A hét pecsét (Az ikerlángbűbáj 3.): Aurora Lewis Turner

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Káin, az Elsők legfőbb fegyvere, az őrzők leghalálosabb ellensége visszatér, hogy felnyissa a hét pecsétet, és elhozza a világ pusztulását.

Amaja a poklot is megjárja, hogy ezt megakadályozza, és megmentse szerelmét. A halál és újjászületés körforgásába beleszólni viszont nehéz, nagy árat követel.

Mágikus utazás kezdődik a Gellért-hegytől fél Európán és Mexikón át egészen Japánig.

Vajon az ikerlángbűbáj megoldást kínálhat egy rogyadozó világ minden bajára? Ki marad életben a katasztrófák során? S vajon ők járnak jobban, vagy az utolsó nagy háború hősi halottai?

A pecsétek nyílnak. Világunk összedőlni látszik…”

Vélemény:

Az előző rész után bevallom legfőképp csak a kíváncsiság hajtott, de közben féltem is ettől a történettől, pont az előző hibái miatt. A helyzet az, hogy ezt már sokkal inkább élveztem, mint a 2. részt. A kaland érdekesebb volt, az akciójelenetek szinte brutális (néha már-már horrorisztikus) pontossággal részletezve. A pecsétek felnyitása, azoknak következményei tényleg ijesztőek lettek.

A cselekményben és a szereplőkben már kevésbé éreztem a döcögést… a problémám jelenleg inkább a tempó és az arányok jelentették akadt egy két rész, amiket spoileres mivoltuk miatt nem emelnék most ki, de a jelenlétükkel megszakítottak egy-egy nagyon értékes és erős pillanatot. (Újabb szerelmi civódások ott, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna, amennyiben a szereplőket tényleg létező emberekként, nem csak megírt figurákként kezeljük.)

De ha ezektől eltekintek, maga a cselekmény egy nagyon szép ívet írt le, a harcok többször megleptek a kegyetlenségeikkel, bár talán a könyv eleje kicsit lassan indult (sajnos mivel a kettőt szinte egymás után olvastam, kicsit kavarodik melyik részben mi volt), de így emlékszem rá. Alexander és Amaja kapcsolata szerintem nagyon erősre sikeredett így számomra nem volt annyira meglepő egy bizonyos pillanat, de tudom, hogy akadnak akik biztos megdöbbentek és meg fognak döbbeni rajta, ha olvassák.

Az egyetlen negatívum nekem továbbra is a "szerelem" volt... valahogy nem éreztem senkik között sem azt az egetrengető tényleges komoly szerelmet. Volt vágy, meg fellángolás... (Szó szerint tényleg CSAK "crush").

Alapvetően a cselekmény miatt gyorsan lehet vele haladni, a könyv könnyen olvastatja magát, előfordulnak kisebb hibák a leírásokban és a cselekményvezetésben, de ha csak valaki nem túl piszkálódó ezeken túl lehet magunkat tenni. Vagy épp megmosolyogtatóak lehetnek.

Értékelés: 4,5 csillag

Az időkút (Rontásűzők 1.): Böszörményi Gyula

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Budapest, Kőbánya, napjainkban.

Két lány, akiket sűrűn összekevernek, hiszen ikrek; pedig Angelina és Endzsi valójában olyan, mint a tűz és a víz.

Egy reggel aztán arra ébrednek, hogy szüleik valamiféle érthetetlen, idegen nyelven beszélnek, az utcán ló vontatta omnibuszok, az égen hatalmas teherszállító léghajók araszolnak, őket pedig a rendőrség egyik leghíresebb nyomozója üldözi… Az ikreknek csupán egy titokzatos, fiatal fiú kel védelmére, és próbálja őket megszöktetni kényszerzubbonyon, Dunán, hegyen és völgyön át.

Őrült és mulatságos kalandok, hátborzongató varázslatok, tündérfélék és sárkányok között visz a lányok útja, olyan tájakra és időkbe, amiről addig még csak nem is álmodtak.

Angelina és Endzsi, meg persze Teplica kapitány, Tühütüm táltos, Nyékberzeng és Nyéktüske, valamint a lányszíveket megdobogtató garabonc és nyegle, bár szívdöglesztő vetélytársa, Savanyác kalandjai ezzel a kötettel veszik kezdetüket.”

Vélemény:

Nagyjából általános iskolás lehettem, amikor először olvastam ezt a könyvet, tehát nem ma volt, viszont az emlékeimből valami leírhatatlanul fantasztikus élményként maradt meg. Életem első olyan története, amit Böszörményi Gyula írt, és talán ezzel kezdődött minden.

Felnőtt fejjel akadtak jelenetek, amik kicsit más értelmet nyertek, de úgy látom ez már csak így marad az író össze kiadott regényében, hisz életkortól és élettapasztalatoktól függően, mindenkinek valami mást tudnak adni.

A történetet újfent a karakterek és a közöttük lezajlott párbeszédek viszik a hátán, cselekmény épp csak azért létezik, hogy valami megadhassa a történet alapját. Semmit nem éreztem oda nem illőnek, mintha minden tökéletesen a helyén lett volna és mint akkor régen, most is csak arra tudtam gondolni, hogy én ezt sorozatban akarom(!)… A streaming szolgáltatókon található fantasy sorozatokkal Dunát lehetne már rekeszteni ráadásul minden nép a saját kis mondavilágát mutatja be… miért ne készülhetne már valami magyar is?

Most olvasva az ikreket Endzsit ahogy régen, úgy most is sokkal inkább kedveltem, bár akkor több, mint valószínűleg a rocker stílusa váltotta ki ezt belőlem, most pedig a bátorsága és talpraesettsége. Valahol Angelinát is kedveltem, bár ő számomra egy kicsit túl hisztis.

A történet fénypontjai azonban számomra Kaplony, Savanyác és Teplica kapitány… Kiskoromban utóbbival kapcsolatban mindössze annyit éreztem, hogy valamiért kedvelem őt, most azonban, mintha már pontosan meg is tudnám fogalmazni miért. Egyszerűen mesterin lett megalkotva. Nem ő a főgonosz, viszont a történet szempontjából egy erős ellenlábas, de mégis megvan a magához való esze. A srácokról pedig inkább nem is mondanék többet. Csupa olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek megdobogtatják a fiatal lányok szívét, de felnőttként is azt érzem, sajnos kevés ilyen embert hoz elém az élet.

A beszélgetések dinamikusak, minden szereplő saját stílusában beszél, a leírásokban pedig mesterien keveredik a modern szleng (már amennyire 2009 „modern” manapság)… és a kacifántos szép magyar beszéd.

A könyv annyira nosztalkigus volt számomra, hogy jól esően bele tudtam merülni, mint egy kád meleg vízbe, de mégis tudott nagyon okos, és kalandos maradni.

Értékelés: 5 csillag

A megtörhetetlen átok (Az ikerlángbűbáj 2.): Aurora Lewis Turner

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Amaja egyik ellensége oltalma alatt tölti a nyarat, távol ikertestvérétől, de túl közel a Vadászhoz. Jack lelke és a világ sorsa múlik most azon, hogy tartani tudja-e a távolságot. Alexander életveszélybe kerül, ezért Amaja versenyt fut az idővel és meg sem áll az Urál hegységig.

Az Akadémiára visszatérve rejtélyes halálesetek történnek. Amaja is gyanúba keveredik, ezért kérdéses, hogy barátaival való kapcsolata kiállja-e az idő próbáját. Vajon kihez köthető a gyilkosságsorozat? Lelketlenek játszották ki az Akadémia védelmi rendszerét, vagy ismét árulóval van dolguk? Vajon a barátság elég erős kötelék, és a vágyat felül tudja írni a kötelességtudat?

Ikerláng, különleges lények, mágia, vérfagyasztó halálesetek és a régmúlt boszorkányai ütik fel fejüket ebben a nem mindennapi világban, ahol a döntéseken életek múlnak.

A homok pereg. Az idő lejár.”

Vélemény:

Bár elég rég olvastam már az első részt, azért a sarkalatos pontokra így is emlékeztem. Néhány névvel esetleg már nem voltam annyira tisztában, de ezeket is sikerült helyrehozni. Van egy kis problémám… a gond az, hogy az első részben bár akadtak számomra hiányosságok, vagy adott esetben hibák, de ettől független valami fura módon mégis tudtam élvezni a történetet. Itt egészen más volt az eset. Próbálom kicsit rendszerezni a dolgot.

A cselekmény:
Egy jó történet cselekménye úgy épül fel, főleg ha fantasyról, kalandról vagy bármi történetszál központú regényről van szó, hogy adott egy kaland, amelyet végig kell vinni. Ebbe a kalandba gyakran kapcsolódnak be mellékszálak. Például, ha már a Harry Potter szóba került annyiszor, ott van az ötödik rész. Bár Umbridge miatt szenved a suli, és Harry kezdi felfedezni a szerelmet, ettől még nem felejtettük el egy pillanatig sem, hogy Voldemort életben van és szervezkedik…
Jelen könyvben nem ez volt a helyzet. Itt történik valami a világukban a lelketlenek és az őrzők között, de igazából ez nem lényeges, mert mindenkit az érdekel, hogy mi van Alexander és Ruby között, meg Huba és Astrid tényleg összejöttek-e… ja és hogy Amaja mikor teszi már szét a lábát Jacknek… Oh, hogy azt nem lehet! Miért is?

Jack és Amaja:
Bár Jack karakterét még mindig bírtam, ebben a könyvben valahogy a korábbiban látott varázsából veszített. Itt nem láttam annyiszor okosan harcolni, többet kaptam azonban a csajozós, rosszfiú oldalából. Az előző rész végén megtudtuk, hogy ő és Amaja nem lehetnek együtt ÚGY(!)… Ebben az esetben mit tenne valaki?
a) teljesen elhidegül, hogy még csak a látszatát is elkerülje a dolognak
b) a lehető összes módon próbál feltüzelni egy homonzavaros tinédzsert
Egy ponton megfogalmazódott bennem a kérdés Jacknek nem-e az a célja, hogy elveszítse a tetkóját? Mert igazán jó úton halad felé.

Párkapcsolatok:
Amik vagy voltak, vagy nem voltak a történetben… Mert elismerem, vannak a világon emberek, akik csak a szexet keresik, de hogy itt mindenki… de komolyan az összes karakter csak azért van együtt valakivel, mert jó vele szexelni? Egy ponton sem éreztem, hogy bizonyos szereplők között akkora lenne a kémia…

Egyszerűen csak azt érzem túl sok volt a történetben a töltelék rész és a… ha mondhatom így fanservice… Sokan szeretik Jacket, amikor erotikusan beszél? Rajta rakjuk bele. X-nek és Y-nak le kéne feküdnie, mert mindenki ezt várja? Nem probléma… Ezen kívül menjenek órára, legyen szerelmi háromszög, meg tini civódás, a lelketleneket meg bízzuk a kormány gondjaira…

Éreztem a történetben a lehetőségeket, de azt is, hogy hagyni kellett volna még rendesen kiforrni és engedni, hogy a történet fősodra és az alaposan kidolgozott karakterek vigyék előre az eseményeket, ne pedig az olvasók kérései és fantáziája (az ő kiszolgálásuk). A vége miatt mondjuk, már nagyon kíváncsi leszek a harmadik részre, és valahol várom is, mert minden butaságuk ellenére azért valahol a szívemhez nőttek a karakterek és a cselekmény is. Még egy pozitívumként: A borító gyönyörű lett.

Értékelés: 3,5 csillag

 

A kiválasztott (Az éhezők viadala trilógia 3.): Suzanne Collins

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Katniss Everdeen kétszer is túlélte Az éhezők viadalát. De még nincs biztonságban.

Közeledik a végső forradalom ideje. És ebben a forradalomban Katnissnek döntő szerepe lesz.

Élete legfontosabb szerepét kell eljátszania a végső csatában. Katniss lesz a fecsegőposzáta – a lázadás szimbóluma –, nem számít, mit kell feláldoznia érte.”

Vélemény:

Jézusom… a rész, amihez ezelőtt sosem jutottam el, és nem is tudom igazából az égieknek köszönhetem-e ezt a szerencsét. Ahhoz képest mennyire imádtam az első két részt, itt egyszerűen kiakadtam.  

Mondanám, hogy kezdem a pozitívumokkal, de nehéz lesz, viszont épp ezért mondanám el először ezt. Gyorsan túl leszek rajta. Szóval a legnagyobb és körülbelül egyetlen pozitívum, hogy a könyv tökéletesen bemutatta, mi játszódik le egy olyan embernek a lelkében, aki kénytelen volt maga is ölni, de emellett rengeteg szörnyűségnek volt szem és fültanúja. Katniss nagyjából PTSD-je szerintem baromira árnyalttá tette az eseményeket és mindazt ami történt vele. Ezt ritkán mutatják meg a történetekben. A hős általában jön, győz és ünnepel.

Nagyon érdekes alapgondolat lett volna az is, hogy Katniss anélkül válik a lázadás arcává, hogy ő ezt előre tervezte DE…

Azok az átkozott negatívumok. A halálok, a háború és a kemény pillanatok miatt talán ennek kellett volna a legerősebb résznek lennie, mégis ezt éreztem a leggyerekesebbnek. Az, hogy az egészből egy rohadt valóságshowt csináltak ahol Katniss még csak véletlenül se sérüljön meg. Az, hogy ő és Gale 2 oldalanként összekaptak valami hülyeségen. Az, hogy igazából azt sem tudtam Peeta milyen szerepet tölt be ezen a ponton a történetben…

A 13. körzet pedig egyáltalán nem fogott meg. Gyűlöltem az egész elrendezett, mindent megszabó életet amit ott bemutattak és annyira nem illett a történet eddigi hangulatához. A sztori lezárása szerintem egy valós lázadást igényelt volna, ahol az emberek azért harcolnak mert ezt akarják és mert már nem bírják tovább. Nem azért, mert néhányan kitalálták, hogy egy tinilányból sztárt csinálnak ezzel maguk mellé manipulálva a népet. Egyszerűen nekem csak annyira elvesztette az egész hangulatát, hogy szenvedés volt olvasni, de már most nem akartam félbehagyni az egészet. Katniss is sikeresen megutáltatta magát velem a teszetoszasága miatt, meg azért is mert hol „B”-t mondott hol „A”-t egyszerűen nem láttam értelmét semminek amit tett.

Túl sok volt a töltelék rész a történetben.

Egyszóval szerettem a sorozatot, de szerintem sokkal jobb lezáró könyvet érdemelt volna, mint amit kapott.

Értékelés: 3,5 csillag

A katedrális (Kingsbridge-trilógia 1.): Ken Follett

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A világszerte népszerű Ken Follett legsikeresebb regénye. A cselekmény a középkorban, a XII. századi Angliában játszódik. A könyv oldalain középkori világ kel életre, mely színes, mint egy festmény, és mozgalmas, mint egy jó film. Olvasása közben belemerülünk a háború borzalmaiba, átélhetjük a zsarnokok önkényeskedéseit, a hideg kőpadlókon zajló forró ölelkezéseket, kínzást, gyilkosságot és a szerzetesi élet keserveit. A cselekmény egy katedrális építése körül bonyolódik, melyért Benedek-rendi szerezetesek küzdenek szinte az egész világgal és még saját, féltékeny egyházukkal is. Mindez egy polgárháború közepén; körülöttük vér, ármány és szerelem.”

Vélemény:

Nagyon, de nagyon régóta váratott már magára ez a könyv és ha teljesen őszinte akarok lenni, csöppet sem bántam meg, hogy most került a kezeim közé. Anno, amikor még úgy 2010 környékén megszeretem gimnazista voltam és bár folyamatosan azt hangoztattam mennyire „imádok olvasni” a könyveket gyakran félbehagytam, vagy leraktam az első pár fejezet után és soha többet nem vettem elő. (Ehhez hozzá tartozik, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szerettem ilyen „fél téglákat” vásárolni…)

A katedrális sorsa is ez lett. Többször elkezdtem de vagy a hossza, vagy a témája vagy nem is tudom igazán mi miatt mindig félretettem, mondván majd talán egyszer… Aztán megnéztem a sorozat első két részét és a fejembe vettem, hogy na jó, ezt el akarom olvasni még a sorozat előtt! Így végül immár harmadik vagy negyedik alkalommal ismételten belevetettem magam.

A könyvnek vannak számomra gyenge mozzanatai. Az eleje talán kissé untatott, és a sok-sok leíró rész sem hozta közelebb hozzám, azonban ettől függetlenül mégis egy kimagasló olvasási élményként éltem meg. Ez pedig nem köszönhető másnak, mint az összetett karaktereknek és az erős cselekménynek…

Karakterek tekintetében a könyv igazából nem vonultatott fel sok száz százalékban szerethető figurát, sokan mégis a szívemhez nőttek. A jellemeikről első sorban az mondható el, hogy mindenki a saját céljai vezéreltek és ez tette őket igazán emberivé. Aliena karakterét egy ponton már rendesen elkezdtem sajnálni, mert egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy szegény lányt ennyi minden éri szinte már folyamatosan. Hogy épp csak kimászik a gödörből és máris előtte van a hegy… Philip ((láttam molyon, hogy sokan magyarosított nevekkel hivatkoznak a szereplőkre, nekem a könyvben majdnem mindenki angol névvel szerepelt: Tom, Jack stb.) bár alapvetően eleinte mindig a jóra törekedett meg kellett tapasztalnia azt, hogy a hatalommal megalkuvások is járnak. Azt hiszem nála éreztem legtöbbször azt, hogy milyen különös, hogy először összeáll olyanokkal, akiket később a legnagyobb ellenségeinek tekint és volt, hogy ellenségeiből lettek barátok.

Karakterek és események szempontjából egyszerűen annyira terjedelmes ez a mű, hogy ha mindent el akarnék mesélni az nem maradna spoiler mentes, és legalább egy szakdolgozatnyi hosszúságú lehetne.

A cselekmény a történetmesélés nagyon egyben volt, megvolt a szép íve a regénynek és nem éreztem, hogy maradtak volna elvarratlan szálak. A legnagyobb pozitívuma azonban szerintem mindenképp a könyv hangulata, ahogyan átadta a kort amelyben játszódott. Csak semmi finomkodással! Az élet a történetben (ahogy a valóságban is egykor) veszély, fájdalmakkal teli, mocskos és kiszámíthatatlan. Leggyakrabban ezt akkor láttam, amikor épp William jeleneteit olvastam és akadt amikor szabály szerűen rossz érzést keltett benne, miket enged meg magának. De hát ő volt az úr, a jobbágyok pedig szolgálattal tartoztak neki.

Egyszerűen bármit is mondhatnék, nem tudok negatívan nyilatkozni a könyvről! Az elejétől a végéig szerettem (jó talán az eleje kicsit lassan indult be), de az, hogy az utolsó 500 oldalt 2 nap alatt olvastam el, elég sokat elárul!

Értékelés: 5 csillag

Futótűz (Az éhezők viadala trilógia 2.): Suzanne Collins

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Katniss Everdeen túlélte Az éhezők viadalát. A Kapitólium bosszúra éhes.

Hiába szólt minden ellenük, Katniss Everdeen és Peeta Mellark életben maradtak. Nem nyugodhatnak azonban meg: lázadásról suttognak a Kapitóliumban, ami az ő hatásukra vette kezdetét.

A nemzet szeme Katnissra és Peetára szegeződik, a tétek még nagyobbak, mint korábban. Ha hibáznak, a következmények beláthatatlanok.”

Vélemény:

Ez a rész sem volt számomra újdongás, és úgy emlékeztem jobban szerettem, mint az előzőt. (A filmben ez valószínű Sam Calflinnek köszönhető.) A könyvben azonban inkább azért, mert egy kis belátást nyerhettem abba, milyen is az élete a győztesekenek a győzelmük után.  Bevallom Katniss karaktere itt már kissé jobban idegesített, mint az első részben, ott még egészen kedveltem, de a mellékszereplők kárpótoltak érte. Imádtam a többi versenyzőt

A könyv legnagyobb hátulütője szerintem az, hogy egy fiataloknak szánt trilógiának készült, és ennél nem is több. Annyi lehetőség lenne ebben a világban. Például mi lett volna akkor ha Katniss nem a 74. hanem a 73. Éhezők viadalát nyeri meg? Ha egy évig megússzák a Nagy mészárlást? Nagyon jó lett volna látni, hogy mennyi feladata van egy mentornak, és milyen az amikor ő és Peeta próbálnak lobbizni a versenyzőik életéért. ((Ilyenkor persze beindul a fantáziám, és elég mocskos dolgokat is látok magam előtt, ami egy kissé talán Finnick szálánál meg is lett bolygatva, de messze nem eléggé.)) Egyszerűen csak nagyon bántanak a kiaknázatlan lehetőségek. Egy érdekes világ, ami csak azért készült el, hogy végigvezessen egy lineáris történetet.

Az új viadal legalább láthatóan különbözött az előzőtől, ez mind a pályában, mind a veszélyekben érzékelhető, és Peeta gyors észjárása megint adott pár kellemetlen pillanatot a Kapitólium embereinek.

Attól, hogy nekem kicsit kevés, és akadtak benne elvesztegetett lehetőségek (sajnos) szépszámmal, attól még kifejezetten szerettem ezt a részt is, főleg a világ durva megjelenítése miatt. Itt aztán kiderült miért is kemény a Kapitólium (Snow elnök, az új szabályok, a lázadások elfojtása…), úgyhogy bár kicsit az alapszál másolta az első részt, szerencsére a finomhangolások már adtak új dolgokat.

Értékelés: 5 csillag

Az éhezők viadala (Az éhezők viadala trilógia 1.): Suzanne Collins

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A győztes jutalma hírnév. A vesztes büntetése halál.

A közeljövő egy sötét világában tizenkét fiú és tizenkét lány küzd egymással egy élő televíziós show-ban, aminek a címe Az éhezők viadala. Egyetlen szabály van: ölj vagy megölnek.

Amikor a tizenhat éves Katniss Everdeen a húgát mentve önként jelentkezik, hogy részt vegyen a viadalon, az felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem fél a haláltól. A túlélés a vérében van.”

Vélemény:

Na…

Emlékszem, hogy ezt a könyvet már gimnazista koromban el akartam olvasni (amikor mindenki a filmek lázában égett, de én már akkor is egy kifejezetten pocsék filmnéző voltam). Kölcsönkértem, belekezdtem… és amikor rájöttem, hogy a főszereplők gyerekek akiket egymás ellen uszítanak fogtam és becsuktam. Nem akartam róla több tudomást venni.

Fősulis koromban végül újra a kezeim közé került és ekkor a második rész elejéig jutottam – viszont egyéb okok miatt ez annyiban is maradt. Úgy döntöttem eljött az ideje, hogy végre befejezzem, amit elkezdtem.

Az első rész könyvben sokadik olvasásra már nem tartogatott számomra meglepetéseket, de még mindig magával ragad az, hogy mennyire felépítette a világot az írónő. Katniss szemszögéből játszódik a történet, ami kifejezett jó volt néha, van amikor azonban egy kicsit más idegesített a személyisége. (Például megértem azt, hogy dühös az anyjára amiért az egyszer depressziós lett és nem számíthattak rá, de kicsit úgy viselkedik vele mintha Prim és az édesanyja is az ő gyerekei lennének.) Gale egy nagyon menő srác, Peeta pedig egy lelkiismeretes szerethető kölyök, így bár Katniss számára ez csak egy eléggé kierőszakolt szerelmi háromszög, én érezném benne a lehetőségeket.

Mostani olvasásra is Haymitch lett az egyik kedvenc karakterem, a maga mogorva, iszákos stílusával – de hát az vesse rá az első követ, aki ezt józanul bírná. A Kapitólium megfelelően idióta lakosokkal és elborult helyzetekkel lett megszórva, bár ilyen szinten nagyon furcsa is a történet kontrasztja. Egyrészt ezek az emberek full természetesnek veszik, hogy gyerekek mészárolják egymást parancsnak egy tv műsorban, másrészt Katniss is rávilágít némelyikük mennyire kis tudatlan.

A könyvben most éreztem meg igazán a párhuzamot a világgal kapcsolatos dolgokban. Például, hogy mekkora hatással van az emberekre egy megszerkesztett tv műsor (akár már gyerekkortól kezdve), a mai világban szinte már természetfeletti hatalommal „felruházott” influenszerek, az anyagi javak (élelmiszer és egyebek) igazságtalan elosztása.

A könyv nagyon szépen visszaadta nekem a 2010-es évek környékére jellemző regények hangulatát, ami bevallom kicsit hiányzik nekem a mai zsánerkönyveken belül. Mer gondolatokat közölni, durvaságot bemutatni és nem viszi el a történetet a szerelmi szál, inkább csak szimplán összefonódik vele. Vagyis nem a szerelem köré próbál történetet kitalálni az írónő, hanem a kalandba építi azt bele.

Értékelés: 5 csillag