Ahol a százszorszépek nyílnak: Sienna Cole

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​szociális fóbiával küzdő fiatal nő, Molly O'Hara úgy érzi, csak egy kis környezetváltozásra van szüksége, hogy úrrá legyen a félelmein. Az élete minden szempontból gyökeres fordulatot vesz, amikor Londonba költözik, ő mégis ugyanazokkal a kínzó problémákkal találja szembe magát. Talán túlzott félénksége nem csupán jellemhiba, ahogy korábban hitte, hanem valami egészen más áll mögötte?

Molly szomszédságában egy rejtélyes férfi él, aki nem emlékszik a múltjára. Norman Harris napjai a jelen pillanat zűrzavarában telnek, melyben az egyetlen kapaszkodót egy régi, hű barát, Daisy jelenti. Ő azonban haldoklik, és vele együtt az emlékezés reménye is örökre eltűnhet. Amikor Molly a házba költözik, Norman élete hirtelen új értelmet nyer.

A szálakat tovább bonyolítja a karizmatikus világfi, Mason Reid, aki boldogságot és szerelmet ígér a főhősnőnek, ám lehet, hogy egészen más szándékok vezérlik.

Hármójuk sorsszerű találkozása nem csupán a jelent forgatja fel, de a múltat is megkérdőjelezi. A válaszokért Mollynak nemcsak saját eltemetett titkait kell felszínre hoznia, de Norman eltűnt emlékeit is meg kell találnia. Vissza kell mennie oda, ahol a százszorszépek nyílnak.

Sienna Cole a tőle megszokott elemző alapossággal ás a rejtély mélyére, miközben végigkalauzol egy trauma feldolgozásának folyamatán, és bepillantást enged egy hasadt elme működésébe.”

Vélemény:

Az írónő más könyveivel is találkoztam már, és eddig azt kell mondjam eléggé megoszlottak a véleményeim. Sajnos ezek annak idején a blogomra nem kerültek ki, viszont molyon megtalálhatóak.

Az Elmejátékról sajnos nem írtam bővebb véleményt, akkor ez az egész még nagyon új volt nekem a fél csillag levonás az ottani szerelmi szálat illette, azon kívül minden nagyon tetszett.

A köd után: https://moly.hu/ertekelesek/3894028

Lefelé a folyón: https://moly.hu/ertekelesek/3925966

Reményszimfónia: https://moly.hu/ertekelesek/3938180

A felsorolt könyveknél azt éreztem, hogy az írónő igencsak jól ért az emberi lélektanhoz, a pszichológiához és bizony a bűntények bemutatásához is. Korábbi olvasásaim közül a Lefelé a folyón, volt az, amit a legkevésbé élveztem és későbbi véleményemben ennek még erős szerepe lesz. Persze nem erről akarok írni, de a jelenlegi könyvet kicsit ahhoz hasonlónak éreztem.

Azonban mielőtt a sötétebb oldalra tévednénk, kezdjük először a pozitívumokkal. Molly karakterét nagyon de nagyon szerettem, mert bizonyos jellemvonásaiban sajnos túlságosan tudtam vele azonosulni, és azt hiszem sok olvasó épp azért nem szeretné mert ő nem a femme fatale aki elcsábít, megtör és két szóval elküld a p*csába… Karaktere nyugodtabb, visszahúzódóbb, és bár nem tudom megítélni, hogy a szociális fóbia teljesen tiszta oldalát hozza-e. (Nekem kicsit túl könnyen beszélt idegen emberekkel pedig azt mondta nem tud, bár ugye ez kellhetett a történet előre viteléhez.) Az, hogy találkozott Masonnel egy nagyon erős ellentétet mutatott be és az a helyzet, hogy a pasi néhány gondolata igazán megfogott, de közben egy olyan szubkultúrát képviselt akikkel én igazából sosem tudtam azonosulni és nem is szeretnék. Egy biztos, mivel részben tudtam azonosulni Mollyval így engem is képes volt megfogni a lazasága.

Norman karaktere szépen ki lett dolgozva, szerintem jól mutatva be a problémáját és túl nagy spoiler lenne, ha ezeket kifejteném. Viszont az ő részei épp emiatt gyakran nagyon nagy katyvasznak érződtek eleinte.

A könyv lezárása nekem nagyon tetszett, mind a nyomozás miatt, mind azért ami végül Mollyval történt. Az emberi élet legszörnyűbb pillanatait és borzalmas személyeket lehetett olvasni az oldalokon, ami egyszerre iszonyú, de közben valahol nagyon életszerű is.

Csakhogy… Miért is került szóba korábban a Lefelé a folyón? Azért, mert ott a legnagyobb hibát abban találtam, hogy baromi lassan folyt a történet. Sajnos itt is ezt éreztem, nagyjából a könyv feléig és írói szempontból bár értem, hogy mi volt a cél. Megszerettetni és megismertetni a szereplőket, közelebb hozni az olvasókhoz, bemutatni az életüket. Viszont emiatt nagyon lassan pörgött a cselekmény és nem igazán értettem, hogy lesz ebből történet. Pontosabban értettem, mert egy ismerősöm elég sokat mesélt róla – akkor még nem tudtam, hogy én is el fogom olvasni – így volt ami hajtson, mert vártam azokat a bizonyos jeleneteket, de lehet ha magamban kezdek neki a könyv eleje nem kíváncsivá inkább unottá tesz és lerakom.

Karakterek és pszichológia szempontjából megint nagyon ott van, az én ízlésemnek kicsit lassan indult be, de szívesen ajánlom másoknak is.

Értékelés: 4 csillag

 

Mennyei bűnök 2. (Riva nővérek): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„1860. ​Róma.

Blanca egy gazdag, nápolyi kereskedő lányaként, álnéven – életét kockáztatva – nyer felvételt a Sant'Ambrogio zárdába.

Marco Fiore, a volt vatikáni nyomozó azzal bízza meg, hogy szerezzen bizonyítékot Maria Luisa zárdafőnöknő gyalázatos tetteire.

Blancának nincs más választása, a tét a szabadsága és a húga jövője.

Miközben a lány elviseli a megaláztatásokat, a zaklatásokat, a testi és lelki kínokat is a küldetés érdekében, Marco igyekszik a Vatikán magas rangú hivatalnokairól lerántani a leplet.

Nyomozásuk során olyan mocskos titkokra derül fény, melyeket korábban a sokat megélt Fiore is elképzelhetetlennek tartott.

Mire képes egy meggyötört, fiatal nő, ha szembekerül a sátáni kegyetlenséggel?

Vajon születhet-e szerelem a Gonosz árnyékában?

A történetet valós események ihlették.

R. Kelényi Angelika Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő ezúttal a 19. századi Rómába kalauzolja el az olvasókat.

A regény gyilkosságról, összeesküvésről, gyalázatról, hazugságról és titkokról mesél. A sötét és mocskos tetteket csupán a szenvedélyes és tiszta szerelem története ellensúlyozza.”

Vélemény:

Szerintem ez egy nagyon jó folytatása lett az előző résznek. Itt már sokkal inkább éreztem az izgalmasabb, nyomozásokkal teli részeket, az álcázásokat. A szereplők továbbra is megmaradtak a kedvencek között, és Blanca még mindig egy kifejezetten üdítő színfolt a női karakterek között. (Nem ebben a könyvben, inkább úgy nagy általánosságban).

Így a két rész elolvasása után azt kell mondjam, az írónőnek tényleg jobban állnak a több részes, hosszabb hangvételű történetmesélések, mint azok ahol egy könyv alatt próbál egy elég szövevényes dolgot elmesélni. Úgy éreztem minden szépen le lett zárva, viszont fennhagyva a folytatás lehetőségét is.

Az egészet szépen el tudtam képzelni, megvoltak a fejemben a filmkockák, még szinte az is mit, milyen szögből képzeljek el. Volt, hogy én is képes voltam aggódni egy-két szereplőért és számomra a legerősebb rész az volt, amikor Veronica bekerült a zárdába. Ott éreztem igazán mennyire sötét dolgok is történnek a háttérben, és már tényleg együtt tudtam izgulni a szereplőkkel, hogy csak kapják el ezeket a rohadékokat. Kiemelném mennyire élveztem azt, hogy ebben a történetben nem a férfiak voltak kinevezve szemétládáknak, mert az egyházban történt sötét dolgokról szóló történetekben általában a papokat nevezik meg bűnbakokként, itt azonban az egyik legsötétebb karakter maga Maria Lusia. Jó látni, hogy a könyv megfelelően osztotta el a karaktereket. Az egyházon belül is vannak jók és rosszak, férfiak és nők egyaránt, mind a két oldalon.

Tetszett, hogy a történet végére nagyrészt rendeződtek a helyzetek nem maradt sok függő szál, amit ne oldozott volna fel az írónő.

Értékelés: 5 csillag

Harry Potter és a Félvér Herceg: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.”

Vélemény:

Nem tudom, miért lehet az, hogy erre a könyvre sokkal kevésbé emlékeztem, mint a többi részére. Talán szerepet játszhat, hogy nekem sajnos nincs meg, így most nem a hangoskönyvekhez, hanem a könyvtárhoz fordultam. (Ám épp emiatt kevesebbszer is kerülhetett a kezembe.) Amikor a kedvenc Harry Potter könyveimre gondoltam eddig mindig a második, harmadik és ötödik rész merült fel, de most olvasva rájöttem a Félvér Herceg mennyire király kötet!

Kezdjük azzal, hogy Dumbledore talán ebben a könyvben volt a leginkább jelen és mind az a bölcsesség és vidámság, ami a többi köteten is végig kísérte, itt csúcsosodott ki. Hozzá kapcsolódik az, hogy könnyeimet törölgetve olvastam a sorokat pedig könyvek közben nem szokásom ám sírni.

A főszereplőink most a könyv nagy részében kissé külön utakon jártak. Talán Hermione szerepe ebben a részben volt, ha mondhatom így a legkevesebb és Ron is inkább csak próbálta élni a fiatalok mindennapjait. Harry ellenben mást sem tett csak Draco után nyomozott, ami néha számomra már kissé nevetséges helyzeteket is szült. Mivel pontosan tudtam mi fog történni számomra a könyv végkimenetele nem volt egyáltalán meglelő, sok fordulatra és csavarra emlékeztem.

Viszont!

Itt éreztem újra azt, amit talán legutóbb az ötödik résznél is, hogy aki csak a filmet látta az nem ismeri a történetet igazán. A hatodik rész számomra legerősebb jelenetei mind egytől egyig olyan pillanatokhoz kapcsolódtak, amelyeket a vásznon nem vagy csak nagyon enyhén és elvétve jelenítettek meg. Példának okáért ott van Tonks és Remus kapcsolatának alakulása ami a könyvben mondhatni egy rejtély, míg a filmben időt sem adtak nekik. Vagy Bill sérülése a harc alatt. De ami a leginkább megfogott az Voldemort múltja. A filmben ugyebár csak Dumbledore látogatta meg őt az árvaházban, majd láthattuk a jelenetet Lumpsluck szobájába, de nagyjából ennyi. A könyvben előkerül a nagyapja, az anyja, a fiatalkora… sok ember, akik valamilyen módon kapcsolatba léptek vele, és te jó ég! Mindig magával ragadtak a jó thrillerek és krimik, de az elmúlt időszakban már a horrort sem vetettem meg, így amikor a Gomold házat és annak lakóit megismertük a hideg futkosott végig a gerincemen. Annyira borzalmas volt elképzelni, mint amilyennek mondjuk egy-két horror elmebeteg családját gondolná az ember, és akkor tételezzük fel, hogy a későbbi Voldemort ezeket a géneket örökölte. Apropó ha valaki azt hiszi hogy a Harry Potter egyszer ifjúsági könyv, azt igencsak meglepheti a „ringyó” szó felbukkanása a sorok között.

A könyv kifejezetten sötét hangulatú, számomra azonban rengeteg elgondolkodtató jelenetet tartogatott, amihez azt hiszem agyilag érnem kellett még az első olvasás óta. Viszont megérte újra a kezeim közé venni és bár a sorozat még mindig a szívem csücske mindig voltak közötte hozzám közelebb álló részek, és azt hiszem ezzel egy újabb kedvencet is avattam.  

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc idézet (spoileres)

„Hát még mindig nem érted? Voldemort, mint minden zsarnok, maga teremtette meg a leveszélyesebb ellenfelét!  Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág! Voldemort is tudta ezt! Mindig résen volt, mindig figyelte, ki lehet az, aki majd szembeszáll vele. Mikor hallott a jóslatról, gondolkodás nélkül támadásba lendült, és ennek eredményeképpen nem csak hogy kijelölte az az embert, aki nagy valószínűséggel a vesztét okozza majd, de ő maga adott halálos fegyvert a kezébe!

 

Mennyei bűnök (Riva nővérek): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Kegyetlen ​titkok és szenvedélyes szerelem a 19. századi Rómában 

1858-ban Rómában egy német hercegnő, Katharina, mocskos titkokról próbálja lerántani a leplet, de számtalan akadályba ütközik. 

Marco Fiore, a megkeseredett, hitehagyott, ópiumfüggő egyházi nyomozó kapja a lehetőséget, hogy felgöngyölítse a Sant'Ambrogio zárdában folyó kegyetlen, parázna játékokat. A bűnösök mind magas rangú egyházi személyek, akik saját és egymás érdekeit akár gyilkosságok árán is képesek megvédeni. A szálak a kolostor rendfőnöke, Maria Luisa nővér kezében futnak össze, akit senki nem mer megvádolni.

Marco igyekszik rájönni a titok nyitjára, de tudja, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Egy véletlen folytán találkozik a gyönyörű, de szorult helyzetben lévő Blancával, és ráveszi, hogy segítsen neki a nyomozásban. A lány jelentkezik a zárdába, hogy bizonyítékot szerezzen Maria Luisa nővér pokoli tevékenységére.

A történetet valós események ihlették.

R. Kelényi Angelika Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő ezúttal a 19. századi Rómába kalauzolja el az olvasókat. A regény gyilkosságról, összeesküvésről, gyalázatról, hazugságról és titkokról mesél. A sötét és mocskos tetteket csupán a szenvedélyes és tiszta szerelem története ellensúlyozza.”

Vélemény:

Nem ez volt az első könyvem az írónőtől, de azt hiszem ezzel érkezett meg hozzám igazán. Láthatóan a több részes könyvek sokkal közelebb állnak hozzá, jobban ki meri fejteni a dolgokat és a lassabb tempó jót tesz az alapvetően érdekes ötleteinek.

Amikor Itália, Róma és úgy bármi, ami olasz, valamint az egyház szóba kerül, nekem általában a reneszánsz korszak ugrik be elsőként valahogy ennek olvastam utána többet. Nos, ez a könyv párszáz évvel később játszódik egy olyan időszakban, amit kevésbé ismerek, viszont nem állítanám, hogy emiatt kevésbé is tetszett.

A leírások, a szereplők bemutatása és a helyszínek nagyon szépen lettek kidolgozva. Mind Blanca mind Marco karaktere elsőre megfogott engem (Nellát jól felképeltem volna). A könyv néha kendőzetlenül sötéten adja át a kor legrosszabb élethelyzeteit, ez már leírásában az elején is megfogott. A Blancával történő eseményekről nem is beszélve, amit tényleg még olvasni is fájdalmas volt. Spoiler a vélemény végén.

Azt nem tudom megítélni hasonló dolgok tényleg történhettek-e a valóságban, mint amit itt a hercegnő elmesél és amilyen ügyben a nyomozás zajlik, de az biztos, hogy az egyháznak mindig voltak szekrényei, tele csontvázakkal és szerintem könnyen előfordulhattak akár hasonló – ha nem is ennyire erősen égbekiáltó – esetek. A tálalás nekem itt-ott néha szájbarágósnak túl meseszerűnek tűnt, de betudtam annak, hogy a hercegnő stílusa alapvetően ilyen és nem azért magyaráz túl dolgokat, mert egy rossz írói húzást láthatok, hanem egyszerűen, azért mert ő szeret mindent túlmagyarázni. A könyv tempója először meglepett, azt hittem már ebben a részben is több időt töltünk a nyomozás részével, de ez a majdnem 400 oldal igazából csak bemutatás és előkészítés volt. Emiatt a felénél kezdtem megijedni, de kellett ide ez a lassabb tempó.

A könyvet nagyon szívesen tudom ajánlani. Meg van benne a finomság, az érzékigés, de egy nagy adag kaland is és szerintem kifejezetten jó karakterek vannak a főszerepben, remekül eltalálva azt a pontot, amikor nem súlytalanok, de nem is idegesítőek. (Ez persze szubjektív.)

Értékelés: 5 csillag

!SPOILER!

A nemierőszak rész annyira erősen lett tálalva, hogy közben én is szinte fizikai fájdalmat éreztem, és a szavak, amiket utána a fickó mondott egy olyan kilátástalan helyzetbe löktek, hogy nem tudtam Blanca, hogy mászik ki ebből. Erős húzás volt szerintem, hogy megölte az erőszaktevőjét, de én úgy mondom valahol kellett is bele ez a keménység, átadva a kor és a társadalom brutalitását.

A lótusz virága (Szabadon 2..): Baráth Viktória

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„India ​épp olyan, mint Baráth Viktória regénye: még a fájdalmas része is elvarázsol." – Budai Lotti

„Romantika, izgalmas kalandok mesés környezetben." – Könyvmolyok Szerint A Világ

Elizabeth végre úgy élheti az életét, amire mindig is vágyott: a maga ura lehet, senki nem parancsol neki, és senkitől nem függ. Egészen addig, amíg egy váratlan idegen be nem kopogtat az ajtaján. A lány múltja újra a felszínre kerül, aminek hatására ismét meg kell küzdenie háborgó lelkével. Ám a tettvágya és az újabb kaland ígérete erősebbnek bizonyul még a félelmeinél is.

Elizabeth új kihívásokat keresve Indiába utazik, hogy segítse az ott élő, nehéz sorsú embereket. Csodálatos, ugyanakkor szívfacsaró kalandok várnak rá, amelyek során nemcsak a világról, de az önmagáról alkotott képe is megváltozik. Megtanulja, mennyit ér az igaz barátság, és talán még a rég nem látott szerelem is újra felbukkan az életében. A boldogságát azonban hamarosan sötét felhők árnyékolják be, amitől a lány választás elé kényszerül: önmagát mentse meg, vagy az emberiséget?

Mekkora utat kell bejárnunk ahhoz, hogy végül ráleljünk az igaz valónkra? Elkövethetjük ugyanazt a hibát újra és újra, mielőtt tanulnánk belőle?

Baráth Viktória Szabadon-sorozatának második kötetében a varázslatos Indiába utazunk, ahol nemcsak a gyönyörű tájak, hanem a gyötrelmes emberi sorsok is gondolkodásra késztetnek.”

Vélemény:

Nagyon átverve éreztem magam ezzel a könyvvel, olyan szinten hogy kvázi fizikai fájdalmat okozott a csalódás. Ha van egy olyan történetszál, amit sem könyvben, sem filmekben nem tudok elviselni (amik miatt ezeket a témákat általában kerülöm), az a főszereplőket érintő különböző súlyos betegségek…

Már az első komolyabb fejfájáskor éreztem, hogy itt valami komolyabb lesz a történetben, és amikor kiderült azt éreztem, hogy én ezt nem akarom tovább olvasni mert nagyon nem érdekel. Könyörgöm! Értem, hogy ez lenne a „nagy csavar” de szerintem az ilyen témákat előre kéne jelezni, mert aki nem szereti, fél tőle azt csak felcseszni lehet vele…

Az első részt meglepő módon imádtam, pont azért erkölcsi és emberi tanításai voltak. Azonban ebben a részben a tanítások nagyon átmentek a lelki irányba, de sajnos ezeket olyan szájbarágósan nem lehet átadni, mert csak veszít az élményből. Sajnos a téma (nem India hanem a folyamatosan felmerülő elmúlás gondolata) annyira nem az én világom, hogy csak le akartam tudni a könyvet és szinte semmit nem fogtam föl belőle. Mintha egy teljesen más történetet olvastam volna, mint előzőleg és bár ez sokaknak ha jól látom tetszett, ez már nem volt az én világom.

Pozitívum India bemutatása. El tudom hinni, hogy ez a könyv sokaknak tényleg nagyon bejön és tetszik, sajnos ez most egyáltalán nem nekem szólt. Az értékelés szubjektív, de ha valakit érdekel a téma akkor ajánlom.

Értékelés: 3,5 csillag

Véres Balaton (Véres Balaton 1.): Zajácz D. Zoltán

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A zánkai úttörőtáborból egy tihanyi hajókiránduláson titokzatos körülmények között eltűnik a tizennégy éves Marion Morel, a Francia Kommunista Párt párizsi titkárának egyetlen gyermeke. Néhány nappal később pedig az úttörőváros strandján holtan találnak egy huszonegy éves tanárképző főiskolás lányt, aki a gyermekek kísérőjeként vett részt a hajókiránduláson.

A nyomozással Adorján Máté hadnagyot bízzák meg. A tehetséges fiatal nyomozónak segítőtársa is akad: Lendvay Laura, a szomszédos vállalati üdülőben nyaraló orvostanhallgató. A lány pszichiáternek készül, és élénken érdeklődik egy új amerikai módszer, a bűnügyi profilkészítés iránt.

A mindvégig izgalmas, fordulatos történetben megelevenedik a Kádár-korszak Magyarországa, a hetvenes évek végének tipikus karaktereivel: párttitkárokkal, örökké elégedetlenkedő hivatalnokokkal, vadászgató, jachtot és szeretőket tartó, a nyugati életstílust majmoló nagyvállalati vezetőkkel.”

Vélemény:

Egy ismerősöm beszerzett könyvei között láttam először ezt a regényt (pontosabban a második részt, de ez most lényegtelen), a leírás megismerése utána pedig azt éreztem, hogy én ezt mindenképp szeretném elolvasni. Bár én 96-ban születtem és ezt az időszakot jóformán csak a szüleim, nagyszüleim elbeszélései alapján ismertem mégis mindig vonzott valami a rendszerváltás előtti Magyarországon játszódó történetekhez.

Elég off megjegyzés, de talán épp ezért néztem végig és vártam minden héten a Besúgót is, ami bár már 80-as évek, mégis ezt az életérzést hozza vissza.

Arról már nem is beszélve, hogy kezdem azt érezni, bár könyvek terén nagyjából épp olyan változatos az ízlésem, mint filmek, sorozatok és zenék terén (azt hiszem, én vagyok a romantikustól a horrorig csaj), a krimik mindig közel álltak a szívemhez. A kriminálpszichológia, a nyomozás és minden, ami ehhez kapcsolódik. Szóval a könyv már leírásában is azt jelezte, hogy két számomra nagyon érdekes témát ötvöz. De végül, hogyan is teljesített?

Bár kinézetre egyáltalán nem hasonlítok a könyvben leírt Laurára, ez cseppet sem akadályozott meg abban, hogy szinte 95%-ban bele tudjam élni magam a karakterébe. A szerelme a profilozás és a kriminálpszichológia iránt, az, hogy ennyire érdeklik őt a megtörtént bűnesetek, mintha valóban önmagamat láttam volna visszaköszönni a sorok között, és a személyisége is számomra nagyon tetszett. Nem volt egy szürke kisegér, de nem is az a femme fatale akiket az előző kategória ellensúlyozására sajnos túl sokat használnak. Pontosan tudta mikor kell beszólni (viccesen, nem trágárul!), és mikor kell igenis nőiesen és meggondoltan viselkedni, miközben elég okos is volt. Máté karakterét szintén nagyon kedveltem, mert jó nyomozónak bizonyult, tisztelettudó és tényleg a munkájára összpontosított. Vagyis a szerelmi szál nem tántorította el a nyomozástól, nem kötötte le minden gondolatát és nem volt egy idióta macsó.

A korrajz szépen árnyalta a történetet, a megszólítások, az intézmények megnevezései, visszahoztak egy letűnt korszakot. A leírások és mivel a mai világunkhoz képest ez tényleg olyan mintha egy teljesen más hely lenne, engem kissé a skandináv krimikre emlékeztetett, amiket szintén nagyon szeretek.

A pszichológiai háttér megalapozott volt, sajnos Marion elrablása esetén azonban kicsit elkapkodottnak éreztem, mintha Laura túlságosan hamar rájött volna mindenre. A Edit meggyilkolásával kapcsolatban szerintem nagyon szép volt a vonulat és egyrészt a könyv meg tudott vezetni, másrészt mégis hagyott annyi információmorzsát, hogy részben magamtól is elkezdtem már rájönni mi is történhetett.

Külön élmény, hogy a könyv elejét a Balaton partján olvashattam!

Értékelés: 5 csillag

Csinos kis táncoslányok: Kylie Brant

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​múlt nem ereszt.

Évekkel ezelőtt, Saxon Falls városából eltűnt egy fiatal lány, Kelsey Willard, akit azóta halottnak hisznek. A tragédia sajgó űrt hagyott a lány családjában: az anyja gyógyszerekkel próbálja tompítani a fájdalmat, az apját lassan legyűrik a titkos démonai, mindeközben a húga szeretné végre maga mögött hagyni a múltat. De most egy újabb lány tűnt el a környékről. Az eset feltépi a Willard-család sebeit, visszarántja őket a múltba, és olyan események láncolatát indítja el, amire egyikük sincs felkészülve.

Mark Foster különleges ügynök kísérteties párhuzamokat fedez fel a két lány elrablásának körülményei között, így esélyt kap arra, hogy elfogjon egy sorozatgyilkost. De ehhez fényt kell derítenie a Willard-család féltve őrzött titkaira, és közben rájön, hogy az igazság sötétebb lehet, mint valaha képzelte volna. Ahhoz, hogy megtalálja az újonnan elrabolt lányt, előbb meg kell oldania egy régi rejtélyt: Kelsey Willardét.

Élve vagy holtan, a lány az egyetlen reménye, hogy megoldja az ügyet.

Hátborzongató thriller a balett-táncosok világából.”

Vélemény:

Vagy ez a könyv mégsem volt elég hátborzongató, vagy csak az én ingerküszöböm került már túl magasra. Egy biztos, a könyv számomra inkább krimi volt, mintsem thriller, ezt a későbbiekben kifejtem.

A könyv pozitívumaként felhoznám azt, hogy hála a Willard család tagjaink, az emberrablás és gyilkosság egy olyan oldalát is láthatjuk, amit sajnos kevésszer vetnek papírra, pontosan azt, hogy mit élnek meg a családtagok. Janie oldaláról a szociális szorongás kifejezetten érdekes volt, és az is, hogy a családjában szinte egyedül ő volt az aki tett is valamit az ügy előre mozdítása érdekében. A szülők szerepe számomra ettől sokkal gyengébb lett, azért mert semmi olyat nem mutattak amit ne lehetett volna látni más kismilliószor. A csalárd apa, az érzelmileg totálisan megrokkant anya…

A kliséhalomhoz még hozzácsapnám a nyomozó feleségét is, aki természetesen nem tudja elfogadni, hogy a férje a munkájának szenteli az életét. (Szerintem ezen bőven túl lehetne már lépni, mert minden második krimiben valamiért a nyomozó felesége, ki van akadva…) A nyomozási szál azért nagyon érdekes volt, az szépen fel lett építve.

A történet thriller vonulata talán egyedül Whitney szálán került elő, ahol lehetett látni milyen is amikor fogságban van. (Saját ízlésem szerint, én egy kicsikét több sötétséget elbírtam volna ide is, bár szerencsére az elmejáték nagyon ment.)

Szerintem egy krimi vagy egy pszicho thriller (utóbbinak nem szívesen nevezném a történetet) akkor működik a legjobban ha a történet folyamán végig nyomokat csöpögtet el az író, de ezek között a nyomok között akad ami félrevezető vagy akár olyan is, amiről az ember szinte csak a nagy fordulat után jön rá, hogy végig nyom volt. Bár a gyilkos kiléte meglepett, de mivel én magam nem éreztem úgy, hogy tudnék folyni a nyomozással, így nem lett egy „Hűha, és tényleg!” élményem, pedig nekem ezek nagyon jól szoktak sikerülni. Azt persze végig tudtam kik nem lehetnek gyilkosok, úgyhogy nem mondom, hogy a könyv meg tudott engem vezetni.

Egyszeri olvasásnak jó, bár azt kell mondjam olvastam már jobbat is a műfajban.

Értékelés: 3,5 csillag