Halálos Hollywood (Caroline Wood 3.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​híres brit színésznő titokzatos fenyegető üzeneteket kap egy idegentől, aki látszólag mindent tud róla; mikor, hol, kivel, mit csinál. Emily Montgomery már fényes nappal sincs biztonságban, ezért felfogadja Beverly Hills legvonzóbb magánnyomozóját… de hogy a fényűző partikról se maradjon le a zaklató miatt, szüksége van egy „barátnőre”, akinek egyéni a stílusa, rajong a celebekért és jártas a harcművészetekben. Caroline Woodra esik a választása, aki valójában azért utazik a sztárok városába, hogy világraszóló cikket írjon a lapba Hollywood hírességeinek viselt dolgairól.

Caro első feladata nem éppen testhezálló, de hogy a veszélyesen sármos új főnökét lenyűgözze, a lány még arra is hajlandó, hogy karateedzésre járjon, kihallgassa a celebek féltve őrzött titkait, és tűsarkúban is képes legyen mosolyogni három órán át.

R. Kelényi Angelika, Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő új regényfolyamában a Caroline Wood-sorozatban a nagy sikerű Barcelona, Barcelona és folytatása, a Róma, Róma regényekből megismert lány krimibe illő, de a romantikát sem nélkülöző kalandjait olvashatjuk. Caro újságíróként ered a rejtélyek nyomába, de gyakran a bűntényeknél is nagyobb veszély leselkedik rá: a szerelem.”

Vélemény:

Sokszor ismételt fárzis, hogy borítója alapján ne ítéljünk könyveket! Az első két rész alapján se egy könyvsorozatot? 

Na ez a rész határozottan, fényévekkel jobban tetszik, mint az első, és egy-két hülyeségét leszámítva Caroline is sokkal érdekesebb, mint a másodikban. Jó a szereplők ormótlan hülye testképzavaráról inkább nem tennék említést, mert a falat kapartam, amikor valaki 5 kilókon lovagolt… Talán épp ezért jelentett számomra az új férfi karakter, Wilson, egy egész kellemes meglepetést, de ha van szereplő, akkor őt nagyon tudnám szeretni a Caro életében eddig feltűnt férfiak közül.

A szokásos pasiért nyígás egy idegen országban továbbra sem maradhatott el, de igazából úgy kezelem, mintha ez a történet egy belső poénja lenne, és már direkt kerül bele minden egyes részbe.

Viszont ebben a részben már annyira, de annyira erős lett a cselekmény, hogy a regény egyszerűen csak olvastatta magát! Kalandos volt, érdekes, tele valódi tényleges csavarokkal és olyan társadalomkritikával, hogy a fal adja a másikat. Nem mondom, hogy csupa új gondolattal machinált, amit még sehol nem láthattunk soha, hiszen manapság, amikor már a nők mernek beszélni a rendszerszintű visszaélésekről, ezek az infók nem csapnak minket annyira arcon, de jó volt, hogy a könyv belátást engedett Hollywood sötét oldalába. Ez a rész már inkább egy krimi és akcióregény volt, és te jóságos ég, hogy ez mennyire jól állt neki! Wilson kompetens férfiként, és nyomozóként helyt állt, és tetszett az is, hogy a romantika ellenére sem felejtette el, milyen szerepet is kapott a könyvben, vagyis nem állt le a nyomozással, csak azért mert Caro rámosolygott.

Főszereplőnknek is jólállt egy karakánabb kiállás és az, hogy találkozhatott valakivel aki nála sokkal rosszabb így egyféle jellemfejlődést is láttam nála. Emily Montgomery pedig már az első jelenetével kiidegelt és legszívesebben rajta gyakoroltam volna azokat az önvédelmi fogásokat.

Határozottan megérte olvasni, és így már tényleg kíváncsi leszek a folytatásokra. Bár lehet arra megint várok egy évet, most érzésre picit telítődtem Caro kalandjaival.

Értékelés: 4,5 csillag

Róma, Róma (Caroline Wood 2.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„LA ​CASA DELL'AMORE

Caroline Wood a neves londoni magazin rovatvezetőjeként folyton keresi az izgalmas történeteket. Egy nap hírt kap egy legendás római házról, melyet a helyiek csak így emlegetnek: La casa dell'amore, a Szerelemház. Azt beszélik, aki beköltözik ebbe az épületbe, arra varázslatos módon rátalál a szerelem…

Caro úgy dönt, hogy egy ilyen fantasztikus sztorit nem hagyhat ki a rovatából, ezért Rómába utazik, bár a kedvese egyáltalán nem örül ennek… A különös kalandokba keveredő újságírónő lelkesen kutat a romantikus, rejtélyes legenda után, aztán egyik pillanatról a másikra egy cseppet sem veszélytelen nyomozás kellős közepén találja magát.

Mindeközben felfedezi az örök várost, megismer egy határozottan vonzó olaszt, aki miatt felteszi magának a kérdést, vajon elég erősek-e az érzelmei Barcelonában élő szerelme iránt. Meddig tarthat egy kapcsolat, ha havonta csupán pár napot tölthetnek együtt?”

Vélemény:

Amikor elolvastam az első részt, akkor úgy éreztem én Caroline Wood-ot legközelebb a rémálmaimban (sem) szeretném viszont látni. Viszont néha nagyon idióta mód tudok választani és annyira sokan szeretik ezt a sorozatot, hogy úgy voltam vele folytatni szeretném. Hátha fejlődő képes ez a karakter…

A rövid válasz az, hogy nem! Caro 36 évesen is gyakran úgy gondolkodik az életről, mint egy 15 éves éretlen tini, a legjobb példa erre az, amikor a regényben MÁR MEGINT! egy gyönyörű helyen van és ahelyett, hogy megpróbálná élvezni a függetlenséget (amihez sok éve volt hozzászokni) ahelyett Tom miatt sír. Könyörgöm, az első oldaltól azért drukkoltam, hogy felejtsük már el Tomot meg az egész Barcelonai kiruccanást is, mind a kettőnk érdekében.

Akkor ott van Julia a jóbarátnő, a maga 21 évével… mármint jaj dehogy már ő is elmúlt 30, milyen kis buta vagyok. Eleinte nagyon tetszett nekem, tudtam azonosulni az izgalmával, és nagyon szimpatikus volt amikor Néró császárról beszélt. (Igen fura vagyok…) Viszont a könyv egy pontján ő is megcsillogtatta „tudását”.

„– Egy nő mindig sokkal törékenyebb magas sarkú szandálban, mint sportcipőben. Egy randin nem az a lényeg, hogy kényelmesen tudj járni, hanem az, hogy a pasi meg akarjon óvni, felkeltsd a védelmezőösztönét, és egy tűsarkakon tipegő nő pont ezt a hatást éri el.”

Engem határozottan nem érdekel, ha egy barátnő hozza az egysíkú női karaktert, aki csak a külsőségekre ad, de jó lenne, ha egy ponton később a könyv visszautalna arra is, hogy érezheti valaki magát „törékeny nőnek” sportcipőben és farmerban is. Akár egy felismerésként Julia szájából… Vagy ehhez határozottan sípcsont és boka törést kell produkálni? Bár most, hogy végig gondolom Bella Swan is milyen aranyos volt, amikor rögzítős lábbal táncikált Edwarddal… Szóval a könyv számomra továbbra is hemzsegett az ilyen és ehhez hasonló negatív „tanításoktól”, amelyeket valahogy illendő lenne már kitörölni az emberek fejéből. Vagy ha bele is kerülnek, ez akár vitát is indíthatna… Na, mindegy engedjük el a számomra idióta női karaktereket.

Nicola karaktere azonban akkora kedvencem lett, hogy hihetetlen. Rendes, izgalmas, kompetens férfi. Amilyen Tom az előző részben soha nem tudott lenni. Viszont a regényt nem egyedül az ő sárma mentette meg egy újabb teljes lehúzástól, hanem a cselekmény. Az, hogy kilépve az első rész zárt kis világából (randiguru meg egyebek), egy annál jóval izgalmasabb, tényleg kalandos eseményt mutatott be. Nyomozással, titkokkal és sok sok veszélyes helyzettel. Nem mondom, hogy minden fordulat meglepett, de határozottan elkezdett érdekelni a szituáció, és Caro meg Julia karakterének is jót tett, hogy már végre nem a pasik körül forgott a világ. Ezek után az mondom, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra és ha hasonlóan izgalmas kalandok ígérkeznek és elengedjük a szerelem-mindenhol életérzést, akkor a főszereplő személyisége ellenére is tudom majd értékelni.

Összességében, sokkal jobban bejött, mint az első rész. Ha nem veszem túl komolyan a szereplőket és bizonyos gondolataikat, a kaland része ugyanis isteni!

Értékelés: 4 csillag

Katrina van Tassel varázskönyve: Alyssa Palombo

Leírás (forrás: moly.hu)

„Boszorkányos ​ügyességgel szőtt új mese Az Álmosvölgy legendája szálaiból: mintha csak egy drága gyermekkori barátot látogatnánk meg újra, aki végre feltárja előttünk minden titkát.

Amikor Ichabod Crane, az új tanító megérkezik Álmosvölgy eldugott kis falujába, azonnal felkelti Katrina van Tassel figyelmét. A lány, aki rajong a könyvekért és a zenéért, hamarosan énekórákat vesz a jóképű fiatalembertől, és szimpátiájuk románccá mélyül. A nincstelen tanító azonban nem pályázhat eséllyel a jómódú farmer lányának kezére. Nem így Brom van Brunt, egy másik helybeli farm jövendőbeli örököse, akinek közeledését a lányához Katrina apja aggasztóan szívesen veszi.

A fiatalok szenvedélyes viszonya az éjszakai erdőben teljesedik ki – ott, ahol a kései órán addig csak a fej nélküli lovas vágtatott a hátasán, a kezében világító töklámpásával, karddal az oldalán. Azt suttogják, a rég lefejezett hesseni zsoldos sötét szelleme okozta Ichabod vesztét: az ifjú tanító egy nappal mindenszentek előtt szinte nyomtalanul eltűnik. Az elkeseredett lány csak a barátnőjére számíthat. A falu által kiközösített Charlotte, akit Csontos Brom alaptalan vádjai alapján sok helyi lakos boszorkánynak vél, gyógyfüvekkel és egyéb, nem veszélytelen eszközökkel segít Katrinának kideríteni, mi történt szerelmével, Ichaboddal.”

Vélemény:

Mikor annak idején először találkoztam az írónő egyik regényével (A Borgia-vallomások), úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a történelmi-romantikus írónőt, akit mindig is kerestem. Azóta történelmi regények szempontjából számomra egy magyar írónőnek sikerült őt fényévekkel leköröznie, de ebbe most nem mennék bele.

Az a regény csodálatosan egyben volt. Kellően belenyúlt a történelmi személyek életébe és helyzeteikbe, de a fiktív karaktert is nagyon jól mozgatta az időben, a váltott szemszög pedig feltette a pontot az i-re. Aztán kezembe került a Firenze legszebb asszonya, amely már kicsit több problémát tartogatott a számomra. Bár Simonetta, Maddalenától kicsit azért több karakterjegyet és személyiséget tudott felmutatni, számomra mégis utóbbi került közel a szívemhez.

Jelen könyvet mondhatni a borítója miatt vettem ki a könyvtárból, bár a könyvesboltban is többször csábított már mert annyira gyönyörű (és vicces, hogy a körmeim jelenleg szintén arany és zöld színben pompáznak, erre egy barátnőm fel is hívta a figyelmem), de a témát annyira nem ismertem. Hallgattam már több elbeszélést az Álmosvölgy legendájáról, a Fej nélküli lovasról és egyebek, de valahogy sosem vonzott annyira a helyzet misztikuma. Mégis Alyssa miatt úgy döntöttem adok neki egy esélyt, mert nagyon érdekelt mit hozott ki egy némileg kötetlenebb témából (hisz nem kellett valós történelmi személyekhez nyúlni).

A kort melyben az eseményeket elhelyezte itt is nagyon szépen átadta, láttam magam előtt a leírásokat, viszont számomra megint a női főszereplőn siklott el a cselekmény. Katrina nekem egy Simonetta 2.0 lett (azért mert, ahogy megnéztem a másik mű 2017-es eredetileg ez pedig 18-as), aki gyönyörű, okos, művelt és épp emiatt természetesen „nem olyan”, mint a többi lány a környéken. Na persze ezek a lányok a könyvekben mindig mindenkit megkaphatnak, mert persze szépek, de hát a férfiakat az fogja meg bennük, hogy mennyire különlegesek mert olvasnak, érdeklik őket a tudományok… Mondjuk igaz fele ennyi érdeklődést sem fordítanának az irányukba némi túlsúly, vagy egy kicsivel átlagosabb, esetleg csúnyácska arc mellett. Tökéletes külső nélkül, már nem is lehet értékelni egy nő intellektuális képességeit? Néha kiakaszt, hogy az írónők mennyivel károsabb külső képet alkotnak a nőkről, mint mondjuk teszik azt férfi társaik (filmeknél adott esetben pont fordított a helyzet).

Szóval bevallom az eleje annyira nem kötött le, nekem nagyjából Ichabod eltűnésétől kezdve pörögtek fel az események és innentől élveztem is nagyon olvasni, főleg amikor Sim… Katrina bajba keveredett, valamint azt, milyen módszerekkel próbált belőle kivergődni. Charlotte nagyon érdekes személyiség volt, bár az ő sorsát körülbelül már onnantól megjósoltam, hogy megjelent benne egy bizonyos személy, nem okozott számomra nagy fordulatokat. Sőt valahol az egész könyv mellőzte a csavarokat és a meglepő fordulatokat, mindent vagy 10 oldallal hamarabb tudtam már előre. Brom karaktere érdekes volt, furcsa volt látni az ő személyes drámáját de igazából jobban megfogott mint Katrina útkeresése. Akadtak érdekes pillanatok is a regényben, például amikor a fentebb említett két karakter kicsit lélekben is jobban egymásra talált. Ez legalább jó beszélgetés indító volt. A felvezetőhöz képest azonban a végét túlságosan elkapkodottnak éreztem. Fejezeteken keresztül csörgedezik, építkezik egy folyamat, majd a könyv felénél megtörténik a csavar, innentől beindul a konfliktus aminek a lezárására kapunk 3 fejezetet…  

Annyira nem gyűlöltem a könyvet, élvezetes volt azért olvasni, eredetileg 4 csillagot szántam rá de a vége megmentette (vagyis a könyv második fele), mégis nagyon érződik hogy a számomra eddigi legkedveseb könyv, az írónőtől, később készült, mint ez. Ott már többet fejlődött.

Értékelés: 4,5 csillag

The Raven King – A Hollókirály (Hollófiúk 4.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Óvakodj az élőktől!
Ne bízz a holtakban!

Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.

A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik.

A Kirkus Reviews ezt írta a Hollófiúk-sorozat előző darabjáról (Kék liliom): „Ez a párját ritkító sorozat várhatóan viharos végkifejlettel zárul.” Nos, a vihar megérkezett a virginiai Henriettába a halál, a vágyakozás, a megvilágosodás és egy brutális igazság kíséretében. A Hollókirállyal Maggie Stiefvater felteszi a koronát remekművére.

A legvonzóbb, legérzelmesebb, legelbűvölőbb mágikus világ, amit írói fantázia teremthet.”

Vélemény:

Eljutottam ehhez a pillanathoz is…

Véget ért a sorozat, és talán most még inkább belesajdult a szívem, mint amikor először találkoztam vele (a könyvvel) és velük (a Hollófiúkkal és Blue-val). Egy utazás, egy kaland véget ért. Bár pontosan tudtam milyen lezárásokat tartogat ez a sorozat, mi lesz a végkimenetel. Emlékeim eléggé megkoptak, rengeteg dolgot elfelejtettem így kissé izgultam is, épp mintha először találkoznék a regénnyel.

Akkora kaland, akkor baj kerekedett, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnt az, hogy a szereplőink ebből miképp keveredhetnek ki végül. Hogyan sikerül a jónak győzedelmeskednie? El lehet-e varrni az utolsó kérdéses szálakat is?

Ez a rész szerintem egy elképesztően szép lezárássá nőtte ki magát, bár azóta lehet tudni, hogy Ronan története például egy új sorozattal folytatódott és az sem hanyagolja el a Hollófiúkban megismert és megszeretett többi szereplőt sem. Mégis a Glendorwer utáni hajsza itt véget ért. Szereplőket kellett elengedni, miután megszerettük őket, mégis sikerült új karaktereket is különlegesen bemutatni. (Ez utolsó részekben nagyon nehéz, de Henry igazából itt került elő, mégis megkedveltem.)

Erről a részről is elmondható az, ami a sorozat egészéről. Nagyon érdekes, izgalmas, és gyakran kissé elvont gondolkodást igényel mind a kaland, mind a leírások megkedvelése, de ha valakiben ez adott akkor az utolsó részt letéve azt érzi majd. Ez a történet megéri, hogy az életben még, még, még újra elővegyem!

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenet(ek) egyike:

"Blue egyre kínzóbb meggyőződéssel érezte, hogy azt a BLUE SARGENT KÉPMUTATÓ címkét neki magának illene megírnia.
Odatrappolt a jobb első ablakhoz.
– Még ne szopd le, Sargent! – kiáltotta utána valaki. – Előbb hívjon meg egy steakre!
Henry derűsen mosolygott.
– Ohó! A bennszülöttek zúgolódnak. Üdv néktek, alattvalók! Ne féljetek, felemelem a minimálbért! – Majd Blue-ra nézett, vagy legalábbis a lány felé fordította a napszemüvegét. – Csőváz, Sargent!
(…)
– Ugye, tudod, hogy Gansey-vel járok?
– Természetesen. Különben is Henry-szexuális vagyok. Hazavihetlek?
Óvakodj az aglionbysektől, mert szemetek.
– Nem szállhatok be ebbe a kocsiba. Nem látod, mi zajlik a hátam mögött? Én oda sem merek nézni.
– Ints be, és üvöltsd le a fejem, hogy visszaszerezd a tekintélyedet!
Henry megnyerően mosolygott, és felemelte három ujját. Kettőig számolt, a középső meg a mutatóujja ördögvillaként ágaskodott.
– Teljesen fölösleges – felelte Blue, de érezte, hogy elmosolyodik.
– Az élet egy színház – válaszolta Henry.
A középső ujját is leengedte, majd mélységes megrökönyödéssel torzította el arcvonásait.
– Na húzz innen, te szemét! – üvöltötte el magát Blue.
– Jó! – ordította Henry egy csöppet hisztérikusabban, mint ahogy szerepe kívánta volna.
Teljes gázzal akarta kilőni magát a járda mellől, de meg kellett állnia, hogy kiengedje a kéziféket, és végül jóval nyugodtabban döcögött tovább.
Blue már éppen fordult volna hátra, hogy megnézze, milyen eredménnyel járt a három felvonásos előadásuk, amikor ismerős dübörgést hallott a távolból. Jaj, ne…
De bizony. Alighogy lekoptatta az előző látogatóját, egy élénk narancssárga Camaro állt meg előtte a járdaszélen.(...)”

A névtelen királynő: Basa Katalin

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Basa Katalin urban fantasyja a népmesékből nőtt ki, a magyar népi hitvilág a gyökere. A tündérek a vízben élnek, átkokat szőnek, a boszorkányok saját, fekete útjukat járják, a táltos pedig a Nap fiaként egyensúlyra törekszik, mert az emberek világában rendnek kell lennie. Ám ez a rend felborul, amikor a bosszúvágytól megkeseredett tündérkirálynő ki akar törni a börtönéből – ahová a gyermekei zárták – azért, hogy árvizet támasszon. A hírre egyik leszármazottja hazatér Budapestre, de ahhoz, hogy kiigazodjon a jelenben, előbb fel kell derítenie a múltját. Milyen jövő várhat Lonára, akiben a tündérek és az emberek ereje egyesül? A mesék igazságát neki is meg kell tanulnia – először is, a gonosz létezik; másodszor, a gonoszt le lehet győzni; harmadszor pedig a gonoszság legyőzéséhez nem kell szépség vagy gazdagság, csak egyvalami: jósággal teli szív. A kötetet és a borítót a szerző linómetszéssel készült illusztrációi díszítik.”

Vélemény:

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert egyrészt érdekelt, hogyan keveredhet egy új köntösbe csomagolt fantasy történet a magyar népmesékkel és mondavilággal, másrészt sok jót hallottam róla olyan emberektől, akiknek általában adok a szavára. (Nem titkoltam imádtam például Böszörményi Gyula több sorozatát is, amik hasonlóan a magyarság mondáit helyezték kalandos köntösbe.)

A történet számomra nagyon nehezen indult be, eleinte azon is elgondolkodtam, hogy félreteszem és majd apránként, mondjuk bizonyos naponta 10 oldalakat olvasva haladok vele, mondván nem hajt a tatár. Közben pedig keresni akartam valami olyat, ami tényleg megfog és érdekel. Azonban úgy alakult, hogy hosszabb utazásra indultam és a könyv tökéletesen jött ahhoz, hogy órákra lekössem magam valamivel, még ha a történet nem is szippantott be magába.

A könyv értékei közé sorolnám azt, hogy egyszerűen gyönyörűek a benne található képek melyek illusztrációként szolgálnak. Kifejezetten megkedveltem benne Sgathan-t aki szerintem az egész regény legizgalmasabb karakterévé lépett elő számomra, bármennyire is érzem, hogy nem ez volt az írónő célja a karakterrel (hiszen mégiscsak egy gyilkos démonról beszélünk… de ez már csak a saját interpretációm lehet, amibe nem is mennék bele mélyebben, írót nem ítélünk meg soha az általa írt könyvekről).

Lona/Lonka viszont már egy sokkal nagyobb kérdőjel maradt benne, és emiatt sajnos a történet is. Egyszerűen nem éreztem azt a regény során, hogy a könyv el tudná dönteni kinek is akar szólni. Egy fiatal, tini lány nem érdeklődik annyira a népmesék iránt, mert azok vagy túl horrorisztikusak neki. (Kiskoromban rettegtem a népmeséktől, főleg mikor testrészek levágásáról és egyéb szépségekről volt benne szó.) Viszont az idősebb korosztályt, aki már tudja értékelni benne a mondavilág, a népmesék, és a vallás jelenlétét, aki a karakterek mélye mögé akar látni, már nem hatja meg a szerelmi háromszög, a „milyen ruhát vegyek föl te jó ééééég?!” Ezek a személyek nagy valószínűséggel pont mint én, a szemüket forgatják majd és a fejüket fogják azon, hogy lehet egy népmese főszereplője ennyire csitri…

A történet maga izgalmas volt, a helyesírási és szerkesztési hibákba nem mennék bele, ezeket úgy láttam molyon, sokan kifejtették már előttem (akadnak szép számmal azért ennyit el kell árulnom). Alapvetően nem szeretném kisebbíteni annak értékét, mennyire menőn nyúlt bele az írónő a magyar népmesék és mesék történetébe, de ez a regény most nem nekem szólt. Láttam a végén, hogy érkezik a folytatás, szerintem bármi is legyen nekem ezzel a történettel itt és most befejeződött a kapcsolat. Azért senkit nem beszélnék le arról, hogy el akarja olvasni, hisz mint írtam sokan megtalálták benne a számításukat.

Értékelés: 4 csillag

King of Scars – A sebhelyes cár (A sebhelyes cár 1.): Leigh Bardugo

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Nézz szembe a démonoddal – vagy etesd rendesen!

Nyikolaj Lancovnak mindig is volt tehetsége a lehetetlenhez. Senki sem tudja, mit élt át hazája véres polgárháborújában – és jobb is, ha ez így marad. Most, amikor ellenségek gyülekeznek az ország meggyengült határainál, a fiatal cárnak meg kell találnia a módját, hogy feltöltse Ravka kincstárát, új szövetségeket kössön, és felszámolja az egykor nagyszerű grisahadseregre leselkedő fenyegetést.

Ám minden egyes nappal erősebbé válik benne a sötét varázslat, ami azzal fenyeget, hogy elpusztítja mindazt, amit felépített. Egy fiatal szerzetes és egy legendás grisa szélhívó segítségével Nyikolaj elutazik Ravka azon helyeire, ahol a legerősebb mágia él, hogy legyőzze a benne rejlő szörnyű örökséget. Mindent kockára tesz, hogy megmentse az országát és önmagát. Akadnak azonban olyan titkok, amelyeket nem szabad eltemetni – és olyan sebek, amelyeket nem szabad begyógyítani.”

Vélemény:

Amikor a tavalyi évemben a sors összehozott engem a Grisaverzummal, még nem tudtam milyen utazás előtt állok. Bár az Árnyék és csont trilógia is nagyon tetszett, a pontot az i-re egyértelműen a Hat varjú tette föl. Ritkán érzek sorozat iránt akkora csodálatot, mint azt ezeknél az alkotásoknál tapasztaltam. Nincsennek irritáló (miért kerültek ezek bele?) karakterek, sem pedig oda nem illő pillanatok. A jellemek összetettségét az írónő patikamérlegen mérte, és a szereplői mind annyira mélyen érző, rengeteg múltat és élettörténetet magukban hordozó szereplők… Igen, egyértelműen csak szuperlatívuszokban tudok róla mesélni. Még ha az első trilógia nem is volt a legtökéletesebb, azért már ott is bontogatta a szárnyait.

Már akkor tudtam, hogy tovább kell kalandoznom ebben a végtelenül összetett és lenyűgözően megalkotott világban, azonban a Bűnös birodalom végén történt egy olyan esemény, ami miatt úgy éreztem jelen körülmények között képtelen leszek folytatni a sorozatot. Egy évembe tellett, hogy úgy döntsek, ideje megpróbálkoznom A sebhelyes cárral is, mert a könyvtár polcán szinte csalogatóan kacsintgatott felém, mintha csak azt jelezné „Látod, itt vagyok, és csak arra várok, hogy végre engem válassz!” Hát így is tettem.

A könyv eleje nem igazán győzött meg. Lassan indultunk Zója pedig már az eredeti trilógiában sem egy olyan szereplő volt, akivel könnyen lehetne azonosulni, Nyina meg hiába vett részt egy kalandban itt is, valahogy elvesztette régi önmagát (meg is értem…) egyedül Nyikolaj pillanatai fogtak meg úgy ahogy…

Azonban mindössze 100 oldalnak kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek ez a történet is épp annyira izgalmas és összetett, és szereplőközpontú, mint a Hat varjú volt. Ekkor pedig csak a fejemet ráztam ostobaságomért. Hogy is gondolhattam, hogy az az írónő akinek az eddigi grisaverzumos történeteit szerettem, egy unalmas szemetet készítene, méghozzá ilyen érdekes szereplőkről. Előbb utóbb azon kaptam magam, hogy a történet ismét magával ragadott. Már nem volt olyan, hogy kiválasztottam kinek sztoriját várom, mert mind a szívemhez nőtt. A párbeszédek az orrom előtt pörögtek, szinte hallottam a karakterek hangját a fejemben, és az új szereplők is mind, egytől egyig fantasztikusan lettek megalkotva. (Persze azért hiányolom azokat is akik már csak említés szintjén vannak a történetben.) Mégis megint mélységeket kaptunk, rengeteg csavart, feszültséggel teli pillanatokat.

Alapvetően ez a rész már sokkal jobban illeszkedik a világba. Míg a Hat varjú szerintem olvasható önálló duológiaként, addig A sebhelyes cár egyértelműen megköveteli azt, hogy az olvasója ismerje az előzményeket. Ennek hiányában szerintem kevésbé élvezhető.

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenet(ek egyike):

"– Nem szívesen ismerem el apám hiábit. Sem az ő apjáét. Vagy annak az apjáét. Voltak jó és rossz Lancov uralkodók. Anasztáz cár utakat épített Ravkában, de közel kétezer embert ítélt halálra eretnekségért. Arany Iván iskolákat és múzeumokat épített, de nem tudta megvédeni a shukat a szikurszkiak támadásától. Az apám... bárcsak büszke lehetnék az apámra! A Lancov-vonal állítólag a tűzmadártól származik, de mi is csak emberek vagyunk, és gyakran nagyon gyenge emberek. Nem változtathatok azon, amit az őseim tettek. Csak remélni tudom, hogy helyrehozhatom a károk egy részét, és más irányba terelhetem az ország sorsát. 
– És mi lesz a fiaival, felség? 
Nyikolaj elvigyorodott.
– Lehet, hogy vad voltam az ifjúkorom, de óvatos is. 
Jurij elpirult. 
– A leendő fiaira és lányaira gondoltam. Annyira biztos benne, hogy alkalmasak lesznek az uralkodásra?"

Blue Lily, Lily Blue – Kék liliom (Hollófiúk 3.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.

Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.

A szerencsével azonban az a legnagyobb baj, hogy forgandó.

A barátaid elárulhatnak.

Az anyukád eltűnhet.

A látomásaid megtéveszthetnek.

A magabiztosságod meginoghat.”

Vélemény:

Egyike a sorozat azon részeinek, melyről az emlékeim szörnyen homályosakt, viszont valami azt súgta, hogy annyira nem kedveltem. Mi a véleményem most?

Kedves Kriszti 2020-ból! Mi ez a fél csillag levonás?!

Azt hiszem az lehetett akkoriban a probléma, hogy nagyon gyorsan faltam a részeket egymás után, és mert a 2. rész annyira megfogott és tetszett, itt hiányoltam valamit. Most azonban megpróbáltam nem telítődni a történettel, a részek közt időt hagyok, mindig valami mást is olvasok közöttük, és azt hiszem így sikerült értékelnem ennek a legnagyobb húzásait.

Először is… I-MÁD-TAM a drága Colin jeleneteit (bármennyire is nem volt egy jó fiú azért valljuk be, az ő megjegyzései stan-upban megállnák a helyüket). De épp annyira meglepett, hogy elkezdtem kötődést érezni Blue családja iránt, ez hála Callának (bár őket kifejezetten soknak találtam az első rész óta). Ez a kötet most kicsit lassabb volt, mint a társai, bár egyértelműen közelebb vitte őket kutatások céljához, mégis a csapat kezdett kicsit szétesni.

Egyértelművé váltak a Gansey és Blue ügyek, valamint a Ronan és Adam szálak a cselekmény során. A feladatmegoldások emiatt polarizálódtak, a szereplők már nem mozogtak annyira együtt. Blue ebben a részben nagyot nőtt a szememben, sokkal inkább megkedveltem ős is.

Ez a rész is bővelkedett fordulatokban és groteszk pillanatokban, amik az írónő sajátjai. Hiányoltam volna, ha egyet sem találok. Vannak pillanatok, amiket most már sokkal jobban értékelek szerintem, mint évekkel ezelőtt, és valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy most már sokkal jobbra tudtam értékelni. Minden szereplőt tudok kedvelni, igen még a legrosszabbakat is, mert mindenki annyira nagyon egyéniség, hogy bármelyikük nélkül kevesebb lenne ez a világ.

Értékelés: 5 csillag

A kincses sziget: Robert Louis Stevenson

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Kalózokról, elásott kincsekről sokat olvashat az ember. Ha Stevenson Kincses Szigetét nem olvasta, mégsem tudja, milyen is az igazi kalózregény! Páratlan feszültség, egymást kergető fordulatok jellemzik ezt az izgalmas regényt, a kalandos-romantikus irodalom klasszikus alkotását. Írója, Robert Louis Stevenson, a múlt század végének híres angol regényírója, a fia kedvéért kezdett bele Jim Hawkins és John Silver históriájába – ezért ifjúsági regény a szó szoros értelmében A Kincses Sziget. Ámde ifjúsági azért is, mert megjelenése, 1884 óta nemzedékek olvassák, fiatalok és öregek egyaránt, mindekor izgalommal, örömmel és egyformán fiatalos lelkesedéssel.”

Vélemény:

A történettel még nagyon fiatalon találkoztam, első emlékeim pedig a Muppet Kincses Szigethez kapcsolódnak. Ezt követően láttam A kincses bolygó című nagyszerű Disney alkotást (szerintem ahhoz képest mennyire fantasztikus animációs film, túlságosan kevés visszhangot kapott és kap a mai napig), majd a 90-as Kincses sziget filmadaptációt is, ami akkor nagyon tetszett.

Az utóbbi ideőben valahogy a fentebb sorolt alkotások közül úgy hozta a sors, hogy A kincses bolygóval ismét egymásra akadtunk, és akkor feléledt bennem a vágy, hogy ha már ennyire rákaptam az olvasásra, ráadásul a szépirodalomról sem kapok szívbajt, mi lenne ha megpróbálkoznék vele. Megvettem, aztán olvasni kezdtem és…

Elsőként igencsak meglepődtem rajta, hogy ugyan annak köszönhetjük ezt az alkotást, mint Jekyll és Hyde karakterét, de épp emiatt nem annyira döbbentem le a formátumon. Ahogy ott, itt is szereplők (Jim és a doktor) elmesélései alapján tárulnak elénk az események. Ezt már más hasonló irodalmaknál (pl. Dracula) tapasztaltam, hogy annyira nem állnak közel hozzám. Ilyenkor úgy érzem túlságosan egy adott szereplő megítélésére kell hagyatkoznom, és gyakran nem látunk mást, csak azt ami őt közvetlenül éri.

A könyvet épp emiatt tényleg ifjúsági regénynek mondanám, mert nagyrészt Jim Hawkins (egy fiatal fiú) szemén keresztül mutatja be a történéseket, és az eseményeket, vagyis hogy ő azokat miképpen tapasztalta meg. Ez nem vesz el a könyv értékéből mert néha Jim valóban egy kölyök szemléletével állt az eseményekhez, nem a harcot látta, hanem a kalandot, bár azért olyan dolgokat is meg kellett tapasztalnia, amiket alapvetően egy korabeli fiúnak nem.

A felnőtt karakterek egy-egy kisarkított jeggyel bírtak, annyira nem ismerhettem meg őket. Mind közül a leg kiismerhetetlenebb karakter, azonban az egyik kedvencemmé is vált. Ő nem más, mint John Silver…

Bizton állíthatom, hogy számomra:

- ő kapta a legérdekesebb megszólalásokat

- ő tudta a legjobban előadni magát

- ő volt az akinek már első megjelenése mosolyt csalt az arcomra…

mégis őt lehet a legkevésbé megítélni. Karaktere nem annyira egyértelműen hozott döntéseket, mint A kincses bolygóban róla mintázott cyborg és nem is azt az élet komolyságára fittyet hányó táncos-komikust (aki kicsit rémisztő is volt ettől független), mint akit Tim Curry jelenített meg a Muppet-nél. Azt mondanám, hogy ő azon személyeknek az archetípusa, aki a jég hátán is megél, mert mindig pontosan tudja mit kell mondani.

Manapság már szerintem a korában belőtt célcsoport sajnos nem találná meg benne a vágyott kalandot, lehet a kicsit idősebbek igen. Nekem alapvetően tetszett, érdekes volt, azonban ez az elbeszélő formátum még mindig nem áll túl közel a szívemhez.

Értékelés: 4,5 csillag