A festőművész (Öt érzék 2.): Budai Lotti

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Színes ​karakterek, ragyogó tájak és izgalmas kalandok: egy festőnő története a reneszánsz Firenzéből

Bianca Gorini egyszerre mondhatja magát kivételesen szerencsés és szerencsétlen fiatal lánynak. Szerencsés, mivel Guliano de Medici törvénytelen lányaként és Lorenzo, a Magnifico unokahúgaként olyan tudáshoz juthat hozzá, amihez a kor ifjú hölgyei közül kevesen. Sőt, nagybátyja nagylelkűségének hála – aki korán felfedezi a lányban a tehetséges festőt –, a korszak legnagyobb mestereitől tanulhat. Természetesen titokban…

De Bianca szerencsétlen is, mert a Pazzi-összeesküvés során nemcsak apját veszíti el, de a felfordulást kihasználva anyjával is végez annak régi szerelme, aki sosem heverte ki a visszautasítást, amiben része volt. Felserdülve pedig kénytelen végignézni, amint imádott városának lakóit – akik nem sokkal korábban még az öröm, a szépség és a művészetek iránti rajongásnak éltek – megbabonázza a különc szerzetes, Girolamo Savonarola, aki hadat üzen nemcsak a Medicieknek, de a művészeteknek és a művészeknek is. És így magának Gorini kisasszonynak is, akinek menekülnie kell a nemrég virágzó nagyvárosból.

Budai Lotti nagy sikerű Öt érzék-sorozatának második kötete ismét az érzékek és érzékszervek világába csábít minket, a történelem egyik legmeghatározóbb időszakába. A színeken, a látáson és a festészeten keresztül a 15. századi Itália titkai tárulnak fel az olvasók lelki szemeit előtt.”

Vélemény:

Sok-sok-sok… véleménnyel vagyok elmaradva, de egyszerűen nem bírom ki, mert ez itt és most ide kívánkozik belőlem. Először is le kell szögeznem, hogy túlságosan elfogult vagyok a reneszánsz Itáliát illetően, és bármit, de szinte majdnem bármit képes lennék elolvasni ami ebben az időben játszódik, és ha a történet maga nem is, a kor hangulata már elegendő lenne nekem ahhoz, hogy magával ragadjon (na persze csak akkor, ha az írás ezt jól adja át).

Márpedig az írónő ismét megmutatta azt, hogy milyen odafigyeléssel képes megmutatni az általa feltárni kívánt történelmi kort, ebben most sem kellett csalódnom. Az oldalakon haladva, akadt nem egy olyan párbeszéd, vagy leírás, ami teljesen magával ragadott, beszippantott és nem engedett újra meg újra vissza kellett térnem hozzá, míg rá nem vettem magam, hogy tovább haladjak.

Bianca személyisége fantasztikus volt, bár azt már megszokhattam Budai Lottinál, hogy a női karakterei az esetek túlnyomó részében, talpraesettek, kitartóak és ami a leginkább tetszik, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem szűnnek meg nőnek maradni mind emellett. Keménységük és magabiztos kiállásuk nem abban ölt testet, hogy minden férfit ledegradálnak, a kapanyél kilóg a szájukból és fűvel-fával kikezdenek. Nem! Bianca, mint a többi az írónő által már írt regények főszereplői, mindössze csak tudják, hogy mit szeretnének elérni az életben. Van egy céljuk, egy álmuk amiért képesek bármit megtenni, gyakran a társadalom szabta korlátokat áthidalva. Jelenlegi főszereplőnk számára ez a festés.

Örültem, hogy Bianca a Medici család tagjaként szerepelt a történetben, a könyv elején nagyon kedveltem Lorenzot (meg amúgy is, bárhol láttam eddig róla történeteket, legyen sorozat vagy könyv, mindenhol úgy éreztem, hibái ellenére egy olyan férfi aki meghaladta korát). Inkább már csak a saját hiperfókuszom lehet az oka annak, hogy nagyon sok történelmi eseményt azonnal értettem, átláttam, bár sokaknak biztos ezek közül is rengeteg tartogatna meglepetéseket.

A cselekményt nem csak Savonarola mozgatta vagy Bianca vágyai, hanem egy izgalmas nyomozási történet is, ami egész sokáig végig ívelt a történeten. A könyv szerencsére meglepetésekkel is tudott szolgálni, így valójában csak jókat tudok róla elmondani. Kedvenc is lett belőle, sokat cetliztem az általam imádott jeleneteket megjelölve (ebből nem minden könyvnek szokott kijutni osztályrészül)… És szívvel ajánlanám mindenkinek…

DE…

Határozottan jó lenne, ha a kiadó(!) mert, ez már rég nem az írónő hibája, valójában figyelmet fordítana arra, mi kerül ki a nevük alól. Egy író minden esetben élvezettel ír, viszik a billentyűk és a saját néha erősen harsogó gondolatai, és hiába nézi át saját művét akár sok alkalommal is, bizonyos elírások maradnak benne. Mert amit az ember ismer, már természetesen nem olyan figyelemmel fogja végig követni, mintha először tenné. Fáj a szívem, amiért egy ilyen szépen kitalált cselekmény és ennyi kutató munka sínyli meg azt, hogy a kiadónál nem figyeltek a hibákra, azokat nem javították pedig gyakran egyszerű elgépelésekről volt szó!

Ettől független én imádom a könyvet és túl tudok lépni a hibákon, de könyörgöm az olvasók és főleg az ÍRÓK érdekében, ezekre jobban oda kellene figyelni.

Értékelés: 5 csillag

 

Micsoda „szajhák” voltak: Budai Lotti és Zubor Rozi

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Micsoda ​szajha, cafka, céda…

Az ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel rendre bélyegeznek meg nőket. Boleyn Anna, a Nagy Szajha; Kleopátra, a Szajhakirálynő; Marie Antoinette, az Osztrák Szajha; I. Erzsébet, az Angol Szajha. Hogy csak néhány ismert asszonyt említsünk; uralkodókat, művészeket, mecénásokat, szellemi vezetőket találhatunk a soraikban…

Ezekben a nőkben két dolog közös. Egyrészt, nem engedték, hogy mások uralkodjanak testük és életük fölött, másrészt pedig nemet mondtak a nemüknek szánt sorsra. Nem hagyták, hogy a férfitársadalom azokra a szerepekre korlátozza őket, melyek a nők számára hagyományosan nyitva álltak: az anya és a feleség szerepére. Ők a maguk idejében és módján fenyegetést jelentettek a patriarchális társadalom működésére, ezért koruk vagy épp a történetírás, „leszajházta” őket.

Annak, hogy egyes nőket évezredek óta gyaláznak a szexualitásukon keresztül – és nemcsak férfiak, de gyakran nők is –, mélyen gyökerező, pszichológiai és kultúrtörténeti okai vannak, melyeket e kötetben ugyancsak igyekszünk bemutatni. Egy azonban leszögezhető: ez a fajta becsmérlés sosem a szexualitásról vagy épp az adott társadalom által preferált erkölcsök megszegéséről szól – hiszen a könyvben szüzekkel és hűséges feleségekkel egyaránt találkozhatunk –, sokkal inkább a hatalomról. Arról a hatalomról, amely a saját teste és élete felett kontrollt gyakorló nőt megszégyeníteni, a többi nőt pedig elrettenteni próbálja. A szerzők ezen női sorsok bemutatásával is azt kívánják bizonyítani, hogy eme törekvések a múltban sosem vezettek sikerre, és azok kudarcra lesznek ítélve a jövőben is.

A gazdagon illusztrált kötet Budai Lotti és Zubor Rozi – Magyarország egyik legnépszerűbb podcastsorozatának, a Micsoda nők voltak!-nak a megalkotói – Micsoda történetek!-sorozatának második része. A nagy sikerű Micsoda anyák voltak után a szerzők ezúttal olyan rendkívüli nők életét tárják az olvasó elé, akikkel koruk vagy a történetírás méltatlanul bánt.”

Vélemény:

A könyv nem egy regény, de attól független, hogy történelmi tényeket és eseményeket próbál átadni annyira olvasmányos megfogalmazással rendelkezik, hogy szinte alig bírtam letenni a kezeim közül. Faltam az oldalakat és észre sem vettem, miközben gyakran ledöbbentem mennyi mindent nem tudtam még egy-két híres nőről a történelemben.

Sokaknak közülük, csak a nevét ismertem, másokról hallottam már egy-két mondatot (ironikus módon épp azon tulajdonságaikról, amik miatt ebbe a könyvbe is bele kerültek), de egészen más érzést keltett ilyen új színezetben látni őket. Főleg a magyar személyekről hallottam igazán keveset, de ha a könyv minden értékét szeretném felsorolni, akkor szinte mindenkit, aki helyet kapott benne, fel kellene sorolnom. Így inkább csak kiemelek pár számomra nagyon kedves, és érdekes személyt.

- Karády Katalin
- Madame Pompadour
- Marie Antoinette
- Erdős Renée
- Szendrey Júlia
- Éva és Lilith

És ez csak a töredéke azon nőknek, akikről ez a könyv szól, ráadásul legszívesebben mindenkit felsoroltam volna, de azért maradjon néhány meglepetés. Rengeteg értékes gondolattal találkoztam, ráadásul olyan életutakat láttam, amik maguk is regényért, sorozatért vagy filmért kiáltanak (bár sokakról készültek alkotások, azért ezek többsége nem fedi a valóságot, bár a hölgyek útja ezen, ferdítések nélkül is kiemelkedő lehetne).

Emellett a könyv kiemelkedő tulajdonsága az az írónők fogalmazásmódja. Ami miatt egyáltalán nem éreztem úgy, mintha történelmi tényeken kellene átrágnom magam, hanem, mint egy jó regényénél szinte láttam magam előtt, mindent amit olvastam. És nagyon kíváncsi voltam, igazából csak akkor tudtam letenni mikor épp egy-egy aktuális személyt végigolvastam. Elő sem fordulhatott olyan, valahol félbehagyjam.

Értékelés: 5 csillag

Scar (Szivárgó sötétség 1.): On Sai

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Scar ​körül sok a titok.

Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.

Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.

A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.

Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.
Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?
Létezik egyáltalán szabad akarat?
A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?
Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.
A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.”

Vélemény:

Két okom is volt elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt mert On Sai másik sorozatát, a Vágymágusokat egy idő után nagyon megkedveltem, ezáltal az írónő stílusát is. Másrészt láttam, hogy Böszörményi Gyula írt a molyon értékelést, ahol egész jókat nyilatkozott róla. Ezek után persze, hogy kíváncsisággal töltött el.

A helyzet az, hogy számomra a könyv elképesztően lassan indult. Szerintem a báli jelenet jelentette nekem a fordulópontot amikor Scar találkozott Chesterrel. Ott kezdtem el sokkal jobban élvezni. Szerintem a problémát számomra az jelentette, hogy a Mentálokat még az én elvetemült fantáziámmal is szörnyen nehezen képzeltem el, és számomra túl bonyolultak voltak. Minél emberibb egy karakter annál inkább tudom kedvelni legyen akár jó akár rossz, de ők annyira távolinak tűntek. Kivéve Don, őt azonnal megszerettem.

Nekem egyszerre valahogy nagyon sok volt az információ és hirtelen, ami nem is lett volna gond, lévén egy bevezető részről volt szó, de ehhez képest ez sikerült a sorozatból a leghosszabbra is. Annyira sok volt a mellékszereplő akik nem jutottak szóhoz, csak jelen voltak a jelenetekben, hogy néha azt sem tudtam kit látok épp.

A vallás és a sci-fi keveredése először egy pszichedelikus álommá kezdte varázsolni az egészet, de végül is azt mondom minden (számomra) érthetetlensége ellenére a történetet a szereplők vitték el a hátukon és az érdekes világ. Na persze ezt éreztem úgymond egyfajta gyengeségének is, ugyanis néha olyan érzést keltett bennem, mintha minden pillanatot szívesebben látnék, mint ahol éppen járunk. Főleg a kalózok érdekeltek nagyon nagyon nagyon, a mentálok már kevésbé… Szóval úgymond érdekes volt, de nekem hirtelen túl sok információt tartalmazott.

Azonban a végére annyira jól bepörögtek az események, hogy tudtam, nekem olvasnom kell a folytatásokat is.

Értékelés: 4 csillag

 

Rose von Jericho: Bihary Péter

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Megbocsájtható ​a megbocsájthatatlan?

Fehér Dávid egy egyszerű, hétköznapi ember, aki nem is sejti, hogy a véletlenek összjátékának köszönhetően egy több mint fél évszázados összeesküvésbe csöppen. Az évtizedeken át bujkáló háborús bűnösök, a Moszad nácivadász akciói ismeretlenek a félénk ápoló számára. Sára, a nagymamája, aki igen közel állt hozzá, sokat mesélt a koncentrációs táborban töltött időről, amely sok kérdést fogalmazott meg benne és komoly indulatokat váltott ki belőle.

Dávidot az új munkahelyén, Mannheim egy luxusidősotthonában önismeretből és emberségből is komoly vizsga elé állítja az élet. Valamint oly sok kérdésére is választ kap. A pokol és a saját lelke legmélyebb bugyrait fürkészve kell rájönnie arra, mi a jó és mi a rossz, és hogy néha milyen hajszálvékony a határ e két fogalom között. Az életét addig beárnyékoló válása eltörpül az új impulzusok mellett, és helyet ad valami újnak, valami csodálatosnak.

A regényből kiderül, hogy a múlt traumája hogyan adhatja át a helyét egy boldog jövőnek. Bihary Péter könyve egy idősíkokon átívelő történet. Érzékenységgel és hittel megírt mű, amely garantáltan eléri az olvasók szívét.”

Vélemény:

Most először olvastam az író egyik könyvét, bár egy barátnőm már régóta ajánlotta, valahogy sosem éreztem magam olyan állapotban, hogy azt mondjam nekem most ezekre lenne szükségem. (Azért van egy-kettő amire kíváncsi lennék.) Viszont meglátva a borítót, a címet és a leírást, tudtam hogy nekem ezt el kell olvasnom. Alapvetően érdekelnek a II. világháborús tematikájú könyvek (főleg akkor ha azok nem merülnek ki a harcok leírásában, vagy nem a századik szerelmes regényt akarják lenyomni a torkomon) így mindenképp úgy éreztem nekem adnom kell ennek egy esélyt.

A könyv pozitívumai között sorolnám, hogy elképesztően olvastatta magát, főleg az elején. Szépek voltak a leírások, és érdekes maga a helyzet is, de örültem, hogy nem időzött sokat fölösleges apróságokkal. Lehet őrült, de nekem tetszett a nyers brutalitás ábrázolása is a múltban, mert elképesztően sokat hozzáadott a hangulathoz, bár azt is tudom, hogy sokakat ez már az elején elveszített volna. Na… nem vagyunk egyformák. Dávid alapvetően egy érdekes karakternek ígérkezett a családi emlékeivel, a hajlamaival és a generációs traumával, amit hordozott magában, és amiről igazából nem is tudhatta mennyire erős.

A történet nyomozás része nagyon egyben volt, bár kicsit sorszerűnek tűnt ez a számítógépes pillanat, de igazából el tudtam vonatkoztatni tőle, mert Dávid nagyon profi módon kezelte a helyzetet ezt követően. Mind a segítségkérés, mind a kihallgatások (igazából beszélgetések) kapcsán. Az idősotthonban lakókat nagyon átadta a történet, szinte életre keltek a papíron. Itt azonban elérkezett egy belassulás a történetben, mégpedig a szerelmi szál megjelenésével. Na nekem ezek a részek nem igazán adtak hozzá semmit, sőt értékes időt vettek el (amikor esetleg a múltat láttam volna még szívesebben).

A végére a történet újra érdekes lett, visszahozta magát és tudott nagyon nagyokat is ütni a maga módján. Kicsit elsietettnek éreztem (amit a kiadónál nem is tartok meglepőnek), emiatt maradhattak benne olyan hibák, amik egyszerűen megengedhetetlenek lettek volna. Ez nem is igazán az írón múlik, hisz ha jön az ihlet akkor jön és nem mindenki szereti, szokta 120 alkalommal is végigolvasni a művét, de hol voltak az előolvasók? A lektor?...

A párbeszédek, a szereplők és a dolog nyomozás része, valamint a múlt nagyon ütött és emiatt élveztem olvasni. Némi hiányérzet néha maradt bennem, de nem annyira számottevően.

Értékelés: 4,5 csillag

 

 

Énekesmadarak és kígyók balladája (Az éhezők viadala trilógia): Suzanne Collins

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​becsvágy hajtja.

A küzdelem élteti.

De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.”

Vélemény:

Terveztem elolvasni a könyvet, de valahol tartottam is tőle mert elég sok negatív kritikába futottam bele olyan emberektől, akiknek a véleményére amúgy adni szoktam. Olvastam az eredeti trilógiát is (elérhető: itt, itt és itt), amiről a véleményem eléggé megoszlott, ugyanis az első két részt nagyon szerettem de a harmadik jókora csalódást okozott számomra, mind a szereplők döntéseiben és jellemében, mind magában a cselekményben is.

Valahogy azt vettem észre, hogy mindig azokat a részeket szerettem leginkább a könyvben ami a kapitólium kegyetlenségéről szólt – főképp a viadalok előtt és között – nem pedig magáról a tényleges harcról. Valahogy nagyon nyakatekert volt az egész működése és érdekelt honnan indulhatott a dolog. Bár Snow karaktere nem volt számomra annyira fontos az eredti történetben sem – még ha főgonosz volt akkor sem – inkább csak azok a dolgok érdekeltek amiket ott tett. (Például amik Finnick történetéből kiderültek.) A film miatt elkezdett érdekelni a könyv (bár előbbit nem láttam), és úgy döntöttem mégis adok neki egy esélyt.

Nem kis szó az, hogy az elején kiborultam rajta. Számomra túl sok volt az egyezés. Egy lány a 12. körzetből (miért pont onnan?) aki ráadásul különlegesebb, mint a többi, és énekel és fecsegőposzáták és… persze utólag nagyon könnyű előzmény történetet írni azzal a céllal, hogy hasonlítson és passzoljon az eredetihez, de itt inkább egyfajta kreativitás hiányát éreztem. Arról nem is beszélve, hogy Snow simán egy szerelmes tini lett amivel őszintén nem tudtam mit kezdeni. Viszont…

A könyvben akadtak nagyon érdekes pillanatok és kérdések. Felmerült a prostitúció témája, az ha valaki a körzetekből került a Kapitóliumba, valamint a hatalom birtoklása és azzal való visszaélés. A cselekmény lassan indult be, viszont a vége miatt én úgy érzem, hogy kiérdemelte az általam adott csillagokat.

A sztori nekem csöppet sem állta volna meg a helyét, ha nem az a vége ami. Nekem így volt kerek. Számomra onnan indultak be nagyon az események, amikor Snowt kirúgták és békeőrnek kellett állnia. Akkor láttam azokat a cselekményeket amiket egy előzménykönyvtől elvárnék. Ott igenis előjött Panem brutalitása és én ebből szerettem volna még sok-sok jelenetet. A vége a Lucyvel való kapcsolatának lezárása nekem magyarázattal szolgálat sok mindenre, bár nem indokolta azt, hogy egy olyan könyörtelen fazon váljon belőle, mint akit az Éhezők viadala során láthattunk. Itt is kicsit éreztem egy minimális gyengeséget.

Értékelés: 4,5 csillag

Fagy és csillagfény udvara (Tüskék és rózsák udvara 3,1.): Sarah J. Maas

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​remény még a legfagyosabb éjszakán is melegséget nyújt.

A téli napforduló egy hét múlva lesz. Még mindig újnak éreztem királynői szerepemet, és csak halvány elképzelésem volt hivatalos teendőimről.

Egy éve. Te jó isten! Rhys közel egy éve hajtotta be rajtam a megállapodásunkat, mert mielőbb ki akart engem szabadítani a mérgező Tavasz udvarából, és ezáltal megmenteni az összeomlástól kétségbeeséstől. Ha csak egy percet késik, csak a Jó Anya tudja, mi történt volna, és hol lennék most.

Eszembe jutott a párom, aki oly' keményen és önzetlenül küzdött, pedig semmi reménye nem volt arra, hogy mi együtt leszünk.

Mind a ketten megküzdöttünk a szerelmünkért, a vérünket adtuk érte. Rhys meg is halt érte.

A Hybern elleni háború nem múlt el nyomtalanul Feyre, Rhys és barátaik életéből, mégis mindent megtesznek, hogy újjáépítsék az Éjszaka udvarát. A küszöbön álló téli napforduló kiváló alkalmat kínálna arra, hogy végre egy kicsit kikapcsolódjanak. Ám az ünnepi hangulat sem tudja visszatartani a múlt árnyékait. Miközben Feyre az Éjszaka úrnőjeként próbál helytállni, szembesülnie kell vele, hogy barátai sebei mélyebbek, mint hitte, és az udvar jövőjét is tönkre tehetik.”

Vélemény:

Kiegészítő kötet annak minden pozitívumával és negatívumával. Bár rövidke, elkerülhetetlen, hogy itt is szót ejtsek majd spoilerekről de azt majd később…

A borító a méret és a leírás alapján azt hittem, hogy ez tényleg meghozza majd azt az érzést, amit néhány sorozat special epizódjai szoktak (pl.: karácsony, újév stb.) de ahhoz valahogy egyszerre volt túl kevés és túl sok. Reméltem, hogy több karakter fejébe beleláthatok, viszont legnagyobb részt itt is Feyre szerepelt, rajta kívül pedig Rhysand volt még E/1-ben megírva, míg a többiek E/3-ban szerepeltek emiatt még így is távolabb kerültek tőlünk, mint a korábbi főszereplők.

Kicsit untatott Feyre szála bár tudtam, hogy ez amolyan átvezetés lezárás akart lenni, és amikor megláttam a nevét akkor már sóhajtottam, hogy túl akarok esni rajta, mert mindenki érdekesebb volt, mint ő.

Alapvetően én nagyon kis gyengének éreztem ezt a részt, de azért nem volt olyan borzalmas, hogy annyira alul értékeljem…

Most pedig spoiler helyett jöjjön egy valószínűleg nem túl népszerű vélemény…

Esküszöm sajnáltam benne Tamlint b*ssza meg. Még akkor is ha tudom, hogy miket tett, de azért belegondolva elkövetett ő olyan dolgokat is, amik az én szememben valahogy felülírták volna a hibáit. De nem ehelyett Feyre aki állítólag a pozitív szereplő akar lenni úgy bánik vele, mint a sárral a cipője talpán, ráadásul tudomást sem akar róla venni. Rhys itt is sokkal emberibbnek mutatkozott bár azért neki is vannak gonosz viselt dolgai.

Valamint Nestát továbbra is a hátam közepére kívánom hiába akarja őt bármilyen módon megmagyarázni az írónő… Emiatt szerintem kicsit várok még a 4. résszel.

Értékelés: 4 csillag

Szárnyak és pusztulás udvara (Tüskék és rózsák udvara 3.): Sarah J. Maas

 

Eredeti címe: A Court of Wings and Ruin

Leírás (forrás: moly.hu)

„A festményem hazugság volt.

Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.

A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.

A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.”

Vélemény:

Az előző részben voltak fenntartásiam, de ez valahogy visszahozta számomra a történetet. Tudom, hogy sokan úgy voltak vele, hogy inkább a 2. rész volt a jobb, de nekem ez kellett ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Nestát továbbra is utáltam és hiába lesz belőle lassacskán egy elviselhető személy annyira sikerült meggyűlölnöm az első pár részben, hogy itt sem éreztem semmi szimpátiát vagy empátiát irányába.

Ezzel a könnyvel is vannak azért apróbb gondjaim például az, hogy a kedvenc karaktereim szívták meg a leginkább de kvázi állandóan. Lucien többek között, szerintem egy igencsak érdekes személy lenne, de hát mindenki úgy áll hozzá, hogy „De hát ő Tamlin-nel volt.” Na és? Rhysand meg évtizedeken át tologatta Amaranthát mégis amikor kiderül hogy csak megjátszotta magát mindenki vállat vont, hogy „ja az úgy más”. A történetben bevallom őszintén az nem tetszett, hogy mindenki engesztelhetetlen. Ha valaki egyszer csúnyán nézett rá azt már a sírig magával viszi…

A cselekmény maga kalandos volt, a történet akció része nagyon működött, és örültem hogy még többet megtudhattam a kedvenc szereplőimről, és nagyobb szerepet is kaptak. Negatívumként viszont kiemelném, hogy kicsit fárasztott amikor a háború közepette mindenkit az érdekel igazából ki kivel van együtt, meg Feyrenek a tervezések alatt még arra is volt ideje, hogy kitalálja kinek kivel kéne összejönnie. Viszont összességében tetszett és jobb volt mint az előző rész.

Értékelés: 5 csillag