Leírás (forrás: moly.hu):
„Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.
Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.
Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:
A Szent Grál.
A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.
Fedezd fel a mélységeit!”
Vélemény:
Egy nagyon jó barátnőm adta kölcsön a könyvet, azért, mert ő imádta, és kíváncsi volt a véleményemre. Annyira sokat mesélt róla, és olyan hévvel, hogy éreztem, hogy talán én is valami ilyet keresek, főleg, amikor mostanában már minden könyvet, amit olvasott ehhez kezdett mérni. Aztán elkezdtem olvasni, és…
Én sajnos nem éltem meg ugyanazt az extázist.
Szeretném jól zárni majd a véleményem szóval inkább a (számomra!) negatív dolgokkal kezdem és onnan megyek majd a pozitív lezárás felé.
Már ott kezdett elvérezni (vámpíros könyv esetén ez vicces) a dolog, hogy nem szeretek csatákról és harcjelentekről olvasni, és mivel ennek a könyvnek nagy részét ezek tették ki, így ott már egy kicsit nyögvenyelősen mentek számomra az események, de még ez lett volna a legkisebb gond. Hisz nem egy olyan könyvet vagy sorozatot olvastam már ahol voltak egész erősen leírt harcok és csaták. A legnagyobb problémát számomra a karakterek jelentették. Az egy dolog, hogy mindenki szürkének lett ábrázolva (értsd senki nem jó vagy rossz, kivéve talán a főellenség, aki természeténél fogva is gonosz… mert hát khm… ilyen a természete), hogy nekem mindenki valahol üres maradt. Nincs ellenemre a káromkodás a könyvekben és a filmekben (A Nagy pénzrablásban pl sosem zavart mondjuk Denver stílusa, hogy hozzak valami példát), de itt a káromkodások annyira ocsmányra sikerültek, hogy mindig fintorogni támadt kedvem amikor megláttam egy-egyet a könyv lapjain. Egy idő után már kvázi treníroznom kellett magam arra, hogy amikor feltűnt egy cifrább kijelentés, akkor ne akarjak sorokat átugrani olvasás közben, és ez nagyon sokat elvett az élményemből.
Nagyjából a könyv első százötven oldala után jelentettem ki, hogy nekem ez a regény túlságosan tesztoszteron szagú, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Pedig nincs bajom az utazós, kalandos regényekkel (Szerettem a Trónok harcát), nincs bajom az összeverbuvált csapatokkal, akik egy célért küzdenek (Egyik kedvenc duológiám A Hat varjú), és a kiképzős regényekkel is egészen jól elvagyok, itt azonban a karakterek annyira kinyírták nekem a hangulatot, hogy sok cselekményszálat élvezhetetlenné tettek. Volt például egy figura, aki már az első megjelenésétől annyira unszimpatikus volt számomra, hogy amikor a halála előtt kiderült róla egy nagy csavar, már igazából nem is érdekelt mit csinált, én ennek tudta nélkül is pezsgőt bontottam volna, hogy végre megdöglött.
Ami még negatív volt számomra az a sok francia név, de ez már legyen az én problémám, hogy 1-2 karaktert leszámítva senkinek a nevét sem tudtam hogyan kell jól ejteni, így a fejemben válogatott hülyeségek maradtak meg. Aztán ott van az az apró tény, hogy egy csavar sem lepett meg igazán. Vagy azért, mert ennyire nem érdekelt a karakterek sorsa, vagy azért, mert nagyon kiszámítható volt (vagy a képek miatt, vagy azért, mert az egész olyan hatást keltett számomra, mint egy anime és ha valaki elég animét látott, akkor ezeket a „fordulatokat” már mérföldekről kiszagolja).
Viszont, hogy érthető legyen miért is nem húzom le teljesen ezt a regényt, jöjjenek a pozitív pillanatok.
Egyrészt az utolsó 100 oldal, ahol végre valahára megérkezett a könyvbe az a lélek, amit előtte körülbelül 650 oldalon keresztül mellőznöm kellett, és végre tudtak érzi lényként viselkedni karakter és nem buldózerekként. Aztán ott van pozitívumnak a világ, ahol az események játszódnak és amiből szívesebben láttam volna még többet, mert bevallom a vámpírok viselkedése sokkal jobban érdekelt volna, mint Gabriel századik káromkodása. De ezek épp csak mutatóba kerültek bele, amit hatalmas kihagyott ziccernek érzek. Ha ezeket jobban bemutatja talán egy még sötétebb sztorit kapunk, de az biztos, hogy engem jobban érdekelt volna.
A könyv végére pedig meglepő módon három kedvencet is sikerült avatnom, amit az elején szinte el sem tudtam képzelni, így szerencsére ez is megtörtént. A könyv amúgy nagyon szépen építkezik, kifejezetten jót tett neki ez az elmesélős beszélgetés forma, és az is, hogy nem egy lineáris cselekményhalmazt láttunk magunk előtt, mármint jobbára. Érzem a könyv értékeit és pontosan tudom, hogy a mai világban ahol már meg lehet fulladni a sok romantasy között miért istenítik olyan sokan ezt a regényt, de számomra most ez csak egy közepesnél kicsivel jobb olvasásiélmény volt sajnos.
Ajánlom azoknak, akik szeretik a nagyon kemény történeteket, nem akasztja ki őket az, hogy mindenki macsó vagy femme fatale, de közben érdekli őket egy kifejezetten erős vámpírtörténet.
(Eredetileg 3,5 csillagban gondolkodtam, de az utolsó 100 oldal megmentette számomra az olvasást.)
Értékelés: 4 csillag
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése