A könyvek városa (Írósuli 1.): Aux Eliza

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Dixy ​a fura nevű, zárkózott lány a suliban. Mióta elvesztette az apját, nem akar mást, csak túlélni a gimit a testvéreivel. Még akkor is, ha Era és Lia néha levakarhatatlanok. Hiszen ő csak egy átlagos kamasz.

Vagy mégsem?

A nyári szünet végén egy váratlan látogató érkezése mindent megváltoztat. A rejtélyes férfi kora hajnalban kopogtat be a külvárosi ház ajtaján. Egy titokról beszél, amit többé nem lehet elhallgatni Dixyék előtt. De Krúda, a lányok anyja hajthatatlan, nem engedi a férfit a testvérek közelébe.

Dixy, Era és Lia közös nyomozásba fognak, hogy kiderítsék, mi történt az apjukkal és mi az, amit a szüleik már a kezdetektől eltitkoltak előlük. A rejtély szálai egy eltitkolt világba vezetik őket, ahol minden az írás körül forog. A szavak varázserővel bírnak, a pennák repülni tudnak, és a fantázia a legnagyobb kincs. De mindezek ellenére a srácok itt is beképzeltek, a lányok pedig ugyanolyan kirekesztőek tudnak lenni, mint a budapesti gimiben. Az írósuli tanárairól nem is beszélve…

„Aux Eliza regénye az írók és a könyvek varázslatos világába kalauzol el, egy olyan világba, ahol én is szívesen élnék.” – Csoma-Lőrincz Tamara író”

Vélemény:

Életem első könyvbemutatójának eredménye és a második regény, amit sikerült aláíratnom egy írónővel! Azt hiszem ez is közrejátszott abban, hogy miután hazafelé jöttem a találkozóról, minden erőfeszítésemre szükség volt ahhoz, hogy ne kezdjem el olvasni ott a buszon a könyvet. (Azért is ne, mert épp kettő másik várt engem itthon félig olvasott állapotban.)

A moly csalóka lehet. ránézésre ugyanis úgy tűnne, hogy május 4 és 10 között kereken hat napot vett igénybe számomra az, hogy a könyvet befejezzem, azonban a valóság az, hogy a munka és az egyetem mellett jelenleg néha levegőt venni is alig jut időm, nem hogy olvasni. Így az első napokban szinte csak 1-2 oldalakat sikerült haladnom (khm… majdnem lekéstem a buszt) vagy az online előadások kissé unalmasabb pillanataiban bizsergett a kezem, hogy belelapozzak (khm… a bizsergés győzött, így 10 percek néha kiestek az előadásokból). Úgyhogy a könyv kb hetven százalékát szerintem egy nap leforgása alatt sikerült elolvasnom, ami már önmagában is jelzésértékű, de azt hiszem innentől jobban bele is megyek a témába.

Először a könyv hangulatával kezdenék, életem egyik leg maghatározóbb könyvsorozata számomra a Harry Potter, azt hiszem több okból is, valamint ez a tulajdonságom az, amivel talán sokan tudnak még kapcsolódni. Valamint Böszörményi Gyula munkássága, aki egyszerűen nem tudott olyat írni, amit én ne imádtam volna. Na, A könyvek városa, nekem pont azt az érzést adta, mintha ezt a kettőt vegyítettem volna. Bátor, és édes kreativitás, ami Böszörményinél is tetszett, és egy színes, szagos eleven varázsvilág, ami mégis millió szálon kapcsolódik a miénkhez, épp mint a Roxfort…

Ami számomra az olvasásélményeknél egy másik sarkalatos pont, az pedig nem más, mint a karakterek, itt viszont elmondhatom, hogy mindenkiről élveztem olvasni. Még az általában „kibírhatatlan” személyiségek itt valahogy épp annyira lettek összetettek, hogy nem lehetett őket (legalábbis én nem tudtam) szívből gyűlölni. A kaland pedig nagyon izgalmas volt! Azt hiszem ezért is nem tudtam egy idő után letenni, mert mindig amikor be akartam csukni, nagyjából öt perc múlva újra felkaptam, mert kíváncsi voltam a folytatásra. Akadtak csavarok, amikre lehet, hogy túl hamar ráéreztem, de szerintem sokaknak még azok is meglepőek lennének, valószínűleg az lehet a háttérben, hogy én már néha kicsit más szemüvegen keresztül vizsgálom a könyveket (erről később), de akadt olyan, ami tényleg megdöbbentett. Na meg aztán ritkán érzek olyat, hogy ennyire nagyon, de nagyon akarjam a folytatást! Le is töltöttem a novellát, hogy ha rövid időre is de betöltse a regény után maradt űrt (Mikor is jön az a folytatás?). A novelláról röviden annyit, hogy ingyenesen elérhető a kiadó oldalán, és szerintem ha valaki elolvassa a könyvet annak ezt is KÖTELEZŐ, mert még inkább belátást lehet nyerni egy roppant izgalmas karakter szálába is!

Ami pedig azt a másik szemüveget illeti… Én, aki kacérkodom az írással (és nem csak vélemény, hanem történetírással) olyan pillanatokat éltem meg ebben a regényben, amik a szívemhez szóltak. Mintha a lelkemből szólaltak volna meg a szereplők, mintha szócsövet adtak volna a gondolataimnak. Ezt a könyvet ajánlom „olvasóknak” akik újabb varázslatokat keresnek, valamint „íróknak” mert ez a történet végre róluk is szól egy kicsit. 

Értékelés: 5 csillag

A keresztes gyilkos (Robert Huner 1.): Chris Carter

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.

Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?

Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

Vélemény:

Amikor egy barátnőm ajánlására elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, akkor nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a későbbiekben (főleg, hogy ez a rész őt sem fogta meg igazán), azonban nekem kifejezetten tetszett. Lehet azért, mert mindig is vonzottak a krimik (épp a könyv elkezdésekor kezdtem nézni a Dexter sorozatot is, ami szintén egy nagy szerelek lett), és valahogy a bűnözői lélektan, a true crime is mindig valahogy különösen izgatott. Számomra a krimiket viszont nagyon el tudja vinni a rossz irányba az, ha az író elfelejti, hogy épp milyen műfajban szándékozik alkotni. A krimiben igenis legyen nyomozás, fordulat, és az olvasó is érezze, úgy, hogy ő is részese a történetnek, van lehetősége saját magának összerakni az eseményeket. Azt hiszem ezen paraméterek alapján próbálnám meg értékelni ezt a könyvet.

A nyomozó(k) személyisége: Mind a ketten nagyon kompetensen viselkedtek, attól függetlenül is, hogy volt életük a rendőrségen kívül. Szívvel lélekkel odatették magukat ahhoz, hogy igenis elkapják a gyilkost.

A gyilkosságok leírása: Nagyon látványos és elképesztően őrült volt az összes. Vizuális típusként brutális volt elképzelni azt, hogy az író milyen mértékig belement a helyszínek képi ábrázolásába, mintha csak egy sorozatot láttam volna. És mivel ilyen alapos képes kaptam a holttestekről, a helyszínekről és a nyomozás apró részleteiről is, bele tudtam magam élni abba, hogy én is a szereplőinkkel együtt próbálok a gyilkos nyomára bukkanni.

A csavarok: Jó krimihez mérten akadtak itt pillanatok amikor leesett az állam (a gyilkos kiléte nem ezek közé tartozott, bár azt igenis jól oldotta meg az író, hogy elmagyarázta miért is tette amit tett), viszont voltak félrevezető szálak, nyomok amik végül mégsem juttattak el sehová csak egy jó alaposan megtervezett zsákutcába. A történet végén is fel kellett magam egy kicsit vakargatnom a padlóról, de ez kifejezetten pozitív élmény nekem.

Összességében, a történet brutális képvilágokkal és leírásokkal él, viszont kifejezetten izgalmas a cselekmény. Főképp a nyomozás része a jelentős, tehát azoknak ajánlom akik az akciót és az izgalmat keresik a történetben, nem pedig a light romantikus-krimi vonalat.

Értékelés: 5 csillag

A villámtolvaj (Percy Jackson és az olimposziak 1.): Rick Riordan

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.

Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?

Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.

Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.

Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.”

Vélemény:

Egy vallomással kezdeném. Azt hiszem, ez volt az a történet, amit valahogy mindig megpróbáltam elkerülni, mert úgy éreztem, hogy nekem erre semmi szükségem nincsen. Mert túlságosan sokan szerették és sokan azért szerették, ami miatt én néha nem bírok egy-egy cselekményt, de mégis úgy hozta a sors, hogy nekikezdtem és…

Még egy vallomással tartozom, bár nem érzem, hogy hatalmas fant faragott volna belőlem a könyv, de a sztorija megvett magának. Nem mondom, hogy tökéletes, vagy csak én nem olvastam a legtökéletesebb időszakomban, bár még így 28 évesen is (jézusom…) van olyan, amikor nagyon jól elszórakozom a Harry Potterrel, vagy a Szent Johanna gimivel, de ez általában szeptember környékén szokott megtörténni, amikor tanárként térek vissza az iskolába, de a lelkem legmélyén még mindig inkább diákként szeretnék. Talán akkor kellene folytatnom majd a második résszel.

Az, hogy a történetben megjelent a diszlexia és a hiperaktivitás (még ha meg is lett magyarázva miért jelentős) nekem ez hatalmas plusz pont, mert úgy érzem ők azok a gyerekek, akik meglehetősen alul vannak reprezentálva a történetekben (többek között ezért is imádom Wylant a Hat varjúból), és itt mégis előkerült ez a problémakor, ráadásul különleges képességként találva, vagyis hogy egy különleges tulajdonság áll a háttérben.

A másik ami megvett magának, az a mitológia behozatal a történetbe és hogy milyen szépen lett összemosva a modern korral, meg Amerikával. Szóval alapvetően a világ építés, a cselekmény és a kalandok nagyon, de nagyon ütősek voltak. A szereplőkkel tudtam kicsit nehezen zöld ágra vergődni (kivéve Grovert, őt nagyon imádtam). Sajnos nagyon sok csavart már előre sikerült kitalálnom, mert a) vagy annyira jól emlékeztem egy-két görög istenségre és mítoszra vagy b) túl sokat olvastam már hasonlót és ilyenkor az ember alapvetően megérzi ki fog csavarni a történet menetén és ki az akiről egyszer majd kiderül, mégsem az akinek vallotta magát.

Alapvetően amúgy a történet izgalmas, kicsit azt éltem meg közben nehezen, hogy évekig óvakodtam tőle mint a tűztől, erre rá kell jönnöm, hogy mégsem olyan rossz és megéri a maga kis hipe-ját. De az meg már a saját egóm kis bántalma és nem a könyv hibája.

Szívesen tudom ajánlani, és az is jó érzés hogy találtam egy újabb regényt amit talán megéri majd bevinni az olvasástól amúgy ódzkodó tanítványaimnak. (Egy lelkes gyógypedagógus aki ezek szerint nagyon sok félvért tanít :D )

Értékelés: 4,5 csillag

Daisy Joned & The Six: Taylor Jenkins Reid

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Rock ​and roll a javából! Hamarosan tv-sorozatként is hódít

Mindenki ismeri a Daisy Jones & The Sixet, de hogy miért oszlott fel az együttes a népszerűségük csúcsán, azt senki sem tudta… Mostanáig.

Daisy Los Angeles-i tinédzser a hatvanas évek végén, aki a Sunset Strip klubjaiba kéredzkedik be, rocksztárokkal fekszik le, és arról álmodik, hogy egy nap majd a Whisky a Go Góban énekelhet. Bár a szex és a drogok is magukkal ragadják, az igazi szenvedélye a rock’n’roll. Húszéves korára felfedezik a hangját és páratlan szépségét, mely könnyen őrültségre sarkallja az embereket.

Ekkor vált egyre népszerűbbé a The Six is, a mélabús Billy Dunne együttese. Első turnéjuk előestéjén Billy barátnője, Camila megtudja, hogy terhes, és az apaság és a hírnév nyomása túl sok Billynek, akivel kissé elszalad a ló a turnén.

Daisy és Billy útja akkor keresztezi egymást, amikor egy zenei producer rájön, hogy a megasiker kulcsa a páros összehozása. És ami ezután történik, az már maga a legenda.

Ezt a mítoszt járja körbe ez a lebilincselő és felejthetetlen regény, amely a hetvenes évek egyik legnépszerűbb bandájának történetét meséli el visszaemlékezéseken keresztül. Taylor Jenkins Reid tehetséges író, aki új szintre lép a Daisy Jones & The Sixszel, különleges és egyedülálló hangjával zseniálisan mutat be egy kivételes helyet és időszakot.”

Vélemény:

Egy történet, ami nem egyetlen történetet mesél el, hanem nagyon, de nagyon sokat! Azt hiszem ez volt az a mondat, ami először megszületett a fejemben, miután az utolsó oldal végeztével összecsuktam a könyvet.

Mert van itt alkoholizmus, drogfüggőség, szerepektől való félelem, vagy ezek konfliktusa, család, 70’es évek, zene, hierarchia harc, álmok és valóság… Túl sok minden egyszerre, amit szerintem ha nem a szereplők szemszögén keresztül kapunk meg, hanem tipikus történetként elmesélve, akkor nem ütött volna ekkorát. Voltak pillanatok amikor határozottan könnyeztem a könyv lapjait figyelve, mert annyira erős érzéseket váltott ki belőlem, vagy mélyen hatott rám. És mivel a szereplők maguk meséltek, emiatt kicsit közelebb is éreztem őket magamhoz, mert bár a regény végén fény derült az interjúk készítőjére, mégis néha teljesen úgy éreztem, mintha nekem személyesen mesélnének.

Bevallom eleinte nem kedveltem Daisyt, majd ahogy később a bandához kapcsolódott akkor sem igazán lopta be magát a szívembe, szerintem túlságosan szimpatizáltam Billyivel és hinni akartam abban, hogy a helyes úton marad. Így Daisyben egyfajta olyan karaktert láttam, akit mindenki kedvel, mindenki imád, vagy mindenki a magáénak akar tudni, én viszont folyamatosan azt éreztem, hogy egyszerre túl rossz, és túl tökéletes. Talán ebben is rejlik a regény egy másik hatalmas értéke, hogy több oldalról lehet látni a karaktereket, mert nem csak a szó szoros értelmében vett főszereplők szólalnak meg, hanem mindenki más is. És amíg például Daisy legjobb barátnője tökéletesnek látja őt, addig Billyn keresztül megnézhetjük mennyire önrontó is ez a nő valójában.

Fantasztikusan átjött a történet hangulata, és mindenki elképesztően közel került hozzám. Egy ponton nem tudtam, hogy ennek az egésznek hogyan lesz vége (bár elkezdtem nézni a sorozatot de rossz szokásom, hogy könnyen abbahagyom őket), így kíváncsian vártam mi is történt. Bár azért azt már az elején lehet tudni, hogy a banda feloszlott, hiszen így indultunk, viszont a kérdés végig ott volt benne, hogy miért. Emellett a másik nagyon erős szál nekem még Graham és Karen kapcsolata volt, ami szinte szíven ütött, de azt hiszem ezt meg már mindenkinek magának érdemes megtapasztalnia, aki szeretne esélyt adni a regénynek.

A történet még egy szempontból különleges volt, méghozzá abból, hogy nem lett klisés. Mert igen Camila is lehetett volna egy tipikus féltékeny p*csa akit minden második ilyen történetben ábrázolnak, de annyira érett és komoly gondolkodású nő lett, hogy egyszerűen csak tisztelni tudtam érte. Bár Billy lett az egyik kedvencem, nem tudom nem szeretni Camila karakterét sem, és végül is azért egy ponton túl már Daisy is a szívemhez kezdett nőni.

Értékelés: 5 csillag

Az aratás hajnala (Az éhezők viadala trilógia 0.5): Suzanne Collins

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Ha ​elvesznek tőled mindent,

amit szerettél,

mi marad, amiért harcba szállnál?

Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.

Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.

Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.”

Vélemény:

Kapcsolatom az Éhezik viadala világával (vagyis minden regénnyel, mely ebben a sorozatban játszódik) eléggé összetett, és néha sajnos viszontagságos is. Nagyon meg kellett találnia engem a megfelelő pillanatokban. Az első és második résznek sokadik alkalommal kellett nekiveselkednem, hogy megtanuljam értékelni, és így legutóbbi olvasásomkor valójában nagyon tetszett mind a kettő. Míg a harmadik rész teljesen elvesztett. Épp így jártam a másik előzmény regénnyel az Énekesmadarakés kígyók balladájával is, amit mikor először olvastam nem igazán tudtam hogyan is kellene fogadnom, majd miután láttam a filmet, és elolvastam eredeti nyelven is, határozottan szintet lépett. Viszont valahogy mégsem tudok szabadulni Panemtől.

Amikor megláttam, hogy megjelenik a legújabb rész, mely Haymitch történetét tárja az olvasók elé, egy kissé kétkedve fogadtam, mert azért az ő emlékeiből kaptunk némi ízelítőt az eredeti trilógiában is, nem éreztem akkora kíváncsiságot és hűha, élményt, mint amikor megtudtam, hogy megkaphatom Snow előzménysztoriját. Mégis Haymitch volt annyira kedves mindig is a szívemnek, hogy adni akartam neki egy esélyt, mert ha valaki hát ő az a karakter, aki megérdemli.

Aztán elkezdtem olvasni és jött az első kiakadásom, amikor már csak a szememet forgattam (és bevallom a fél csillag levonás is ennek köszönhető), hogy hirtelen mindenki rokona, barátja és ismerőse lett egymásnak. Nem akarok belemenni mélyebben, mert picit talán spoiler de nekem már az is sok volt, hogy Lucy Gray is a 12. körzetből származott, nemhogy még ezek, amik most Haymitch körül zajlottak a körzetében. Felüdítő lett volna egy kicsit eltávolodni a folyamatos oda és visszakacsintgatásoktól a regények között. (És hozzá tenném, ha valaki az Énekesmadarak és kígyók balladája nélkül tervezi elolvasni a könyvet, lesznek pillanatokat amik mélyebb magyarázatra szorulnak pl. Snow viselkedésével kapcsolatban, meg Haymitch ajándékával stb.)

Aztán elérkeztünk az aratás pillanatához és innentől hirtelen beszippantott a történetet! Nagyon örültem, hogy Haymitch úgy került a viadalra, ahogy (SPOILER szóval pszt!) és annak is, hogy kifejezetten érdekes karakterekkel került össze a körzetéből. Wyattet valamiért különösen imádtam, ő egy olyan ízt adott a történethez, amihez eddig még nem volt szerencsém, mert mindig csak a sanyarú kis szerencsétlen embereket láttuk, nem azokat akik megpróbálnak hasznot húzni (a Kapitóliumon kívül) ebből az egészből. De Maysilee is megkedveltette magát velem az első vonatútja alatt.

A történet szépsége pedig az, hogy bár tudni lehet, hogy Haymitch nyer, azt is tudni, hogy nagyjából milyen módszerekkel DE az írónő felhasználta Panem (vagyis inkább a Kapitólium) egyik legnagyobb fegyverét, méghozzá azt, hogy a média bármilyen módon tudja alakítani a narratívát. Így belekerülhettek meglepő fordulatok, és nem várt csavarok is, amikről persze még Katnissék sem nagyon tudhattak. Azt hiszem érzelmileg engem ez a rész viselt meg a leginkább, bár erre már a kezdetkkor számítani lehetett, mégis jó érzéssel tudom ajánlani másoknak is, mert határozottan egy új oldalról mutatja meg az Éhezők viadala világát.

Értékelés: 4,5 csillag