Bones & All – Szőröstül-bőröstül: Camille DeAngelis

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Maren Yearly ugyanazt szeretné, amit mindenki: hogy elfogadják, szeressék és tiszteljék, a kamasz lány azonban szörnyű, szégyenteljes titkot rejteget: időnként nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy emberi húst egyen. Miután a saját anyja is elhagyja, egyedül próbálja előkeríteni az apját, akit sohasem ismert – amíg be nem lép az életébe Lee.

A magas, titokzatos srác olyannak látja Marent, amilyennek senki más: magához hasonlónak. Találkozásuknak köszönhetően a lány előtt kinyílik a világ, és fordulatos utazásra indulnak, keresztül-kasul Amerikán. A köztük kialakuló kapcsolat érinthetetlenné teszi őket, egymás iránt érzett vonzalmuk szinte tapintható. De vajon képes megóvni őket egy olyan világtól, amelyhez valójában nem is tartoznak?”

Vélemény:

Először a filmmel találkoztam. (Pontosabban Timothée Chalamet-val, akit egészen az V. Henrik filmben látott alakításáig, egy indokolatlanul túltolt színésznek éreztem, majd itt rá kellett döbbennem arra, hogy a srác tényleg nagyon tud.) A könyvön is a filmes borító látható, ami valahol jó is, de igazából nem minden esetben támogatom. Itt például ahol a karakterek nem teljesen úgy néznek ki, mint ahogy azt a jelmeztervezők és a rendező elképzelte, nem túl szerencsés, viszont legalább az ember tudja, mire számíthat. Ha a filmet látta, akkor lehet így megveszi a könyvet is, mert érdekli.

Alapvetően nincs bajom a gore dolgokkal. Horrorból is inkább a slashereket szeretem (mármint ahol folyik a vér, és előbukkannak a belső szervek egy-egy kegyetlen gyilkos miatt), mintsem a démonos, szellemes ijesztgetőseket. Így az, hogy az alapötlet kicsit véres, egyáltalán nem borzasztott el. Sőt kifejezetten érdekelni kezdett könyvben, mi többet vagy épp kevesebbet adhat, mint a film.

Röviden azt mondanám, hogy ezt várnám el egy mindenkori vámpírtörténettől is, még ha jelen esetben kannibálok vagy inkább gúl-ok (ghoul) is a szereplők. Ugyanis ők nem vért isznak, hanem hát szó szerint szőröstül-bőröstül embereket esznek, akiknek ezután csak a csontjaik maradnak meg. A könyv E/1 múlt időben Maren, a főszereplő szemszögén keresztül mutatja be a cselekményt, mely főleg az első néhány fejezetben, időben is ugrál, visszatérve egészen kisgyermekkorába is, bemutatva néhány „étkezését”. Különleges szokásait leszámítva Maren is csak egy tinédzser lány, aki azt akarja, hogy szeressék. Mikor az anyja elhagyja, inkább őt keresi meg újra, mint apját, akiről csak akkor sikerült megtudnia az igazat, ám rájön hogy az anyja túl sok mindenről mondott le miatta. Ezt követően indul, útnak ahol rájön arra, nincs egyedül a problémáival. Először Sully-val hozza össze a sors, aki jóval idősebb nála, és azt hiszem, hozzá kapcsolódik a regény egyik legnagyobb húzása, ami után leesett az állam és csak nehezen tudtam felkaparni. Valamint Lee-vel is, aki egy 19 éves fiú, hasonló problémáktól vezérelve.

Nem nevezném kifejezetten szerelmesnek a regényt, és itt eléggé csalóka a borító, mert ugye az nagyon erre utalna. Inkább egyszerre akar egy felnövés történet, egy utazó regény, és egy önmegismerésben segítő könyvvé válni. Akadtak jelenetek és beszélgetések amik áthallással nagyon működtek a tipikus tinédzserkori problémákra és életérzésekre, míg mások egyszerűen csak elég groteszkek voltak ahhoz, hogy megragadják a figyelmem.

A könyv nekem az elejétől a végéig izgalmas volt, Marent nem tudtam utálni, de kifejezetten nem is egy jó és kedves szereplő, mégis valahol szántam őt néhány pillanatban.

Az biztos, hogy nem való mindenkinek. De ha valaki úgy érzi bírja a gyomra a témát, és vágyik valami nem megszokottra, akkor annak csak ajánlani tudom.

Kedvenc pillanat:

„– Sosem hittem volna, hogy találkozom egy hozzám hasonlóval – mondta Lee, miközben a szájába tuszkolt egy szelet bacont. – El tudod képzelni, mennyire meglepődtem, amikor kiléptem a parkolóba, és megláttalak annak a srácnak a kocsijában?
A szememet lesütve gyűrögettem a szalvétámat.
– Kérlek, ne emlékeztess erre.
– Korábban még sosem csináltad kocsiban? – Egy újabb szelet baconért nyúlt. – Ne szégyelld. Egy perc után annyira bepárásodnak az ablaküvegek, hogy kintről már senki sem tudná megmondani, mi folyik odabent. Vakszerencse volt, hogy az elején kaptalak rajta.
Éreztem, hogy kezdek megint elpirulni. Alig egy napja találkoztunk, szinte semmit sem tudtam róla, de miközben kimondatlanul is arról a bizonyos dologról beszéltünk, tökéletesen megértettük egymást. A szomszéd asztaltól hallgatózva bárki azt hihette volna, hogy az a fajta lány vagyok, aki bármire kapható egy kocsi hátsó ülésén, és szinte már szerettem volna, hogy tényleg az legyek. Inkább szajha, mint szörnyeteg.”

Értékelés: 5 csillag