Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:
„A gyermek Heathcliffet a skót felföld lápos vidékén találják. Mr. Earnshaw szíve megegesik az elhagyott fiún, és hazaviszi házába, ahol lányával, Cathyvel és fiával, Hindleyvel él együtt. Heathcliff az évek múltával beleszeret Cathybe. Ám a féltékeny Hindley mindenáron tönkre akarja tenni, ezért azon a napon, amikor Mr. Earnshaw meghal, az istállóba száműzi Heathcliffet. Nem sokkal később Cathy is elhagyja a házat, feleségül megy a szomszéd birtokos fiához, Edgar Lintonhoz. Heathcliff pedig szépen, lassan kiterveli rettenetes bosszúját…
Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor megírta a világirodalom talán legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és szelídség furcsa szövedéke ez a történet, egy romantikus írói lélek vallomása a szenvedélyes szerelemről.”
Vélemény:
A történet, amit soha nem gondoltam volna, hogy el fogok olvasni és biztos nem kerül a kezembe, ha nincs az a cikk, ami felhívja a figyelmet, miért is nem annyira „romantikus” ez a történet. (Itt szeretném megjegyezni, hogy kifejezetten elfogult vagyok Emeral Fennell rendezői munkásságával és nekem ez a film is bejött, még ha sok köze nincs is a könyvhöz, de erről ennyit…)
Az biztos, hogy már az első pillanattól fogva magával ragadott a könyv „képivilága” mármint ahogy azt a fejemben el tudtam képzelni. De talán a leginkább mégis az fogott meg, hogy ez a történet nem ma íródott, sőt kifejezetten régen amikor még az olyan kifejezések mint – családon belüli erőszak – transzgenerációs traumák – gyermekkori traumák feldolgozása – antiszociális személyiségzavar – borderline(?) személyiségzavar… kb a kanyarban sem voltak. Pszichológiai ismeretek nélkül ezt a könyvet tekinthetném akár borzalmasnak is, így azonban inkább lenyűgöz, hogy Emily ezt az alkotást akkor írta, amikor még nem tudott google elé ülni és megkérdezni tőle, mit is válthat ki a gyermekkori bántalmazás egy ember életéből. Catherine karaktere is nagyjából addig volt számomra unszimpatikus míg nem kezdtem el az agyamban kutatni azután, hogy milyen pszichés tünetet is társíthatnék a viselkedéséhez.
A cselekmény annak ellenére is erős, hogy mindent egy bizonyos karakter elmondása alapján ismerhetünk meg (nekem ezért sem volt annyira kiakasztó a film), és talán Nellyre mondanám azt, hogy a legellenszenvesebb karakterré kezdett válni egy idő után. Mert ő volt az, aki mindenhol ott volt, és mindent látott, meg mindent első kézből tapasztalt, hogy aztán az erkölcsi fölény nyergébe ülve beszéljen mindenkiről, aki csak egy kicsit is másképp gondolkodott, mint ő, ahelyett, hogy ott abban a pillanatban mindig megmondta volna a dolgokat. (Na nem úgy, ahogy tette is.) A karakterek többségét valójában tényleg nem lehetett szeretni. Számomra Catherine egy hisztérika, Edgar gyenge, Nelly idegesítő, Linton pedig kiállhatatlan volt… Heathcliff karaktere számomra elég erősen alá lett támasztva ettől független őt sem tudtam szeretni (tudom nem is ez volt a cél), ahogy Isabella is elég keserű szájízt hagyott bennem. Eleinte Cathy sem volt a szívem csücske, de mellette legyen szólva képes volt változni. Talán az egyetlen karakter, akit valahogy végig szeretni tudtam nem más volt, mint Hareton.
A könyv azonban nem csak a szerelmi szálakról szól, hanem számomra szépen alátámasztotta az is, mi történik akkor, ha valaki végre úgy dönt, hogy az ellene elkövetett szörnyűségekre nem bosszúval reagál. Attól független pedig, hogy fentebb a szereplőket elég egysíkúan írtam le, azért hozzá kell tennem, hogy elképesztően összetettek voltak ők maguk is.
Ajánlom a könyvet azoknak akik szeretik a pszichológiai mélységeket, a családi drámákat és félnek „szépirodalmat” olvasni.
Értékelés: 5 csillag
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése