Leírás (forrás: moly.hu)
„Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és – pusztán a másik kedvéért – újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?”
Vélemény:
Ha az ember valamit elsőként megtanul a szerelemről az, hogy képes csodákat tenni. Az igaz szerelem csókja feltámasztja a halottat, megtöri az átkokat és végül „Boldogan éltek, amíg meg nem…”
A meséket mindig szerettem, de a romantikus történetek világában nem érzem túl kényelmesen magam. Számomra mind túlságosan egyértelmű, hihetetlen és persze csak másokkal történhet meg… egyfajta be nem teljesíthető vágyat ébresztve az emberben. Nos ez a történet számomra egyáltalán nem ilyen volt.
Ismerve a filmet – bár egyszer sem láttam – pontosan tudtam mire számíthatok majd a történetben. Mikor először a kezeim közé vettem és elmondtam az ismerőseimnek mit olvasok, mindig azzal kezdtem mondandómat „Úgy döntöttem sírni szeretnék.”… Persze egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy sikerül. Aztán jött egy olyan jelenet amikor égni kezdett a torkom és könnyek gyűltek a szemembe, majd egy újabb és egy újabb, és még nem jutottam el a végéhez. Annyira akartam, hogy a szereplőknek sikerüljön a kapcsolata, mert ritkán olvasok annyira (számomra) azonosulható és szerethető karakterről, mint Lou. A Willel való párbeszédeik pedig egyszerűen csak mesteriek voltak. Ezeket a kapcsolatokat imádom! És volt pillanat amikor elbizonytalanodtam. Annyira egyértelmű lett volna, hogy ők is megkapják a mesébe illő beteljesedést mert hát a francba is, kit érdekel a fizikai együttlét ha két lélek ennyire egymásra tud hangolódni?
De közben valahol mélyen a lelkem legmélyén meg tudtam érteni Will döntését is, és amikor Lou sírt, én vele együtt zokogtam úgy, hogy szinte már a lapokat sem láttam. Emellett a könyv nekem rengeteg olyan gondolatot adott, amit szeretnék egy kissé magaménak tudni. Inkább Lou életéből és döntéseiből és Will neki szánt tanácsaiból.
A szereplők tekintetében szerintem kifejezetten jó könyv volt. Nem éreztem, hogy bárki klisés lenne. Patrick nem volt szemét, sem kifejezetten figyelmetlen, egyszerűen egy egész más életet élt, mint Lou. Treena a viták ellenére is igazán jó testvér maradt, a család összetartó, és még Will szülei is egészen árnyaltra sikerültek…
Will és Lou párosa azonban mindent vitt!
Ha valaki szeretne elgondolkodni az olvasottakon, kedveli a humoros, csattanós beszélgetéseket, de nem riad meg egy szomorú végkifejlettől. Sem a lehet, hogy gyakori sírási rohamoktól… akkor csak ajánlani tudom!
Értékelés: 5 csillag
Kedvenc idézetek:
„Nagyon szerettem volna sajnálni Willt. Tényleg. Valahányszor azon kaptam, hogy csak ül és bámul kifelé a kertbe, arra gondoltam, hogy ő a legszomorúbb ember, akivel valaha is találkoztam. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy az állapota nem csak azt jelenti, hogy egy tolószékben kell ülnie, és fizikai értelemben elveszítette a szabadságát, hanem azt is, hogy folyamatosan el kell viselnie az állandó kiszolgáltatottságot, az egészségügyi problémákat, kockázatokat és kényelmetlenségeket. Rádöbbentem, hogy Will helyében én is elég rosszkedvű lennék.”
„Furcsán bizalmas aktus volt ez, megborotválni Willt. Ahogy folytattam, rájöttem, hogy előtte azt gondoltam, a kerekes szék majd akadályként ékelődik közénk, hogy a nyomoréksága majd megakadályozza, hogy bármilyen érzéki felhangot kapjon, amit teszek. Lehetetlen volt ilyen közel lenni valakihez, érezni, ahogy a bőre megfeszül a kezem alatt, belélegezni a levegőt, amit ő kilélegzett, látni, hogy az arca csupán néhány centire van az én arcomtól, anélkül, hogy úgy ne érezzem, kicsit kibillentem az egyensúlyomból. Mire elértem a másik füléhez, kezdtem furán érezni magam, mintha átléptem volna egy láthatatlan határt.”
„– Tudja, sosem engedett volna
ennyire közel ezekhez a mellekhez, ha nem ülnék tolószékben – mormogta.
Mélyen a szemébe néztem.
– Ha nem ülne tolószékben, sosem
nézte volna meg a mellemet.
– Micsoda? Hát persze, hogy
megnéztem volna.
– Nem-nem. Túlságosan lefoglalták
volna a magad, szőke, hosszú lábú, dús hajú lányok, akik akár negyven lépésről
kiszagolják, ki a jó parti. És különben is, itt sem lennék. Én ott állnék, és
italokat szolgálnék fel. Csak egy lennék a láthatatlanok közül.
Pislogott.
– Szóval? Igazam van, ugye?
Will elnézett a bár felé, aztán
újra vissza rám.
– Igen. De Clark, hadd mondjam el a
védelmemre, hogy seggfej voltam.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése