The Raven King – A Hollókirály (Hollófiúk 4.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Óvakodj az élőktől!
Ne bízz a holtakban!

Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.

A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik.

A Kirkus Reviews ezt írta a Hollófiúk-sorozat előző darabjáról (Kék liliom): „Ez a párját ritkító sorozat várhatóan viharos végkifejlettel zárul.” Nos, a vihar megérkezett a virginiai Henriettába a halál, a vágyakozás, a megvilágosodás és egy brutális igazság kíséretében. A Hollókirállyal Maggie Stiefvater felteszi a koronát remekművére.

A legvonzóbb, legérzelmesebb, legelbűvölőbb mágikus világ, amit írói fantázia teremthet.”

Vélemény:

Eljutottam ehhez a pillanathoz is…

Véget ért a sorozat, és talán most még inkább belesajdult a szívem, mint amikor először találkoztam vele (a könyvvel) és velük (a Hollófiúkkal és Blue-val). Egy utazás, egy kaland véget ért. Bár pontosan tudtam milyen lezárásokat tartogat ez a sorozat, mi lesz a végkimenetel. Emlékeim eléggé megkoptak, rengeteg dolgot elfelejtettem így kissé izgultam is, épp mintha először találkoznék a regénnyel.

Akkora kaland, akkor baj kerekedett, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnt az, hogy a szereplőink ebből miképp keveredhetnek ki végül. Hogyan sikerül a jónak győzedelmeskednie? El lehet-e varrni az utolsó kérdéses szálakat is?

Ez a rész szerintem egy elképesztően szép lezárássá nőtte ki magát, bár azóta lehet tudni, hogy Ronan története például egy új sorozattal folytatódott és az sem hanyagolja el a Hollófiúkban megismert és megszeretett többi szereplőt sem. Mégis a Glendorwer utáni hajsza itt véget ért. Szereplőket kellett elengedni, miután megszerettük őket, mégis sikerült új karaktereket is különlegesen bemutatni. (Ez utolsó részekben nagyon nehéz, de Henry igazából itt került elő, mégis megkedveltem.)

Erről a részről is elmondható az, ami a sorozat egészéről. Nagyon érdekes, izgalmas, és gyakran kissé elvont gondolkodást igényel mind a kaland, mind a leírások megkedvelése, de ha valakiben ez adott akkor az utolsó részt letéve azt érzi majd. Ez a történet megéri, hogy az életben még, még, még újra elővegyem!

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenet(ek) egyike:

"Blue egyre kínzóbb meggyőződéssel érezte, hogy azt a BLUE SARGENT KÉPMUTATÓ címkét neki magának illene megírnia.
Odatrappolt a jobb első ablakhoz.
– Még ne szopd le, Sargent! – kiáltotta utána valaki. – Előbb hívjon meg egy steakre!
Henry derűsen mosolygott.
– Ohó! A bennszülöttek zúgolódnak. Üdv néktek, alattvalók! Ne féljetek, felemelem a minimálbért! – Majd Blue-ra nézett, vagy legalábbis a lány felé fordította a napszemüvegét. – Csőváz, Sargent!
(…)
– Ugye, tudod, hogy Gansey-vel járok?
– Természetesen. Különben is Henry-szexuális vagyok. Hazavihetlek?
Óvakodj az aglionbysektől, mert szemetek.
– Nem szállhatok be ebbe a kocsiba. Nem látod, mi zajlik a hátam mögött? Én oda sem merek nézni.
– Ints be, és üvöltsd le a fejem, hogy visszaszerezd a tekintélyedet!
Henry megnyerően mosolygott, és felemelte három ujját. Kettőig számolt, a középső meg a mutatóujja ördögvillaként ágaskodott.
– Teljesen fölösleges – felelte Blue, de érezte, hogy elmosolyodik.
– Az élet egy színház – válaszolta Henry.
A középső ujját is leengedte, majd mélységes megrökönyödéssel torzította el arcvonásait.
– Na húzz innen, te szemét! – üvöltötte el magát Blue.
– Jó! – ordította Henry egy csöppet hisztérikusabban, mint ahogy szerepe kívánta volna.
Teljes gázzal akarta kilőni magát a járda mellől, de meg kellett állnia, hogy kiengedje a kéziféket, és végül jóval nyugodtabban döcögött tovább.
Blue már éppen fordult volna hátra, hogy megnézze, milyen eredménnyel járt a három felvonásos előadásuk, amikor ismerős dübörgést hallott a távolból. Jaj, ne…
De bizony. Alighogy lekoptatta az előző látogatóját, egy élénk narancssárga Camaro állt meg előtte a járdaszélen.(...)”