A keresztes gyilkos (Robert Huner 1.): Chris Carter

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.

Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?

Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

Vélemény:

Amikor egy barátnőm ajánlására elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, akkor nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a későbbiekben (főleg, hogy ez a rész őt sem fogta meg igazán), azonban nekem kifejezetten tetszett. Lehet azért, mert mindig is vonzottak a krimik (épp a könyv elkezdésekor kezdtem nézni a Dexter sorozatot is, ami szintén egy nagy szerelek lett), és valahogy a bűnözői lélektan, a true crime is mindig valahogy különösen izgatott. Számomra a krimiket viszont nagyon el tudja vinni a rossz irányba az, ha az író elfelejti, hogy épp milyen műfajban szándékozik alkotni. A krimiben igenis legyen nyomozás, fordulat, és az olvasó is érezze, úgy, hogy ő is részese a történetnek, van lehetősége saját magának összerakni az eseményeket. Azt hiszem ezen paraméterek alapján próbálnám meg értékelni ezt a könyvet.

A nyomozó(k) személyisége: Mind a ketten nagyon kompetensen viselkedtek, attól függetlenül is, hogy volt életük a rendőrségen kívül. Szívvel lélekkel odatették magukat ahhoz, hogy igenis elkapják a gyilkost.

A gyilkosságok leírása: Nagyon látványos és elképesztően őrült volt az összes. Vizuális típusként brutális volt elképzelni azt, hogy az író milyen mértékig belement a helyszínek képi ábrázolásába, mintha csak egy sorozatot láttam volna. És mivel ilyen alapos képes kaptam a holttestekről, a helyszínekről és a nyomozás apró részleteiről is, bele tudtam magam élni abba, hogy én is a szereplőinkkel együtt próbálok a gyilkos nyomára bukkanni.

A csavarok: Jó krimihez mérten akadtak itt pillanatok amikor leesett az állam (a gyilkos kiléte nem ezek közé tartozott, bár azt igenis jól oldotta meg az író, hogy elmagyarázta miért is tette amit tett), viszont voltak félrevezető szálak, nyomok amik végül mégsem juttattak el sehová csak egy jó alaposan megtervezett zsákutcába. A történet végén is fel kellett magam egy kicsit vakargatnom a padlóról, de ez kifejezetten pozitív élmény nekem.

Összességében, a történet brutális képvilágokkal és leírásokkal él, viszont kifejezetten izgalmas a cselekmény. Főképp a nyomozás része a jelentős, tehát azoknak ajánlom akik az akciót és az izgalmat keresik a történetben, nem pedig a light romantikus-krimi vonalat.

Értékelés: 5 csillag

A villámtolvaj (Percy Jackson és az olimposziak 1.): Rick Riordan

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.

Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?

Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.

Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.

Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.”

Vélemény:

Egy vallomással kezdeném. Azt hiszem, ez volt az a történet, amit valahogy mindig megpróbáltam elkerülni, mert úgy éreztem, hogy nekem erre semmi szükségem nincsen. Mert túlságosan sokan szerették és sokan azért szerették, ami miatt én néha nem bírok egy-egy cselekményt, de mégis úgy hozta a sors, hogy nekikezdtem és…

Még egy vallomással tartozom, bár nem érzem, hogy hatalmas fant faragott volna belőlem a könyv, de a sztorija megvett magának. Nem mondom, hogy tökéletes, vagy csak én nem olvastam a legtökéletesebb időszakomban, bár még így 28 évesen is (jézusom…) van olyan, amikor nagyon jól elszórakozom a Harry Potterrel, vagy a Szent Johanna gimivel, de ez általában szeptember környékén szokott megtörténni, amikor tanárként térek vissza az iskolába, de a lelkem legmélyén még mindig inkább diákként szeretnék. Talán akkor kellene folytatnom majd a második résszel.

Az, hogy a történetben megjelent a diszlexia és a hiperaktivitás (még ha meg is lett magyarázva miért jelentős) nekem ez hatalmas plusz pont, mert úgy érzem ők azok a gyerekek, akik meglehetősen alul vannak reprezentálva a történetekben (többek között ezért is imádom Wylant a Hat varjúból), és itt mégis előkerült ez a problémakor, ráadásul különleges képességként találva, vagyis hogy egy különleges tulajdonság áll a háttérben.

A másik ami megvett magának, az a mitológia behozatal a történetbe és hogy milyen szépen lett összemosva a modern korral, meg Amerikával. Szóval alapvetően a világ építés, a cselekmény és a kalandok nagyon, de nagyon ütősek voltak. A szereplőkkel tudtam kicsit nehezen zöld ágra vergődni (kivéve Grovert, őt nagyon imádtam). Sajnos nagyon sok csavart már előre sikerült kitalálnom, mert a) vagy annyira jól emlékeztem egy-két görög istenségre és mítoszra vagy b) túl sokat olvastam már hasonlót és ilyenkor az ember alapvetően megérzi ki fog csavarni a történet menetén és ki az akiről egyszer majd kiderül, mégsem az akinek vallotta magát.

Alapvetően amúgy a történet izgalmas, kicsit azt éltem meg közben nehezen, hogy évekig óvakodtam tőle mint a tűztől, erre rá kell jönnöm, hogy mégsem olyan rossz és megéri a maga kis hipe-ját. De az meg már a saját egóm kis bántalma és nem a könyv hibája.

Szívesen tudom ajánlani, és az is jó érzés hogy találtam egy újabb regényt amit talán megéri majd bevinni az olvasástól amúgy ódzkodó tanítványaimnak. (Egy lelkes gyógypedagógus aki ezek szerint nagyon sok félvért tanít :D )

Értékelés: 4,5 csillag

Daisy Joned & The Six: Taylor Jenkins Reid

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Rock ​and roll a javából! Hamarosan tv-sorozatként is hódít

Mindenki ismeri a Daisy Jones & The Sixet, de hogy miért oszlott fel az együttes a népszerűségük csúcsán, azt senki sem tudta… Mostanáig.

Daisy Los Angeles-i tinédzser a hatvanas évek végén, aki a Sunset Strip klubjaiba kéredzkedik be, rocksztárokkal fekszik le, és arról álmodik, hogy egy nap majd a Whisky a Go Góban énekelhet. Bár a szex és a drogok is magukkal ragadják, az igazi szenvedélye a rock’n’roll. Húszéves korára felfedezik a hangját és páratlan szépségét, mely könnyen őrültségre sarkallja az embereket.

Ekkor vált egyre népszerűbbé a The Six is, a mélabús Billy Dunne együttese. Első turnéjuk előestéjén Billy barátnője, Camila megtudja, hogy terhes, és az apaság és a hírnév nyomása túl sok Billynek, akivel kissé elszalad a ló a turnén.

Daisy és Billy útja akkor keresztezi egymást, amikor egy zenei producer rájön, hogy a megasiker kulcsa a páros összehozása. És ami ezután történik, az már maga a legenda.

Ezt a mítoszt járja körbe ez a lebilincselő és felejthetetlen regény, amely a hetvenes évek egyik legnépszerűbb bandájának történetét meséli el visszaemlékezéseken keresztül. Taylor Jenkins Reid tehetséges író, aki új szintre lép a Daisy Jones & The Sixszel, különleges és egyedülálló hangjával zseniálisan mutat be egy kivételes helyet és időszakot.”

Vélemény:

Egy történet, ami nem egyetlen történetet mesél el, hanem nagyon, de nagyon sokat! Azt hiszem ez volt az a mondat, ami először megszületett a fejemben, miután az utolsó oldal végeztével összecsuktam a könyvet.

Mert van itt alkoholizmus, drogfüggőség, szerepektől való félelem, vagy ezek konfliktusa, család, 70’es évek, zene, hierarchia harc, álmok és valóság… Túl sok minden egyszerre, amit szerintem ha nem a szereplők szemszögén keresztül kapunk meg, hanem tipikus történetként elmesélve, akkor nem ütött volna ekkorát. Voltak pillanatok amikor határozottan könnyeztem a könyv lapjait figyelve, mert annyira erős érzéseket váltott ki belőlem, vagy mélyen hatott rám. És mivel a szereplők maguk meséltek, emiatt kicsit közelebb is éreztem őket magamhoz, mert bár a regény végén fény derült az interjúk készítőjére, mégis néha teljesen úgy éreztem, mintha nekem személyesen mesélnének.

Bevallom eleinte nem kedveltem Daisyt, majd ahogy később a bandához kapcsolódott akkor sem igazán lopta be magát a szívembe, szerintem túlságosan szimpatizáltam Billyivel és hinni akartam abban, hogy a helyes úton marad. Így Daisyben egyfajta olyan karaktert láttam, akit mindenki kedvel, mindenki imád, vagy mindenki a magáénak akar tudni, én viszont folyamatosan azt éreztem, hogy egyszerre túl rossz, és túl tökéletes. Talán ebben is rejlik a regény egy másik hatalmas értéke, hogy több oldalról lehet látni a karaktereket, mert nem csak a szó szoros értelmében vett főszereplők szólalnak meg, hanem mindenki más is. És amíg például Daisy legjobb barátnője tökéletesnek látja őt, addig Billyn keresztül megnézhetjük mennyire önrontó is ez a nő valójában.

Fantasztikusan átjött a történet hangulata, és mindenki elképesztően közel került hozzám. Egy ponton nem tudtam, hogy ennek az egésznek hogyan lesz vége (bár elkezdtem nézni a sorozatot de rossz szokásom, hogy könnyen abbahagyom őket), így kíváncsian vártam mi is történt. Bár azért azt már az elején lehet tudni, hogy a banda feloszlott, hiszen így indultunk, viszont a kérdés végig ott volt benne, hogy miért. Emellett a másik nagyon erős szál nekem még Graham és Karen kapcsolata volt, ami szinte szíven ütött, de azt hiszem ezt meg már mindenkinek magának érdemes megtapasztalnia, aki szeretne esélyt adni a regénynek.

A történet még egy szempontból különleges volt, méghozzá abból, hogy nem lett klisés. Mert igen Camila is lehetett volna egy tipikus féltékeny p*csa akit minden második ilyen történetben ábrázolnak, de annyira érett és komoly gondolkodású nő lett, hogy egyszerűen csak tisztelni tudtam érte. Bár Billy lett az egyik kedvencem, nem tudom nem szeretni Camila karakterét sem, és végül is azért egy ponton túl már Daisy is a szívemhez kezdett nőni.

Értékelés: 5 csillag

Az aratás hajnala (Az éhezők viadala trilógia 0.5): Suzanne Collins

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Ha ​elvesznek tőled mindent,

amit szerettél,

mi marad, amiért harcba szállnál?

Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.

Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.

Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.”

Vélemény:

Kapcsolatom az Éhezik viadala világával (vagyis minden regénnyel, mely ebben a sorozatban játszódik) eléggé összetett, és néha sajnos viszontagságos is. Nagyon meg kellett találnia engem a megfelelő pillanatokban. Az első és második résznek sokadik alkalommal kellett nekiveselkednem, hogy megtanuljam értékelni, és így legutóbbi olvasásomkor valójában nagyon tetszett mind a kettő. Míg a harmadik rész teljesen elvesztett. Épp így jártam a másik előzmény regénnyel az Énekesmadarakés kígyók balladájával is, amit mikor először olvastam nem igazán tudtam hogyan is kellene fogadnom, majd miután láttam a filmet, és elolvastam eredeti nyelven is, határozottan szintet lépett. Viszont valahogy mégsem tudok szabadulni Panemtől.

Amikor megláttam, hogy megjelenik a legújabb rész, mely Haymitch történetét tárja az olvasók elé, egy kissé kétkedve fogadtam, mert azért az ő emlékeiből kaptunk némi ízelítőt az eredeti trilógiában is, nem éreztem akkora kíváncsiságot és hűha, élményt, mint amikor megtudtam, hogy megkaphatom Snow előzménysztoriját. Mégis Haymitch volt annyira kedves mindig is a szívemnek, hogy adni akartam neki egy esélyt, mert ha valaki hát ő az a karakter, aki megérdemli.

Aztán elkezdtem olvasni és jött az első kiakadásom, amikor már csak a szememet forgattam (és bevallom a fél csillag levonás is ennek köszönhető), hogy hirtelen mindenki rokona, barátja és ismerőse lett egymásnak. Nem akarok belemenni mélyebben, mert picit talán spoiler de nekem már az is sok volt, hogy Lucy Gray is a 12. körzetből származott, nemhogy még ezek, amik most Haymitch körül zajlottak a körzetében. Felüdítő lett volna egy kicsit eltávolodni a folyamatos oda és visszakacsintgatásoktól a regények között. (És hozzá tenném, ha valaki az Énekesmadarak és kígyók balladája nélkül tervezi elolvasni a könyvet, lesznek pillanatokat amik mélyebb magyarázatra szorulnak pl. Snow viselkedésével kapcsolatban, meg Haymitch ajándékával stb.)

