Harry Potter és a Halál ereklyéi: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Harry, ​mint mindig, most is a Privet Drive-on, az őt csecsemőkorában befogadó Dursley-család otthonában tölti az iskolai szünetet. Ám hetedik tanévét nem kezdheti el a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse, ahol Voldemort és csatlósai nem találnak rá. De teljesítheti-e folytonos bujkálás és életveszély közepette a küldetést, melyet Dumbledore professzortól kapott?

A hetedik, s egyben utolsó Harry Potter-regény megjelenése valószínűleg a legnagyobb izgalommal várt esemény a könyvkiadás történetében. J. K. Rowlingnak még a legapróbb, Harry és barátai várható sorsára vonatkozó utalásai is mind szenzációs hírekként láttak napvilágot a sajtóban.

Valóban meghalt Albus Dumbledore? Kinek az oldalán áll Perselus Piton? Mik a megmaradt horcruxok, hová rejtette el lelkét Ő, akit nem nevezünk a nevén? Harry a forradásában hordozza a Sötét Nagyúr lelkének egy darabját, s ezért párszaszájú? Ezekre a kérdésekre választ kapunk a hetedik, egyben befejező kötetben.”

Vélemény:

El sem tudom hinni, hogy ez a sorozat újra és újra magába tud szippantani. Hogy a szereplőket mindig megkedvelem és a történet, még ha már kívülről fújom is tud újszerűen hatni.

Bár filmben is két részletben sikerült adaptálni ezt a könyvet, mégis annyira sok minden maradt ki belőle, ami által jobban megérthetővé váltak a szereplők. (A Legendás állatok fényében pedig ezt a könyvet újraolvasni egész új élményekkel szolgált.) A szereplők végérvényesen felnőttek és sajnos túl sok erős és szomorú jelenet volt benne, ezek megmutatták, hogy igen ez a rész már tényleg az idősebb korosztálynak való.

A kedvenc jeleneteim szinte kivétel nélkül azok közül kerültek ki, melyeket egyik film sem tartalmazott. Az egész esküvői készülődés, és az esküvőn átéltek. Lupin amint először menekül az apaság gondolatától, majd nem csak hogy megbékél vele, de boldogsággal tölti el. Dumbledore és Grindelwald igazi története, mely a filmben talán ha 2 mondat erejéig kapott szerepet. Igen, talán a Legendás állatok filmek miatt érzem azt, de valahogy az egész Dumbledore család és az ő tragikus történetük közelebb került hozzám ezen újraolvasás során. (Ja egyike vagyok azon embereknek akik az új filmek közül az 1. és a 3. ((főleg a 3. <3 )) részt is kifejezetten szerették.)

És még valami… pontosabban valakit… Piton. Annak idején egy kritikámban (Az elátkozott gyermek megjelenésekor, és nevén nevezett kritika nem ezen az oldalon jelent meg, szinte senki nem is láthatta) megfogalmaztam én mennyire nem kedveltem Pitont a könyvek során az első olvasás alkalmával és számomra akkor a halála sem volt meghatározó pillanat, mert az én szememben túl sok negatív dolgot követett már el ahhoz, hogy hirtelen jobb fényben tündököljön előttem. Most valahogy sokkal jobban megérintett, de inkább csak az emlékei miatt.

Szerintem most érettebb fejjel az egész könyv, ez pedig a sorozatra is vonatkozik, jobban megérintett mert minden egyes sorsot túlságosan közel éreztem magamhoz. VISZONT a könyv annyira gyönyörű gondolatokat tartalmaz, hogy nehezemre esett idézetet választani belőle, főleg amikor Dumbledore beszélt. (Jó talán néha nem csak gyönyörűek, hanem viccesek, kemények, komolyak…) De a lényeg, hogy alig bírtam letenni.

Egy valamit azonban biztos tudok! Nem ez volt a Harry Potter sorozattal való utolsó találkozásom. Nem garantálom, hogy évente újra elolvasom, de biztos a kezembe veszem még őket, nem is egyszer.

Értékelés

5 csillag

Az igazság nyomában (Igazság 1.): Baráth Viktória

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Perzselő ​hangulat a tárgyalóteremben

Hannah Jones, a harmincas évei közepén járó fiatal nő a miami ügyészségen dolgozik. Egy múltbéli botlása miatt a főnöke csak gyakornoki feladatokat bíz rá, ám amikor a férfi lányát megerőszakolják, Hannah kap egy lehetőséget, hogy ügyészként vehessen részt a vád képviseletében. Hajtja a bizonyítási vágy, és vissza akarja szerezni régi pozícióját, ezért vállalja a feladatot. Csak a karrierjével akar foglalkozni, mert tudja, ezúttal nem hibázhat. Az elhatározásnak azonban keresztbe tesz Max, a jóképű szomszédfiú, aki randira hívja Hannah-t. Látszólag minden tökéletesen alakul, az ügy jól halad, a bizonyítékok egyértelműek, és Max-szel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lány lassan rádöbben, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik…

Mennyire homályosítják el az ítélőképességünket a személyes érzelmeink? Elfeledtetheti a perzselő szenvedély a hazugságokat? Képesek vagyunk feladni saját elveinket egy magasabb cél érdekében?

Baráth Viktória, a kétszeres Aranykönyv-díjra jelölt szerző regénysorozatának első része romantikában, szenvedélyben és izgalmas fordulatokban egyaránt bővelkedik. Betekintést nyerhetünk az igazságszolgáltatás lebilincselő világába, ahol az ellenségeink könnyen válnak barátokká, a barátaink pedig ellenségekké.”

Vélemény:

Valahogy az elmúlt időszakban nagyon rákaptam a tárgyalótermekben zajló történetekre. Igen, talán évekkel lemaradva életemben először elkezdtem nézni a Férjem védelmében című sorozatot is, éppen emiatt és mikor láttam, hogy Baráth Viktóriának van egy ilyen környezetben játszódó könyve, rögtön felkeltette az érdeklődésem. Mellesleg az írónőtől már olvastam két másik könyvet (A napfény földje, A lótusz virága) melyek eléggé kétes érzéseket hagytak bennem, olyan szinten, hogy az első részt imádtam a másodikat már kevésbé. De valahol már ismertem a stílusát ahhoz, hogy érezzem, ha nekem valamivel megfelelőbb témához nyúl, akkor igenis élvezhetem majd a könyvet. A kérdés az végül, hogy is sikerült megélnem…

Hannah karakterét valahogy az elején sikerült megkedvelnem. Volt egy saját stílusa ugyan, de megfelelően lavírozott a szürke senki és a világ közepe, nagyszájú nő között, én pedig épp az ilyen női karaktereket szoktam szeretni. Elliot cuki volt bár nem éreztem, hogy sokkal több lenne, mint egy meleg haver, pár azért szerencsére egy idő után nem csak ezt a személyiségjegyet erősítette magában. Aztán ott van Jason… Bevallom első felbukkanásakor elkezdtem agyalni valamin, amit spoiler lenne kifejteni így inkább azt írom, amikor megjelent a tárgyalóteremben IS, akkor legszívesebben kivágtam volna a könyvet az ablakon. Nem fogok hazudni, baromira élveztem a karakterét, de nekem ez okozta a könyvben ez első (elöljáróban elmondhatom, hogy EGYETLEN) csalódást, annyira pitinek éreztem ez a helyzetet kettejük között. Persze váratlan meg minden, de közben mégis annyira hihetetlen és lehetetlen, hogy próbáltam ki is mosni az agyamból, és épp emiatt nagyon lassan haladtam eleinte.

De mi történt aztán?

Egészen onnantól kezdve, hogy végre elkezdődtek a tárgyalások, foltam minden sorát. A bűntény érdekesen lett felépítve, hozva egy olyan dolgot, amit nem vártam volna ettől a könyvtől, méghozzá egyfajta krimi hatást. Adott volt az ügy, amiben már az elején éreztem, hogy valami nem stimmel és a tanúvallomásoknak hála szépen lassan bennem is elkezdett körvonalazódni egy elmélet, és a főszereplőkkel egyszerre sikerült nekem is rájönnöm. Szeretem ezt a fajta végigvezetést.

„Gyengeséget” nekem egyedül azok a részek jelentettek benne, amik a tárgyalótermen kívül játszódtak főleg eleinte. Később persze mikor már ezek is súllyal bírtak, akkor tudtam őket élvezni nekem csak néhány jelenet volt, amit kicsit fölöslegesnek érzékeltem.

Szóval összességében én élveztem ezt a könyvet, mert voltak benne izgalmas csavarok és dinamikus párbeszédek, amiket egyszerűen imádtam.

Értékelés

5 csillag

Dario: K. M. Holmes

Leírás (forrás: moly.hu)

„Uralkodni ​csak úgy lehet, ha nincs mit vesztened.

A Moran név kötelez. Főleg, ha mögé nézünk, és megtudjuk, milyen a „hatalmasok leszármazottjának” lenni. Dario nem választotta a maffialétet, hanem örökölte. Idejekorán fel kellett nőnie, és már gyerekként szembesült a kegyetlen világgal, ami körülvette, és ami egyre inkább a saját rémálmává vált.

Mindent elvett, amire szüksége volt. Mások félelméből táplálkozott, hogy csillapítsa a lelke fájdalmát. Hogy pótolja a veszteségeit. Aztán, amikor már elhitte, hogy nincs számára megváltás, megjelent Hazel. Az egyetlen ember volt, aki eljutott a sötét alagúton át Dario szívéhez. Az egyetlen nő, aki iránt felelősséget érzett, és az egyetlen személy, akit védeni akart. De egyre inkább úgy tűnt, hogy Hazel nem lehet része az életének. „Az elengedésnél nincs kínzóbb és fájóbb folyamat. Mégis meg kellett tanulnom elengedni azt, akit mindennél jobban akartam.”

Vajon képes a szerelem ekkora szakadékot áthidalni? Képes arra, hogy tomboló tűzként felégesse a múltat? Vagy elveszi még azt is, ami a romokból maradt?

K. M. Holmes visszaviszi olvasóit a Neked megadom magam c. regényben megismert Moran család történetébe, és feltárja múltjuk szenvedélyes és sötét titkait.”

Vélemény:

Ez volt az első könyv, melyet az írónőtől olvastam, nem is igazán miatta sokkal inkább a kiadó regényei miatt. Már a neve is „Álomgyár” azt sugallja, hogy itt nagyrészt több lesz a szerelem, és általában véve kevesebb minden más. Tapasztalataim pedig azt mutatják, hogy valójában bármi legyen is egy könyv témája, valahogy egyik sem ússza meg, több-kevesebb romantika nélkül, ami néha nem is lenne gond, ott azonban már nagyon rossz a helyzet ha a két szereplő közötti kémia képtelen reakcióba lépni a történet fősodrával.

A másik nagy félelemem ezzel kapcsolatban a maffia és bűnszervezet volt. Nem azért mert ijedős kislány lennék, aki ha a történetben előkerül egy fegyver, az ágy alá bújik, épp ellenkezőleg… Visszutalva korábbi okfejtésemre, sajnos az a tapasztalatom, hogy sok írónő képes a szerelem oltárán feláldozni az akciót és a kalandokat. A maffifőnökből egy fejezet után egy hormontúltengéses tinédzsert csinálni, akinek még az életveszélyes akciók közben is csak érdeklődése tárgyán, s annak bizonyos testrészein jár az esze. Bevallom, nem véletlenül halogattam ilyen sokáig a könyv olvasását.

De a kérdés… Megérte?

A válasz pedig egyértelműen az, hogy igen!

A történetet akkor vettem elő, mikor épp nem égtem maffia történetek lázában (vannak ilyen időszakaim), így mivel kicsit kiestem belőle, nem voltak bennem túl nagy elvárások, így a könyv nem okozott számomra csalódást.

Kifejezetten erősen lettek megírva a bűnözői léttel kapcsolatos jelenetek. A megalkuvás, a megvesztegetés, az erőfitogtatás és bizony az akció is. Dario karakterét pedig kifejezetten kedveltem azért, mert nem csak a dugás és az „én vagyok a valaki” életérzés töltötte ki jellemének 98%-át. Tényleg képes volt megfelelő döntéseket hozni, miközben ettől független mégsem vált egy könyörtelen emberi géppé ugyanúgy megmaradtak az érzései. A számára fontos nőket nem szexbábuként használta, hanem igenis lelkükkel együtt szerette őket! (Ez sajnos elég ritka tulajdonság a hasonló regényekben.)

A történet két idősíkon való mozgatása is igazán érdekessé tette a cselekményt, mert ennek hála a fejezetek mindig izgalmasan zárultak, ami miatt a könyv olvastatta magát, hiszen előfordulhatott, hogy egy-egy felmerült gondolatra csak fejezetekkel később kaptuk meg a választ. Jól lettek adagolva az információk is.

A szerelmi szálakkal kapcsolatban már kicsit ambivalensek az érzéseim. Luna karaktere számomra már elsőre sem volt olyan magával ragadó, és nekem túl gyorsan is döntött arról, hogy ő nem akar ezzel az élettel kapcsolatban semmit. Főleg a későbbi események fényében nekem ő egy eléggé unszimpatikus karakter volt, de ez talán csak bennem fogalmazódott meg így. Ellenben Hazel személyében nagyon érdekes volt mind az, amit meg kellett élnie. Bár elbeszéléseiben látszott milyen szörnyűségeken ment keresztül, talán lelkem egy sötét zugában vágytam arra, hogy erről is olvashassak még egy kicsit.

Összességében véve, nekem tetszett ez a könyv, egy szépen adagolt történetet mesélt el, izgalmas karakterekkel.

Értékelés: 5 csillag

 

A lánynevelde 1.-2.; Doria (Riva nővérek): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

A lánynevelde 1.

„Szövevényes ​bűntény Róma fényűző poklában…

Öt évvel a Sant'Ambrogio zárdában történtek után…

Schillingfürst hercegnő támogatásával Blanca Riva, azaz új nevén Christina Rivera a húgaival együtt egy lányiskolát hoz létre. A Sorores nevet viselő iskola árvák, meggyalázottak, kitaszítottak menedéke lesz.

Marco Fiore magánnyomozó irodát nyit, és az évek során egyre több sikeres bűnügyet old meg. Egy nap bekopogtat hozzá egy kétségbeesett nő, és a segítségét kéri eltűnt férje ügyében. A szálak egy hírhedt báróhoz és egy úri szajhához vezetnek… Ugyanebben az időben az egyik, Christina által megmentett gyermek apját brutálisan meggyilkolják.

Vajon mi köze az eltűnt férj és a meggyilkolt apa esetének egymáshoz?

Marco és Christina újra együtt nyomoz. Lehetséges, hogy nem csak a két bűntény szálai fonódnak össze?”

Leírás (forrás: libri.hu)

A lánynevelde 2.

„Christina húgai, Nella és Leona is megváltoztak az évek során. Nella huszonkét éves felnőtt nő lett, és komoly munkát kap a Sorores Lányneveldében, de öt év elteltével már szeretne kiszabadulni az Intézet szigorú falai közül. Ezért magára vállal egy veszélyes feladatot. Elfogadja Fiore ajánlatát, és belép az előkelő kaszinóba szórakoztató hölgynek, hogy magába bolondítsa Marcetti bárót, aki az egész ügy kulcsa lehet.

Christina félti ugyan, de beleegyezik húga vállalkozásába, hisz Nella tökéletesen alkalmas erre a szerepre, ráadásul az eltelt öt évben megtanulta, hogyan használja a szépségét és az eszét.

A titokzatos mulatóban eleinte könnyedén veszi az akadályokat, és hamar a báró és úri körének kedvencévé válik, csakhogy a szerelem utoléri, ezzel nemcsak az életét, hanem a feladatát, mi több, Christinát is veszélybe sodorja...

Christina és Marco mindent megtesz, hogy kiderítse, hová tűnt Aldioni, és egyre több furcsa, rejtélyes dologra jönnek rá.

Közös nyomozásuk során egymás iránti érzelmeik is komoly próbát állnak ki, kemény harcot vívnak azért, hogy ne csak Nellát, hanem szerelmüket is megmentsék.

Képes lesz-e Nella felülemelkedni múltbéli sérelmein és hidegvérrel véghezvinni a feladatát?”

Vélemény:

A kérdés, hogy miért írok egyben véleményt erről a két könyvről? A válasz pedig az, hogy egyszerűen kiegészítik egymást. Képtelen lennék a történetről és a szereplőkről véleményt alkotni csak az egy, vagy csak a másik említésével.

Ami mind a kettőről elmondható, hogy nekem Sant'Ambrogio zárdában történtek sokkal érdekesebbek voltak, mint ez a mondhatni második rész. (Igen 4 könyv, de igazából két történet szóval két résznek kezelem.) Kezdeném a szereplőkkel.

Marco számomra ezekben a könyvekben nem volt sem annyira erős, sem annyira okos, mint a Mennyi bűnökben. Igazából a nyomozási szál nekem itt kissé gyenge lett, ám ezt majd kicsit később. Christina (egykor Blanca) sem állt közel annyira hozzám, mint a története szerint 5 évvel korábban, valahogy kevesebb azonosulási felületet adott kevésbé volt számomra életre való. A lánynevelde célját éretettem, és valahol tetszik is a gondolat, hogy nehéz sorsú fiatalok lányokat fogadnak be és megtanítják őket. Nekem az önvédelem is nagyon tetszett, viszont sem az éjszakai látogatásaik (bármennyire megalapozottak is voltak), sem Christina tervei nem nyerték el a tetszésemet.

Hatalmas pozitívumként azonban képtelen vagyok nem kiemelni Nella karakterét, aki óriásit nőtt a szememben. Egyszerűen fantasztikus volt és nagyon tetszett, mert azt adta a könyveknek, ami Blanca volt a Mennyei bűnökben. Egy nő, aki okosan nőies praktikákkal viszi előre a nyomozást és a történetet! Valamint… most őszintén... Lelkem azon része, mely teljesen bele tudta magát élni a történetbe, egy kicsit bele is szeretett Marcetti báróba. Nagyon jó karaktert volt a maga stílusával és imádtam a Nella és közte kibontakozó jeleneteket. Mindig megmosolyogtattak, megmelengették a szívem.

Örültem neki, hogy újabb karakter is bemutatásra került Luisa személyében, akit sikerült megkedvelnem és az ő történetét baromi erős volt olvasni. De az is nagyon jó érzés, hogy előkerültek régi kedves ismerősök is. Rizzonak minden pillanata és jelenete aranyat ért.

Szóval a karakterek jók voltak, a történet olvastatta magát, mind a két könyv esetén és szerintem nagyon jól lett megoldva a csavar az első rész végén, hogy az ember szinte várja a folytatást. Azonban most a nyomozás részt egy kicsit gyengének éreztem. Több érdekes tény is felmerült itt, melyekre választ kellett volna találni azonban, valahogy mindegyik elég kevésnek tűnt.

- Ki ölte meg azokat a férfiakat?

… Erre a választ majd SPOILERESEN írom meg… egyelőre legyen elég annyi, hogy szinte az első pillanattól pontosan tudtam a kilétét.

- Mi a helyzet signor Aldionival?

A könyv elején azt éreztem, hogy pffff fogalmam sincs róla. Majd lassan elkezdett körvonalazódni, ahogy Marco nyomozott majd zsákutca. Ajjajj… Aztán én rájöttem valamire amire Marco nem, de persze Christina igen és itt felmerült bennem egy apró kérdés, hogy értem én a veszekedést, de ezeket miért nem tudták megbeszélni egymás között? Konkrétan a kettejük között létrejövő kommunikáció lett volna az ügy megoldásának kulcsa! Na mindegy… a megoldást természetesen egy teljesen váratlan személy szolgáltatta, aki felvázolta a történteket Ádámtól és Évától kezdve. Igen ez erősen hangzik de nekem ez ide tényleg kevés volt.

Ettől független nagyon szerettem a könyveket, épp csak nem érték el a Mennyei bűnök szintjét, de tudom ajánlani, mert amúgy egy kifejezetten érdekes történet ez is. Pontosabban a Lánynevelde 1. és 2. (mert így kerek egész).

Nekem még a mai napig nagyon furcsa amikor ilyen falatnyi kis novellákat látok a könyvek mellett, de van valami aranyos ebben a kis füzetnyi elrendezésben. Röviden… nagyon tetszett, hogy kicsit többet is megtudhattam Marcetti báróról és Doriáról is, viszont egy valamit ért el ez a kis történet, hogy várjam a beígért folytatást!

Értékelés

A lánynevelde 1: 4,5 csillag

A lánynevelde 2: 4,5 csillag

Doria: 5 csillag

SPOLIER a Lányneveldéhez:

Most őszintén! Én már a Mennyei bűnökben is éreztem, hogy Leonával valami nagyon nincs rendben, szóval, amikor kiderült ki gyilkolta meg azokat a férfiakat akkor próbáltam meglepett fejet vágni, de nem ment. Az első megjelenésétől kezdve a Lányneveldében éreztem, hogy vele még lesznek komoly problémák. De minden tiszteletem az írónőé, mert ritkán mutatnak be ilyen könyvekben szociopata nőket!