Leírás (forrás: moly.hu)
„Laura Ingalls és családjának kalandja folytatódik. A Winsconsini nagy erdőből áttelepülnek Kansasba. Utazásuk sok napon át tart a megrakott szekéren, miközben keresik a prérin a számukra legalkalmasabb területet a letelepedésre. Nem sokkal később már vetnek és szántanak, vadkacsára és vadpulykára vadásznak, szénát gyűjtenek a teheneik számára. A pionír, telepes élet bizony sokszor keservesen nehéz, de Laura és családja mindig boldogan serénykedik új kicsi házukban és annak táján.”
Vélemény:
Az első rész után, bár nagyon édes volt és a szívemhez is nőtt némileg, úgy éreztem várok a folytatással hogy izgalmasabb, akciódús regényeknek is helyet hagyhassak, azonban most már a bekuckózósabb őszi estéken igényelni kezdtem a folytatást.
Nagyon meglepődtem rajta olvasás közben!
Ebben a részben végig követhettük, ahogy az Ingalls család maga mögött hagyva megszokott, régi otthonát, új helyet keres magának, ahol reményeik szerint letelepedhetnek. Ebben a részben elkezdtem érezni az akkori mindennapok „horrorjait”, és ha akciódús könyvet kerestem nyugodtan haladhattam volna ezzel is. Indiánok, farkasok, és betegség amibe akkoriban (még néha most is) simán belehalnak az emberek… És akkoriban ezek voltak a mindennapok.
Minden spoiler nélkül, már akkor éreztem ezt a kissé sötétebb, akciódús hangvételt, amikor átkeltek a befagyott folyón és csak amikor a túlpartra értek jöttek rá a gyerekek arra, hogy a szüleik azért voltak annyira feszültek, mert bármikor beszakadhatott volna alattuk a jég. De ezt Laura és Mary akkor még nem tudták. Meglepő volt számomra az is, hogy most ebben a regényben az indiánok egy sokkal távolságtartóbb és veszélyesebb csoportját ismerhettem meg. Ma már sokkal gyakoribbak azok a regények és filmek ahol a fehér telepesek vannak beállítva ördögként és az indiánok a megtestesült jók. Viszont itt egy árnyalt képet kaptam azokról az időkről. Egy fél sem szerette jobban a másikat a kelleténél. Gyerek szemmel, kifejezetten idegtépő lehetett egy-egy őslakos felbukkanása a kisházban. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy „Édesapa” karakterén keresztül megkaphattunk egy sokkal humánusabb megközelítést is… innen emeltem ki az idézetet, amit a képhez csatoltam. Határozottan izgalmas volt, és a végén kicsit nekem is együtt fájt a szívem velük, hogy ez a kaland igazából eddig tartott.
Mai fejjel az ember gyakran nagyon nehezen mond le a tulajdonáról, akkoriban meg egyik napról a másikra szinte a semmiből kellett új életet kezdeni. Ez az igazi bátorság és erő.
Értékelés: 5 csillag
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése