Leírás (forrás: moly.hu):
„A 9… 8… 7…-tel valami elkezdődött, valami felébredt, s aki mert, az szembenézett vele.
A 6… 5… 4…-el Lilith sorsa – amit az olvasók szavazatai határoztak meg – a teljes magány lett. Miután elveszítette a szüleit és a legjobb barátait, démonvadásszá vált, s az ő kezébe került a Város jövője.
Most pedig elérkezett a végső visszaszámlálás utolsó néhány pillanata. Ebben a kötetben Lilith története ismét csak úgy folytatódik, ahogy azt az olvasók akarták. A Város teljhatalmú ura a Fenevad, aki démonlégiói élén uralkodik, rabszolgasorba taszítva az embereket. Csupán néhány kisebb grufti osztag tart még ki, őrizve és csendben terjesztve a Tudást arról, hogy van még remény.
Legalábbis, míg áruló nem férkőzik közéjük!
S mikor eljön az igazság pillanata, kiderül, hogy a gruftik, darkok és gótok, kiknek éjfekete szeme valóban látja a köztünk élő démonokat, képesek lesznek-e kitartani, vagy maguk is a Sötétség hatalmába kerülnek. Óra kattan, mutatója rezzen: az éj legsötétebb órája jött el.”
Vélemény:
Vannak könyvek, amiknek ha a végére érek egyszerűen csak lesek ki a fejemből, mert azt érzem, nem találom a helyem. Mert nem tudom, mit kellene kezdenem azután, hogy búcsút vettem a szereplőktől, a világtól, a történettől. Na a 3… 2… 1… egy ilyen könyv volt. Fantasztikus lezárása egy nagyszerű sorozatnak, és mégis ahogy fogytak a lapok csak arra tudtam gondolni „Még! Még! Még!”.
A saját ellenségem voltam olvasás közben, mert nem akartam, hogy idő előtt véget érjen ez a kaland, mert tudtam már nem vár következő rész rám, de mégsem voltam képes letenni a könyvet a kezemből, csak ha feltétlen muszáj volt. A történet rendesen megkavarodott így a végére azt kell mondjam, de nekem kifejezetten tetszett.
Pár éve daráltam le az Odaátot (legalábbis azon évadokat, amik addig kijöttek, majd fokozatosan bekapcsolódtam a következőekbe) és nekem ez a könyv azt a hatást keltette, a szó jó értelmében. Tetszett a természetfölötti, a valóság és a bibliai elemek összekapcsolása és az, hogy a mítikus személyek… angyalok, Sátán, mind elképesztően emberi módon lettek ábrázolva. A Fenevad szövegein rendesen felnevettem néha, annyira élettel teli volt és annyira imádtam.
Nehéz lenne erről a részről spoiler mentesen beszélni, de egy valamit elmondhatok és ezzel talán nem árulok zsákbamacskát. Lilith fejlődéstörténete nagyon pazarul lett lezárva, és míg az első részben a valóságra való utalásokat szinte görbe tükörként kaptuk, itt egy kissé a dolgok mögé kellett látni, hogy az ember meglássa mi is történt valójában. Lilith felnőtté vált, minden spoiler nélkül elmondom, hogy a három könyvön átívelő mindig változó szerelmi szálak is alátámasztották ezt, hisz a pasik ennél jobban nem is különbözhettek volna, még ha ketten némileg hasonlítottak is egy ici-picit…
Az egyik kedvenc karakterem továbbra is Szürke volt, emellett Rob is eléggé tepert, hogy a célba jusson és sikerült is neki, imádtam, hogy a karaktrével egy egészen más szemléletet vitt ebbe a mágiától túlfűtött világba. Na meg aztán ne feledkezzünk el a Fenevadról sem, aki ebben a könyvben nekem egy egészen más oldalát mutatta meg, mely néha inkább már komikus volt.
A könyv elolvasása után az a mondat fogalmazódott meg benne, és ezt családtagjaim számára – akiket lehet nem értették mi ütött belém – meg is fogalmaztam. Idézem: „Biztos vagyok benne, hogy nem most utoljára olvastam újra!” Ki tudja? Talán pár év múlva megint előveszem és akkori élettapasztalataimmal megint új értékeket és pillanatokat fogok benne felfedezni. Egy biztos! Ennek a könyvnek és a sorozatnak is jót tett az idő, mert úgy érzem sokkal több mindent fogtam fel belőle, mint annak idején.
Értékelés: 5 csillag (ez már nem is volt kérdés)
Kedvenc jelenetek:
„– L… Lilith!
Szürke magához tért!
– Jövök! – kiáltottam s hangom
hátborzongató visszhangot vert a néptelen utcán. Kapkodva összefogtam
kibontottam hajamat, hogy ne zavarjon, majd lehasaltam a roncs mellé. Szürke a
kezét nyújtotta felém, s bár nyomorúságos állapotban volt, mégis elvigyorodott.
– E… egyben vagy, kicsi lány? –
kérdezte. – Ugye v… veled minden r… rendben.
Hirtelen elszégyelltem magam, bár
nem tudtam pontosan, hogy miért. Ez a srác, beszorulva a Barkas roncsába, fején
szedett-vedett, véres kötéssel épp csak él, mégis az érdekli leginkább, hogy
velem mi van.”
„– Amúgy is ideje körbejárni a
belvárosi adományozókat, hogy összeszedjem, amit nekünk szántak. A Menedék
autóját a démonzabrálók éppúgy békén hagyják, ahogy a grammatonok. Reméljük,
hogy a kordonon is átengednek, és nem kérdik, ki vagy te. Ha mégis megtennék,
majd az mondjuk, hogy… Nos azt, hogy az ágyastársammá szegődtél.
– TESSÉK?! – esküszöm, megroggyant
a térdem.
– Bocs, de tényleg így lesz a
legjobb – láttam, hogy Rob két füle lángvörösre gyúl. – Tudod, a démonfattyak
kapitányai ismernek minket, és tudják, hogy ha nem is misézünk, azért a hitünk
kitart. Alig várják, hogy végre megtörjünk, és olyan bűnöket kövessünk el,
amiket… Szóval érted. Ha azt hallják, hogy te… khrm, hogy mi úgy vagyunk egymással, akkor boldogok
lesznek, és nem kérdezősködnek tovább.
Ezzel kinyitotta az ajtót és
belépett a folyosóra. A döbbenettől merev tagokkal, tátott szájjal botorkáltam
utána. Mondani akartam valamit… valami sértőt és bántót, amitől nem csak vöröslik
de lángra is lobban a füle, ám végül csak ez jutott eszembe.
– Ágyastáras?! Ennél ódivatúbb, porosabb és röhejesebb szót nem
tudtál volna kitalálni arra, hogy mi ketten állítólag… szexelünk?!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése