában ez a könyv?

A helyzet az, hogy a főszereplővel nagyon tudtam volna azonosulni (és nem csak azért, mert ritka alkalmak egyikeként Krisztinának hívják), hanem sokkal inkább a jellemében voltak olyan apró mozzanatok, amik nagyon megfogtak. Valamint a történelem iránti szeretete. Berger a nyomozó aranyos figura volt, és a múltban játszódó részek izgalmasan voltak megírva, viszont sajnos a pozitívumok itt ki is merülnek számomra.

Kicsit úgy érződött mintha az egész történet szétesett volna előttem. Szerintem sokkal több jelenet volt, amelyeket csak naplóbejegyzésekben olvashattunk, ami miatt az egész kissé kapkodós lett, míg a jelenben igazából semmi nem történt. Az pedig kész röhej, hogy én már akkor tudtam Andreas okait, amikor főszereplőnk, még mindig csak kapkodta a fejét, és nem értette mi is zajlik körülötte.

A könyv egyszerre volt sok, az által, hogy legalább 3-4 cselekményszálat szeretett volna bemutatni, és mégis elképesztően kevés, mert mindegyikbe épp csak belekapott. Rengeteg dolog került bele annyira erőltetve, hogy azt éreztem, egy-egy jelenet nem azért van ott, hogy előbbre vigye a cselekményt, hanem azért, hogy az olvasó mindenképp értse mi miért is történik, de akkor meg nem tudom a főszereplőnk ezekre miért nem jött rá. Bár maga a teljes szöveg 315 oldal volt, ez mégis elég nagy betűkkel, nagy sorközökkel szedve, szóval végig az az érzésem volt, hogy ez a könyv ilyen minőségben elbírt volna még cirka 100 oldalt. Akkor nem tömbösítve kerültek volna bele a naplóbejegyzések és a levelek, valamint a jelenben is talán sokkal közelebb kerültek volna a szereplők. Mert ja… bár Berger cuki volt, de ennél többet akkor sem tudnék róla mondani ha az életem függne tőle – jó lett volna látni ahogy lassan alakul az a kapcsolat féle. Andreas pedig, bár egy-két pillanatban megvillogtatta mire is lehetne képes, nem igazán váltott ki belőlem erős érzelmeket a jeleneteivel. Pedig megvolt benne a potenciál arra, hogy tényleg lehessen tőle parázni, vagy éppen a motivációi mögé látni.

Szóval elég kevésnek éreztem, de végül is jól lehetett vele haladni, és morálisan kivetnivelót nem találtam benne. Szerintem a tempó túl gyors. De összességében egész kis szórakoztató könyv.

Értékelés: 4 csillag

Harry Potter és a Főnix Rendje: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Harry Potter nem hitte volna, hogy egyszer ő fogja megvédeni basáskodó unokatestvérét, Dudley-t. Ám amikor fényes nappal dementorok támadnak kettőjükre, ez történik. De számos más vészjósló esemény is mutatja, hogy a varázsvilág békéjét sötét erők fenyegetik.

Harry nincs egyedül az ellenük vívott küzdelemben: a Főnix Rendje egy titkos főhadiszálláson szervezi a Sötét Nagyúr elleni harcot, ami minden fronton zajlik. Harry például kénytelen különórákat venni Piton professzortól, hogy ki tudja védeni Voldemort erőszakos behatolásait a tudatába.”

Vélemény:

A mai napig mélységesen bosszant az a tény, hogy bár könyvben talán ez az egyik lehosszabb részt, filmben mégis az egyik legrövidebb lett. Ez pedig azt jelenti, hogy rengeteg dolog kimaradt belőle.

Szerintem az eddigi részek alatt egyszer sem könnyeztem be annyiszor, mint itt. Az elején alig bírtam visszafogni a sírást, amikor Mrs. Weasley előtt megjelent a mumus. A másik ilyen érzés a Szent Mungo rész alatt fogott el, amikor látni lehetett Neville szüleit. Az egész történtnek volt valami borzasztóan sötét hangulata, de mégis könnyen olvastatta magát.

Na meg aztán itt jelent meg először Umbridge karaktere. Pedagógusként újraolvasni milyen volt a roxforti élet akkor amikor ő is jelen volt, annyival rosszabb. A folyamatos szabályozások, a tanterv tönkretétele, a tanárkollegák ellenőrzése… A legjobban ezekben a részekben McGalagonyt kedveltem, akit teljes mértékig hidegen hagyott Umbridge folyamatos közbeszólása.

Harry személyisége itt nem csak bizonyos körülmények miatt volt másabb, mint az előző években, de azért is, mert ténylegesen beköszöntött nála az áldásos kamaszkor. Ennek minden hátulütőjével és mozgatójával. Elő került a szerelem is, amit szerintem pont tökéletesen ábrázolt az írónő ahhoz, hogy ne nagyon sajnáljam, amikor nem lett belőle semmi – Cho egy kicsit súlytalan karakter lett számomra. Viszont – bár emiatt sok büntetést kapott – azokat a részeket nagyon szerettem, amikor Harry igenis meg merte mondani a véleményét Umbridge-nak. Mikor kiállt vele szemben.

Újra előkerült Sirius, James és Lupin fiatalkora, ezúttal egy emlékkel, ami egyike volt a kedvenc jeleneteimnek az egész könyvben. Bár én magam is éltem meg gyermekek közötti bántalmazást (és nem feltétlen a dolog jobbik végén álltam) mégsem tudtam egyértelműen leírni a fiúk viselkedését. Főleg, mikor jóformán már inkább Lily védelmébe csapott át a dolog. Mondjuk legalább a könyvben az kiderül, hogy Piton tényleg tett jó dolgokat is – mondjuk amikor rákérdezett Sirius a főhadiszálláson van-e.

Egyike a kedvenc részeimnek. Kár, hogy a film annyira nem tudta átadni.

Értékelés: 5 csillag

Harry Potter és a Tűz Serlege: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Attól fogva, hogy a Kviddics Világkupa döntője után felizzik az égen a Sötét Jegy, Harry Potter minden lépését veszély kíséri. A negyedik tanév elején a Tűz Serlege őt választja ki a Roxfort képviseletére a legendás Trimágus Tusán, ahol olyan feladatokkal kell megbirkóznia, amelyek a legkiválóbb varázslókat is próbára tennék. A tusa azonban csupán előjátéka egy minden eddiginél kockázatosabb erőpróbának. Little Hangleton ködlepte temetőjében ugyanis a legsötétebb mágia fortyog…”

Vélemény:

Az első három rész után, a Tűz Serlege volt a Hary Potter sorozat első leghosszabb könyve. Azok még egész apró regényeknek számítottak ehhez a részhez képest, és innen már nem is várható újabb nagymértékű csökkenés. De valahol szerintem így logikus. Ha valaki ténylegesen azokban az életévekben olvassa, amelyben épp a főszereplők is járnak, talán épp 14 évesen jut el arra a szintre, hogy egy ilyen vaskos kötet már nem riasztja el.

Már annak idején, mikor először olvastam, akkor is megfogott a történetet – ha jól emlékszem, akkor még nem is láttam elejétől végéig a negyedik részt – szóval akadtak benne meglepő fordulatok. Emellett sok olyan pillanat is, amely a könyvben egészen másképp történik, mint a filmben és talán emiatt számomra a könyv sokkal tartalmasabb volt. Megválaszolt egy csomó olyan kérdést, amire annak idején filmnézés közben nem kaptam megfelelő választ. Ezek közül a legégetőbb ifjabb Barty Kupor szökése az Azakbanból.

Neville szüleinek történetére is itt kapunk először magyarázatot, és dühít a gondolat, hogy az ő családjának a története a filmekből, mondhatni teljesen kimaradt. Annyival sötétebbé és keményebbé tette az első háborút. Ahogy azt a Sötétjegy megjelenése is már megmutatta. Nagyon sajnáltam szegény Mollyt.

Imádtam a könyvben, hogy bár folyamatosan veszélyben vannak, érzik a sötétség közeledtét, Harry és Ron tipikus tinifiúkként viselkedve a legnagyobb nehézségként azt élték meg, hogy kit vigyenek a bálra, Hermione partnere pedig szerintem az egyik legjobb húzás volt az egész könyvben. Ezzel mondhatni egyfajta reményt adva az okos, könyvmoly lányoknak arra, hogy nem kell vihogó fanatikusként viselkedniük csak azért, hogy felkeltség valaki érdeklődését.

A Winky és Kupor szál is nagyon jól működött, sajnálom, hogy ezt csak a könyvben kaptuk meg. A könyv 80%-át körülbelül, hangoskönyvként hallgattam meg, ami lehet, hogy sokat segített ugyanis, mintha egészen másképp éltem volna meg a dolgokat. Körülbelül úgy éreztem, mintha ez nem is egy újraolvasás lenne, inkább most először találkoznék ezzel a történettel.

Értékelés: 5 csillag

Drogháború : Don Winslow

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Don ​Winslow letehetetlenül izgalmas és hátborzongatóan valóságos regénye a korrupció és a becsület, a hatalom és a kiszolgáltatottság, a szerelem és a bosszú epikus története. Kíméletlen képet fest a drogkereskedelem győzteseiről és veszteseiről, szövetségeiről és árulóiról, pusztító erejéről Latin-Amerika dzsungeleitől Manhattan és Tijuana utcáin át a Kalifornia és Mexikó között húzódó pokolbéli határig.

A sodró lendületű, világsikert aratott regény bemutatja, hogyan született meg a hetvenes években a mexikói Federación drogkartell, milyen paktumot kötöttek az amerikai maffiával és az amerikai kormánnyal Mexikó és Dél-Amerika drogbárói a nyolcvanas években, és vívták kegyetlen belső hatalmi harcaikat a kilencvenes években. Winslow Mexikó egyik legnagyobb hatalmú drogklánja, a Barrera-család és az amerikai kábítószerellenes ügynökség feltörekvő ügynöke, Art Keller élet-halál harcát állítja évtizedeken és kontinenseken átívelő történetének középpontjába, amelyben kulcsszerep jut még egy amerikai kurvának, egy bérgyilkosnak, valamint egy papnak is. A maguk módján mind a megváltást keresik, a jelen poklába menekülve múltbéli bűneik elől, mígnem útjaik végül akarva-akaratlanul is keresztezik egymást a kábítószer hatalmáról rajzolt monumentális tablóban.”

Vélemény:

Körülbelül azóta érdekel engem ez a téma, mióta először láttam a Narcos: Mexico című sorozatot, mely után nem is kicsit utána olvastam a témának. Így bár a könyvben a neveket kicserélték, egy-egy szereplőről pontosan tudtam, hogy kit is hivatott jelképezni (még ha néha ezek a karakterek keverednek is). Szóval a kíváncsiságom adott volt ahhoz, hogy tényleg letehetetlennek érzékeljem ezt a könyvet, mint azt a leírás is jelezte.

De tényleg nem voltam képes letenni?

A helyzet az, hogy szerintem a könyv első felét szinte faltam. Csöppet sem zavart a leírás, bár néha nekem már ott is kissé vontatott volt, de ahogy elkezdték kiépíteni a rendszereket az teljesen magával ragadott.

Callan történetet vitte nekem a prímet, annyira filmesen és jól el tudtam képzelni, hogyan is jutott el oda ahová (mellesleg a mexikói bűnszervezetek után már csak az ír maffia történeteket szeretem jobban, nem is értem miért mindig csak az olaszokról írnak). Nora egy olyan személyiséggel volt megáldva, amiket általában a történetekben egyáltalán nem szeretek, de szerencsére itt megfelelően fejlődött, szerintem egy nagyon szép ívet járt be a karaktere.

„ – Örülök, hogy találkoztunk – mondja Norának. – Remélem, még látjuk egymást.
– A szajha meg a püspök?
– Látom, nem olvasta a Bibliát – mondja Parada. – Az Újtestamentumot? Mária Magdolna? Ismerős?
– Nem.
– Maradjunk annyiba, hogy lehetünk barátok.”

Art-ot valahol tényleg sajnáltam, hiszen ő megpróbálta a munkáját végezni, ami nem is volt annyira egyszerű. Az ő szemszögén keresztül, szerintem bőven elég erős betekintést nyerhet az olvasó abba, milyen sok tényező is vezetett azokhoz a helyzetekhez, amelyeket Mexikó még a mai napig is él. Amerika politikai mentalitását nem sikerült megszeretnem igazából ebben a történetben sem – feltételezem nem is ez volt a cél – de engem már a Narcosban is szörnyen bosszantott, hogy például a CIA többre tartotta a kommunisták legyőzését, mint azt, hogy megakadályozzák ennek a méregnek a terjedését, amit például a kokain jelent.

Viszont, ami számomra a legütősebb volt az egész könyv folyamán, az Adán története. (Na nála például azt éreztem, hogy néhány személyiségjegye 1-2 másik valós karakterből lett összegyúrva, de kifejezetten erősnek éreztem egy valakit, akit itt most nem fogok nevesíteni.) A családjához fűződő kapcsolata, a Nora iránti érzései. „Tienes mi alma en tus manos.” (A kezedben van a lelkem.) Adán mondatai között szerepelt pár olyan, ahol tényleg éreztem azt a nyer erőt, amit egy hatalommal bíró drogkereskedő magáénak tudhat. Hogy egyetlen mondatávól konkrétan életek felett dönthet.

A könyvre még jellemző volt a sok nyers megnyilvánulás, a szinte már bántóan leegyszerűsített, mégis épp talán emiatt szörnyen kemény szexualitás, és rengeteg vér. Az biztos, hogy ha filmet forgatnának belőle azt csak és kizárólag 18-as karikával engednék levetíteni, és azt kell mondjam nem feltétlen csak az erőszak miatt. A szereplők megnyilvánulásai során sem finomkodott az író.

De ezzel azt szeretném mondani, hogy imádtam ezt a könyvet?

Sajnos a válasz nem…

Az író stílusa, ami az elején csak egy kis kellemetlen érzést keltett bennem, a könyv második felére, mivel akkor már kifejezetten kapkodósnak, érzékeltem, kifejezetten untatott. Eleve nem tudom megszokni a jelen időben, E/3-ban megfogalmazott írásokat. A mondatok nekem túl egyszerűek voltak, néha nem is értettem egy-egy mondatfoszlány miért került az adott szöveg közepébe, hisz anélkül is teljesen megállta volna a helyét. A rengeteg leíró jellegű információ pedig – ami talán a nagy időugrások számlájára írható – egyfajta unalmas főiskolai előadás feelingjét keltették bennem.

Összegezve: A párbeszédeket és a szereplőket nagyon-nagyon szerettem, a könyv első fele, iszonyatosan megfogott. A második felére sajnos kissé belassult a tempó és akkor már a karaktereket sem minden esetben tudtam ugyanúgy átérezni. A szálakat viszont nagyon szépen összekötötte az író, és azért ennyi karaktert összehozni nem kis meló.

Értékelés: 4 csillag

Harry Potter és az azkabani fogoly: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Harry Potter szokásos rémes vakációját tölti Dursley-éknél, ám a helyzet úgy elfajul, hogy Harry elviharzik a Privet Drive-ról. Így köt ki a Kóbor Grimbuszon, ami elviszi őt abba a világba, ahová egész nyáron vágyott. Az Abszol úton ijesztő hírek járják: az Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett börtönből megszökött egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába tart. Harry pedig egy véletlen folytán tudomást szerez róla, hogy az illető az ő nyomát követi.”

Vélemény:

Bármikor is olvassam újra ezt a könyvet, vagy az egész sorozatot, valahogy mindig újra és újra beleszeretek ebbe a részbe. Több szempontból is a kedvenceim közé tartozik, még ha ez az a rész is, ahol Voldemort nem ténylegesen a dolgok alakítója. Itt nem ő a főgonosz, sőt mondhatni nincs is. A könyv nélkülözi a többi részre vonatkozó megszokott formulát, ahol az egész év egy Voldemorttal szembeni összecsapást készít elő.

Mindig nagyon érdekelt Voldemort első uralmának ideje, ami a könyvekben nagyon szépen előkerül. Néha szinte a hideg kiráz annyira borzasztó belegondolni. Mivel a filmek mondhatni csonkítottak rajta – és sajnos Harryék idejében sem látni teljes erejében… – így gyakran képes vagyok elfeledkezni arról mennyire borzasztó ellenfél is lehetett ő egykoron. Ami nekünk a második világháborús rémségek, az a varázsvilágban a Voldemort elleni első háború. Talán a harmadik rész azért is annyira kedves a számomra, mert rengeteget tudunk meg ebből az időszakból. Mind Harry szüleinek halálán keresztül, mind Sirius Black elmeséléseiből.

Ráadásul itt került elő két kedvenc szereplőm is, Sirius és Remus személyében. Mind a ketten a maga módján különleges, és szerintem nem véletlenül fogadnék el szívesen egy Tekergőkről készült sorozatot, akár a Roxforti éveikben kezdve, akár felnőtt koruk idején.

A történetvezetés szerintem ebben a részben is magas szintű volt – és itt nem az apró logikai dolgokra gondolok, mert annak vannak hiányosságai – mert ha valaki nem ismeri, szinte a könyv első felében végig képes az olvasót az orránál fogva vezetni. A csattanó pedig tényleg hatalmasat üt.

Az egyetlen hiba, amit fel tudok hozni a résszel kapcsolatban azonban épp az, hogy nagyon érződik rajta a tipikus „Azért mert az írónő így tervezte” mentalitás. Millió meg egy ponton lehetett volna úgy alakítani a gyerekek terveit, ezáltal a történetet is, hogy a vége jó legyen, ezt majd SPOILERESEN…

De addig is… mind ennek ellenére a könyvet nem tudom rossz pontszámmal értékelni

Értékelés: 5* csillag

Spoileresen:

Szóval… Miért kellett Siriusnak ilyen rossz helyzetbe kerülnie? Hiszen a francba is varázslókról beszélünk! Ne mondja már senki, hogy nem adhattak be neki Veritaserum-ot (melyről természetesen csak a következő könyvben szereztünk tudomást, de akkor is), vagy nem nézhették meg az emlékeit. Akár annak idején, mielőtt elítélték volna, akár most, amikor megszökött és váltig állította, hogy Pettigrew a bűnös. 

Harry Potter és a Titkok Kamrája: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​szemközti falon valami fénylett. Óvatosan közelebb mentek, s közben hunyorogva fürkészték a sötétséget. A lobogó fáklyák fényében egy felirat csillant meg. Valaki fél méter magas betűkkel ezt mázolta a két ablak között a falra: FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA. AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK!

Harry Potter varázslónak született, és jelenleg második tanévére készül a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolában. De már a szünidő sem telik eseménytelenül: egy nap különös szerzet , egy házimanó jelenik meg a Privet Drive-on, és közli Harryvel, hogy nagy veszély leselkedik rá, ha visszatér az iskolába. Harry a riválisa, Draco Malfoy mesterkedését sejti az üzenet mögött, és nem törődik a figyelmeztetéssel. Sőt, valójában el is feledkezik róla, ugyanis barátja, Ron egy repülő autón megszökteti a kibírhatatlan Dursley-éktől, s Harry a nyár további részét Weasley-éknél tölti. Ám a Roxfortba visszatérve hamarosan beigazolódik, hogy Dobby, a házimanó nem a levegőbe beszélt. Szörnyű dolgok vannak készülőben…

A Kate Greenaway-díjjal kitüntetett Jim Kay pazar illusztrációkkal jeleníti meg J.K. Rowling varázslatos világát az immár klasszikus sorozat második kötetében.”

Vélemény:

Emlékszem, mikor életemben először olvastam ezt a részt, akkor épp nyaralni mentünk, és akkor először történt meg velem, hogy nyaralás alatt sikerült kiolvasnom egy egész könyvet. Ezt hatalmas dologként éltem meg.

A filmet bevallom, nagyon sokáig nem láthattam. Kiskoromban, amikor kortársaim már oda-vissza látták a Harry Potter filmeket, én mindig csak addig nézhettem őket, amíg megjelent bennük az ominózus gonosz, vagy szörny. (A bölcsek köve, nagyjából addig volt számomra nézhető, amíg Harry szembe nem került Voldemorttal, ez pedig addig, míg le nem értek a Titkok Kamrájába, ezt őszintén meg is értem, hisz volt, hogy az asztal alá bújtam, mikor hallottam a suttogásokat.) Ennél a résznél éreztem azt leginkább, a könyv többet tud adni, mint a film és ez nekem egy igencsak meglepő élmény volt akkoriban, és ma is nagyon szerettem.

Bár az eleje egy enyhe logikai bukfenccel indít, viszont mivel gyerekekről van szó, így nem meglepő az, ha nem épp a legésszerűbb dolog jut eszükbe először, példának okáért megvárni, amíg Ron szülei ki nem jutnak és együtt elintézni, hogy mitévők lehetnének a Roxfortba jutás kapcsán.

Szerintem valahol az egész „aranyvérűek” és „sárvérűek” helyzet, itt csúcsosodott ki leginkább, és voltak benne kifejezetten erős részek, amiket egy gyerek szerintem olvasás közben egészen másképp él meg mint egy felnőtt.

Mivel ismertem a történetet, így nem értek meglepetésként azok az események, amiket Harry megélt, viszont szerintem még mindig ötletesek benne a csavarok, és jól kitaláltak. Elsőre igencsak meglepő lehet. Még mindig érzem benne a mesei hatást az által, hogy sok mellékszereplő eléggé egy dimenzió környékén mozog, ám mivel ifjúsági regény, így nem rossz az, ha a jó és rossz között érezni lehet a távolságot. (Aztán tudom, hogy lesz ez a könyvsorozat még komolyabb is ;) ).

Tom Denem egy kifejezetten érdekes karakter volt, és még mindig nem bánnám ha egyszer az ő történetét is látnánk valamilyen formában. (A rajongói film sem volt utolsó, de azért mégsem az igazi.)

A főszereplőket továbbra is kedveltem. A Weasley család pedig egyszerűen fantasztikus!

U.i.: Most, hogy másodjára olvasom őket, már kezd egyre kevésbé tiszta lenni nekem az, miért is kell annyira ellenszenvesen tekinteni Dumbledore-ra… mert hallottam már vele szemben kritikákat. Szerintem egy nagyon jó karakter, és rengeteg bölcs, megfontolandó gondolata van.  

Értékelés: 5 csillag