Halál Tihanyban (Balatoni krimik 3.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Egy esküvő – hány temetés?

Egy idős nő áll zavartan egy eldugott tihanyi utca utolsó háza előtt vasárnap reggel, és a biztonsági kamerába bámul. Fogalma sincs, ki ő, és hogy került oda – és csak angolul beszél.

A helyi járőr hirtelen ötlettől vezérelve Kardos Júliát, a négy éve visszavonult gyilkossági nyomozót hívja, hogy tolmácsoljon, míg megérkeznek a mentők. Kardos úgy dönt, hogy segít, de ekkor még fogalma sincs, mibe csöppent.

A helyzet Tihanyban ugyanis kezd eldurvulni. Egy hotel recepciójáról pánikszerű telefon érkezik a helyi rendőrőrsre: az előző napi esküvő egyik illusztris vendégét meggyilkolták. Mégpedig brutális kegyetlenséggel. Mire azonban a rendőrök megérkeznek, rádöbbennek, hogy ez csak a kezdet.

Kardos kapja meg az ügyet, amíg az életellenes osztály vezetője haza nem ér a nászútjáról. Négy napja van, hogy kiderítse, a vendégek közül ki hazudik. Vagy hogy egyáltalán mond-e valaki igazat. Közben azonban szembe kell néznie a saját démonaival is, pedig már azt hitte, legyőzte őket…”

Vélemény:

Autentikusan az előző után ezt a részt is úgy döntöttem, hangos könyvben éri majd meg hallgatnom és ez ismét fantasztikus döntésnek bizonyult. Ugyan az olvasta fel, aki az előző részt is, így már szinte a Kardos Júlia életérzéshez is tudtam őt kapcsolni. A véleményeket olvasva azonban azt láttam, hogy ez a könyv igazán megosztó és sokan pont azt emelték ki negatívumként, amit én itt nem éreztem, sőt, ha kiváltott belőlem valamit a regény az pont az volt, hogy nagyon tetszett.

Megkockáztatom az eddigi egyik kedvenc részem volt. Na de miért is?

1) A lelki vonulat, amely éppen végigkíséri főszereplő nyomozónk életét és amiről szerintem messze kevés alkalommal beszélnek az emberek. Főleg nem egy krimiben számítottam ilyen mély pillanatokra. Esküszöm volt olyan gondolatmenet, amit megkönnyeztem és mivel nem kellett a sorokra koncentrálnom, így még inkább átadhattam magam ennek a pillanatnak.

2) A gyilkosság, ami kellően abszurd volt ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve felkeltette az érdeklődésem, és végig amíg csak visszaemlékezések voltak, vagy épp megismertük a szereplőket azon pörgött az agyam, mi történhetett. Megéltem azt, hogy a magam módján én is nyomozhattam, és mint az előző részben, itt is nagyon szépen vezetett az orromnál fogva az írónő, olyan csavarokat kaptam, amitől még nekem is leesett az állam.

3) A gyilkos „monológja”… azt hiszem ez az a pont, ahol a legtöbb krimi el szokott bukni. Ha a gyilkos maga vallja be, mit miért tett, hiszen, ha egészen addig titokban tudott maradni, akkor miért dönt úgy, hogy hirtelen mindent beismer? Itt azonban ez is jól működött, mert bár korábban nem láthattuk Júlia azon pillanatait amikor összekötötte a dolgokat magában, de itt nem csak a gyilkos ejtett el egy két mondatot, hanem a nyomozó is megvillogtatta mire, hogyan jött rá. Néha csak lestem azon, hogy egy-egy infó, amiről azt hittem mellékes lesz a történet szempontjából mennyire fontos is lett végül a végkifejletben.

Nem tudom mi vár rám a későbbiekben, de azt hiszem a sorozatból nekem eddig ez volt a kedvenc részem.

Ajánlom azoknak akiknek már nem új ez a világ, de azok is próbálkozhatnak vele, akik számára ez lenne az első kaland (mondjuk ott fennáll a veszélye annak, hogy nem mindent ugyanúgy élnének meg).

Értékelés: 5 csillag

Aranytinta (Írósuli 2.): Aux Eliza

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Viharsebesen magukkal ragadnak az események, magába szippant ez a különös világ, amelytől nagyon nehéz búcsút venni." – Smoking Barrels Blog

„A fekete kódex kinyílt. De vajon a három testvér elbírja a könyvben rejlő fékezhetetlen hatalom súlyát? Hisz még csak gyerekek. Mégis óriási felelősség zúdul a nyakukba.

Dixy, Era és Lia egy egész világ sorsáról kell hogy döntsön.

A kódex megjelenése felforgatja az írósuli életét. A múzsák és a lázadó rubrikátorok közti feszültség egyre csak fokozódik, mígnem az egész város a feje tetejére áll. Kémek, betörések és félelmetes összecsapások árnyékolják be a mindennapokat. Az erdő rejtekében veszedelmes tiltott szavak szállnak, míg a novemberi fagy sötét idők előszelét hozza magával. A közelgő változás tanárt és diákot egyaránt megérint. Senki sem menekülhet előle.

A lányoknak a legnagyobb káoszban kell tovább kutatniuk az örökségük után. Ha megtalálják az aranytintát, az minden kívánságukat valóra válthatja. Visszatérhet az apjuk, és újra helyreállhat a rend az íróvilágban. Ők pedig végre azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos: a szerelemmel, a barátaikkal és talán még a sulival is.

Kalandjaik során a legnagyobb veszélyek közepette is készek kiállni az igazságért. A gond csak az, hogy ez a csalafinta szó mindhármuknak mást jelent.”

Vélemény:

Túlságosan rég volt már az első rész ahhoz, hogy csak úgy bele merjem vetni magam az olvasásba, így miután egy nap alatt sikerült elolvasni (újra) A könyvek városát, sokkal nyugodtabb szívvel, és felfrissített információkkal vethettem bele magam az Aranytintába.

Sokat adott az olvasásélményemhez, hogy ismét részt vehettem egy könyvbemutatón, így az írónő már ott a helyszínen felkorbácsolta az érdeklődésem és sok olyan dolgot említett, ami nagyon tetszett, majd természetesen a könyv olvasása közben magam is észrevettem ezeket. Felnőtt fejjel azt hiszem ez a történet egy kicsit másképp „csattan”, mint ahogy azt tenné egy serdülő szemében, hiszen szerintem felnőttként sokan reménykedünk abban, hogy már elég élettapasztalattal és emberismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy kiszúrhassunk bizonyos „red flag”-eket. Egy tini, serdülő azonban sokkal inkább lélekből, azonnal impulzusok alapján cselekszik, és mindig keresi önmagát, na meg azt a pontot, ahol megmutathatja, hogy ő aztán nagyon sokat ér. Azt hiszem pszichológiai szempontból ezt az életérzést mutatja be tökéletesen a könyv. A valahova tartozás reményét. Azt a vágyat, hogy kicsit az ember azt érezhesse valamiben különlegesebb, többre hivatott, mint a többiek.

Szerintem az egész regényben engem igazából ez a szál fogott meg. Persze érdekelt a címben szereplő „aranytinta” felkutatása is azonban Dixy útkeresése meglepően sötét és kiszámíthatatlan fordulatokat tartogatott magában, ami miatt szinte szomjaztam ezeket a részeket is. A mellékszereplők itt már sokkal nagyobb szerephez jutottak, és sokak olyan szálakat hoznak magukkal (hej, de nehéz spoiler mentesnek maradni), amik szerintem maguk megérnének egy-egy újabb novellát, ha nem egyenesen regényt.

Ahhoz képest, hogy első ránézésre milyen vékonynak tűnt a könyv, annyit történet van benne és annyi mondanivaló, hogy csak úgy gondolkodtam honnan válasszak idézetet, vagy épp melyik részhez szeretnék jelölőt tenni, hogy később is megtaláljam. Olvasás közben pedig csak egy kérdés járt a fejemben: Miért próbálkoznak a könyvek ilyen ritkán azzal, hogy bemutassák milyen, ha a főszereplő hibát, hibára halmoz? Ne persze ezt nagyon végletes így kijelenteni, hiszen néha már én sem tudtam pontosan kinek kellene hinnem, vagy kiben bízhatok.

Ajánlom azoknak, akik az első részt is szerették, garantálom, hogy ez még rá fog tenni egy lapáttal a kaland és az izgalomfaktorra.

Könyvespolcaim szűkében pedig egy kis átrendezés után A könyvek városa és az Aranytinta is a Harry Potter sorozat mellé került, mert elképesztően hálás vagyok a tudatnak, hogy bár azt már rengetegszer olvastam, most itt van ez a sorozat, ami szinte ugyanazt az élményt képes számomra nyújtani.

Értékelés: 5 csillag