Drogháború : Don Winslow

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Don ​Winslow letehetetlenül izgalmas és hátborzongatóan valóságos regénye a korrupció és a becsület, a hatalom és a kiszolgáltatottság, a szerelem és a bosszú epikus története. Kíméletlen képet fest a drogkereskedelem győzteseiről és veszteseiről, szövetségeiről és árulóiról, pusztító erejéről Latin-Amerika dzsungeleitől Manhattan és Tijuana utcáin át a Kalifornia és Mexikó között húzódó pokolbéli határig.

A sodró lendületű, világsikert aratott regény bemutatja, hogyan született meg a hetvenes években a mexikói Federación drogkartell, milyen paktumot kötöttek az amerikai maffiával és az amerikai kormánnyal Mexikó és Dél-Amerika drogbárói a nyolcvanas években, és vívták kegyetlen belső hatalmi harcaikat a kilencvenes években. Winslow Mexikó egyik legnagyobb hatalmú drogklánja, a Barrera-család és az amerikai kábítószerellenes ügynökség feltörekvő ügynöke, Art Keller élet-halál harcát állítja évtizedeken és kontinenseken átívelő történetének középpontjába, amelyben kulcsszerep jut még egy amerikai kurvának, egy bérgyilkosnak, valamint egy papnak is. A maguk módján mind a megváltást keresik, a jelen poklába menekülve múltbéli bűneik elől, mígnem útjaik végül akarva-akaratlanul is keresztezik egymást a kábítószer hatalmáról rajzolt monumentális tablóban.”

Vélemény:

Körülbelül azóta érdekel engem ez a téma, mióta először láttam a Narcos: Mexico című sorozatot, mely után nem is kicsit utána olvastam a témának. Így bár a könyvben a neveket kicserélték, egy-egy szereplőről pontosan tudtam, hogy kit is hivatott jelképezni (még ha néha ezek a karakterek keverednek is). Szóval a kíváncsiságom adott volt ahhoz, hogy tényleg letehetetlennek érzékeljem ezt a könyvet, mint azt a leírás is jelezte.

De tényleg nem voltam képes letenni?

A helyzet az, hogy szerintem a könyv első felét szinte faltam. Csöppet sem zavart a leírás, bár néha nekem már ott is kissé vontatott volt, de ahogy elkezdték kiépíteni a rendszereket az teljesen magával ragadott.

Callan történetet vitte nekem a prímet, annyira filmesen és jól el tudtam képzelni, hogyan is jutott el oda ahová (mellesleg a mexikói bűnszervezetek után már csak az ír maffia történeteket szeretem jobban, nem is értem miért mindig csak az olaszokról írnak). Nora egy olyan személyiséggel volt megáldva, amiket általában a történetekben egyáltalán nem szeretek, de szerencsére itt megfelelően fejlődött, szerintem egy nagyon szép ívet járt be a karaktere.

„ – Örülök, hogy találkoztunk – mondja Norának. – Remélem, még látjuk egymást.
– A szajha meg a püspök?
– Látom, nem olvasta a Bibliát – mondja Parada. – Az Újtestamentumot? Mária Magdolna? Ismerős?
– Nem.
– Maradjunk annyiba, hogy lehetünk barátok.”

Art-ot valahol tényleg sajnáltam, hiszen ő megpróbálta a munkáját végezni, ami nem is volt annyira egyszerű. Az ő szemszögén keresztül, szerintem bőven elég erős betekintést nyerhet az olvasó abba, milyen sok tényező is vezetett azokhoz a helyzetekhez, amelyeket Mexikó még a mai napig is él. Amerika politikai mentalitását nem sikerült megszeretnem igazából ebben a történetben sem – feltételezem nem is ez volt a cél – de engem már a Narcosban is szörnyen bosszantott, hogy például a CIA többre tartotta a kommunisták legyőzését, mint azt, hogy megakadályozzák ennek a méregnek a terjedését, amit például a kokain jelent.

Viszont, ami számomra a legütősebb volt az egész könyv folyamán, az Adán története. (Na nála például azt éreztem, hogy néhány személyiségjegye 1-2 másik valós karakterből lett összegyúrva, de kifejezetten erősnek éreztem egy valakit, akit itt most nem fogok nevesíteni.) A családjához fűződő kapcsolata, a Nora iránti érzései. „Tienes mi alma en tus manos.” (A kezedben van a lelkem.) Adán mondatai között szerepelt pár olyan, ahol tényleg éreztem azt a nyer erőt, amit egy hatalommal bíró drogkereskedő magáénak tudhat. Hogy egyetlen mondatávól konkrétan életek felett dönthet.

A könyvre még jellemző volt a sok nyers megnyilvánulás, a szinte már bántóan leegyszerűsített, mégis épp talán emiatt szörnyen kemény szexualitás, és rengeteg vér. Az biztos, hogy ha filmet forgatnának belőle azt csak és kizárólag 18-as karikával engednék levetíteni, és azt kell mondjam nem feltétlen csak az erőszak miatt. A szereplők megnyilvánulásai során sem finomkodott az író.

De ezzel azt szeretném mondani, hogy imádtam ezt a könyvet?

Sajnos a válasz nem…

Az író stílusa, ami az elején csak egy kis kellemetlen érzést keltett bennem, a könyv második felére, mivel akkor már kifejezetten kapkodósnak, érzékeltem, kifejezetten untatott. Eleve nem tudom megszokni a jelen időben, E/3-ban megfogalmazott írásokat. A mondatok nekem túl egyszerűek voltak, néha nem is értettem egy-egy mondatfoszlány miért került az adott szöveg közepébe, hisz anélkül is teljesen megállta volna a helyét. A rengeteg leíró jellegű információ pedig – ami talán a nagy időugrások számlájára írható – egyfajta unalmas főiskolai előadás feelingjét keltették bennem.

Összegezve: A párbeszédeket és a szereplőket nagyon-nagyon szerettem, a könyv első fele, iszonyatosan megfogott. A második felére sajnos kissé belassult a tempó és akkor már a karaktereket sem minden esetben tudtam ugyanúgy átérezni. A szálakat viszont nagyon szépen összekötötte az író, és azért ennyi karaktert összehozni nem kis meló.

Értékelés: 4 csillag

Harry Potter és az azkabani fogoly: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Harry Potter szokásos rémes vakációját tölti Dursley-éknél, ám a helyzet úgy elfajul, hogy Harry elviharzik a Privet Drive-ról. Így köt ki a Kóbor Grimbuszon, ami elviszi őt abba a világba, ahová egész nyáron vágyott. Az Abszol úton ijesztő hírek járják: az Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett börtönből megszökött egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába tart. Harry pedig egy véletlen folytán tudomást szerez róla, hogy az illető az ő nyomát követi.”

Vélemény:

Bármikor is olvassam újra ezt a könyvet, vagy az egész sorozatot, valahogy mindig újra és újra beleszeretek ebbe a részbe. Több szempontból is a kedvenceim közé tartozik, még ha ez az a rész is, ahol Voldemort nem ténylegesen a dolgok alakítója. Itt nem ő a főgonosz, sőt mondhatni nincs is. A könyv nélkülözi a többi részre vonatkozó megszokott formulát, ahol az egész év egy Voldemorttal szembeni összecsapást készít elő.

Mindig nagyon érdekelt Voldemort első uralmának ideje, ami a könyvekben nagyon szépen előkerül. Néha szinte a hideg kiráz annyira borzasztó belegondolni. Mivel a filmek mondhatni csonkítottak rajta – és sajnos Harryék idejében sem látni teljes erejében… – így gyakran képes vagyok elfeledkezni arról mennyire borzasztó ellenfél is lehetett ő egykoron. Ami nekünk a második világháborús rémségek, az a varázsvilágban a Voldemort elleni első háború. Talán a harmadik rész azért is annyira kedves a számomra, mert rengeteget tudunk meg ebből az időszakból. Mind Harry szüleinek halálán keresztül, mind Sirius Black elmeséléseiből.

Ráadásul itt került elő két kedvenc szereplőm is, Sirius és Remus személyében. Mind a ketten a maga módján különleges, és szerintem nem véletlenül fogadnék el szívesen egy Tekergőkről készült sorozatot, akár a Roxforti éveikben kezdve, akár felnőtt koruk idején.

A történetvezetés szerintem ebben a részben is magas szintű volt – és itt nem az apró logikai dolgokra gondolok, mert annak vannak hiányosságai – mert ha valaki nem ismeri, szinte a könyv első felében végig képes az olvasót az orránál fogva vezetni. A csattanó pedig tényleg hatalmasat üt.

Az egyetlen hiba, amit fel tudok hozni a résszel kapcsolatban azonban épp az, hogy nagyon érződik rajta a tipikus „Azért mert az írónő így tervezte” mentalitás. Millió meg egy ponton lehetett volna úgy alakítani a gyerekek terveit, ezáltal a történetet is, hogy a vége jó legyen, ezt majd SPOILERESEN…

De addig is… mind ennek ellenére a könyvet nem tudom rossz pontszámmal értékelni

Értékelés: 5* csillag

Spoileresen:

Szóval… Miért kellett Siriusnak ilyen rossz helyzetbe kerülnie? Hiszen a francba is varázslókról beszélünk! Ne mondja már senki, hogy nem adhattak be neki Veritaserum-ot (melyről természetesen csak a következő könyvben szereztünk tudomást, de akkor is), vagy nem nézhették meg az emlékeit. Akár annak idején, mielőtt elítélték volna, akár most, amikor megszökött és váltig állította, hogy Pettigrew a bűnös. 

Harry Potter és a Titkok Kamrája: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​szemközti falon valami fénylett. Óvatosan közelebb mentek, s közben hunyorogva fürkészték a sötétséget. A lobogó fáklyák fényében egy felirat csillant meg. Valaki fél méter magas betűkkel ezt mázolta a két ablak között a falra: FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA. AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK!

Harry Potter varázslónak született, és jelenleg második tanévére készül a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolában. De már a szünidő sem telik eseménytelenül: egy nap különös szerzet , egy házimanó jelenik meg a Privet Drive-on, és közli Harryvel, hogy nagy veszély leselkedik rá, ha visszatér az iskolába. Harry a riválisa, Draco Malfoy mesterkedését sejti az üzenet mögött, és nem törődik a figyelmeztetéssel. Sőt, valójában el is feledkezik róla, ugyanis barátja, Ron egy repülő autón megszökteti a kibírhatatlan Dursley-éktől, s Harry a nyár további részét Weasley-éknél tölti. Ám a Roxfortba visszatérve hamarosan beigazolódik, hogy Dobby, a házimanó nem a levegőbe beszélt. Szörnyű dolgok vannak készülőben…

A Kate Greenaway-díjjal kitüntetett Jim Kay pazar illusztrációkkal jeleníti meg J.K. Rowling varázslatos világát az immár klasszikus sorozat második kötetében.”

Vélemény:

Emlékszem, mikor életemben először olvastam ezt a részt, akkor épp nyaralni mentünk, és akkor először történt meg velem, hogy nyaralás alatt sikerült kiolvasnom egy egész könyvet. Ezt hatalmas dologként éltem meg.

A filmet bevallom, nagyon sokáig nem láthattam. Kiskoromban, amikor kortársaim már oda-vissza látták a Harry Potter filmeket, én mindig csak addig nézhettem őket, amíg megjelent bennük az ominózus gonosz, vagy szörny. (A bölcsek köve, nagyjából addig volt számomra nézhető, amíg Harry szembe nem került Voldemorttal, ez pedig addig, míg le nem értek a Titkok Kamrájába, ezt őszintén meg is értem, hisz volt, hogy az asztal alá bújtam, mikor hallottam a suttogásokat.) Ennél a résznél éreztem azt leginkább, a könyv többet tud adni, mint a film és ez nekem egy igencsak meglepő élmény volt akkoriban, és ma is nagyon szerettem.

Bár az eleje egy enyhe logikai bukfenccel indít, viszont mivel gyerekekről van szó, így nem meglepő az, ha nem épp a legésszerűbb dolog jut eszükbe először, példának okáért megvárni, amíg Ron szülei ki nem jutnak és együtt elintézni, hogy mitévők lehetnének a Roxfortba jutás kapcsán.

Szerintem valahol az egész „aranyvérűek” és „sárvérűek” helyzet, itt csúcsosodott ki leginkább, és voltak benne kifejezetten erős részek, amiket egy gyerek szerintem olvasás közben egészen másképp él meg mint egy felnőtt.

Mivel ismertem a történetet, így nem értek meglepetésként azok az események, amiket Harry megélt, viszont szerintem még mindig ötletesek benne a csavarok, és jól kitaláltak. Elsőre igencsak meglepő lehet. Még mindig érzem benne a mesei hatást az által, hogy sok mellékszereplő eléggé egy dimenzió környékén mozog, ám mivel ifjúsági regény, így nem rossz az, ha a jó és rossz között érezni lehet a távolságot. (Aztán tudom, hogy lesz ez a könyvsorozat még komolyabb is ;) ).

Tom Denem egy kifejezetten érdekes karakter volt, és még mindig nem bánnám ha egyszer az ő történetét is látnánk valamilyen formában. (A rajongói film sem volt utolsó, de azért mégsem az igazi.)

A főszereplőket továbbra is kedveltem. A Weasley család pedig egyszerűen fantasztikus!

U.i.: Most, hogy másodjára olvasom őket, már kezd egyre kevésbé tiszta lenni nekem az, miért is kell annyira ellenszenvesen tekinteni Dumbledore-ra… mert hallottam már vele szemben kritikákat. Szerintem egy nagyon jó karakter, és rengeteg bölcs, megfontolandó gondolata van.  

Értékelés: 5 csillag

A tűzróka (Az ikerlángbűbáj 1.) – Aurora Lewis Turner

Leírás (forrás: moly.hu):

„A léleknek hét szintje van, és minden őrző vonzódik egyhez…

Amaja egy titokzatos tűzeset után a mogorva, flegma, kissé életunt harcos, azaz a Vadász oltalma alá kerül. El kell hagynia Japánt, hogy ő is kivegye részét a világ kezdete óta tartó háborúban; harcoljon a lelketlenekkel, és őrző váljon belőle.

Magyarországra érkezik, ahol a Margitszigeten lévő, titkos Akadémián megismeri ikertestvérét, Alexandert. A két árva nyomozásba kezd, hogy kiderítse, miként haltak meg a szüleik. Ekkor még nem is sejtik, milyen titkok és rejtélyek övezik őket, miközben új barátaiknak is bőven akad rejtegetnivalója.

Vajon kiderül, miért száműzték az ikreket a Föld két külön pontjára, hogy ott nevelkedjenek? Mi köze lehet az Elsőknek, akik maguk is lelketlenek, a testvérekhez és világunk pusztulásához? Vajon Amaja megbékél-e valaha a tűzróka jelenlétével, mely egyszerre perzseli fel az emberek és őrzők életét… És végül meddig tudja távol tartani magát a Vadásztól, aki felébreszti szunnyadó ösztöneit?”

Vámpírok, átkok, merényletek, boszorkányok, humor és romantika jellemzi ezt a különleges univerzumot, amely világunk álarca mögött rejtőzik.”

Először is, szeretném megköszönni az írónőnek a bizalmat így látatlanban is. Nagyon meglepődtem a lehetőségen. A könyvhöz igazából teljesen ismeretlenül kezdtem hozzá, se az írónőről se a korábbi műveiről nem volt semmilyen elképzelésem.

De akkor lássuk is...

Vélemény: Mivel kissé megoszlik kettő között, így úgy döntöttem inkább felosztom.

A pozitívumok:

A könyv eleje kifejezetten tetszett, mind annak ellenére is, hogy nem igazán áll szívemhez közel a japán kultúra. Talán épp ezért is tudtam annyira kedvelni a Vadász beszólásait, melyek ezzel kapcsolatosan időről időre elhangzottak. Amaja valahol az egész könyv alatt tök szimpatikus volt bár az elején a túlzott japánsága kicsit elriasztott, ami továbbra is a kultúra miatt van, nem pedig jellemileg. Az iskolában szerencsére sokkal inkább előtérbe került a kissé menő és szerethető énje.

Ki kell még emelnem az érdekes világépítést, a lelketlenekkel, a mágia szintjeivel, a történelem és a mitológia, sőt a Biblia bevonásával. Ez alapvetően egy nagyon pozitív húzás volt, mert itt éreztem nagyon is az utánajárást, a belefektetett munkát, az iskola pedig önmagában eléggé varázslatos volt (ami egy mágussulinál alap).

Bár a karakterek némelyike nekem eleinte egy kissé egydimenziósnak érződött (főleg a mellékszereplők közül) azért mégis mindegyikükben találtam valami szerethetőt, ami miatt a párbeszédeik pörögtek és egészen magával ragadtak. Kifejezetten tetszett a különböző kultúrák keveredése és az állatalakok is, bár ezutóbbiról szívesen olvastam volna még többet, de mivel első rész így talán lesz még rá lehetőség.

Jack az örök nagy kedvencem lett ezt viszont itt és most ki kell jelentenem!

Semleges?

Rengeteg helyen éreztem benne Harry Potter áthallásokat. Mivel olvastam mind a 7 könyvet, némely részét többször is, így néha mintha szó szerint egy-két párbeszéd, karakter vagy helyzet engem arra emlékeztetett volna. Hogy ez baj lenne? Egy szóval sem állítom hiszen, ha adott esetben valaki sosem olvasta azt a sorozatot, vagy épp szinte már nem is emlékszik rá, tud neki nagyszerű élményeket nyújtani. Ráadásul mind ezt egy kicsit másabb közegbe helyezve, és a Harry Potter nagy rajongóinak is egyfajta jól eső nosztalgiát nyújthat (bár néha elgondolkodtam nem-e egy fanfictionből született, ez a történet, de nem akarok ezen töprengeni, bár volt már ilyenre példa a történelemben).

Negatívumok (sajna van ilyen is):

Mielőtt ebbe bővebben belemennék, le kell szögeznem, hogy teljességgel szubjektív. Amiket most ki fogok emelni, nem rosszak, de egyáltalán nem az én ízlésemnek kedveznek és ezzel talán azon emberek számára kedvezhetek, akik hasonló véleménnyel rendelkeznek, mint én.

A szereplők kora és a szexualitás…

Ki lenne a könyv célközönsége? Milyen korosztály? Ha már folyamatosan szexuális feszültség terjeng a karakterek között, akkor miért nem lehetett 18 évesnek alakítani őket? Értem, hogy az ő világukban a 16 év már felnőtt kornak számít, de akkor is annyira kellemetlenül éreztem magam Jack és Amaja jelenetei között, hogy még ha kicsit élveztem is, de inkább viszolyogtam a férfi megjegyzéseitől. Tudom, hogy van kapcsolat 20 év alattiak és felettiek fölött, de mégis rossz volt valahol ezt így olvasni. Ugyan ez áll arra is, hogy mennyire hétköznapi ebben a világban a szexualitás, ami lehet, csak én vagyok vele így, de a mai tinisorozatokban is szörnyen bosszant. (Legjobb példa, hogy az emberek között annyira kedvelt Eufória sorozatot is addig bírtam nézni, amíg valaki cikinek nem nyilvánította benne a szüzességet.)

Valahol azt érzem a könyv nem követelte meg azt, hogy a karakterek 16 évesek legyenek, lehetett volna egy főiskola is, és máris nem éreznék olyan furának mindent, ami történik benne.

Természetesen biztos van, akiknek ez is bejön, bejön, és nem is szándékom ítélkezni, de én így láttam.

Összességében:                  

A könyv olvastatta magát, amikor nekiugrottam jól lehetett vele haladni és a vége felé felpörögtek nagyon az események. A szerelmi szál és a szexuális utalgatások számomra néha kizökkentőek voltak, de a kaland ellenben érdekes, a leírások elképzelhetőek.

A karakterek még nem annyira összetettek, de érzem bennük a lehetőségeket, és a saját kis szerepüket mind nagyon jól hozták, megvolt itt a „flúgos”, a „stréber”, a „menő”… Minden, ami egy tipikus iskolai történetbe kell. Ajánlani tudom, mert a fantasy szál tényleg erős és jó lett benne, biztos vannak, akiknek a szerelmi szál is nagyon tetszeni fog. Örülök, hogy elolvashattam, és várom majd a folytatást.

Értékelés: 4,5 csillag

Kedvenc jelenetek:

„– Elég, ha annyit tudsz, hogy Európában van – legyintett megadóan.
– Európa! Párizs! Mindig is szerettem volna eljutni oda! – lelkesült fel Amaja.
– Ja, csakhogy Európa rohadtul nem csak Párizsból áll. Párizs egy pöcegödör, már meg ne haragudj. De ha az neked bejön, akkor Budapest is be fog.”

„– Fújd ki! – kérte őt a férfi.
– Itt?! – háborodott fel. – Ez nyilvános hely.
– Akkor inkább szipogsz tovább? – vonta fel a szemöldökét.
– Így illik.
– Na, meg a faszomat! Idegesít, úgyhogy fújd ki!”

 

Harry Potter és a bölcsek köve: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Harry remegő kézzel megfordította a küldeményt. A borítékot lezáró piros viaszpecsétet címer díszítette: oroszlán, sas, borz és kígyó vettek körül egy nagy R betűt.

Harry Potter még csak hallani sem hallott Roxfortról, amikor a Privet Drive 4-es számú ház lábtörlőjére elkezdenek sorban hullani a levelek. A zöld tintával címzett és piros pecséttel lezárt sárgás pergameneket azonban gyorsan elorozza rémes nagynénje és nagybátyja. Harry tizenegyedik születésnapját egy hatalmas, bogárszemű óriás, Rubeus Hagrid zavarja meg, és elképesztő híreket hoz: Harry Potter varázsló, és felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Ezzel elkezdődik egy hihetetlen kaland!”

Vélemény:

Harmadik alkalommal is a kezembe vettem ezt a könyvet, de továbbra is megunhatatlan élményt jelent számomra. Mikor először találkoztam vele, épp befejeztem a nyolcadik osztály, a gimibe lépés küszöbén álltam, és emlékszem a gólyatáborban én voltam az a lány, aki szereti a Harry Pottert, hiszen akkoriban is épp nagy rajongói időszakomat éltem.

Még most is úgy érzem, hogy ez a könyv nagyon szépen van felépítve. Rowlingot nem akarom megítélni, hisz számomra az írásmódja teljesen megfoghatatlan, mert én mindent, amit a könyvön keresztül kaptam Tóth Tamás Boldizsárnak köszönhetek, aki ilyen fantasztikusan fordított le benne mindent. A régiés kifejezések, a magyarba szépen átírt beszélő nevek, és számomra igazából ez adta a könyv varázsát. Az írónőről pedig akármit is gondolnak mostanában, és akármit is gondolok én, egy valamit nem lehet tőle elvitatni, azt, hogy tényleg egy nagyon különleges világot és bele tényleg szuper karaktereket talált ki.

Most újra elolvasva az első részt, kicsit azt érzem, hogy még nagyon meseszerű az egész, és talán épp ez is benne a szép. A történet nem a gyomorba vágásokkal kezd, hanem a gyermeki képzelőerővel, fantáziával, egy felnövés történettel. Harry nem egy nagyképű karakter, és ez egy remek írói húzás lett. Hiszen ő a kis túlélő ugyan, de mivel nem a varázsvilágban nőtt fel, ez a tény nem szállhatott a fejébe. Ron és családja egyszerűen imádnivaló, hiszen mint család, és mint személyiségek is nagyon jól működnek. Hermione pedig szerintem egy nagyon jó lány karakter – bár annyira nem ritka, hiszen fiúk mellett ritkán kerül egy történetbe legjobb barátnak egy cica-baba. A karaktere néha kicsit strébernek érződött, de kell is ilyen a csapatba.

Mivel nem először olvastam, a filmet pedig már szerintem kismilliószor láttam így egyértelmű, hogy a csavarok egyáltalán nem szolgáltak számomra meglepetéssel, de el tudom képzelni, hogy egy-egy húzás, annak idején amikor még kisebb visszhangja volt a történetnek mennyire meglepő lehetett az olvasók számára. Vagy akár manapság is annak, aki valamilyen oknál fogva még sosem találkozott a történettel.

Akad egy-két logikai bukfenc ezt belátom, viszont ha valaki csak a filemt látta, annak is jól jöhet, mert itt-ott magyarázatokkal szolgál, kibővíti a más ismert történetet.

Értékelés: 5 csillag

A Szent Johanna gimi 3.-4. (Egyedül; Barátok): Leiner Laura

 

Leírás (forrás: moly.hu):

Egyedül:
„Részlet a könyvből:
Cortez kikerült minket, lesétált a lépcsőn, miközben a lány már megindult felé. Tudtam, hogy rá vár, tudtam, hogy ő csak Viki lehet, de a következő jelenetet még én sem tudtam előre. A lány vigyorogva átölelte Cortezt, majd hosszú csókkal köszöntötte. Nem, ez nem olyan volt, mint kilencedikben, a díjugrató napján. Most jól láttam. Mindannyian jól láttuk. Lemerevedtem, nem akartam odanézni, de nem tudtam levenni a szemem róluk. A látvány sokkolt, minden energiámmal azon voltam, hogy akkor fulladjak meg, miután elmentek.
– Sziasztok – köszönt hátra Cortez nekünk, aztán megfogta Viki kezét (összekulcsolt ujjakkal), és elindultak."

Barátok:
„ Részlet a könyvből:
– Reni? – kérdezte.
– Igen? – kérdeztem vissza döbbenten.
– Jössz velem?
– Nem! – szólt vissza Arnold helyettem, mire mindenki kérdőn felé fordult.
– Neményi, majd szólok, ha hozzád beszélek – mondta Cortez, és újra rám nézett.
– Kezdődik az olvasókör… – hebegtem, de ez nem tűnt túl népszerű válasznak, egy csomóan »húúú«-zni kezdtek.
– Oké – tette fel a kezét Cortez, és röhögve odafordult egy csoport végzőshöz.
– Jó – mondtam hirtelen, mire Arnold megpördült a tengelye körül, és visszanézett rám.
– Reni, ne menj el! Kardos vár. Fogalmad sincs, hogy tud-e egyáltalán vezetni. Veszélyes!
– Csak egy sulikör! – indultam le a lépcsőn, és közben kivettem Ricsi kezéből Virág sisakját, amit direkt nekem nyújtott oda.
– Reni! – kiáltott rám Arnold újra.
– Mindjárt jövök – közöltem egyszerűen, feltettem a sisakot, aztán felültem Cortez mögé. Átöleltem a derekát, amitől a régi ismerőseim (pillangó barátaim) mind feléledtek a gyomromban, és elindultunk."

Vélemény:

Újra felmerült bennem az a pillanat, amikor először vettem kezeim közé az első részt, majd nagyjából 20 oldal tömény „Jézusom ez mégis mi a f…” után letettem. Azért, hogy egy rosszabb pillanatomban újra esélyt adjak neki.

Nos… ha az első és második rész során voltak is fenntartásaim is mind a harmadik, mind a negyedik rész során már ezeket is kivágtam az ablakon és úgy éreztem csak élvezni szeretném az olvasást. Na és mennyire élveztem! Számomra Reni tizedikes tanéve sokkal izgalmasabb volt, mint az előző, bár ő maga továbbra sem tartozik a kedvenc karaktereim közé, de most már elkezdtem érezni mennyi mindenben hasonlít hozzá, gimnáziumi énem.

De haladjunk sorban…

Egyedül (3. rész):

A beszélő cím már elég sokat elmondott arról, mit is fog megélni Reni ebben az időszakban, bár azt hozzá szeretném tennie gyakran úgy éreztem, hogy magának generálta ezeket a helyzeteket. Hiszen ha alaposabban megnézem bármikor dönthetett volna úgy, hogy a milliomodik könyv elolvasása helyett inkább megnéz egy sorozat epizódot, akár egyedül is. (Ha az Odaátra pl. volt ideje nem értem miért mondja még mindig, hogy semmit nem néz… hogy őt idézzem „no comment”). Emellett pedig, „Néma gyereknek anyja sem érti a szavát” úgyhogy, ha valami nem tetszik neki, nem érti, furcsa számára nyugodtan rá szabad kérdeznie.

De persze ebben az évben mindenki pasizott és csajozott, és bár Virágot meg tudtam volna gyilkolni a viselkedése miatt ebben a részben, sajnos túlságosan érthető volt. Nekem is akadt már olyan élethelyzetem, amikor majd minden barátom az aktuális párja kötötte le én meg szinte teljesen egyedül maradtam, de mindig nyugtatott a tudat, hogy végül is, ha véletlen szakítás lesz a vége, úgyis tudom kire lesz szükségük megint. Mégis Virág és Dorián kapcsolata volt az ami a leginkább vitte nekem előre az eseményeket. Főleg azon a bizonyos Szilveszter éjszakán.

Ricsi még mindig baromi pozitív karakter volt, és ebben a könyvben végre Cortez is kapott egy személyiséget, amit külön díjaztam, főleg amikor Arnolddal néha egymás ellen feszültek.

A jeleneteket továbbra is nagyon jól el tudtam képzelni. De akiken nem tudtam túllendülni sehogyan sem, azok a szülők. Még Reni apja nem is akkora gond de az anyja… fuh… csoda, hogy Reni meg ő még nem vesztek össze olyan szinten, hogy ajtót csapkodjanak, esetleg tárgyakat hajigáljanak egymásnak (örülnék ha egyszer láthatnám ezt, mert akkor végre anyuci is rájönne, milyen is egy igazán balhés kamasz)… Könyveket olvas a kamaszok problémáiról? Tényleg?! Aha, de közben meg azért mert történik valami baj (Szilveszteri koncert) ami igazából nem is Reni hibája volt, elveszi az összes elektronikai kütyüjét és kvázi elcs*szi vele a gyereke esélyeit bármire. Egész eddig azért volt baja a lányomnak mert egyedül van? Áh, franc egye szakítsuk el még jobban mindenkitől…

Barátok (4. rész):

Muszáj voltam azonnal folytatni a sorozatot, amint az előző résznek a végére értem. Folytatódott benne az a nagyon jó kalandos életérzés, ami a korábbiban kezdetét vette, és bár éreztem benne néha üresjáratokat (hatszázadik alkalommal is problémák vannak a 10/b osztállyal…), de szerencsére nem annyira sokat mint eddig.

Kicsit azért nevetséges, hogy bár Reni szemszögéből íródik a történet, szerintem mindenkinek hamarabb esik le, mint neki, hogy egyszerre hány fiú is van oda érte, valamint az, hogy néha egy-egy mondata, viselkedése milyennek tűnhet a kívülállók szemszögéből.

A történet fénypontja volt az osztálykirándulás, amit elejétől a végéig imádtam és az én szívem is megdobbant amikor Cortez megfogta Reni kezét, de kicsit azt érzem, hogy a mi drága főszereplőnk egy kicsit butácska az érzelmek terén. Millió pillanata lett volna arra, hogy ne vágja be a durcát, hanem igenis rákérdezzen erre a csók és Viki témára, ami az egész könyvön át a fejében volt, de neeeem. Ő inkább csak szenved magában. (A szülőkről már ott tartok, hogy jót vagy semmit, szóval…)

Kinga az egyik kedvenc karakterem ever! De most komolyan. Annyira menő egy egyéniség, kicsit ilyen Szívek szállodája Paris jellege van, de ezért annyira szuper. Virág stílusváltása nagyon kellett, mert így végre ez a bohókás kinézet is passzol az amúgy eléggé kis naiv és butácska jelleméhez, de művészlélek és végre boldog is, az pedig, hogy ő és Ricsi… na… Nekem ez volt a könyv egyik legjobb húzása. Mert Ricsit még mindig imádom, és szerintem ez ígyis marad, hiszen rengeteg színt ad a helyzetekbe.

Szóval életem első SzJG olvasása robog majd tovább, és még mindig nem hiszem el, hogy ennyire magával tudott ragadni ez a sorozat. Bármilyen naiv és gyerekes is néha, inkább milliószor ez, mint a ma olya divatos amcsi tini sorozatok, ahol a csajok fele 16 évesen már egy drogos prosti… címet direkt nem mondok.

Értékelés: Egyedül – 5 csillag; Barátok – 5 csillag

Kedvenc jelenet:
„– Szép ez a hely – mondtam halkan.
– Régen sokat jártam ide egyedül, esténként, tudod, átgondolni a dolgokat – mondta komolyan.
– Tényleg? – fordítottam felé a fejem.
– Nem – közölte, aztán elröhögte magát. – Igazából fogalmam sincs, hol vagyunk – tette hozzá, mire kitört belőlem a nevetés. – Komolyan. Azt hiszem, életemben először játok erre.”

„– Nyugi, a tiéd lehet. Amúgy… – igazította meg a szemébe lógó haját – van egy rágóm is. Ha kiköptem, szólok, úgy tűnik, szereted a megunt dolgaimat…
Aúúú, ez engem is szíven ütött. Virág leszegte a fejét, és nagyon a sírás határán volt, Ricsi pedig kiszabadított a karjait, és idegesen röhögve körbenézett.
– Ez jó volt – bólogatott elismerően, aztán széttárta a karját. Szinte éreztem, hogy mi következik, azért is indultam meg Cortezzel együtt, de már késő volt. Ricsi egy iszonyat gyors mozdulattal az emós fiú előtt termett, megragadta a tarkóját, és teljes erőből lefejelte.”

 

A halála angyala: Caleb Carr

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1896, ​New York. A város egyik legnevesebb lélekbúvára a magyar származású Laszlo Kreizler. Amikor a rendőrséget vezető Theodore Roosevelt tudomást szerez egy borzalmas gyilkosságsorozatról – amelynek áldozatai fiatal gyerekek, főleg prostituáltak –, a város hatalmas urainak akarata ellenére Kreizler segítségével megindítja a nyomozást. De nem hivatalosan, hiszen azt sokan nem néznék jó szemmel, főleg Kreizler botrányosan modern felfogása miatt, mely szerint az ember személyiségét és tetteit csak összefüggéseiben lehet megismerni. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a New York Times újságírója, Sara Howard, a metropolisz rendőrségének első női alkalmazottja, valamint két detektív is, az Isaacson testvérpár. A csapat nyomozni kezd, a gyilkos azonban egyre-másra szedi áldozatait, akiket brutálisan gyilkol és csonkít meg. Csak Laszlo Kreizler képes megállítani őt, de a doktor ellenségei és a gyilkos semmit és senkit sem kímélnek.”

Vélemény:

Elég hosszú könyv volt, ez már egyszer tény. Nem is kifejezetten az 500 oldal miatt, hanem azért, mert ehhez a betűk elég kicsik, a sorközök pedig szűkek voltak, mégis legszívesebben állandóan olvastam volna. Amikor időm engedte és úgy isten igazából belemerültem, akkor alig bírtam letenni, ellenben ha letettem nehezen vettem újra kezeim közé.

A sorozatot, ami ez alapján, a regény alapján készült már láttam, azonban nem végig, viszont annyira megfogott a helyszín és a karakterek (a színészeknek ehhez rengeteg köze volt), hogy tudtam én ezt a könyvet el akarom olvasni. Egyáltalán nem csalódtam. A leírások nagyon életszerűek voltak, és bár sosem jártam New Yorkban, főleg az 1890-es évekről nem volt sok elképzelésem, mégis láttam magam előtt az egészet. Nagyon tetszett, ahogy a bevándorlók miatt a sok kultúra keveredett egymással. A párbeszédek kellő képpen pörögtek, minden szereplő egyéni karakter volt, akik már megszólalásaikban is elkülönültek egymástól.  Ami pedig a leginkább megfogott a pszichológiai vonatkozás. A történet 1994-ben íródott, így a történetben sok olyan leírás szerepel amit már akkor, és napjainkban is tényként ismernek, pl.: ujjlenyomatok, profilozás, családi anamnézis, amiket a cselekmény idejében még kétkedéssel fogadnak, néha egyenesen szemfényvesztésnek tekintenek. A gyilkos szeméjét a könyv tökéletesen körbejárta, gyerekkorától feltárták az eseményeket, ami pár évnyi pszichológiával a hátam mögött borzasztóan tetszett, mert a pszichológiának épp ezt a részét kedveltem mindig is a leginkább.

De milyenek voltak a karakterek, azon kívül, hogy kellően kidolgozott személyiségjegyekkel bírtak?

Először is be kell vallanom, hogy engem leginkább Laszlo Kreizler fogott meg, aminek több oka is van, de ezeket majd kifejtem, ugyanis meglepően fogadtam, hogy a könyv nem az ő szemszögéből íródott, hanem másik főszereplőnk Jonathan Moore elmesélése alapján.

Moore egy egész okés karakter volt a számomra. Talán azért kellett ő főszereplőnek, hogy az olvasó vele együtt csodálkozhasson rá néhány összefüggésre, és ne tényként kapja azokat a leírásokban. Okos volt, kifejezetten bátor, de azért gyakran úgy éreztem miatta kicsit keveset ismerek meg a történetről.

A második kedvenc szereplőm Sara volt, akinek a stílusát nagyon tudtam kedvelni. Nem egy sírós kislány, hanem egy érett nő, aki igenis tudja mit akar, ráadásul mind ezt egy olyan munkakörben, ahol elég jelentős a férfi uralom. Mindent megtett azért, hogy bizonyítson, és tetszett, hogy képes használni az eszét. Ettől független azonban  kendőzetlenül nő maradt, aki gyakran jobban érti az emberi érzelmeket, mint tanult és művelt férfi kollegái.

Akkor kanyarodjunk vissza Laszlohoz. Egyrészt, hogy is ne tudtam volna kedvelni ezt a férfit, amikor félig magyar(!) – ezt még mindig csodálom, hisz az író választhatott volna bármilyen más nemzetiséget is – ráadásul pszichológus. Kíváncsi lettem volna a történetre az ő szemszögéből is. Részben azt éreztem, hogy bár a történet mesélője Moore valójában mégis Laszlo a főszereplők között is a főszereplő. Hiszen a könyv folyamán róla derültek ki titkok, őt érték veszteségek, az ő szerelmi élete bontakozott ki előttünk, és az ő családja. Elmondhatatlanul megszerettem ezt a karaktert.

A könyvet tudom ajánlani azoknak akik nem riadnak vissza a kicsit elnyújtottabb leírásoktól, érdekli őket a mélyebb pszichológiai vonulat az ember viselkedése mögött… Na meg ki kell emelnem, hogy a könyv nem köntörfalazik így akik nehezen viselik a véresebb, brutálisabb részeket, azoknak nem biztos, hogy ajánlott, mások számára valóban ütős krimi lehet.

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenetek:

„– Részt venni a nyomozásban? – hebegtem döbbenten. – Roosevelt, hát cserbenhagyta a józan hollandus esze? Lélekbúvárral akar nyomoztatni? Pszichológussal? Enélkül is ellenségéve tette a rendőrség összes magasabb rangú tisztjét meg a fél Rendőrfőnökök Tanácsát. A bukmékerek már egy rozsdás vasat sem adnak arra a tippre, hogy a Függetlenség napján búcsút vehet az állásától!  Ha egy szó kiszivárog arról, hogy bevonja Kreizlert… istenemre, még azt is inkább elfogadnák, ha hozatna egy hottentotta varázslót!
– Mintha bizony nem annak tekintene engem a tiszteletre méltó polgárság nagy többsége! – kuncogott Laszlo.”

„– Sara! – nyögtem ki nagy üggyel-bajjal. Letelepedett mellém, s az ölembe tette a tálcát. – Hol vagyok?
Sara figyelmét azonban a munkások vonták magukra, akik sustorogni és jelentőségteljesen nevetgélni kezdtek a látványon, hogy leült az ágyamra. Sara nem nézett rájuk, csöndesen mondta nekem:
– Mr. Jones és az emberei nem tudják, milyen ügyben vagyunk itt. Látják, hogy nem vagyok szolgáló, és ezért az képzelik, hogy amolyan közös metresz vagyok a társaságban. – Etetni kezdett az ízletes tyúklevessel. – Elképesztő, pedig mind házasemberek…”

„– És mit tart a család intézményéről, doktor úr? – kérdezte Morgan határozottan, ám az ítélkezés minden jele nélkül. – Ezek az urak és számtalan más jószándékú ember szent borzalommal beszélnek az ez irányú nézeteiről.
Kreizler vállat vont, és elnyomta cigarettáját.
– A családról, mint társadalmi intézményről nincs különösebb véleményem, Mr. Morgan. Vizsgálódásaim a bűnökre irányulnak, amelyeket gyakran eltakar a családi struktúra. Én megpróbáltam leleplezni e bűnöket, és tenni valamit a gyerekekre gyakorolt hatásuk ellen. Ezért pedig nem fogok mentegetőzni.”