Képtelen Kréta (Caroline Wood 9.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A szépség ára a halál…

Caroline Wood és szerelme, Ádám párterápiás célzattal Krétára repül nyaralni. A lány reméli, hogy a kettesben töltött néhány nap ismét fellobbantja az épp csak pislákoló lángot közöttük, ezért megpróbálja minden figyelmét a párjára fordítani.

Néhány meghitten unalmas nap után az egyedi hangulatú, romantikus kis szállodába egy nyolcfős amatőr alkotócsapat érkezik, hogy a táj és egy Eloise nevű, különösen bájos lány szépségét vászonra vigye. Eloise egy bormámoros, vidám estén lezuhan egy szikláról, és szörnyethal. A rendőrség balesetet állapít meg, Caroline azonban gyilkosságra gyanakszik, nem minden alap nélkül, hiszen a csoport szinte valamennyi tagjának lett volna oka meglökni Eloise-t. Bár Caro nem akar zűrbe keveredni, azt teszi, amit mindig: beszélget, kérdez, hallgatózik, kutakodik.

Szerelmi háromszög, zsarolás, vágyakozás, csalás, megcsalás…

Caroline feltevéseit mindaddig senki sem nem veszi komolyan, amíg fel nem bukkan egy újabb hulla. Olyan gyorsan fogy a festőkör létszáma, hogy a lány tudja, tennie kell valamit, különösen, hogy egy levélke szerint ő lesz a következő, ha nem hagyja abba a szaglászást.

R. Kelényi Angelika legújabb Caroline Wood-regénye a festői Krétára repíti az olvasókat, ahol kiderül, hogy a szerelem néha gyilkos indulatokat szül, a szív és az ész a legritkább esetben találja a közös hangot, az pedig, ha beleavatkozol mások dolgába, bizonyos helyzetekben halálos veszéllyel jár.”

Vélemény:

Emlékszem, hogy a Barcelona,Barcelona olvasásakor nem tudtam megérteni, hogy egy ilyen sorozatnak, hogy lehet ekkora rajongótábora. Azonban a részek előre haladtával egyre inkább szippantott be a történet, és egyre sodortak magukkal az események. Talán egyedül a Veszélyes Vadvirág volt az, ahol megakadni láttam a felfelé ívelő tendenciát, azonban akadtak olyan gyöngyszemek is, mint az Édes Flores vagy a Mesés Marrákes, mely kettő közül nem biztos, hogy tudnék dönteni melyik is tetszett jobban.

Próbáltam lassan haladni ezzel a kötettel, mert tudtam, hogy immár nem vár rám újabb rész a polcon, Caro kalandjait nem olvashatom tovább, azonban annyira érdekelt maga az akció része a dolgoknak, hogy egy nap alatt rágtam át magam az egészen. Eleinte az hajtott, hogy végre nem a szerelmi civódást lássam, majd amikor bejött a kaland akkor már csak kíváncsi voltam rá mi is derül ki itt, mi zajlott a háttérben. Némely korábbi résszel ellentétben én itt most azt éreztem, hogy (1-2 pillanatot leszámítva) Caroline tudott felnőttként viselkedni, és a könyv egy olyan dologra világított rám, amivel a könnyed romantikus regények kapcsán (még ha azt fűszerezik is izgalmasabbnál izgalmasabb eseményekkel), nem szokott túl sok szó esni. Ez pedig egy igencsak egyszerű kérdés. Mi van akkor, ha két ember nem illik össze?

A legtöbb regény elképesztően könnyen bánik ezzel a témával. Az egyik felet, általában a férfit, borzasztó tulajdonságokkal szereli fel, melyek tényleg arra ösztökélik az ember lányát, hogy azonnal meneküljön egy ilyen kapcsolatból. Azonban Ádám nem ilyen karakter volt. Nem volt rossz, egyszerűen csak túl „magyar” volt a felfogása Caro számára. Ahogy azt nagyon szépen meg is fogalmazta: „Nem haladunk semerre, de ez a kisebb probléma. A nagyobb gond, hogy mást akarunk. Más irányba akarunk menni.” Szerintem fontos, hogy ilyenekről szó essen. Kifejezetten áldásosnak éltem meg azt, hogy a Halálos Hollywood-tól kezdődően nem a szerelem és a romantika, hanem a kalandok adták a történet gerincét, melyen igazából csak végigfutott egy-két szerelmi szál, bonyodalom, egyéb életben felmerülő problémák. (Kicsit úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy bár a Doktor House főszálát minden esetben a betegségek feltárása és azok meggyógyítása adta, végig ott volt House és Wilson batári kapcsolata, vagy a hosszú ideig elhúzódó szerelmi szál alakulás (vagy valami olyasmi) Cuddy és House között.)

Na de a kitérő után. Milyen is volt számomra ez a rész?

Az elején féltem attól, hogy az egész kötetet végigkíséri majd Ádám és Caro állandó vitája, de egy ügyes húzással ezt sikerült megakadályozni. A rész leggyengébb pontjának, amúgy a nudista strandos jelenetet éreztem, az valahogy nagyon kivett az élményből. Ezen kívül egész szépen alakult minden. A nyomozás izgalmas volt, mindenkire lehetett gyanakodni, és most vettem észre igazán, hogy egy pár rész óta már Duvalt sem szerettem volna következetesen kinyírni…

Mérhetetlenül sajnálom, hogy a történet befejezetlen maradt (ahogy Angelika halálát is, mert valóban tehetséges író volt, értékes belső világgal és gondolatokkal). Mégis azt kell mondanom örülök, hogy Caroline eljutott valahová. Ha a szerelmi szál nem lett lezárva, ha nem is látjuk őt még több izgalmasabbnál izgalmasabb környezetben, ő akkor is kinőtte magát és egy nárcisztikus libából, sikerült az emberi érzelmekre, és eseményekre fogékony alakká formálódnia. Persze fejlődhetett volna még, de nem Ádám mellett, és ez így is van rendjén.

Határozottan kevesebb lennék a regénysorozat nélkül és ezt nem hittem volna, hogy valaha leírom.

Értékelés: 5 csillag

Mesés Marrákes (Caroline Wood 8.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„„Ez ​a történet éppoly szövevényes, izgalmas és pezsgő, mint Marrákes tarka sikátorai.” – Budai Lotti, író

Fűszeres éjszakák, kalandos nappalok

Caroline Wood, a folyton bajba keveredő újságíró nem tud ellenállni egy marokkói utazásnak, pedig tisztában van vele, milyen veszélyekkel járhat egy ilyen kaland. Francia főnöke, a jóképű és szívtelennek tűnő Pierre Duval egy ékszertolvaj nyomába küldi a lányt, aki örömmel vállalja a megbízatást, hisz már hiányzott neki az izgalom. Kivételesen egy segítőtársat is kap, a CBM Magazin egyik új munkatársát, a kicsit fura, de néha hasznos DG-t.

Caro és DG a fenséges Marrákesbe repülnek, hogy kinyomozzák, ki fosztogatja a gazdag turistákat, sőt, időnként a helyi elit tagjait is. Az elkövető olyan ügyes, hogy a rendőrök tehetetlenek, semmiféle nyomot nem találnak, így Miss Woodra vár a feladat, hogy csapdát állítson neki. Megismeri Marrákes pazar pompáját és Medina nyomorúságos szegénységét. A kérdés már csak az, melyik az ijesztőbb, veszélyesebb terep a számára. És ki az a különös férfi, akinek az arcát soha nem látja…”

Vélemény:

Sokkal jobban bejött, mint az előző rész, és nekem hangulatában és dinamikájában is inkább az Édes Florest juttatta eszembe, ami már egy hatalmas jó pont, hiszen az volt az egyik kedvencem. Határozottan jót tett neki, hogy bár Ádám gondolata néha felmerült Caro fejében, de nem kellett két oldalanként az ő szerelmi vagy milyen civódásukat hallgatni (általában drága főszereplőnk kezdeményezésével).

A könyvben Marokkó és Marrákes bemutatása is lenyűgöző lett, nem csak a kalandból de a kultúrából is kaptam egy szép nagy adaggal, számomra ez pedig mindig plusz pont, és a könyv tempója is nekem kellően jól haladt. Nem voltak benne feleslegesen elnyújtott üresjáratok, és nem az utolsó két oldalon zavarta le a kalandot sem. Igazán akciódús és izgalmas volt, bár azért az, hogy kiknek és mi köze lehet a rablásokhoz nekem eléggé egyértelmű lett, egy spoileres részben le is kell majd írnom valamit.

DG karaktere szerintem jól működött, a nevének az eredetén jót mosolyogtam (mondjuk ha valaki látta a karakter névrokonáról készült 2009-es filmet Ben Barnes szereplésével, szerintem nőként határozottan odalenne egy ilyen névért… hmmm). Néha talán picit idegesített mennyit töketlenkedett bizonyos helyzetekben, de azért neki is megvolt a maga szerepe és a nehézségeit én mindenképp fiatal korának és kevés élettapasztalatának tudnám be. Attól független milyen negatív gondolatai voltak bizonyos témákkal kapcsolatban, szerintem karakterként nagyon szépen fel lett építve ahhoz, hogy a mélységeibe lássunk, vele kapcsolatban Angelika mindent nagyon szépen adagolt.

Azt vettem észre, hogy egyszerűen csak pörögtek és fogytak a lapok, és nem bírtam vele megállni, főként a könyv második felétől elképesztően haladtam, mert kíváncsi lettem mi is derül még ki belőle. Szerintem akció és megírás szempontjából is remek kalandregény. Emlékszem hogy még Riónál azt éreztem egy jó kis könnyed nyári szórakozás Flores és ez is megállná a helyét a valódi kalandos sztorik között.

Duval személyisége is szépen került bemutatásra már az eddigi részek alatt is. Kicsit félek az utolsó kötettől, mert tudom, hogy a sorozat befejezetlen maradt (sajnos, és ezt még mindig nehéz feldolgozni). Viszont ahhoz képest mennyire meg tudtam volna folytani Caroline Wood-ot egy kanálnyi vízben az első rész alatt, most annyira… nehéz lesz kimondani, de… Megkedveltem?

Jó persze, most is látom a hibáit, amelyeket könyvek alatt sem képes levetkőzni, viszont vannak pontok ahol kifejezetten fejlődött, és… egyszerűen csak nehéz lesz elengedni. Most így látom.

Értékelés: 5 csillag

 

Lehet, hogy csak nekem volt furcsa, de Caro nagyon kis idiótán kezelt egy infót. Szóval, amikor DG még azt hitte hogy Olivier a bűnöző, mert igen volt egy ilyen pont! Akkor figyelmeztette hősnőnket erre, aki a rózsaszín ködben úszva szinte azonnal elhessegette ezt az ötletet.

Majd később amikor Caro számára lett gyanús a fickó, akkor már DG gyanakodott inkább a személyzetre, ez eddig rendben is van. Viszont ettől a ponttól kezdve Caroline úgy viselkedett, mintha a másiknak eszébe sem jutott volna Oliviert gyanúsítani soha, és nekem ez nagyon nem volt szimpatikus. (Bár DG sem nagyon szólalt fel az ügy ellen.)

Istentelen vidék: John Cure

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Az ​ördög soha nem változik, téged alakít a képére.

Egy szénaszagú kis alföldi faluban szinte nincs olyan család, ahol ne lenne valaki, aki önkezével vetett véget az életének.

Ide érkezik Fülöp Kristóf oknyomozó újságíró, hogy nemrég meghalt nagyszülei házában töltse a nyarat. Csakhogy érkezésének valódi célját még bizalmasai elől is rejtegeti. Arra viszont egyáltalán nem számít, hogy a polgármester feleségének képében váratlanul rátalál a szerelem, és nemcsak a titkos viszony okoz súlyos bonyodalmat az életében, de az események előrehaladtával egy ördögi terv részletei bontakoznak ki előtte.

Hamarosan nyilvánvalóvá válik számára az is, hogy a településen élő emberek olyan szörnyű titkokat őriznek, amelyek legzsigeribb félelmeit hozzák a felszínre.”

Vélemény:

A könyv eleje kissé lassan indult és féltem tőle, hogy ugyan olyan lesz majd számomra, mint A boszorkányhagyatéka volt, azonban megdöbbentem rajta, hogy itt egészen szépen bánt az író a karakterekkel. A szereplőket a beszédstílusaik, és a cselekedeteik alapján is nagyon szépen szét lehetett válogatni és bár Kristóf is lépett néha sehová nem futó vakvágányokra, de mindig a cél lebegett a szemei előtt. Először az a cél, amiért odautazott, majd egy sokkal nagyobb.

Azt nem mondom, hogy a cselekmény nagyon meglepő fordulatokat tartogatott volna számomra hiszen részben horror és misztikum rajongóként nem egy sorozatba, filmbe vagy könyvbe futottam már bele hasonló témákban. Azonban annyi szent, hogy üde színvoltot jelentett, hogy mindez magyar környezetben, magyar helyszínen és magyar problémákkal van körülölelve. Ha valamit, hát ezt a regényt szívesen látnám sorozatként vagy filmként (akár külföldi példákat is figyelembe véve, mint mondjuk az Amerikai Horror Story, vagy a Dark) az biztos, hogy ütős jeleneteket lehetne bele rakni, mert abból itt is volt jópár.

A könyv nagyon szépen meg tudott vezetni egy ideig, mert bizonyos pontig biztos voltam benne, hogy itt nem lesz semmiféle természetfeletti, csak egy hatalommániás polgármester (ami valljuk be, kishazánkban nem túl ritka), azonban ahogy bejött a sötétebb hangvétel…

Na ja onnantól örvényként szippantott engem magába a sztori.

Öt csillagot talán azért nem tudnék adni rá jó szívvel, mert voltak itt nekem még olyan párbeszédek, amiken lehetett volna picit dolgozni, vagy az elején kicsit kevésbé direkt odatolni az arcunkba a dolgokat… viszont a könyv második fele és a vége hatalmas élmény volt. Örülök, hogy ezt most októberben el tudtam olvasni mikor amúgy is hasonló hangvételű dolgokat kerestem.

Értékelés: 4 csillag

Veszélyes Vadvirág (Caroline Wood 7.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Gyilkosság, ​szerelem, Balaton

Caroline Wood boldogan vezeti a Balaton-parti Vadvirág Panziót, úgy hiszi, békére lelt, és fel sem merül benne, hogy a festői kis faluban bármi történhet, ami kizökkenti nyugalmából. Egészen addig, míg fel nem fedezi egy sokak által utált vendég hulláját a ragyogó „Türkiz" fantázianevet viselő kétágyas szobában. Az elhunyt Berisha úr miatt nem sokan ejtenek könnyet a panzió lakói közül, de egyikük sem tűnik hidegvérű gyilkosnak… Caroline a nem túl lelkes hatóság tudtával nyomoz, és olyan titkokra lel, melyekért Pierre Duval is megnyalná mind a tíz ujját. Mire épp kiderülne, ki és miért tette el láb alól Berisha urat, újabb holttest bukkan fel a Vadvirág környékén… Ez már túl sok a helyi körzeti megbízottnak, így megérkezik a fővárosi szuperzsaru, hogy felderítse az egyre szövevényesebb ügyet…”

Vélemény:

Flores után ez a rész enyhén kétes érzéseket váltott ki belőlem. Hol imádtam az eseményeket, hol legszívesebben falhoz vágtam volna az e-olvasómat. Caroline is hasonló érzelmeket váltott ki belőlem.

Először is. Azt kell mondanom az akció, pont mint az előző részben, itt is sokkal jobban szét lett oszlatva a regény során és ez nagyon jót tett neki. A nyomozás szál is elképesztően érdekes volt, bár azt nem mondom, hogy amint szóba került mivel is foglalkozott az első áldozat, nem tettem össze a kettőt meg a kettőt… szóval egészen hamar sikerült kiderítenem ki a gyilkos, így emiatt nem igazán izgultam már.

A történetnek Caroline és Ádám vitái nem tettek jót, és pont azért mert mindig utóbbinak kellett igazat adnom. Egyszerűen Caroline olyan, mintha az egész világnak körülötte kellene forognia, miközben ő a legokosabb, a legtökéletesebb, és a legcsalhatatlanabb. Rajta kívül mindenki dilettáns, hűtlen és természetesen senkinek nincs igaza. Legalábbis az ő fejében mindenképp egy ilyen világkép rajzolódik ki, ami nem is lenne gond akkor ha nem az ő gondolatait kellene olvasni, mert így 5 oldalanként érik neki egy nagy büdös pofon.

Közben nem tanul, nincs benne semmi hosszabban tartó önkritika, mert bár rájön az egyik oldalon, hogy a kettős mérce nem megoldás, a következő fejezetben képes ugyan azt a vitát lejátszani. Ahogy szerintem minden részben elhangzott legalább egyszer a fejében az a mondat, hogy nem szép dolog az előítélet, mert már többször bebizonyosodott, hogy nem igaz. De itt is rengeteg ilyen volt a fejében.

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Caroline akkor tud funkcionálni, ha épp, nincsen pasi az életében.

Nekem tetszik, hogy a sorozat most már végképp áttért a nyomozásra és a kalandokra de az azért eléggé bánt hogy Caroline jelleme úgy fejlődik, hogy két lépést tesz előre, majd egyet vissza.

Értékelés: 4,5 csillag

Édes Flores (Caroline Wood 6.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Veszélyes ​kávé a virágok szigetén

Caroline Wood, aki immár az újságírás mellett egy panziót is vezet, nem tud ülni a fenekén, ha kalandot szimatol. Amikor úgy hiszi, szerelme veszélybe került Indonéziában, Flores szigetén, egy percig sem tétovázik, repülőre száll és elindul, hogy megmentse a férfit, aki mindenkinél fontosabb a számára. Bár nehezére esik, segítséget kér Pierre Duvaltól, a kőgazdag francia médiamogultól, aki úgy tűnik, még mindig gyengéd érzelmeket táplál iránta.

Az apró szigeten működő kávémaffia nem nézi jó szemmel a minden lében kanál szőkeséget. Minden lépését figyelik, útját titkok és furcsa balesetek szegélyezik, de Caroline-t már nemcsak a szerelem hajtja, hanem a rejtély felderítése is. A maffiának fogalma sincs, kivel áll szemben, de sajnos Caro sem tudja, kikkel packázik… A baljós előjelek ellenére beleveti magát a nyomozásba, és csak remélheti, hogy élve kikeveredik belőle…”

Vélemény:

Határozottan ki merem jelenteni, hogy számomra eddig ez volt az összes rész közül a „LEG!”. Egyszerűen képtelen voltam letenni. Izgalmas különleges hely (a gasztro élmény a kávéban testesült meg, de igazából én azokat a részeket eddig is untam, a kávét viszont imádom szóval +pont). De ami végül is feltette a pontot az i-re az maga a kaland szál. Alapvetően nem a Caroline Wood sorozattól vártam, hogy ennyire sötéten és keményen mutatja be a maffia világát, ezzel pedig lekörözve jó pár romantikus regényt, amelyeknek az alapkonfliktusa maga a maffia.

A rossz fiú itt tényleg elképesztően gonosz volt. Éreztem a feszültséget a pillanatoknál, amikor jelen volt, és tetszett, hogy hatalmát nem azzal nyerte el, hogy csúnyán nézett másokra. Jenny szála emiatt számomra még erősebb lett. Valahol azt is érzem, hogy bár már Hollywood óta időről időre felmerülnek a keményebb témák, az itt most tetőzött.  

Szóval emlékezzünk vissza, a randizásokkal kezdtük és hogy milyenek a társkereső oldalak, most meg egy maffiózó üldözött a dzsungelen keresztül.

Az új szereplőket (Rose és Liliom) nagyon nagyon megkedveltem, főleg előbbit, mert friss és üde hatást keltett, hogy egy újonnan bemutatott férfi, nem Caro potenciális párjává vált a történet folyamán és én szeretném úgy kezelni, hogy a köztük felvetett szexuális és/vagy romantikus jellegű civódások nem többek baráti poénkodásnál. Mert kicsit már zavar hogy akinek férfi nemiszerve van, az mind rá akar mászni Caro-ra… (ennyire azért tuti nem jó nő).

Egy ponton éreztem (sajnos… szerencsére?) hogy ez még mindig az a sorozat, aminek az első részét max asztal lába alá tenném, hogy ne billegjen, pontosabban azt, hogy a főszereplőnk hiába fejlődött, még mindig Caroline Wood. Amikor egy olyan helyzetben kezdett féltékenykedni ahol annak aztán rohadtul nem lett volna semmi helye! Élet és halál között voltak, egyetlen rossz lépés és mindennek vége, de ő persze talált arra lehetőséget, hogy még oda is benyögje mennyire nem bízik a férfiakban. Na mindegy, legalább már nem sírja el magát pitiáner szerelmi ügyek miatt.

Jó az utóbbi problémát leszámítva tényleg nagyszerű történet lett belőle. Engem is meglepett, amit ezután tettem, mert sosem hittem volna, hogy ennek a sorozatnak egyetlen részét is, kedvencnek jelölöm. Most viszont ez is megtörtént.

Értékelés: 5 csillag

Szédítő Balaton (Caroline Wood 5.): R. Kelényi Angelika

Leírás (forrás: moly.hu)

„Caroline ​Wood sosem gondolta volna, hogy egyszer ékes magyar nyelven súgja majd valaki fülébe: Szeretlek! Sármos, mindazonáltal nagyképű főnöke ez alkalommal egy családias panzióba küldi, amely a Balaton partjára vonzza a külföldieket messze földön híres konyhájával. Éppen ez utóbbi szúr szemet a helyi luxusszálloda hírhedt tulajdonosának, aki még a gyilkosságtól sem riadna vissza, hogy megszerezze a kis panzió séfjének titkos receptjeit. Carónak leleplező anyagot kell írnia az aljas módszerekkel dolgozó szállodásról, aki bárkit félreállít, ha az érdeke úgy diktálja…

A baj csak az, hogy a lány ugyan enni szeret, de nem egy konyhatündér, mégis profi szakácsként kell bizonyítania. A séfnek azonban más irányú elvárásai is vannak… A lány hamar nyomra bukkan, és szokása szerint a legnagyobb veszélybe sodorja magát… Mit főz ki Caroline ezúttal, hogy ép bőrrel megússza a magyar gasztro-kalandot?”

Vélemény:

Végre egy kicsit ismerősebb helyszínen követhetjük nyomon Caroline kalandjait. Viszont sokat elvett a varázsából, hogy újra nagyon elkezdett idegesíteni, főleg a történet elején. Kikérte magának, ha angol libának nézik, de közben épp már csak gágoni nem kezdett el… Na mindegy is.

A cselekmény szempontjából az tetszett igazán, ahogy az írónő megfogta a Balaton mentén elhelyezkedő talapülések hangulatát. Bevallom amúgy csak a Déli parton jártam addig nem igazán tudtam mit esznek az emberek ezen a tavon, de amikor életemben először eljutottam Füredre, ott engem is magával sodort a hely szellemisége. Hiába egy turistacsapda lassan az egész, és hiába vásárolják fel a környékét (na nem német hanem sokkal inkább magyar oligarchák…) attól függetlenül nem tagadhatom, hogy nekem is sikerült beleszeretnem.

Ezt a „szerelmet” remekül aknázta ki a regény. Valamint az új férfi szereplő is friss felüdülést jelentett az eddigiek után, azonban néha fel-fel villanni látom közte és az eddigiek között megismert hasonlóságokat. Maga a nyomozási szál érdekelt benne a leginkább, ezért az elején szívesen átugrottam volna a féltékenységi jeleneteket és a többször olvasott épp ugyan úgy elhangzó beszélgetéseket. („Ő nem féltékeny!” „Minden nő féltékeny.”)

Azonban ismételten a cselekmény hibáját abban láttam hogy a főszálat sikerült elkapkodni. Egy fél könyv ment el sehová nem vezető romantikus beszélgetésekre (vagyis nem, mert hát nem csöpögtek hanem féltékenykedtek és szidták egymást), majd kis beépülés és nézelődés a rosszfiúknál. Végül megint a maradék 50 oldalban Caro bajba kerül, a problémát megoldják.

Nekem személy szerint az előző rész (na nem a novellácska) jobban tetszett viszont ezt sem tudom 5 csillagnál kevesebbre értékelni most mert volt benne úgy 3 oldal ami egy olyan történetszálat mutatott be (nem Caro kapcsán) ami annyira elgondolkodtatott hogy lehet önálló sztoriként is olvastam volna. Persze az sokkal sötétebb lenne, de hát igazából ismerem magam annyira, hogy tudjam az az én világom.

Bár én ősszel olvastam mert a lelkemnek kellett a pihenés a hétvégéken, de nyáron tökéletes lehet bárkinek, főleg a Balaton mellett.

Értékelés: 5 csillag

Rejtélyes Rio (Caroline Wood 4.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Caroline ​jóképű és rátarti főnöke ezúttal nem kevesebbet vár el a bloggerből lett nyomozótól, mint hogy találja meg a legrövidebb utat a mennyországba… persze anélkül, hogy elhalálozna. A gazdag francia és brit turisták csinos kis összegeket hajlandók áldozni Brazília legnépszerűbb gurujának, akitől testben és lélekben is megfiatalodva térnek haza, de egyre furcsábban viselkednek, mintha agymosáson estek volna át. Persze akad olyan is, akinek a megváltó szeánsz az egzotikus dzsungelben nemcsak a vagyonába, de az életébe is kerül…

Carót is elküldi a főnöke, hogy egy ütős riporttal buktassa le a szélhámos gurut, mire a fekete mágus sötéten villogó tekintete megakad a csinos lányon, aki, ha nem vigyáz, hamar a hetedik mennyországban találja magát.”

Vélemény:

Határozottan megérkezett a történet egy olyan pontba, ami már engem is elkezdett érdekelni. A Halálos Hollywood után pontosan ebben az irányban reménykedtem, és valahogy nagyon örültem neki, hogy ebben a részben inkább a kaland és az akció került előtérbe, mintsem Caro lelkivilága.

Itt most tényleg Caro szemén láthattunk egy tök ismeretlen országot és kultúrát, hosszan kifejtve, nem pedig könnyek között átrohanva (az első részekkel ellentétben), és nem foglalkoztatta őt a pasi probléma, ez pedig úgy kellett számomra, mint a friss levegő. Azt hiszem ebben a részben éreztem igazán, hogy a történetnek ez áll jól. Különleges helyeken még különlegesebb kalandok, és bár akadhat egy két átívelő történetszál de inkább úgymond „epizódikus” sztorikat jó olvasni. Caronak pedig a szingliség áll jól, mert pasi mellett nem tud megfelelően funkciónálni az agya, meg mert az ember alapból nem ülhet meg két lovat egyszerre.

A kaland is egészen jól működött, bár észrevettem, hogy a regény felépítése nem volt teljesen arányaiban felosztva. Franciaországban lébecolni, jógát tanulni és megismerni Riót majdnem annyit tett ki (kb a könyv felét), mint a tényleges akció a központ falain belül.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy Caro igazán benne csücsül a szószban, de meglepetten konstatáltam, hogy már csak oldalak vannak hátra ebből a részből, mégis hogyan lehetne kikászálódni belőle? Majd egy Deus Ex Machina húzás írói részről és hirtelen vége felirat minden megoldódott a rosszak bűnhődhetnek stb. Ezek miatt azt mondanám, hogy bár a főszál határozottan érdekesebbé vált, mint mondjuk az első rész esetében, de igazi kriminek és nyomozásnak annyira nem nevezném. Továbbra is light, pihi kis könyvnek és sorozatnak tekintem, ami jó akkor ha az ember ki akar kapcsolódni de nem ettől fogja elkapni az a bizonyos „Hűha!” élmény.

Értékelés: 5 csillag