Drogháború : Don Winslow

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Don ​Winslow letehetetlenül izgalmas és hátborzongatóan valóságos regénye a korrupció és a becsület, a hatalom és a kiszolgáltatottság, a szerelem és a bosszú epikus története. Kíméletlen képet fest a drogkereskedelem győzteseiről és veszteseiről, szövetségeiről és árulóiról, pusztító erejéről Latin-Amerika dzsungeleitől Manhattan és Tijuana utcáin át a Kalifornia és Mexikó között húzódó pokolbéli határig.

A sodró lendületű, világsikert aratott regény bemutatja, hogyan született meg a hetvenes években a mexikói Federación drogkartell, milyen paktumot kötöttek az amerikai maffiával és az amerikai kormánnyal Mexikó és Dél-Amerika drogbárói a nyolcvanas években, és vívták kegyetlen belső hatalmi harcaikat a kilencvenes években. Winslow Mexikó egyik legnagyobb hatalmú drogklánja, a Barrera-család és az amerikai kábítószerellenes ügynökség feltörekvő ügynöke, Art Keller élet-halál harcát állítja évtizedeken és kontinenseken átívelő történetének középpontjába, amelyben kulcsszerep jut még egy amerikai kurvának, egy bérgyilkosnak, valamint egy papnak is. A maguk módján mind a megváltást keresik, a jelen poklába menekülve múltbéli bűneik elől, mígnem útjaik végül akarva-akaratlanul is keresztezik egymást a kábítószer hatalmáról rajzolt monumentális tablóban.”

Vélemény:

Körülbelül azóta érdekel engem ez a téma, mióta először láttam a Narcos: Mexico című sorozatot, mely után nem is kicsit utána olvastam a témának. Így bár a könyvben a neveket kicserélték, egy-egy szereplőről pontosan tudtam, hogy kit is hivatott jelképezni (még ha néha ezek a karakterek keverednek is). Szóval a kíváncsiságom adott volt ahhoz, hogy tényleg letehetetlennek érzékeljem ezt a könyvet, mint azt a leírás is jelezte.

De tényleg nem voltam képes letenni?

A helyzet az, hogy szerintem a könyv első felét szinte faltam. Csöppet sem zavart a leírás, bár néha nekem már ott is kissé vontatott volt, de ahogy elkezdték kiépíteni a rendszereket az teljesen magával ragadott.

Callan történetet vitte nekem a prímet, annyira filmesen és jól el tudtam képzelni, hogyan is jutott el oda ahová (mellesleg a mexikói bűnszervezetek után már csak az ír maffia történeteket szeretem jobban, nem is értem miért mindig csak az olaszokról írnak). Nora egy olyan személyiséggel volt megáldva, amiket általában a történetekben egyáltalán nem szeretek, de szerencsére itt megfelelően fejlődött, szerintem egy nagyon szép ívet járt be a karaktere.

„ – Örülök, hogy találkoztunk – mondja Norának. – Remélem, még látjuk egymást.
– A szajha meg a püspök?
– Látom, nem olvasta a Bibliát – mondja Parada. – Az Újtestamentumot? Mária Magdolna? Ismerős?
– Nem.
– Maradjunk annyiba, hogy lehetünk barátok.”

Art-ot valahol tényleg sajnáltam, hiszen ő megpróbálta a munkáját végezni, ami nem is volt annyira egyszerű. Az ő szemszögén keresztül, szerintem bőven elég erős betekintést nyerhet az olvasó abba, milyen sok tényező is vezetett azokhoz a helyzetekhez, amelyeket Mexikó még a mai napig is él. Amerika politikai mentalitását nem sikerült megszeretnem igazából ebben a történetben sem – feltételezem nem is ez volt a cél – de engem már a Narcosban is szörnyen bosszantott, hogy például a CIA többre tartotta a kommunisták legyőzését, mint azt, hogy megakadályozzák ennek a méregnek a terjedését, amit például a kokain jelent.

Viszont, ami számomra a legütősebb volt az egész könyv folyamán, az Adán története. (Na nála például azt éreztem, hogy néhány személyiségjegye 1-2 másik valós karakterből lett összegyúrva, de kifejezetten erősnek éreztem egy valakit, akit itt most nem fogok nevesíteni.) A családjához fűződő kapcsolata, a Nora iránti érzései. „Tienes mi alma en tus manos.” (A kezedben van a lelkem.) Adán mondatai között szerepelt pár olyan, ahol tényleg éreztem azt a nyer erőt, amit egy hatalommal bíró drogkereskedő magáénak tudhat. Hogy egyetlen mondatávól konkrétan életek felett dönthet.

A könyvre még jellemző volt a sok nyers megnyilvánulás, a szinte már bántóan leegyszerűsített, mégis épp talán emiatt szörnyen kemény szexualitás, és rengeteg vér. Az biztos, hogy ha filmet forgatnának belőle azt csak és kizárólag 18-as karikával engednék levetíteni, és azt kell mondjam nem feltétlen csak az erőszak miatt. A szereplők megnyilvánulásai során sem finomkodott az író.

De ezzel azt szeretném mondani, hogy imádtam ezt a könyvet?

Sajnos a válasz nem…

Az író stílusa, ami az elején csak egy kis kellemetlen érzést keltett bennem, a könyv második felére, mivel akkor már kifejezetten kapkodósnak, érzékeltem, kifejezetten untatott. Eleve nem tudom megszokni a jelen időben, E/3-ban megfogalmazott írásokat. A mondatok nekem túl egyszerűek voltak, néha nem is értettem egy-egy mondatfoszlány miért került az adott szöveg közepébe, hisz anélkül is teljesen megállta volna a helyét. A rengeteg leíró jellegű információ pedig – ami talán a nagy időugrások számlájára írható – egyfajta unalmas főiskolai előadás feelingjét keltették bennem.

Összegezve: A párbeszédeket és a szereplőket nagyon-nagyon szerettem, a könyv első fele, iszonyatosan megfogott. A második felére sajnos kissé belassult a tempó és akkor már a karaktereket sem minden esetben tudtam ugyanúgy átérezni. A szálakat viszont nagyon szépen összekötötte az író, és azért ennyi karaktert összehozni nem kis meló.

Értékelés: 4 csillag