A Borgiák bosszúja (Borgiák 1.): Sarah Dunant

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A tizenötödik század végi Róma a művészet és kultúra fellegvára, miközben a vallási kegyetlenkedés és a politikai korrupció aláássa az örök város tekintélyét. Rodrigo Borgia VI. Sándor néven bevásárolja magát a pápaságba, de törvénytelen gyermekei iránti olthatatlan szerelme és esztelen gazdagsága mellett spanyol származása is szemet szúr a várost irányító olasz főméltóságoknak. Az idegen pápa legerősebb fegyvere a lelketlen és jéghideg Cesare, a legidősebb fiú, de a fontos politikai szövetségek záloga mégis a tizenkét esztendős hajadon, Lucrezia Borgia lesz, aki három rosszul sikerült házasság és rengeteg fájdalom után maga lép a politika véráztatta színpadára… Az olasz reneszánsz nagyregények mestere a világtörténelem és a tévésorozatok kedvelt méregkeverőiről, a Borgiákról írt lélegzetelállító lektűrt.”

Vélemény:

Immár a harmadik könyvem a témában. A korábbiak (A Borgia-vallomások, A Borgia menyasszony) után ez egy kissé számomra talán „tankönyvszagúbb” volt, ami cseppet sem rossz. A „ki ölte meg Juan-t?” kérdésre itt ismét egy új választ kaptam, és szerintem ez épp úgy, mint Hasfelmetsző Jack kiléte, örök rejtély marad, amire senki nem tud választ adni. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ebben a történetben nem voltak kitalált saját szereplők, az írónő pedig senki bőrébe nem is bújt bele, hogy próbálja megmagyarázni a motivációikat, ő csak leírta a történetüket egy külső szemlélőként, bizonyos korabeli forrásokra hivatkozva. Meglepett azonban, hogy az ő történetében Lucrezia nem várt gyermeket a válásának elrendezése alatt, én magam jobb szeretek abban a verzióban hinni, hogy neki is megadatott az igaz szerelem, nem csak elrendezett házasságok sora.

Cesare és a pápa is sokkal szürkébb karakterek letek, mint mondjuk A Borgia menyasszonyban. Megvoltak ugyan a saját motivációik, de attól még emberek maradtak, még ha akadt is néhány keményebb pillanata mindkettejüknek. A történet számomra gyakran kiszámítható volt, túl sokszor olvastam már a családról ahhoz, hogy meglepjenek, de az írónő néhány változtatása néha engem is elgondolkodatott. Örültem, hogy ahol csak tehette ott a tényekre alapozott, bár pont emiatt néhány karakter számomra kissé súlytalan lett. Elhiszem, hogy Giovanni Sforza például közelebb állhatott a valóságban a könyvben bemutatott verziójához, de nekem valahol nagyon bejött annak idején az, amit a sorozatban láthattam róla. (Pontosabban nem jött be egyáltalán, és épp ez volt a lényeg, hogy nagyon ellenszenves karakter lett.) Itt a szereplőket inkább a történelem sodorta egyik pontból a másikba, személyiség kevésbé rajzolódott ki, amit bántam és emiatt néha túl száraznak, nyersnek éreztem a leírásokat. A párbeszédek szerencsére valahol tudtak ellensúlyozni.

Összességében azt érzem, ez állhat a legközelebb az igazsághoz, de ha valaki egy regényesebb, olvasmányosabb (még ha nagyrészt fiktív) történetet választana, akkor inkább a másik kettőt javaslom. Nekem ez is tetszett!

Értékelés: 4,5 csillag