Aztán elérkeztünk az aratás pillanatához és innentől hirtelen beszippantott a történetet! Nagyon örültem, hogy Haymitch úgy került a viadalra, ahogy (SPOILER szóval pszt!) és annak is, hogy kifejezetten érdekes karakterekkel került össze a körzetéből. Wyattet valamiért különösen imádtam, ő egy olyan ízt adott a történethez, amihez eddig még nem volt szerencsém, mert mindig csak a sanyarú kis szerencsétlen embereket láttuk, nem azokat akik megpróbálnak hasznot húzni (a Kapitóliumon kívül) ebből az egészből. De Maysilee is megkedveltette magát velem az első vonatútja alatt.

A történet szépsége pedig az, hogy bár tudni lehet, hogy Haymitch nyer, azt is tudni, hogy nagyjából milyen módszerekkel DE az írónő felhasználta Panem (vagyis inkább a Kapitólium) egyik legnagyobb fegyverét, méghozzá azt, hogy a média bármilyen módon tudja alakítani a narratívát. Így belekerülhettek meglepő fordulatok, és nem várt csavarok is, amikről persze még Katnissék sem nagyon tudhattak. Azt hiszem érzelmileg engem ez a rész viselt meg a leginkább, bár erre már a kezdetkkor számítani lehetett, mégis jó érzéssel tudom ajánlani másoknak is, mert határozottan egy új oldalról mutatja meg az Éhezők viadala világát.

Értékelés: 4,5 csillag

The Cruel Prince – A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.): Holly Black

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Persze hogy olyan akarok lenni, mint ők. Gyönyörűek, égi tűzben kovácsolt pengék. Örökké élnek. És Cardan közülük a leglenyűgözőbb. Őt gyűlölöm legjobban. Annyira gyűlölöm, hogy néha még levegőt venni is elfelejtek, amikor őt nézem.

Egy szörnyű reggelen Jude és a nővérei végignézik, ahogy lemészárolják a szüleiket. A félelmetes gyilkos mindhárom lányt elrabolja, és Tündérföldére, a nagykirály udvarába viszi. Jude-ot csúfolják és kínozzák a halandósága miatt, és hamarosan rádöbben, ahhoz, hogy életben maradjon ebben a kiszámíthatatlan, veszélyes új világban, éppolyan okosnak, agyafúrtnak és hamisnak kell lennie, mint maguknak a tündéreknek.

Csakhogy a hatalomhoz vezető lépcsőfokokat sötét árnyak és árulás lengi körbe. Ráadásul szembe kell néznie a dühítő, arrogáns, ám karizmatikus Cardan herceggel. A lehető legóvatosabban kell eljárnia.

A bestsellerszerző Holly Black magával ragadó, a szó minden értelmében varázslatos új YA regénye.

Hagyd, hogy elbűvöljön!”

Vélemény:

A borító és a leírás miatt jöttem, és azért maradtam, mert nem szeretem félbehagyni a dolgokat. Egy könyv, ami érdekes alapkoncepciókat tár elénk, de sok ponton számomra inkább helykitöltésnek érződött, mintsem valódi cselekménynek. Lehet, hogy ezzel most gonosz voltam, de sajnos őszintén így érzem magam a regény végeztével (és nem látom, hogy mikor lenne kedvem a folytatáshoz).

Ami bevonzott az, hogy Leigh Bardugo ajánlása szerepel a borítón (márpedig az ő könyveit imádom!). Aztán ahogy elkezdtem olvasni rögtön imádtam a könyv durvaságát és az összetett karaktereit, bár sajnos ez az összetettség azt hiszem Madoc-ig tartott. De mivel a könyvnek vannak értékei így megint egy felosztással kezdeném, szépen keretbe foglalva.

Pozitívum:

Az, hogy Jude és Taryn a tündérek között nőttek fel, és az, hogy a könyv a tündéreket ennyire sokfélének ábrázolta, és hozta a tündérmítoszok elengedhetetlen elemeit amik szerintem a dolgok legnagyobb varázást adják (ételek amikből nem szabad enni, például…). De ha már itt tartunk Vivi is nagyon érdekes volt. Jude meg persze a tökéletes YA főhősnő akivel többet jelenleg nem is szeretnék foglalkozni.

Negatívum: 

Cardan és sleppje… meg a szivatásaik amikkel nem tudtam mit kezdeni de számomra túl sok értékes időt vettek el a tényleges cselekményből még ha utólag volt is értelme ezeknek. Ott azt éreztem, hogy egy izgalmas világot (ami lehetett volna még inkább olyan, mint amit Böszörményi Gyula például A tündérködben elénk tár… na az még mindig hidegrázós) arra használ az írónő, hogy sulis bullyinggá tegye az egészet, persze annak kicsit erősebb változataival. Ezeket a részeket nagyon nem kedveltem.

Pozitívum:

A királydráma, a trónviszály és az, ahogy Jude ennek az egésznek a közepébe csöppent. Amúgy is szeretem az intrikákról és trónharcokról szóló történeteket így ez a rész is megvett engem de sajnos a karakterek nem segítettek abban, hogy itt mindent tökéletesen megéljek. Ennek a regénynek nem tett jót a YA, egy felnőttebb, még komorabb, még sötétebb világ kellett volna ide. (Így nekem nem „kegyetlen” inkább csak gonoszkodó hercegnek tűnik bárkiről is szóljon a cím.)

Ajánlani tudom azoknak akiknek alacsony az ingerküszöbe (nincs ebben semmi szégyellnivaló), és akiket érdekel egy fantasy és tündér-folklór alkotta izgalmas világ, de nem vetik meg a jó királydrámákat sem.

Értékelés: 3,5 csillag

Állatfarm: George Orwell

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„MINDEN ÁLLAT EGYENLŐ? UGYAN MÁR. VANNAK KÖZTÜK EGYENLŐBBEK IS.

Orwell 1943-44-ben írott műve minden elnyomó, totalitárius rendszerre ráillik. Egy angol major a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát. A maguk igazgatta farmon élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. Az 1984 írójának már ebben a művében is nagy szerepet játszik a történelmi dokumentumok meghamisításának motívuma. Visszamenőlegesen megváltoznak, majd feledésbe merülnek az állatok hajdani ideológusának, az Őrnagynak az eszméi. A Napóleon nevű nagy kan ragadja magához a hatalmat, és – természetesen mindig a megfelelő ideológiai magyarázattal – egyre zordabb diktatúrát kényszerít állattársaira. A szerző a „Tündérmese” alcímet adta regényének, mely eredetileg a sztálini korszak szatírája volt, de az emberek és az állatok minden diktátor alatt ugyanolyanok.”

Vélemény:

A könyv amit nem mar írtak, de elolvasása után csak egy kérdés fogalmazódott meg bennem. „Miért tarthat ott a világunk még most is ahol?” Hiszen ha ilyen regények születtek már évtizedekkel korábban is akkor miért nem vagyunk képesek észrevenni azt amikor a diktatúra első alapköveit kezdik lerakni az orrunk előtt?

Bár a történet állatokról szól, mégis minden egyes szó és leírás olyan amit nem csak történelmi eseményekre (kommunizmus?) tudunk ráhúzni de egy jó adag aktuálpolitikát is éreztem benne. Mert a politikusok a köznéppel ellentétben tanultak a történtelemből és képesek ugyanazokat az egyszer már jól bevált módszereket alkalmazni:

- Kell egy jó szlogen

- Kell egy karizmatikusnak tűnő vezető

- Kell egy dolog amitől félhet a nép amitől ez a vezető „meg tudja őket védeni”

- Kellenek a hatalom kiszolgáló „kutyái”

- Kell az aki fenntartja a propagandát

…

és aztán egy idő után már Nem Kell arra sem figyelni, hogy önmagunknak ellentmondunk mert a nép úgyis bekajálja minden szavunkat, és elhitetjük, hogy ők emlékeznek rosszul a dolgokra és a mi szavunk szent.

Ez az alkotás tanít, szemet felnyit, és sajnos elborzaszt azzal, hogy mennyire aktuális tud lenni még mindig. Mindenkinek, de őszintén mindenkinek csak és kizárólag ajánlani tudom. Bármit írnék le róla az hatalmas spoiler lenne, hiszen a regény annyira nem vaskos, ezt mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia… és bár a kép mellé nem a legikonikusabb mondat került fel, de itt had zárjam azzal.

„Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”

Értékelés: 5 csillag

Tükör a felhőkön túlra: Eszes Rita

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Akármilyen ​bőrbe bújsz, kellesz nekem!

Japán az 1600-as évek vége felé. A határok lezárva, a császár túszként él saját palotájában, a hatalom valódi gyakorlója a sógun. Az árva Szorana mindent, amit tud, az őt befogadó nindzsáktól tanult, ám mivel hófehér külsejével feltűnő jelenség, talán sosem válhat a láthatatlanság mesterévé. Ő azonban még ennél is többről álmodik: a szamurájok kasztjához szeretne tartozni, és valami fontosat tenni jelentéktelen életében.

Renmu alakváltó nyestkutya. Egy megkeseredett varázstanuki, aki megtanulta, hogy az emberekkel pusztán üzleti kapcsolatokat ápoljon: mellettük él, de sosem velük. Napról napra éli az életét, kergeti a gyönyöröket, és semmit nem akar kevésbé, mint valami jelentős dolog részesévé válni.

Egy küldetés, egy találkozás, egy alku – és elindul a kaland, amely mindkettejük életét fenekestől felforgatja. Miközben halálos szörnyek elől menekülnek, szenvedélyes és tiltott vonzalom alakul a két számkivetett között – azonban senki és semmi nem az, akinek vagy aminek eleinte látszik.

Ha felszikrázik a levegő, és elszabadulnak a vágyak, vajon létrejöhet-e akár csak egyetlen igaz dolog is egy rendszerszinten hazug világban.

A japán folklóron alapuló történelmi fantasy egy olyan írótól, aki maga is Japánban élt.

Hagyd, hogy lenyűgözzön!”

Vélemény:

Az írónő egy mási könyve (Rókatündér) amihez már volt szerencsém, nagyon elnyerte a tetszésemet. Megtalálható volt benne minden egyes momentum ami eszembe juttatta, annak idején miért is szerettem meg Japánt, a kultúrájával együtt, és mivel egy barátnőm adta kölcsön a könyvet és láttam, hogy neki tetszett így ez is igazán elkezdett érdekelni.

Alapvetően a könyvnek vannak nagyon nagy pozitívumai de néhány negatívuma is így én nem tudtam teljes mértékig beleszeretni a történetbe olvasás közben.

Pozitívum:

A japán folklór és mitológia bemutatása, ami annak ellenére, hogy itt-ott igényelt volna még egy kis magyarázatot (akár lábjegyzetként) mégis egészen szépen átadta miről is lenne szó. Japán mondavilága nagyon színes és változatos de annyira különbözik az európai mondáktól, hogy akár oldalakon keresztül lehetne egy-egy lényt, teremtményt ecsetelni mégsem értené meg igazán az olvasó. Pozitívumként emelném még ki az izgalmas alaptörténetet és azt, hogy főhősnőnk nem volt egy buta kislány és a főhősünk is egészen jól funkcionált saját személyazonosságában.

Negatívum azonban:

Az, hogy a cselekményt a kettejük között kialakuló kapcsolat mozgatta, ami ráadásul nagyon gyors ütemben, néha számomra érthetetlen módon zajlott. Egyik pillanatban légből kapott vita, majd hirtelen mind a ketten szerelmesek a másikba. Aztán szeretkezés (amit mondjuk a pozitív oldalon tüntetnék fel inkább, mert gyönyörűen lett megfogalmazva.) Viszont a cselekmény kissé lassabb tempója miatt azt éreztem, hogy elképesztően vontatottan haladok a könyvvel. Néha nem volt kedvem újra elővenni és amúgy mikor sikerült vele haladnom akkor is csak azért, mert szerettem volna minél előbb végezni vele, hogy másikat kezdhessek.

Mind ennek ellenére nem értékelném rosszul, mert látható a rengeteg belefektetett munka és az, hogy az írónő szívén viseli a korszakot és a kultúrát, amiben a regény íródott, de a cselekményen és a romantika alakulásán lehetett volna még mit csiszolni, és egy két helyen elviselt volna még némi magyarázatot is. Ajánlani azoknak tudom, akiket vonz a japán kultúra és mondavilág, és alapvetően is inkább romantikus történet pártiak, mintsem kalandregény.

Értékelés: 4 csillag