A tűzróka (Az ikerlángbűbáj 1.) – Aurora Lewis Turner

Leírás (forrás: moly.hu):

„A léleknek hét szintje van, és minden őrző vonzódik egyhez…

Amaja egy titokzatos tűzeset után a mogorva, flegma, kissé életunt harcos, azaz a Vadász oltalma alá kerül. El kell hagynia Japánt, hogy ő is kivegye részét a világ kezdete óta tartó háborúban; harcoljon a lelketlenekkel, és őrző váljon belőle.

Magyarországra érkezik, ahol a Margitszigeten lévő, titkos Akadémián megismeri ikertestvérét, Alexandert. A két árva nyomozásba kezd, hogy kiderítse, miként haltak meg a szüleik. Ekkor még nem is sejtik, milyen titkok és rejtélyek övezik őket, miközben új barátaiknak is bőven akad rejtegetnivalója.

Vajon kiderül, miért száműzték az ikreket a Föld két külön pontjára, hogy ott nevelkedjenek? Mi köze lehet az Elsőknek, akik maguk is lelketlenek, a testvérekhez és világunk pusztulásához? Vajon Amaja megbékél-e valaha a tűzróka jelenlétével, mely egyszerre perzseli fel az emberek és őrzők életét… És végül meddig tudja távol tartani magát a Vadásztól, aki felébreszti szunnyadó ösztöneit?”

Vámpírok, átkok, merényletek, boszorkányok, humor és romantika jellemzi ezt a különleges univerzumot, amely világunk álarca mögött rejtőzik.”

Először is, szeretném megköszönni az írónőnek a bizalmat így látatlanban is. Nagyon meglepődtem a lehetőségen. A könyvhöz igazából teljesen ismeretlenül kezdtem hozzá, se az írónőről se a korábbi műveiről nem volt semmilyen elképzelésem.

De akkor lássuk is...

Vélemény: Mivel kissé megoszlik kettő között, így úgy döntöttem inkább felosztom.

A pozitívumok:

A könyv eleje kifejezetten tetszett, mind annak ellenére is, hogy nem igazán áll szívemhez közel a japán kultúra. Talán épp ezért is tudtam annyira kedvelni a Vadász beszólásait, melyek ezzel kapcsolatosan időről időre elhangzottak. Amaja valahol az egész könyv alatt tök szimpatikus volt bár az elején a túlzott japánsága kicsit elriasztott, ami továbbra is a kultúra miatt van, nem pedig jellemileg. Az iskolában szerencsére sokkal inkább előtérbe került a kissé menő és szerethető énje.

Ki kell még emelnem az érdekes világépítést, a lelketlenekkel, a mágia szintjeivel, a történelem és a mitológia, sőt a Biblia bevonásával. Ez alapvetően egy nagyon pozitív húzás volt, mert itt éreztem nagyon is az utánajárást, a belefektetett munkát, az iskola pedig önmagában eléggé varázslatos volt (ami egy mágussulinál alap).

Bár a karakterek némelyike nekem eleinte egy kissé egydimenziósnak érződött (főleg a mellékszereplők közül) azért mégis mindegyikükben találtam valami szerethetőt, ami miatt a párbeszédeik pörögtek és egészen magával ragadtak. Kifejezetten tetszett a különböző kultúrák keveredése és az állatalakok is, bár ezutóbbiról szívesen olvastam volna még többet, de mivel első rész így talán lesz még rá lehetőség.

Jack az örök nagy kedvencem lett ezt viszont itt és most ki kell jelentenem!

Semleges?

Rengeteg helyen éreztem benne Harry Potter áthallásokat. Mivel olvastam mind a 7 könyvet, némely részét többször is, így néha mintha szó szerint egy-két párbeszéd, karakter vagy helyzet engem arra emlékeztetett volna. Hogy ez baj lenne? Egy szóval sem állítom hiszen, ha adott esetben valaki sosem olvasta azt a sorozatot, vagy épp szinte már nem is emlékszik rá, tud neki nagyszerű élményeket nyújtani. Ráadásul mind ezt egy kicsit másabb közegbe helyezve, és a Harry Potter nagy rajongóinak is egyfajta jól eső nosztalgiát nyújthat (bár néha elgondolkodtam nem-e egy fanfictionből született, ez a történet, de nem akarok ezen töprengeni, bár volt már ilyenre példa a történelemben).

Negatívumok (sajna van ilyen is):

Mielőtt ebbe bővebben belemennék, le kell szögeznem, hogy teljességgel szubjektív. Amiket most ki fogok emelni, nem rosszak, de egyáltalán nem az én ízlésemnek kedveznek és ezzel talán azon emberek számára kedvezhetek, akik hasonló véleménnyel rendelkeznek, mint én.

A szereplők kora és a szexualitás…

Ki lenne a könyv célközönsége? Milyen korosztály? Ha már folyamatosan szexuális feszültség terjeng a karakterek között, akkor miért nem lehetett 18 évesnek alakítani őket? Értem, hogy az ő világukban a 16 év már felnőtt kornak számít, de akkor is annyira kellemetlenül éreztem magam Jack és Amaja jelenetei között, hogy még ha kicsit élveztem is, de inkább viszolyogtam a férfi megjegyzéseitől. Tudom, hogy van kapcsolat 20 év alattiak és felettiek fölött, de mégis rossz volt valahol ezt így olvasni. Ugyan ez áll arra is, hogy mennyire hétköznapi ebben a világban a szexualitás, ami lehet, csak én vagyok vele így, de a mai tinisorozatokban is szörnyen bosszant. (Legjobb példa, hogy az emberek között annyira kedvelt Eufória sorozatot is addig bírtam nézni, amíg valaki cikinek nem nyilvánította benne a szüzességet.)

Valahol azt érzem a könyv nem követelte meg azt, hogy a karakterek 16 évesek legyenek, lehetett volna egy főiskola is, és máris nem éreznék olyan furának mindent, ami történik benne.

Természetesen biztos van, akiknek ez is bejön, bejön, és nem is szándékom ítélkezni, de én így láttam.

Összességében:                  

A könyv olvastatta magát, amikor nekiugrottam jól lehetett vele haladni és a vége felé felpörögtek nagyon az események. A szerelmi szál és a szexuális utalgatások számomra néha kizökkentőek voltak, de a kaland ellenben érdekes, a leírások elképzelhetőek.

A karakterek még nem annyira összetettek, de érzem bennük a lehetőségeket, és a saját kis szerepüket mind nagyon jól hozták, megvolt itt a „flúgos”, a „stréber”, a „menő”… Minden, ami egy tipikus iskolai történetbe kell. Ajánlani tudom, mert a fantasy szál tényleg erős és jó lett benne, biztos vannak, akiknek a szerelmi szál is nagyon tetszeni fog. Örülök, hogy elolvashattam, és várom majd a folytatást.

Értékelés: 4,5 csillag

Kedvenc jelenetek:

„– Elég, ha annyit tudsz, hogy Európában van – legyintett megadóan.
– Európa! Párizs! Mindig is szerettem volna eljutni oda! – lelkesült fel Amaja.
– Ja, csakhogy Európa rohadtul nem csak Párizsból áll. Párizs egy pöcegödör, már meg ne haragudj. De ha az neked bejön, akkor Budapest is be fog.”

„– Fújd ki! – kérte őt a férfi.
– Itt?! – háborodott fel. – Ez nyilvános hely.
– Akkor inkább szipogsz tovább? – vonta fel a szemöldökét.
– Így illik.
– Na, meg a faszomat! Idegesít, úgyhogy fújd ki!”

 

Harry Potter és a bölcsek köve: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Harry remegő kézzel megfordította a küldeményt. A borítékot lezáró piros viaszpecsétet címer díszítette: oroszlán, sas, borz és kígyó vettek körül egy nagy R betűt.

Harry Potter még csak hallani sem hallott Roxfortról, amikor a Privet Drive 4-es számú ház lábtörlőjére elkezdenek sorban hullani a levelek. A zöld tintával címzett és piros pecséttel lezárt sárgás pergameneket azonban gyorsan elorozza rémes nagynénje és nagybátyja. Harry tizenegyedik születésnapját egy hatalmas, bogárszemű óriás, Rubeus Hagrid zavarja meg, és elképesztő híreket hoz: Harry Potter varázsló, és felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Ezzel elkezdődik egy hihetetlen kaland!”

Vélemény:

Harmadik alkalommal is a kezembe vettem ezt a könyvet, de továbbra is megunhatatlan élményt jelent számomra. Mikor először találkoztam vele, épp befejeztem a nyolcadik osztály, a gimibe lépés küszöbén álltam, és emlékszem a gólyatáborban én voltam az a lány, aki szereti a Harry Pottert, hiszen akkoriban is épp nagy rajongói időszakomat éltem.

Még most is úgy érzem, hogy ez a könyv nagyon szépen van felépítve. Rowlingot nem akarom megítélni, hisz számomra az írásmódja teljesen megfoghatatlan, mert én mindent, amit a könyvön keresztül kaptam Tóth Tamás Boldizsárnak köszönhetek, aki ilyen fantasztikusan fordított le benne mindent. A régiés kifejezések, a magyarba szépen átírt beszélő nevek, és számomra igazából ez adta a könyv varázsát. Az írónőről pedig akármit is gondolnak mostanában, és akármit is gondolok én, egy valamit nem lehet tőle elvitatni, azt, hogy tényleg egy nagyon különleges világot és bele tényleg szuper karaktereket talált ki.

Most újra elolvasva az első részt, kicsit azt érzem, hogy még nagyon meseszerű az egész, és talán épp ez is benne a szép. A történet nem a gyomorba vágásokkal kezd, hanem a gyermeki képzelőerővel, fantáziával, egy felnövés történettel. Harry nem egy nagyképű karakter, és ez egy remek írói húzás lett. Hiszen ő a kis túlélő ugyan, de mivel nem a varázsvilágban nőtt fel, ez a tény nem szállhatott a fejébe. Ron és családja egyszerűen imádnivaló, hiszen mint család, és mint személyiségek is nagyon jól működnek. Hermione pedig szerintem egy nagyon jó lány karakter – bár annyira nem ritka, hiszen fiúk mellett ritkán kerül egy történetbe legjobb barátnak egy cica-baba. A karaktere néha kicsit strébernek érződött, de kell is ilyen a csapatba.

Mivel nem először olvastam, a filmet pedig már szerintem kismilliószor láttam így egyértelmű, hogy a csavarok egyáltalán nem szolgáltak számomra meglepetéssel, de el tudom képzelni, hogy egy-egy húzás, annak idején amikor még kisebb visszhangja volt a történetnek mennyire meglepő lehetett az olvasók számára. Vagy akár manapság is annak, aki valamilyen oknál fogva még sosem találkozott a történettel.

Akad egy-két logikai bukfenc ezt belátom, viszont ha valaki csak a filemt látta, annak is jól jöhet, mert itt-ott magyarázatokkal szolgál, kibővíti a más ismert történetet.

Értékelés: 5 csillag

A Szent Johanna gimi 3.-4. (Egyedül; Barátok): Leiner Laura

 

Leírás (forrás: moly.hu):

Egyedül:
„Részlet a könyvből:
Cortez kikerült minket, lesétált a lépcsőn, miközben a lány már megindult felé. Tudtam, hogy rá vár, tudtam, hogy ő csak Viki lehet, de a következő jelenetet még én sem tudtam előre. A lány vigyorogva átölelte Cortezt, majd hosszú csókkal köszöntötte. Nem, ez nem olyan volt, mint kilencedikben, a díjugrató napján. Most jól láttam. Mindannyian jól láttuk. Lemerevedtem, nem akartam odanézni, de nem tudtam levenni a szemem róluk. A látvány sokkolt, minden energiámmal azon voltam, hogy akkor fulladjak meg, miután elmentek.
– Sziasztok – köszönt hátra Cortez nekünk, aztán megfogta Viki kezét (összekulcsolt ujjakkal), és elindultak."

Barátok:
„ Részlet a könyvből:
– Reni? – kérdezte.
– Igen? – kérdeztem vissza döbbenten.
– Jössz velem?
– Nem! – szólt vissza Arnold helyettem, mire mindenki kérdőn felé fordult.
– Neményi, majd szólok, ha hozzád beszélek – mondta Cortez, és újra rám nézett.
– Kezdődik az olvasókör… – hebegtem, de ez nem tűnt túl népszerű válasznak, egy csomóan »húúú«-zni kezdtek.
– Oké – tette fel a kezét Cortez, és röhögve odafordult egy csoport végzőshöz.
– Jó – mondtam hirtelen, mire Arnold megpördült a tengelye körül, és visszanézett rám.
– Reni, ne menj el! Kardos vár. Fogalmad sincs, hogy tud-e egyáltalán vezetni. Veszélyes!
– Csak egy sulikör! – indultam le a lépcsőn, és közben kivettem Ricsi kezéből Virág sisakját, amit direkt nekem nyújtott oda.
– Reni! – kiáltott rám Arnold újra.
– Mindjárt jövök – közöltem egyszerűen, feltettem a sisakot, aztán felültem Cortez mögé. Átöleltem a derekát, amitől a régi ismerőseim (pillangó barátaim) mind feléledtek a gyomromban, és elindultunk."

Vélemény:

Újra felmerült bennem az a pillanat, amikor először vettem kezeim közé az első részt, majd nagyjából 20 oldal tömény „Jézusom ez mégis mi a f…” után letettem. Azért, hogy egy rosszabb pillanatomban újra esélyt adjak neki.

Nos… ha az első és második rész során voltak is fenntartásaim is mind a harmadik, mind a negyedik rész során már ezeket is kivágtam az ablakon és úgy éreztem csak élvezni szeretném az olvasást. Na és mennyire élveztem! Számomra Reni tizedikes tanéve sokkal izgalmasabb volt, mint az előző, bár ő maga továbbra sem tartozik a kedvenc karaktereim közé, de most már elkezdtem érezni mennyi mindenben hasonlít hozzá, gimnáziumi énem.

De haladjunk sorban…

Egyedül (3. rész):

A beszélő cím már elég sokat elmondott arról, mit is fog megélni Reni ebben az időszakban, bár azt hozzá szeretném tennie gyakran úgy éreztem, hogy magának generálta ezeket a helyzeteket. Hiszen ha alaposabban megnézem bármikor dönthetett volna úgy, hogy a milliomodik könyv elolvasása helyett inkább megnéz egy sorozat epizódot, akár egyedül is. (Ha az Odaátra pl. volt ideje nem értem miért mondja még mindig, hogy semmit nem néz… hogy őt idézzem „no comment”). Emellett pedig, „Néma gyereknek anyja sem érti a szavát” úgyhogy, ha valami nem tetszik neki, nem érti, furcsa számára nyugodtan rá szabad kérdeznie.

De persze ebben az évben mindenki pasizott és csajozott, és bár Virágot meg tudtam volna gyilkolni a viselkedése miatt ebben a részben, sajnos túlságosan érthető volt. Nekem is akadt már olyan élethelyzetem, amikor majd minden barátom az aktuális párja kötötte le én meg szinte teljesen egyedül maradtam, de mindig nyugtatott a tudat, hogy végül is, ha véletlen szakítás lesz a vége, úgyis tudom kire lesz szükségük megint. Mégis Virág és Dorián kapcsolata volt az ami a leginkább vitte nekem előre az eseményeket. Főleg azon a bizonyos Szilveszter éjszakán.

Ricsi még mindig baromi pozitív karakter volt, és ebben a könyvben végre Cortez is kapott egy személyiséget, amit külön díjaztam, főleg amikor Arnolddal néha egymás ellen feszültek.

A jeleneteket továbbra is nagyon jól el tudtam képzelni. De akiken nem tudtam túllendülni sehogyan sem, azok a szülők. Még Reni apja nem is akkora gond de az anyja… fuh… csoda, hogy Reni meg ő még nem vesztek össze olyan szinten, hogy ajtót csapkodjanak, esetleg tárgyakat hajigáljanak egymásnak (örülnék ha egyszer láthatnám ezt, mert akkor végre anyuci is rájönne, milyen is egy igazán balhés kamasz)… Könyveket olvas a kamaszok problémáiról? Tényleg?! Aha, de közben meg azért mert történik valami baj (Szilveszteri koncert) ami igazából nem is Reni hibája volt, elveszi az összes elektronikai kütyüjét és kvázi elcs*szi vele a gyereke esélyeit bármire. Egész eddig azért volt baja a lányomnak mert egyedül van? Áh, franc egye szakítsuk el még jobban mindenkitől…

Barátok (4. rész):

Muszáj voltam azonnal folytatni a sorozatot, amint az előző résznek a végére értem. Folytatódott benne az a nagyon jó kalandos életérzés, ami a korábbiban kezdetét vette, és bár éreztem benne néha üresjáratokat (hatszázadik alkalommal is problémák vannak a 10/b osztállyal…), de szerencsére nem annyira sokat mint eddig.

Kicsit azért nevetséges, hogy bár Reni szemszögéből íródik a történet, szerintem mindenkinek hamarabb esik le, mint neki, hogy egyszerre hány fiú is van oda érte, valamint az, hogy néha egy-egy mondata, viselkedése milyennek tűnhet a kívülállók szemszögéből.

A történet fénypontja volt az osztálykirándulás, amit elejétől a végéig imádtam és az én szívem is megdobbant amikor Cortez megfogta Reni kezét, de kicsit azt érzem, hogy a mi drága főszereplőnk egy kicsit butácska az érzelmek terén. Millió pillanata lett volna arra, hogy ne vágja be a durcát, hanem igenis rákérdezzen erre a csók és Viki témára, ami az egész könyvön át a fejében volt, de neeeem. Ő inkább csak szenved magában. (A szülőkről már ott tartok, hogy jót vagy semmit, szóval…)

Kinga az egyik kedvenc karakterem ever! De most komolyan. Annyira menő egy egyéniség, kicsit ilyen Szívek szállodája Paris jellege van, de ezért annyira szuper. Virág stílusváltása nagyon kellett, mert így végre ez a bohókás kinézet is passzol az amúgy eléggé kis naiv és butácska jelleméhez, de művészlélek és végre boldog is, az pedig, hogy ő és Ricsi… na… Nekem ez volt a könyv egyik legjobb húzása. Mert Ricsit még mindig imádom, és szerintem ez ígyis marad, hiszen rengeteg színt ad a helyzetekbe.

Szóval életem első SzJG olvasása robog majd tovább, és még mindig nem hiszem el, hogy ennyire magával tudott ragadni ez a sorozat. Bármilyen naiv és gyerekes is néha, inkább milliószor ez, mint a ma olya divatos amcsi tini sorozatok, ahol a csajok fele 16 évesen már egy drogos prosti… címet direkt nem mondok.

Értékelés: Egyedül – 5 csillag; Barátok – 5 csillag

Kedvenc jelenet:
„– Szép ez a hely – mondtam halkan.
– Régen sokat jártam ide egyedül, esténként, tudod, átgondolni a dolgokat – mondta komolyan.
– Tényleg? – fordítottam felé a fejem.
– Nem – közölte, aztán elröhögte magát. – Igazából fogalmam sincs, hol vagyunk – tette hozzá, mire kitört belőlem a nevetés. – Komolyan. Azt hiszem, életemben először játok erre.”

„– Nyugi, a tiéd lehet. Amúgy… – igazította meg a szemébe lógó haját – van egy rágóm is. Ha kiköptem, szólok, úgy tűnik, szereted a megunt dolgaimat…
Aúúú, ez engem is szíven ütött. Virág leszegte a fejét, és nagyon a sírás határán volt, Ricsi pedig kiszabadított a karjait, és idegesen röhögve körbenézett.
– Ez jó volt – bólogatott elismerően, aztán széttárta a karját. Szinte éreztem, hogy mi következik, azért is indultam meg Cortezzel együtt, de már késő volt. Ricsi egy iszonyat gyors mozdulattal az emós fiú előtt termett, megragadta a tarkóját, és teljes erőből lefejelte.”

 

A halála angyala: Caleb Carr

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„1896, ​New York. A város egyik legnevesebb lélekbúvára a magyar származású Laszlo Kreizler. Amikor a rendőrséget vezető Theodore Roosevelt tudomást szerez egy borzalmas gyilkosságsorozatról – amelynek áldozatai fiatal gyerekek, főleg prostituáltak –, a város hatalmas urainak akarata ellenére Kreizler segítségével megindítja a nyomozást. De nem hivatalosan, hiszen azt sokan nem néznék jó szemmel, főleg Kreizler botrányosan modern felfogása miatt, mely szerint az ember személyiségét és tetteit csak összefüggéseiben lehet megismerni. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a New York Times újságírója, Sara Howard, a metropolisz rendőrségének első női alkalmazottja, valamint két detektív is, az Isaacson testvérpár. A csapat nyomozni kezd, a gyilkos azonban egyre-másra szedi áldozatait, akiket brutálisan gyilkol és csonkít meg. Csak Laszlo Kreizler képes megállítani őt, de a doktor ellenségei és a gyilkos semmit és senkit sem kímélnek.”

Vélemény:

Elég hosszú könyv volt, ez már egyszer tény. Nem is kifejezetten az 500 oldal miatt, hanem azért, mert ehhez a betűk elég kicsik, a sorközök pedig szűkek voltak, mégis legszívesebben állandóan olvastam volna. Amikor időm engedte és úgy isten igazából belemerültem, akkor alig bírtam letenni, ellenben ha letettem nehezen vettem újra kezeim közé.

A sorozatot, ami ez alapján, a regény alapján készült már láttam, azonban nem végig, viszont annyira megfogott a helyszín és a karakterek (a színészeknek ehhez rengeteg köze volt), hogy tudtam én ezt a könyvet el akarom olvasni. Egyáltalán nem csalódtam. A leírások nagyon életszerűek voltak, és bár sosem jártam New Yorkban, főleg az 1890-es évekről nem volt sok elképzelésem, mégis láttam magam előtt az egészet. Nagyon tetszett, ahogy a bevándorlók miatt a sok kultúra keveredett egymással. A párbeszédek kellő képpen pörögtek, minden szereplő egyéni karakter volt, akik már megszólalásaikban is elkülönültek egymástól.  Ami pedig a leginkább megfogott a pszichológiai vonatkozás. A történet 1994-ben íródott, így a történetben sok olyan leírás szerepel amit már akkor, és napjainkban is tényként ismernek, pl.: ujjlenyomatok, profilozás, családi anamnézis, amiket a cselekmény idejében még kétkedéssel fogadnak, néha egyenesen szemfényvesztésnek tekintenek. A gyilkos szeméjét a könyv tökéletesen körbejárta, gyerekkorától feltárták az eseményeket, ami pár évnyi pszichológiával a hátam mögött borzasztóan tetszett, mert a pszichológiának épp ezt a részét kedveltem mindig is a leginkább.

De milyenek voltak a karakterek, azon kívül, hogy kellően kidolgozott személyiségjegyekkel bírtak?

Először is be kell vallanom, hogy engem leginkább Laszlo Kreizler fogott meg, aminek több oka is van, de ezeket majd kifejtem, ugyanis meglepően fogadtam, hogy a könyv nem az ő szemszögéből íródott, hanem másik főszereplőnk Jonathan Moore elmesélése alapján.

Moore egy egész okés karakter volt a számomra. Talán azért kellett ő főszereplőnek, hogy az olvasó vele együtt csodálkozhasson rá néhány összefüggésre, és ne tényként kapja azokat a leírásokban. Okos volt, kifejezetten bátor, de azért gyakran úgy éreztem miatta kicsit keveset ismerek meg a történetről.

A második kedvenc szereplőm Sara volt, akinek a stílusát nagyon tudtam kedvelni. Nem egy sírós kislány, hanem egy érett nő, aki igenis tudja mit akar, ráadásul mind ezt egy olyan munkakörben, ahol elég jelentős a férfi uralom. Mindent megtett azért, hogy bizonyítson, és tetszett, hogy képes használni az eszét. Ettől független azonban  kendőzetlenül nő maradt, aki gyakran jobban érti az emberi érzelmeket, mint tanult és művelt férfi kollegái.

Akkor kanyarodjunk vissza Laszlohoz. Egyrészt, hogy is ne tudtam volna kedvelni ezt a férfit, amikor félig magyar(!) – ezt még mindig csodálom, hisz az író választhatott volna bármilyen más nemzetiséget is – ráadásul pszichológus. Kíváncsi lettem volna a történetre az ő szemszögéből is. Részben azt éreztem, hogy bár a történet mesélője Moore valójában mégis Laszlo a főszereplők között is a főszereplő. Hiszen a könyv folyamán róla derültek ki titkok, őt érték veszteségek, az ő szerelmi élete bontakozott ki előttünk, és az ő családja. Elmondhatatlanul megszerettem ezt a karaktert.

A könyvet tudom ajánlani azoknak akik nem riadnak vissza a kicsit elnyújtottabb leírásoktól, érdekli őket a mélyebb pszichológiai vonulat az ember viselkedése mögött… Na meg ki kell emelnem, hogy a könyv nem köntörfalazik így akik nehezen viselik a véresebb, brutálisabb részeket, azoknak nem biztos, hogy ajánlott, mások számára valóban ütős krimi lehet.

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenetek:

„– Részt venni a nyomozásban? – hebegtem döbbenten. – Roosevelt, hát cserbenhagyta a józan hollandus esze? Lélekbúvárral akar nyomoztatni? Pszichológussal? Enélkül is ellenségéve tette a rendőrség összes magasabb rangú tisztjét meg a fél Rendőrfőnökök Tanácsát. A bukmékerek már egy rozsdás vasat sem adnak arra a tippre, hogy a Függetlenség napján búcsút vehet az állásától!  Ha egy szó kiszivárog arról, hogy bevonja Kreizlert… istenemre, még azt is inkább elfogadnák, ha hozatna egy hottentotta varázslót!
– Mintha bizony nem annak tekintene engem a tiszteletre méltó polgárság nagy többsége! – kuncogott Laszlo.”

„– Sara! – nyögtem ki nagy üggyel-bajjal. Letelepedett mellém, s az ölembe tette a tálcát. – Hol vagyok?
Sara figyelmét azonban a munkások vonták magukra, akik sustorogni és jelentőségteljesen nevetgélni kezdtek a látványon, hogy leült az ágyamra. Sara nem nézett rájuk, csöndesen mondta nekem:
– Mr. Jones és az emberei nem tudják, milyen ügyben vagyunk itt. Látják, hogy nem vagyok szolgáló, és ezért az képzelik, hogy amolyan közös metresz vagyok a társaságban. – Etetni kezdett az ízletes tyúklevessel. – Elképesztő, pedig mind házasemberek…”

„– És mit tart a család intézményéről, doktor úr? – kérdezte Morgan határozottan, ám az ítélkezés minden jele nélkül. – Ezek az urak és számtalan más jószándékú ember szent borzalommal beszélnek az ez irányú nézeteiről.
Kreizler vállat vont, és elnyomta cigarettáját.
– A családról, mint társadalmi intézményről nincs különösebb véleményem, Mr. Morgan. Vizsgálódásaim a bűnökre irányulnak, amelyeket gyakran eltakar a családi struktúra. Én megpróbáltam leleplezni e bűnöket, és tenni valamit a gyerekekre gyakorolt hatásuk ellen. Ezért pedig nem fogok mentegetőzni.”

Captive in the Dark – Fogoly a sötétben (A sötét páros 1.): C. J. Roberts

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Caleb olyan ember, akit csak a bosszú érdekel. Amióta egy hatalomra éhes gengszter kiskorában elrabolta, majd eladta rabszolgának, másra sem tud gondolni – kizárólag a revans foglalkoztatja. Tizenkét évre merült el az élvezeti célból tartott rabszolgák világában, az egyedüli felelősnek tartott férfit keresve. A szenvedését okozó építész végül előkerült: a személyi igazolványa új volt, a személyisége azonban a régi maradt. Ha Caleb elég közel akar kerülni a céljához, muszáj azzá vállalnia, amit gyűlöl. Elrabol egy gyönyörű lányt, hogy azzá tegye, ami ő maga volt egykoron.”

Vélemény:

Mostanában egyre többször léptem ki a komfortzónámból, ahogy az ennél a könyvnél is érezhető. A kiadó más könyveinél már szembesültem azzal, hogy egy erotikát is tartalmazó kategóriával (igen, a rubin pöttyös könyvekkel), nagyon nehezen találom meg a közös hangot. Ritka az amikor valamit tényleg élvezetesnek találok, viszont ez volt az első Rázós könyvem… Már a leírásból és a besorolásból tudtam azt, hogy erotikából itt sem lesz hiány, viszont maga az emberrablás és némileg az emberkereskedelem témája úgy megfogott benne, hogy muszáj voltam belekezdeni.

A véleményem eléggé kettős. Egyrészt az a rész, ami miatt olvasni kezdtem eléggé ott van. Voltak benne kifejezetten durva pillanatok, és már csak belegondolni, hogy valaki ezeket átélheti, akár abban a pillanatban is, amíg én a puha ágyamban olvasok, borzasztó. Mert sajnos a könyv alapgondolata nem csupán fikció. Caleb előélete egyszerűen borzasztó volt, és bár nem teszi elfogadhatóvá a tetteit – legalábbis számomra nem – remekül megalapozza, hogyan is keveredett ebbe a világba.

Az erotika része a könyvnek nem volt rossz, olvastam már sokkal megalapozatlanabb és hányavetibb módon megírt szexjeleneteket is, ami szintén egy plusz pont.

Viszont…

Miért is nem tudom azt mondani, hogy ez a könyv jó volt? Talán a dolog a pszichológiában keresendő. Egy újabb könyv ábrázolja a Stockholm szindrómát egyrészt szexinek, másrészt pedig szinte már tudathasadásos állapotnak. Ez a probléma nem vált ki mély érzelmeket az emberekből, hanem pusztán az élni akarási ösztön változtatja meg az ember gondolkodását és reakcióit. A legtöbb hasonló történetben azonban azt látni, hogy a (általában) női karakter eleinte fél és emiatt megtesz mindent, miközben néha már kvázi érzéseket táplál az elrablója, bántalmazója iránt, majd egy bizonyos ponton derült égből villámcsapásként megszökik, támad, harcol… Ezzel nem is lenne gond, csak ha a könyv éppen az ő szemszögéből íródik sokkal másabb fajta vívódásokat kellene látnunk, mint például itt.

Miért is nem működhet jól egy ilyen történet?

A legnagyobb probléma az, hogy a könyv két szék közt a pad alá zuhant. Nem merte elengedni magát, és mélyen belemenni a legsötétebb témákba, mert Caleb részben jó fiú kellett, hogy maradjon, hogy ne legyen annyira beteg, ha később egymásra találnak. Közben azonban mégis volt pár olyan megmozdulása, amitől egy épeszű nő már biztos nem akarna tőle semmit sem, maximum elmenekülni. A Stockholm szindróma nem egy szerelem és szerintem, bár ez enyhén szubjektív vélemény, egy emberrablásos, kínzós történetet, romantikus-erotikus dobozba csomagolni nem lehet. Vagyis lehet, de akkor az olvasók felének felfordul a gyomra, a másik fele pedig értetlenül áll majd a helyzet elé, hogy amikor az emberrabló szadistából hirtelen meg nem értett hősre vált, a fogoly pedig folyamatosan kötéltáncol a szerelemes tini, és a kétségbeesett harcos határán.

Szerintem egy ilyen témát feldolgozó könyv jól működhetne thrillerként. Csak képzeljük el, ahogy a fogoly lassan érzéseket kezd táplálni az elrablója iránt, aki lehet, ezt egy idő után kihasználná. Majd ebből megszülethetne egy olyan egyesség, hogy valóban társakká válnak, még ha a korábbi rab szemszögéből ez tényleg egy különös pszichológiai húzás is lenne.   

Hogy ezt miért merem olyan nyíltan leírni? Azért mert, mikor elkezdtem olvasni a könyvet és tudtam, hogy a szereplők biztos összemelegednek majd, akkor undorítónak találtam azokat a jeleneteket, amiket Caleb megengedett magának. Mikor elengedtem annak tudatát, hogy összejönnek, akkor nagyon tudtam élvezni, bár nem értettem, hogy lehet ebből szerelem. Nehéz megtalálni a balanszot és sajnos itt ez tényleg nem sikerült.

Szóval összefoglalva, a történet alapgondolata nagyon érdekes lenne, viszont a jelenetei és a belerakott szerelmi szál egyesülése borzasztóan súlytalanná teszi a könyvet (vagy károssá attól függ, kit kérdezünk). A szereplők belső gondolatai érdekesek, furcsa az, hogy Caleb részét E/3-ba, Livvie jeleneteit pedig E/1-ben láthatjuk, ez kicsit távolibbá tette számomra Calebet, Livvie-vel pedig nem mindig tudtam azonosulni... A párbeszédek esetében pedig szerintem Livvie túlságosan sokszor használt olyan szavakat, amik nem illettek volna a szájába, főképp akkor amikor a szexuális együttlétekre a leg obszcénebb szinonimakat használta, de ott már megállt a tudomány amikor a p*nci szóra egyszerűen csak gondolnia kellett volna. Persze kimondani azt, hogy b*szni sokkal jobb…

Szerintem adok még esélyt azért a folytatásnak, mert érdekel mi lesz ebből.

Értékelés: 3,5 csillag

 

Hová lett a fantázia?

 

A probléma:

„De hiába olvasok, nem tudom elképzelni. Nekem nincs akkora fantáziám.”

Ez a mondat nem egy posztapokaliptikus regény mellékszereplőjének szájából hangzik el. Még csak nem is egy Éhezők viadala szerű diktatórikus világ, agymosott közpolgárától.

Nem! Ezt egy negyedik osztályos fiú mondta nekem, egy fejlesztőfoglalkozás alkalmával. Mégis mi történhetett a világgal, hogy egy 10-11 éves gyerek azt mondja, hogy neki nincsen fantáziája?

A probléma sokkal összetettebb, mint azt sokan kezelni próbálják. Emlékszem, hogy még tanulmányaim alatt, volt egy szakirodalom melynek írójával szívesen elbeszélgettem volna, amikor olyan mondatokat, mert papírra vetni, hogy csak az iskolának, és a tanároknak van szerepe abban, hogy valakit olvasóvá neveljenek. Hogy egy olyan gyerekkel is meg lehet szerettetni a könyveket, aki előtte sosem fogott a kezében egyet sem. Szép álom, de sajnos ez nem így van.

Sajnos a mai társadalmunk – s itt főleg a fiatalabb korosztályt értem – már képtelen használni a képzelőerejét. Hiába tud az ember tökéletesen olvasni, ha az, amit maga előtt lát, nem marad más, mint egy jelentéstartalom nélküli betűhalmaz. Legyen ez a szókincs meglehetősen nagy hiányosságai miatt, vagy azért, mert nem tudja használni a képzelőerejét.

Másik példa, egy másik tanulóval (a könnyebb érthetőség kedvéért, a következő tanuló 5. osztályos (vizsgálatok szerint nincs semmi komolyabb problémája!), a feladat 4 szó közül kiválasztani a kakukktojást).

„Én: Ház, haza, ország, szülőföld. Melyik a kakukktojás?
Tanuló: Ország?
Én: Mit jelent a ház?
Tanuló: Ahol lakunk.
Én: Szóval egy épület, igaz? (bólintás) És a haza?
Tanuló: Az is…
Én: Szóval épület?
Tanuló: Igen.”

Ha nem is gondolunk bele abba, miért is akarná tudni egy ötödikes, hogy mit jelenet a haza, akkor csak vegyük figyelembe, hogy egy évben két nagyobb megemlékezés is van az iskolákban. Március 15. és október 23. és a „haza” szó mind a kettő esetén fontos szerepet játszik. Ezek szerint ő minden ünnepséget úgy hallgatott végig, hogy akár kínaiul is folyhatott volna az ünnepség akkor sem fog fel belőle többet?

Szóval, ha a gyerekek (még a kifejezetten jól szituált gyerekek is, mert a fentebbi esetekben róluk volt szó), hiányos szókinccsel, és fantázia nélkül érkeznek az iskolákba, hogy lehetne velük megszerettetni az olvasást? Még ha meg is szüntetjük a kötelező irodalmak rendszerét, és esetleg bevezetjük a szabad választás alapján történő olvasást, ebből pedig esetleg olvasónapló készítését, akkor sem fognak szívesebben könyvet venni a kezükbe. Maximum kiválasztják a legegyszerűbbeket, amik lehet nem is érdeklik őket, de nem baj, mert meg lehet találni filmben is.

„Nekem könnyebb, hogy valaki más már megrajzolta.” (szintén az első megszólaló szájából).

Okok?:

Túl sok mindent kapnak készen a mai gyerekek. Egy mobilos vagy videójáték segítéségével már anélkül lehet belőlük lovag, hercegnő, varázsló, szakács, cégvezető, harcos, szuperhős stb. hogy akár csak a házból ki kellene dugni az orrukat. Huszonöt éves vagyok, nem egy matuzsálem, de mégis érzem, hogy mekkora az árok köztem és a mai gyerekek között. Nekünk mit jelentett egy bot? (Természetesen azon kívül, hogy szívbajt okozott a szülőknek, mert a végén még kiszúrjuk egymást szemét.) Az volt a kard, a varázspálca, a sétapálca, a nyíl. Használnunk kellett a fantáziánkat, mert nem lehetett, hogy minden eszközt csak egy féle képpen használjunk. Emlékszem, hogy kikoromban egy telefon volt a barbie házamban a tévé, mert másra, annyira úgysem tudtam még használni(!) hisz nem volt rajta internet.

A másik pedig az, hogy manapság nagyon könnyen hozzájutni az ingerekhez. Jó én is eléggé rá tudok kattanni egy-két jó sorozatra és nem hátrány, hogy néhány felületen ezeket reklámok nélkül darálhatom, de mikor kicsi voltam még egész más volt a helyzet. Vagy ment épp a kedvenc mesém a tévében, vagy be kellett érnem azzal, ami volt. Kevesebb mesefilm került a mozikba (szerintem többségük igényesebb is volt), és bizonyos korig segítséget kellett kérnem a szüleimtől, hogy beüzemeljék nekem a VHS-t, nem tudtam két gombnyomással a kedvenc meséimet nézni az interneten.

Megoldás:

Nagyon bagatell dolognak tűnik, de ha az iskola és a tanár nem tudja megváltani a világot. A kapitalista világrendünk pedig arra játszik, hogy már fiatalon fogyasztóvá nevelje a gyerekeket, akkor mégis ki tud segíteni? A szülő!

Nekem még nincs gyerekem, de ha a sors is úgy hozza, örülnék neki, ha egyszer anya lehetnék. Viszont olvastam már mesét gyerekeknek. Gyakorlaton bölcsődében, és néha amikor keresztlányomra vigyázok neki is, a délutáni csendespihenő előtt. Számomra ez egyáltalán nem szokatlan, hisz én is úgy nőttem fel, hogy a szüleim és nagyszüleim meséltek nekem. Néha könyvből, néha saját kútfőből, de rengeteget fejlesztett rajtam.

Szintén egy kis érdekesség, amit egy főiskolai pszichológiás órán tanultunk: Egy gyereknek sokkal jobb, ha saját maga képzeli el a történeteket. Vegyük például a tűzokádó sárkányt. Egy gyermeki elme a sárkányt épp annyira ijesztőnek fogja látni amennyire az az életkorának megfelelő, így nem feltétlen fog tőle félni. Ha viszont egy rajzfilm készítő munkáját látja, az már nem a saját elméje így lehet az abban ábrázolt sárkány megrémíti.

Tudom a mai világban nagyon nehéz időt szakítani a gyerekekre, a szülők fáradtan és gondterhelten térnek haza, de szerintem egy 5-10 percnyi mese beleférhet a napba, és később a gyerek ezt nagyon meg fogja majd hálálni, ha nem is azért, mert felnőtt korára könyvmoly lesz, hanem azért mert nem törik majd bele a bicskája egy szövegértési feladatba, mert kialakul benne az olvasottak alapján a belső kép. A mintakövetés is sokat segíthet, ha a gyerekek látják, hogy számukra fontos személyek, néha nem a telefonjukat nyomkodják, hanem elővesznek egy-két jó könyvet.

Gyerekkorom meséi:

Amikor elkezdtem összeszedni a gondolataimat erre a mai blogbejegyzésre, ránéztem a könyvespolcomra és észrevettem azokat a könyveket is, amikből bizony még anyukám olvasott nekem, amikor kicsi voltam. A teljesség igénye nélkül néhányat most fel is sorolnék.

• T. Aszódi Éva (szerk.): Minden napra egy mese
• Dobos Edit: Tündérmanók meséi
• 5 perces esti mesék kutyusokról
• 5 perces esti mesék – Kalandok a dzsungelből
• Később pedig Thomas Brezina – Fiúk kizárva sorozat néhány darabja

Plusz poén, hogy életem első önállóan kiolvasott könyvére is emlékszem, ami nem más volt, mint A pónibolond hercegnő 3. része… bugyuta, gyermeteg és sosem voltam az a kis királylány így igazából nem is illett hozzám, de oltári büszke voltam magamra amiért egyedül olvastam ki. (Mind a 86 oldalát, bizony 2. osztályban ezt igazi kihívásként éltem meg!) 

Frigg rokkája I.: A. O. Esther

Leírás (forrás: moly.hu):

„Valaki ​vár valahol, akivel összetartozol, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld.

A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…

Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.

A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…

Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…

Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?"

Vélemény:

A hónapom második időutazós könyve. De hogy muzsikáltak, a mi időben visszaröppent rockzenészeink?

(Mellékesen jegyezném meg, ezt a könyvet valójában nem az időutazás hanem a viking kor miatt kezdtem el olvasni, mert annyira kevés a könyv ebben a témában… úgy értem a kalandos regény, a sorozattal meg mindjárt végzek.)

Hm… a válasz nagyon nehéz lesz. Amiben A füredi lány gyengébb volt, az itt erősebb, de ugyan ez visszafelé is igaz. A történet alapja elképesztően átgondolt, tetszik az, hogy nem egy sablon időutazás alapot kaptunk napéjegyenlőséggel, meg mágikus helyekkel vegyítve, amikor csak hopp nyílt egy portál, hanem tényleg van egy elég erős alapja a visszakerülésnek. Einarr és Sonja kapcsolatának alakulása bár nagyon gyors, mégis szerintem sokkal érdekesebb és izgalmasabb problémákat kell közösen áthidalniuk, mint volt az a másik történet esetében.

Azonban amiben a könyv nagyon gyenge az maga a viking kor bemutatása. Ennyi erővel lehetett volna akár egy random fantasy világ is ahová átpottyannak a szereplőink. Mert hát vannak itt jarlok, meg rabszolgák, meg erős viking harcosok. De mit is ér a jelenlétük, amikor a beszélgetéseik teljesen karakter, pontosabban mondva népcsoport idegenek.

Mikor egy viking harcos elmondja szereplőinknek, hogy 924-ben járnak. Nocsak, már akkor is ismerték a Gergely naptárat? Ráadásul gondolom, a 924-et a delikvens fiatalember Krisztus után érti. Akkor „ha anyánk ezt megtudja, jön a hét szűk esztendő”… komolyan? Újabb dolog, amiről a vikingek nem is értesülhettek még?

Mi a helyzet a karakterekkel? Igazából csak annyi, hogy mindenkit nagyon tudtam élvezni. Einarr fantasztikusan férfias férfi lett bár itt kicsit még úgy érzem néha nem teljesedhetett ki. Alex, James és Leif nagyon jól hozzák az akciódúsabb jeleneteket és a nehézségeket, amiket ez a korszak szült a számukra. Sonja pedig, eléggé kis kettős megítélésű. A karakterét nem tudom utálni, mert egy nagyon szerethető lány, kissé csendes, nem az a nagyszájú kivagyi p*csak akiket mostanában előszeretettel ábrázolnak a könyvekben, azonban akad néhány olyan jellemvonása, amiket nem tudtam értékelni. Például amikor a húsról vitázott Einarral, az nekem már felért egyfajta vegán propagandával, ami csak azért rossz, mert Sonja nem ehet gabonát szóval semmi lisztes dolgot, de akkor már a húst sem fogja megenni, hacsak nem készen teszik az orra elé? Sajnos a múltban ragadt annak minden pozitívumával és árnyoldalával. De ezeken kívül nagyon tudtam szeretni.

Szóval a történet alapjai nagyon jók. Az időutazás, az, hogy miért is volt képes Einarr meg Sonja olyan villámgyorsan egymásba szeretni. Alex és barátai jelenetei a múltban… Mind-mind hatalmas pozitívum volt, azonban a viking kor világát kidolgozatlannak éreztem. Mégsem tudok erre a könyvre haragudni. Mert egy olyan témát dolgoz fel, ami közel áll a szívemhez. Nem is csúfolja meg, nem alázza porig. (Azt hiszem egy fentebb már nevezett másik könyvvel ez volt a bajom.) Csak túlságosan kidolgozatlan a mű, de ettől a történet érdekes ahhoz, hogy tovább akarjam olvasni.

Értékelés: 4 csillag

Kedvenc részletek:

„– Édesem – sóhajtott fel Laetitia. – Ezek így is, úgy is lefekszenek a rabul ejtett nőkkel, este majd magad is hallani fogod… De ha készséges vagy, és nem ellenkezel, hidd el, még jól is esik a szex. Mindannyian harcosok. Szép, izmos testük van… – a szőke lány pajkosan elmosolyodott. – Sörhasú pasit itt nem találsz. És imádják a nőket. Nem bántani, hanem szerelmeskedni akarnak velünk, érted? Ölelnek, csókolnak, kielégítenek. Élvezni fogod!”

„– És a jarl? Miért hagyja, hogy ezt műveljék az emberei velünk?
– Mert rabszolgák vagyunk. Dolgoztathatnak, megdughatnak, sőt, akár meg is ölhetnek minket… érted? Ne kérdezed, miért van ez így, kettes voltam történelemből.”

„ – Egy hajót szeretnénk – felelte Alex olyan könnyedén, mintha csak egy korsó sört kért volna.
A jarl elnevette magát.
– Mi a neved, fiam?
– Alex Sommerland, uram.
– Nos, Alex, azt kell mondjam, máris kedvellek téged. Nem köntörfalazol, ami a szíveden, a szádon. Szóval egy hajót szeretnétek?
– Igen, uram.
– Egy hajó igencsak drága mulatság. Hónapokba, talán évekbe telik, mire összezenéltek annyit, amiből kifizetitek. Ezzel tisztában vagy?
– Voltaképpen csak bérelni szeretnénk azt a hajót, aztán visszaküldenénk a legénységgel. Úgy azért lényegesen olcsóbb lenne.
A jarl most már hahotázott.
– Kereskedő vagy? Mondd, Alex Sommerland, hol tanultál meg így alkudozni?”