A probléma:
„De hiába olvasok, nem tudom elképzelni. Nekem nincs akkora fantáziám.”
Ez a mondat nem egy posztapokaliptikus regény mellékszereplőjének szájából hangzik el. Még csak nem is egy Éhezők viadala szerű diktatórikus világ, agymosott közpolgárától.
Nem! Ezt egy negyedik osztályos fiú mondta nekem, egy fejlesztőfoglalkozás alkalmával. Mégis mi történhetett a világgal, hogy egy 10-11 éves gyerek azt mondja, hogy neki nincsen fantáziája?
A probléma sokkal összetettebb, mint azt sokan kezelni próbálják. Emlékszem, hogy még tanulmányaim alatt, volt egy szakirodalom melynek írójával szívesen elbeszélgettem volna, amikor olyan mondatokat, mert papírra vetni, hogy csak az iskolának, és a tanároknak van szerepe abban, hogy valakit olvasóvá neveljenek. Hogy egy olyan gyerekkel is meg lehet szerettetni a könyveket, aki előtte sosem fogott a kezében egyet sem. Szép álom, de sajnos ez nem így van.
Sajnos a mai társadalmunk – s itt főleg a fiatalabb korosztályt értem – már képtelen használni a képzelőerejét. Hiába tud az ember tökéletesen olvasni, ha az, amit maga előtt lát, nem marad más, mint egy jelentéstartalom nélküli betűhalmaz. Legyen ez a szókincs meglehetősen nagy hiányosságai miatt, vagy azért, mert nem tudja használni a képzelőerejét.
Másik példa, egy másik tanulóval (a könnyebb érthetőség kedvéért, a következő tanuló 5. osztályos (vizsgálatok szerint nincs semmi komolyabb problémája!), a feladat 4 szó közül kiválasztani a kakukktojást).
„Én: Ház, haza, ország, szülőföld.
Melyik a kakukktojás?
Tanuló: Ország?
Én: Mit jelent a ház?
Tanuló: Ahol lakunk.
Én: Szóval egy épület, igaz?
(bólintás) És a haza?
Tanuló: Az is…
Én: Szóval épület?
Tanuló: Igen.”
Ha nem is gondolunk bele abba, miért is akarná tudni egy ötödikes, hogy mit jelenet a haza, akkor csak vegyük figyelembe, hogy egy évben két nagyobb megemlékezés is van az iskolákban. Március 15. és október 23. és a „haza” szó mind a kettő esetén fontos szerepet játszik. Ezek szerint ő minden ünnepséget úgy hallgatott végig, hogy akár kínaiul is folyhatott volna az ünnepség akkor sem fog fel belőle többet?
Szóval, ha a gyerekek (még a kifejezetten jól szituált gyerekek is, mert a fentebbi esetekben róluk volt szó), hiányos szókinccsel, és fantázia nélkül érkeznek az iskolákba, hogy lehetne velük megszerettetni az olvasást? Még ha meg is szüntetjük a kötelező irodalmak rendszerét, és esetleg bevezetjük a szabad választás alapján történő olvasást, ebből pedig esetleg olvasónapló készítését, akkor sem fognak szívesebben könyvet venni a kezükbe. Maximum kiválasztják a legegyszerűbbeket, amik lehet nem is érdeklik őket, de nem baj, mert meg lehet találni filmben is.
„Nekem könnyebb, hogy valaki más már megrajzolta.” (szintén az első megszólaló szájából).
Okok?:
Túl sok mindent kapnak készen a mai gyerekek. Egy mobilos vagy videójáték segítéségével már anélkül lehet belőlük lovag, hercegnő, varázsló, szakács, cégvezető, harcos, szuperhős stb. hogy akár csak a házból ki kellene dugni az orrukat. Huszonöt éves vagyok, nem egy matuzsálem, de mégis érzem, hogy mekkora az árok köztem és a mai gyerekek között. Nekünk mit jelentett egy bot? (Természetesen azon kívül, hogy szívbajt okozott a szülőknek, mert a végén még kiszúrjuk egymást szemét.) Az volt a kard, a varázspálca, a sétapálca, a nyíl. Használnunk kellett a fantáziánkat, mert nem lehetett, hogy minden eszközt csak egy féle képpen használjunk. Emlékszem, hogy kikoromban egy telefon volt a barbie házamban a tévé, mert másra, annyira úgysem tudtam még használni(!) hisz nem volt rajta internet.
A másik pedig az, hogy manapság nagyon könnyen hozzájutni az ingerekhez. Jó én is eléggé rá tudok kattanni egy-két jó sorozatra és nem hátrány, hogy néhány felületen ezeket reklámok nélkül darálhatom, de mikor kicsi voltam még egész más volt a helyzet. Vagy ment épp a kedvenc mesém a tévében, vagy be kellett érnem azzal, ami volt. Kevesebb mesefilm került a mozikba (szerintem többségük igényesebb is volt), és bizonyos korig segítséget kellett kérnem a szüleimtől, hogy beüzemeljék nekem a VHS-t, nem tudtam két gombnyomással a kedvenc meséimet nézni az interneten.
Megoldás:
Nagyon bagatell dolognak tűnik, de ha az iskola és a tanár nem tudja megváltani a világot. A kapitalista világrendünk pedig arra játszik, hogy már fiatalon fogyasztóvá nevelje a gyerekeket, akkor mégis ki tud segíteni? A szülő!
Nekem még nincs gyerekem, de ha a sors is úgy hozza, örülnék neki, ha egyszer anya lehetnék. Viszont olvastam már mesét gyerekeknek. Gyakorlaton bölcsődében, és néha amikor keresztlányomra vigyázok neki is, a délutáni csendespihenő előtt. Számomra ez egyáltalán nem szokatlan, hisz én is úgy nőttem fel, hogy a szüleim és nagyszüleim meséltek nekem. Néha könyvből, néha saját kútfőből, de rengeteget fejlesztett rajtam.
Szintén egy kis érdekesség, amit egy főiskolai pszichológiás órán tanultunk: Egy gyereknek sokkal jobb, ha saját maga képzeli el a történeteket. Vegyük például a tűzokádó sárkányt. Egy gyermeki elme a sárkányt épp annyira ijesztőnek fogja látni amennyire az az életkorának megfelelő, így nem feltétlen fog tőle félni. Ha viszont egy rajzfilm készítő munkáját látja, az már nem a saját elméje így lehet az abban ábrázolt sárkány megrémíti.
Tudom a mai világban nagyon nehéz időt szakítani a gyerekekre, a szülők fáradtan és gondterhelten térnek haza, de szerintem egy 5-10 percnyi mese beleférhet a napba, és később a gyerek ezt nagyon meg fogja majd hálálni, ha nem is azért, mert felnőtt korára könyvmoly lesz, hanem azért mert nem törik majd bele a bicskája egy szövegértési feladatba, mert kialakul benne az olvasottak alapján a belső kép. A mintakövetés is sokat segíthet, ha a gyerekek látják, hogy számukra fontos személyek, néha nem a telefonjukat nyomkodják, hanem elővesznek egy-két jó könyvet.
Gyerekkorom meséi:
Amikor elkezdtem összeszedni a gondolataimat erre a mai blogbejegyzésre, ránéztem a könyvespolcomra és észrevettem azokat a könyveket is, amikből bizony még anyukám olvasott nekem, amikor kicsi voltam. A teljesség igénye nélkül néhányat most fel is sorolnék.
- T. Aszódi Éva (szerk.): Minden napra egy mese
- Dobos Edit: Tündérmanók meséi
- 5 perces esti mesék kutyusokról
- 5 perces esti mesék – Kalandok a dzsungelből
- Később pedig Thomas Brezina – Fiúk kizárva sorozat néhány darabja
Plusz poén, hogy életem első önállóan kiolvasott könyvére is emlékszem, ami nem más volt, mint A pónibolond hercegnő 3. része… bugyuta, gyermeteg és sosem voltam az a kis királylány így igazából nem is illett hozzám, de oltári büszke voltam magamra amiért egyedül olvastam ki. (Mind a 86 oldalát, bizony 2. osztályban ezt igazi kihívásként éltem meg!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése