2024. február 25., vasárnap

Micsoda „szajhák” voltak: Budai Lotti és Zubor Rozi

 


Leírás (forrás: moly.hu)

„Micsoda ​szajha, cafka, céda…

Az ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel rendre bélyegeznek meg nőket. Boleyn Anna, a Nagy Szajha; Kleopátra, a Szajhakirálynő; Marie Antoinette, az Osztrák Szajha; I. Erzsébet, az Angol Szajha. Hogy csak néhány ismert asszonyt említsünk; uralkodókat, művészeket, mecénásokat, szellemi vezetőket találhatunk a soraikban…

Ezekben a nőkben két dolog közös. Egyrészt, nem engedték, hogy mások uralkodjanak testük és életük fölött, másrészt pedig nemet mondtak a nemüknek szánt sorsra. Nem hagyták, hogy a férfitársadalom azokra a szerepekre korlátozza őket, melyek a nők számára hagyományosan nyitva álltak: az anya és a feleség szerepére. Ők a maguk idejében és módján fenyegetést jelentettek a patriarchális társadalom működésére, ezért koruk vagy épp a történetírás, „leszajházta” őket.

Annak, hogy egyes nőket évezredek óta gyaláznak a szexualitásukon keresztül – és nemcsak férfiak, de gyakran nők is –, mélyen gyökerező, pszichológiai és kultúrtörténeti okai vannak, melyeket e kötetben ugyancsak igyekszünk bemutatni. Egy azonban leszögezhető: ez a fajta becsmérlés sosem a szexualitásról vagy épp az adott társadalom által preferált erkölcsök megszegéséről szól – hiszen a könyvben szüzekkel és hűséges feleségekkel egyaránt találkozhatunk –, sokkal inkább a hatalomról. Arról a hatalomról, amely a saját teste és élete felett kontrollt gyakorló nőt megszégyeníteni, a többi nőt pedig elrettenteni próbálja. A szerzők ezen női sorsok bemutatásával is azt kívánják bizonyítani, hogy eme törekvések a múltban sosem vezettek sikerre, és azok kudarcra lesznek ítélve a jövőben is.

A gazdagon illusztrált kötet Budai Lotti és Zubor Rozi – Magyarország egyik legnépszerűbb podcastsorozatának, a Micsoda nők voltak!-nak a megalkotói – Micsoda történetek!-sorozatának második része. A nagy sikerű Micsoda anyák voltak után a szerzők ezúttal olyan rendkívüli nők életét tárják az olvasó elé, akikkel koruk vagy a történetírás méltatlanul bánt.”


Vélemény:

A könyv nem egy regény, de attól független, hogy történelmi tényeket és eseményeket próbál átadni annyira olvasmányos megfogalmazással rendelkezik, hogy szinte alig bírtam letenni a kezeim közül. Faltam az oldalakat és észre sem vettem, miközben gyakran ledöbbentem mennyi mindent nem tudtam még egy-két híres nőről a történelemben.

Sokaknak közülük, csak a nevét ismertem, másokról hallottam már egy-két mondatot (ironikus módon épp azon tulajdonságaikról, amik miatt ebbe a könyvbe is bele kerültek), de egészen más érzést keltett ilyen új színezetben látni őket. Főleg a magyar személyekről hallottam igazán keveset, de ha a könyv minden értékét szeretném felsorolni, akkor szinte mindenkit, aki helyet kapott benne, fel kellene sorolnom. Így inkább csak kiemelek pár számomra nagyon kedves, és érdekes személyt.

- Karády Katalin
- Madame Pompadour
- Marie Antoinette
- Erdős Renée
- Szendrey Júlia
- Éva és Lilith

És ez csak a töredéke azon nőknek, akikről ez a könyv szól, ráadásul legszívesebben mindenkit felsoroltam volna, de azért maradjon néhány meglepetés. Rengeteg értékes gondolattal találkoztam, ráadásul olyan életutakat láttam, amik maguk is regényért, sorozatért vagy filmért kiáltanak (bár sokakról készültek alkotások, azért ezek többsége nem fedi a valóságot, bár a hölgyek útja ezen, ferdítések nélkül is kiemelkedő lehetne).

Emellett a könyv kiemelkedő tulajdonsága az az írónők fogalmazásmódja. Ami miatt egyáltalán nem éreztem úgy, mintha történelmi tényeken kellene átrágnom magam, hanem, mint egy jó regényénél szinte láttam magam előtt, mindent amit olvastam. És nagyon kíváncsi voltam, igazából csak akkor tudtam letenni mikor épp egy-egy aktuális személyt végigolvastam. Elő sem fordulhatott olyan, valahol félbehagyjam.


Értékelés: 5 csillag

2024. február 18., vasárnap

Scar (Szivárgó sötétség 1.): On Sai

 


Leírás (forrás: moly.hu)

„Scar ​körül sok a titok.

Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.

Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.

A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.

Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.
Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?
Létezik egyáltalán szabad akarat?
A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?
Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.
A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.”


Vélemény:

Két okom is volt elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt mert On Sai másik sorozatát, a Vágymágusokat egy idő után nagyon megkedveltem, ezáltal az írónő stílusát is. Másrészt láttam, hogy Böszörményi Gyula írt a molyon értékelést, ahol egész jókat nyilatkozott róla. Ezek után persze, hogy kíváncsisággal töltött el.

A helyzet az, hogy számomra a könyv elképesztően lassan indult. Szerintem a báli jelenet jelentette nekem a fordulópontot amikor Scar találkozott Chesterrel. Ott kezdtem el sokkal jobban élvezni. Szerintem a problémát számomra az jelentette, hogy a Mentálokat még az én elvetemült fantáziámmal is szörnyen nehezen képzeltem el, és számomra túl bonyolultak voltak. Minél emberibb egy karakter annál inkább tudom kedvelni legyen akár jó akár rossz, de ők annyira távolinak tűntek. Kivéve Don, őt azonnal megszerettem.

Nekem egyszerre valahogy nagyon sok volt az információ és hirtelen, ami nem is lett volna gond, lévén egy bevezető részről volt szó, de ehhez képest ez sikerült a sorozatból a leghosszabbra is. Annyira sok volt a mellékszereplő akik nem jutottak szóhoz, csak jelen voltak a jelenetekben, hogy néha azt sem tudtam kit látok épp.

A vallás és a sci-fi keveredése először egy pszichedelikus álommá kezdte varázsolni az egészet, de végül is azt mondom minden (számomra) érthetetlensége ellenére a történetet a szereplők vitték el a hátukon és az érdekes világ. Na persze ezt éreztem úgymond egyfajta gyengeségének is, ugyanis néha olyan érzést keltett bennem, mintha minden pillanatot szívesebben látnék, mint ahol éppen járunk. Főleg a kalózok érdekeltek nagyon nagyon nagyon, a mentálok már kevésbé… Szóval úgymond érdekes volt, de nekem hirtelen túl sok információt tartalmazott.

Azonban a végére annyira jól bepörögtek az események, hogy tudtam, nekem olvasnom kell a folytatásokat is.


Értékelés: 4 csillag

 


Rose von Jericho: Bihary Péter

 


Leírás (forrás: moly.hu)

„Megbocsájtható ​a megbocsájthatatlan?

Fehér Dávid egy egyszerű, hétköznapi ember, aki nem is sejti, hogy a véletlenek összjátékának köszönhetően egy több mint fél évszázados összeesküvésbe csöppen. Az évtizedeken át bujkáló háborús bűnösök, a Moszad nácivadász akciói ismeretlenek a félénk ápoló számára. Sára, a nagymamája, aki igen közel állt hozzá, sokat mesélt a koncentrációs táborban töltött időről, amely sok kérdést fogalmazott meg benne és komoly indulatokat váltott ki belőle.

Dávidot az új munkahelyén, Mannheim egy luxusidősotthonában önismeretből és emberségből is komoly vizsga elé állítja az élet. Valamint oly sok kérdésére is választ kap. A pokol és a saját lelke legmélyebb bugyrait fürkészve kell rájönnie arra, mi a jó és mi a rossz, és hogy néha milyen hajszálvékony a határ e két fogalom között. Az életét addig beárnyékoló válása eltörpül az új impulzusok mellett, és helyet ad valami újnak, valami csodálatosnak.

A regényből kiderül, hogy a múlt traumája hogyan adhatja át a helyét egy boldog jövőnek. Bihary Péter könyve egy idősíkokon átívelő történet. Érzékenységgel és hittel megírt mű, amely garantáltan eléri az olvasók szívét.”


Vélemény:

Most először olvastam az író egyik könyvét, bár egy barátnőm már régóta ajánlotta, valahogy sosem éreztem magam olyan állapotban, hogy azt mondjam nekem most ezekre lenne szükségem. (Azért van egy-kettő amire kíváncsi lennék.) Viszont meglátva a borítót, a címet és a leírást, tudtam hogy nekem ezt el kell olvasnom. Alapvetően érdekelnek a II. világháborús tematikájú könyvek (főleg akkor ha azok nem merülnek ki a harcok leírásában, vagy nem a századik szerelmes regényt akarják lenyomni a torkomon) így mindenképp úgy éreztem nekem adnom kell ennek egy esélyt.

A könyv pozitívumai között sorolnám, hogy elképesztően olvastatta magát, főleg az elején. Szépek voltak a leírások, és érdekes maga a helyzet is, de örültem, hogy nem időzött sokat fölösleges apróságokkal. Lehet őrült, de nekem tetszett a nyers brutalitás ábrázolása is a múltban, mert elképesztően sokat hozzáadott a hangulathoz, bár azt is tudom, hogy sokakat ez már az elején elveszített volna. Na… nem vagyunk egyformák. Dávid alapvetően egy érdekes karakternek ígérkezett a családi emlékeivel, a hajlamaival és a generációs traumával, amit hordozott magában, és amiről igazából nem is tudhatta mennyire erős.

A történet nyomozás része nagyon egyben volt, bár kicsit sorszerűnek tűnt ez a számítógépes pillanat, de igazából el tudtam vonatkoztatni tőle, mert Dávid nagyon profi módon kezelte a helyzetet ezt követően. Mind a segítségkérés, mind a kihallgatások (igazából beszélgetések) kapcsán. Az idősotthonban lakókat nagyon átadta a történet, szinte életre keltek a papíron. Itt azonban elérkezett egy belassulás a történetben, mégpedig a szerelmi szál megjelenésével. Na nekem ezek a részek nem igazán adtak hozzá semmit, sőt értékes időt vettek el (amikor esetleg a múltat láttam volna még szívesebben).

A végére a történet újra érdekes lett, visszahozta magát és tudott nagyon nagyokat is ütni a maga módján. Kicsit elsietettnek éreztem (amit a kiadónál nem is tartok meglepőnek), emiatt maradhattak benne olyan hibák, amik egyszerűen megengedhetetlenek lettek volna. Ez nem is igazán az írón múlik, hisz ha jön az ihlet akkor jön és nem mindenki szereti, szokta 120 alkalommal is végigolvasni a művét, de hol voltak az előolvasók? A lektor?...

A párbeszédek, a szereplők és a dolog nyomozás része, valamint a múlt nagyon ütött és emiatt élveztem olvasni. Némi hiányérzet néha maradt bennem, de nem annyira számottevően.


Értékelés: 4,5 csillag

 

 


2024. január 8., hétfő

Énekesmadarak és kígyók balladája (Az éhezők viadala trilógia): Suzanne Collins

 


Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​becsvágy hajtja.

A küzdelem élteti.

De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.”


Vélemény:

Terveztem elolvasni a könyvet, de valahol tartottam is tőle mert elég sok negatív kritikába futottam bele olyan emberektől, akiknek a véleményére amúgy adni szoktam. Olvastam az eredeti trilógiát is (elérhető: itt, itt és itt), amiről a véleményem eléggé megoszlott, ugyanis az első két részt nagyon szerettem de a harmadik jókora csalódást okozott számomra, mind a szereplők döntéseiben és jellemében, mind magában a cselekményben is.

Valahogy azt vettem észre, hogy mindig azokat a részeket szerettem leginkább a könyvben ami a kapitólium kegyetlenségéről szólt – főképp a viadalok előtt és között – nem pedig magáról a tényleges harcról. Valahogy nagyon nyakatekert volt az egész működése és érdekelt honnan indulhatott a dolog. Bár Snow karaktere nem volt számomra annyira fontos az eredti történetben sem – még ha főgonosz volt akkor sem – inkább csak azok a dolgok érdekeltek amiket ott tett. (Például amik Finnick történetéből kiderültek.) A film miatt elkezdett érdekelni a könyv (bár előbbit nem láttam), és úgy döntöttem mégis adok neki egy esélyt.

Nem kis szó az, hogy az elején kiborultam rajta. Számomra túl sok volt az egyezés. Egy lány a 12. körzetből (miért pont onnan?) aki ráadásul különlegesebb, mint a többi, és énekel és fecsegőposzáták és… persze utólag nagyon könnyű előzmény történetet írni azzal a céllal, hogy hasonlítson és passzoljon az eredetihez, de itt inkább egyfajta kreativitás hiányát éreztem. Arról nem is beszélve, hogy Snow simán egy szerelmes tini lett amivel őszintén nem tudtam mit kezdeni. Viszont…

A könyvben akadtak nagyon érdekes pillanatok és kérdések. Felmerült a prostitúció témája, az ha valaki a körzetekből került a Kapitóliumba, valamint a hatalom birtoklása és azzal való visszaélés. A cselekmény lassan indult be, viszont a vége miatt én úgy érzem, hogy kiérdemelte az általam adott csillagokat.

A sztori nekem csöppet sem állta volna meg a helyét, ha nem az a vége ami. Nekem így volt kerek. Számomra onnan indultak be nagyon az események, amikor Snowt kirúgták és békeőrnek kellett állnia. Akkor láttam azokat a cselekményeket amiket egy előzménykönyvtől elvárnék. Ott igenis előjött Panem brutalitása és én ebből szerettem volna még sok-sok jelenetet. A vége a Lucyvel való kapcsolatának lezárása nekem magyarázattal szolgálat sok mindenre, bár nem indokolta azt, hogy egy olyan könyörtelen fazon váljon belőle, mint akit az Éhezők viadala során láthattunk. Itt is kicsit éreztem egy minimális gyengeséget.


Értékelés: 4,5 csillag


Fagy és csillagfény udvara (Tüskék és rózsák udvara 3,1.): Sarah J. Maas

 


Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​remény még a legfagyosabb éjszakán is melegséget nyújt.

A téli napforduló egy hét múlva lesz. Még mindig újnak éreztem királynői szerepemet, és csak halvány elképzelésem volt hivatalos teendőimről.

Egy éve. Te jó isten! Rhys közel egy éve hajtotta be rajtam a megállapodásunkat, mert mielőbb ki akart engem szabadítani a mérgező Tavasz udvarából, és ezáltal megmenteni az összeomlástól kétségbeeséstől. Ha csak egy percet késik, csak a Jó Anya tudja, mi történt volna, és hol lennék most.

Eszembe jutott a párom, aki oly' keményen és önzetlenül küzdött, pedig semmi reménye nem volt arra, hogy mi együtt leszünk.

Mind a ketten megküzdöttünk a szerelmünkért, a vérünket adtuk érte. Rhys meg is halt érte.

A Hybern elleni háború nem múlt el nyomtalanul Feyre, Rhys és barátaik életéből, mégis mindent megtesznek, hogy újjáépítsék az Éjszaka udvarát. A küszöbön álló téli napforduló kiváló alkalmat kínálna arra, hogy végre egy kicsit kikapcsolódjanak. Ám az ünnepi hangulat sem tudja visszatartani a múlt árnyékait. Miközben Feyre az Éjszaka úrnőjeként próbál helytállni, szembesülnie kell vele, hogy barátai sebei mélyebbek, mint hitte, és az udvar jövőjét is tönkre tehetik.”


Vélemény:

Kiegészítő kötet annak minden pozitívumával és negatívumával. Bár rövidke, elkerülhetetlen, hogy itt is szót ejtsek majd spoilerekről de azt majd később…

A borító a méret és a leírás alapján azt hittem, hogy ez tényleg meghozza majd azt az érzést, amit néhány sorozat special epizódjai szoktak (pl.: karácsony, újév stb.) de ahhoz valahogy egyszerre volt túl kevés és túl sok. Reméltem, hogy több karakter fejébe beleláthatok, viszont legnagyobb részt itt is Feyre szerepelt, rajta kívül pedig Rhysand volt még E/1-ben megírva, míg a többiek E/3-ban szerepeltek emiatt még így is távolabb kerültek tőlünk, mint a korábbi főszereplők.

Kicsit untatott Feyre szála bár tudtam, hogy ez amolyan átvezetés lezárás akart lenni, és amikor megláttam a nevét akkor már sóhajtottam, hogy túl akarok esni rajta, mert mindenki érdekesebb volt, mint ő.

Alapvetően én nagyon kis gyengének éreztem ezt a részt, de azért nem volt olyan borzalmas, hogy annyira alul értékeljem…

Most pedig spoiler helyett jöjjön egy valószínűleg nem túl népszerű vélemény…

Esküszöm sajnáltam benne Tamlint b*ssza meg. Még akkor is ha tudom, hogy miket tett, de azért belegondolva elkövetett ő olyan dolgokat is, amik az én szememben valahogy felülírták volna a hibáit. De nem ehelyett Feyre aki állítólag a pozitív szereplő akar lenni úgy bánik vele, mint a sárral a cipője talpán, ráadásul tudomást sem akar róla venni. Rhys itt is sokkal emberibbnek mutatkozott bár azért neki is vannak gonosz viselt dolgai.

Valamint Nestát továbbra is a hátam közepére kívánom hiába akarja őt bármilyen módon megmagyarázni az írónő… Emiatt szerintem kicsit várok még a 4. résszel.


Értékelés: 4 csillag


Szárnyak és pusztulás udvara (Tüskék és rózsák udvara 3.): Sarah J. Maas

 


Eredeti címe: A Court of Wings and Ruin


Leírás (forrás: moly.hu)

„A festményem hazugság volt.

Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.

A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.

A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.”


Vélemény:

Az előző részben voltak fenntartásiam, de ez valahogy visszahozta számomra a történetet. Tudom, hogy sokan úgy voltak vele, hogy inkább a 2. rész volt a jobb, de nekem ez kellett ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Nestát továbbra is utáltam és hiába lesz belőle lassacskán egy elviselhető személy annyira sikerült meggyűlölnöm az első pár részben, hogy itt sem éreztem semmi szimpátiát vagy empátiát irányába.

Ezzel a könnyvel is vannak azért apróbb gondjaim például az, hogy a kedvenc karaktereim szívták meg a leginkább de kvázi állandóan. Lucien többek között, szerintem egy igencsak érdekes személy lenne, de hát mindenki úgy áll hozzá, hogy „De hát ő Tamlin-nel volt.” Na és? Rhysand meg évtizedeken át tologatta Amaranthát mégis amikor kiderül hogy csak megjátszotta magát mindenki vállat vont, hogy „ja az úgy más”. A történetben bevallom őszintén az nem tetszett, hogy mindenki engesztelhetetlen. Ha valaki egyszer csúnyán nézett rá azt már a sírig magával viszi…

A cselekmény maga kalandos volt, a történet akció része nagyon működött, és örültem hogy még többet megtudhattam a kedvenc szereplőimről, és nagyobb szerepet is kaptak. Negatívumként viszont kiemelném, hogy kicsit fárasztott amikor a háború közepette mindenkit az érdekel igazából ki kivel van együtt, meg Feyrenek a tervezések alatt még arra is volt ideje, hogy kitalálja kinek kivel kéne összejönnie. Viszont összességében tetszett és jobb volt mint az előző rész.


Értékelés: 5 csillag

 

 


Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara 2.): Sarah J. Maas

 


Eredeti címe: A Court os Mist and Fury


Leírás (forrás: moly.hu)

„Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.

Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.

Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.

Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.

Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.”


Vélemény:

Az első rész után igazából nem tudtam mit lehetne ebből a történetből még kihozni, bár az biztos, hogy maradtak kérdések. Amikor a könyv méretét megláttam akkor pedig azt éreztem, hogy egy igencsak tartalmas, kalandos olvasmányt kaptam a kezeim közé. Feyre az elején nagyon szimpatikus volt azzal a hozzáállásával, hogy nem találja a helyét új környezetében, és valahogy képtelen az életét ott látni. Ekkor már éreztem mi adja majd az egyik konfliktust. (A karakterekről majd újra spoileresen később.)

Rhysand egy egészen új oldalát mutatta meg, itt már sokkal kedvesebb volt a megjátszott szemétkedés a részéről, bár bevallom a szívem néha hevesebben vert amikor eljátszotta a gonosz főurat, de ez már az én hülyeségem lehet talán.

A könyv legnagyobb hibája részemről a tempója volt. Tudom, hogy ha egy írónak a fejében vannak a jelenetek akkor nagyon nehéz néhányról lemondani, de itt tényleg az az érzésem volt, hogy sokszor olyan pillanatok kerültek bele, amik nem vitték annyira előre a történetet. Míg akadtak jelenetek, amikről szívesen olvastam volna többet. Kicsit túl nagy volt nekem az információhalmaz, gyakran egyszerre annyi tényt kaptam, hogy fel sem tudtam őket dolgozni, és ezek legtöbbjét leírásokban, mintha egy unalmasabban megfogalmazott történelemkönyvet lapozgatnék. Viszont voltak olyanok is amikor egy-egy általam nem ismert infót már Feyre is tényként kezelt, amit meg nem értettem, hogy ő már tudott róla, de ha igen az érdekes mert az ő szemszögén keresztül lehetett látni a jelenetet.

Az új szereplők legfőképp Cassian és Azriel nagyon a szívemhez nőttek, valamint Amrent is sikerült nagyon megkedvelnem (Mor egy kicsit érdekes volt addig amíg meg nem tudtam az előéletét.) Azt viszont itt kifejezetten tetszett, hogy Tamlin az elején nem egy erőszakos állat lett, csupán olyan módon akarta szeretni Feyret ami a lány számára nem volt megfelelő szeretetkifejezési forma. (Spoiler alatt bővebben). Rhys viszont nagyon hamar egy tökéletes pasivá lépett elő bár azt meg kell hagyni itt is akadtak még bőven titkok.

Összességében ezzel a könyvvel sem volt bajom és még mondanám is, hogy tetszett, de az én kedvemhez túlságosan kitöltő részt töltött be a felvezetés és a nagy akció között, ehhez viszont egy kissé túl hosszúra sikerült.

Most pedig Spoileresen egy kis kiakadás. Tényleg a könyv egy nagy pozitívumaként éltem meg azt, hogy a főszereplő egy szerelmi háromszög esetén nem a jó és a rossz között örlődik. Szóval nem az van, hogy van a tökéletes férfi és a másik, akiről mindenki tudja, hogy borzasztó választás lenne. Tamlin is jó volt a maga módján csak épp nem Feyre számára és örültem, hogy emiatt a mi drága főszereplőnk is megélt egy kis belső konfliktust.

A végén viszont a csavar engem totál padlóra küldött. Örültem volna ha Tamlin nem változik egy görccsé, hanem felnőtt tündér módjára tudja kezelni a dolgokat és hajlandó meghallgatni Feyre véleményét az üggyel kapcsolatban. De nem ehelyett előtört belőle a toxikus „én mindent jobban tudok” énje és ezzel szépen bajba is kevert mindenkit. A másik amin nem tudtam túljutni bár ez inkább a folytatás szempontjából volt nekem nagyon sok, hogy Nesta továbbra is egy bocsánat a kifejezésért idióta p­*csa módjára viselkedett, akit nem is értettem hogy Feyre miért nem pofozott már fel rég. Úgy de úgy megérdemelné, de nem mindenki úgy védi őt, mintha porcelánból lenne.


Értékelés: 4,5 csillag

 


A Fenevad hajnala (Piszkos mágia 1.): Polina Hart

  Leírás (forrás: moly.hu): „Egy Névtelen lány, aki a szívével küzd. Egy visszatérő álom, ami felébreszti a múltat és megváltoztatja a jövőt...