The Raven Boys – A Hollófiúk (Hollófiúk 1.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Nem ​látó csak két esetben pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján; vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt.

Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt.

A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.

De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.

Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát.

A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.”

Vélemény:

Mert nem élhetek újraolvasások nélkül! Bár nem is olyan rég, mindössze 2020-ban olvastam először a sorozatot, mégis úgy éreztem megérett a gondolat arra, hogy ismét elővegyem.

A történet legnagyobb erőssége, hogy nem a tipikus vörös pöttyös, még ha a leírás némileg ezt is próbálja sugallni az olvasók irányába. Ebben a sztoriban nem a szerelem a lényeg, hanem a változatosabbnál változatosabb karakterek. Mondhatnánk hogy Blue a főszereplő, azonban valahol én 5 ilyen karaktert is megneveznék. A Hollófiúk… Noah, Adam, Ronan és természetesen Gansey! Ők így öten mind kellenek ahhoz, hogy a cselekmény izgalmas legyen, a párbeszédek pedig érdekesen pörögjenek az ember fejében, akár egy film. Ritkán látni nő által írt fiú csapatról ahol két perc laza beszélgetés után nem térnek át rögtön a csajozás témára. (Komolyan erről a hülyeségről, ódákat tudnék zengeni, mármint azokról a könyvekről, ahol a pasik csaj a csajokra gondolnak a csajok meg mindig a pasikra vagy legalábbis egy bizonyos testrészükre.) Oké, nem is egészen annak a korosztálynak készült, de azért vannak itt burkolt és kevésbé burkolt megjegyzések, amik nagyon elgondolkodtatóak.

Néhány leírás és a karakterek általi megjegyzés olykor elképesztően randomnak tűnik, míg akár oldalakkal, fejezetek, vagy egy fél könyvvel később ki nem derül, hogy miért is kellett ennek elhangzania.

A karakterek pedig egyszerűen csak élnek.

„– Egyébként mit csinál ott? – kérdezte Adam.
– Pisil.
– Öt perce sem vagyunk itt, de Lynchnek máris sikerült megszentségtelenítenie a helyet.
– Megszentségteleníteni? Csak a területét jelöli ki.
– Akkor övé fel Virginia.
– Most, hogy belegondolok, nem emlékszem, hogy valaha is használt volna fedett vécét.”

Ezek a karakterek pedig percekkel később latinul beszélnek, kutatnak, tisztelettel fordulnak a természet és az ősi erők felé. Úgy tinik, hogy közben mégis megvan bennük a kellő komolyság egy téma felé, ami valóban érdekli őket. Az, hogy végezetül milyen szerelmi élete is lesz Blue-nak az már ezen a ponton totál mellékessé válik, bár azért egy idő után az ember képes úgy megszeretni a karaktereket, hogy óhatatlanul is drukkol nekik.

Emellett annyi minden másról is szól a könyv. Egyedülálló anya és sok nő egy fedél alatt, családon belüli erőszak, családon belül haláleset, gazdagság kontra szegénység, úgy önmagában a halál, a bűntudat, a megbánás, a hatalomvágy…

Mindig amikor befejezek egy részt úgy érzem, mintha búcsút kellene vennem a barátaimtól...

Ha még valaki nem olvasta volna, mindenképp ajánlani tudom!

Értékelés: 5 csillag