Figyelek rád: Darvas Petra

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„ALVIN FIGYELEMZAVAROS ÉS UTÁLJA A MATEKOT.

Végzős egy budapesti gimiben, egy zűrös osztályban. Szeptemberben új matektanár érkezik hozzájuk Sólyom Szabolcs személyében. A kapcsolatuk Alvinnal nem indul zökkenőmentesen.

LEXI MATEKTAGOZATOS ÉS FIGYELEMRE VÁGYIK.

Ő a matektanár lánya. Tizenegyedikbe jár két legjobb barátnőjével, de egy új osztálytárs befurakodik közéjük, így a lányok barátsága veszélybe kerül.

És akkor még a családja is bonyolult. Lexi egyik kisöccse ADHD-s, és dobolni tanul. Mivel gyerekkorában Alvin is dobolt, Sólyom tanár úr felkéri őt, hogy gyakoroljon a kisfiával. A család gyorsan megkedveli a vadóc külsejű, ám barátságos srácot.

AZONBAN LEXINEK NEM TETSZIK, HOGY A FURA ALVIN MOST KI-BE JÁRKÁL NÁLUK.

Ráadásul a céltudatos lánynak mostanában semmi nem jön össze. Amikor a várva várt fellépése a táncos eseményen meghiúsul, Alvin vigasztalja meg. Ekkor a fiú fejében már óriási a káosz, mert Lexi tölti ki a gondolatait, és minden mást hanyagol.

A lány mégis attól fél, hogy az ADHD-ja miatt Alvin lelkesedése hamar elmúlik. Szép szavakra vágyik, a fiúnak viszont ez az egyik legnagyobb nehézsége.

ALVIN ALKALMATLANNAK ÉRZI MAGÁT A SZERELEMRE – ÉS ÚGY ÁLTALÁBAN AZ ÉLETRE.

Lexi meg akarja őt érteni, de ezúttal nem engedhet a vágyaiból.

Lehetséges, hogy valójában ugyanarra van szükségük?”

Vélemény:

Na ha valaki kíváncsi arra, amint én csak és kizárólag szuperlatívuszokban kezdek beszélni (írni) egy könyvről, akkor csak olvasson tovább bizalommal. Bevallom először kicsit tartottam ettől a könyvtől, méghozzá két okból is egyrészt mert gyógypedagógusként féltem attól, hogy az ADHD egy olyan megközelítésével fogok találkozni, amivel majd nem értek egyet. Másrészt már nem épp az a korosztály vagyok, akinek ez a regény szól, de hát a Szent Johanna gimit is felnőttfejjel vettem először kézbe, szóval úgy éreztem adok neki egy esélyt.

Nagyon de nagyon lelőttem a poént az első mondatommal, viszont azt hiszem, már nincs mit tenni ebben az esetben. Ki kell jelentenem, hogy én egyszerűen imádtam ezt a könyvet. Persze nem mondom, hogy ez a világ legizgalmasabb regénye, de hát nem is annak készült, viszont rengeteg elképesztően menő értéke van, és ezeket csak felsorolásokkal tudom érthetőbbé tenni.

1) A tinédzserek. Valódi tinik, valódi problémákkal és stílusokkal. Na ez az, amit, ha a kezükbe adnék nem éreznék azt tőle, hogy egy felnőtt írt a korosztályukról úgy, hogy már elfelejtette milyen gyereknek lenni, hanem valóban át tudnák élni a karakterek helyzeteit. A válságokat, amiket megélni természetes velejárója a tiniknek. Amire felnőttfejjel talán legyinteni szokás, de egy serdülőnek ezek valódi, igazi problémákat jelentenek.

2) Az iskola szerepe. Nagyon örülök, hogy a könyv nem olyan tanárokat mutat be, akik egytől egyig elfordulnak a problémáktól, és rá sem hederítenek a balhésabb tanulókra. Volt itt néhány olyan megmozdulás vagy mondat egy-egy tanártól, amit akár én vagy bármelyik kollégám is mondhatott volna azok közül, akik nem az iskola legjobbjaival foglalkoznak.

És…

3) Az ADHD!

Először is a következővel kezdeném:

Tanító (miután megtudja, hogy az egyik szakom a pszichopedagógia): Na például egy ADHD-s gyerekkel mit lehet csinálni órán? 
Én (magabiztossággal, amit fősulin Reményi Tamástól(!) tanultam): Igazából meg lehet oldani azt, hogy kicsit mozoghasson, ha esetleg már sok neki az egyhelyben ülés. Lehet kérni, hogy ő vizezze be a szivacsot, de azt is lehet mondani, hogy nyugodtan sétálhasson 1-2 kört a teremben, ha meg esetleg túl sok lenne neki az inger akkor…
Tanító: Jaj ez nagyon szép és jó. De akkor mit fog szólni a többi gyerek, hogy neki ez meg van engedve nekik meg nem?
(Történet megesett munkába állásom első hetén, cirka négy évvel ezelőtt.)

Azt hiszem elmondhatom, hogy a munkámból is következően szívügyemet képezik azok a gyerekek, akik nem olyanok, mint a többiek. Na persze minden gyerek különböző, de hát akadnak, akiket kevésbé lehet „formára vágni”. A történetben Alvin is épp ilyen, és én nem is kifejezetten azért szerettem őt, mert megmutatta azt, hogy milyen ADHD-val élni, hanem azt, hogy rajta keresztül belátást lehet nyerni abba, milyen hatással is van egy ilyen állapot az emberre és szűk környezetére. Mit élnek meg a barátok, a szülők, a személy maga… Főleg az ADHD esetében (de én a diszeket is például ide sorolnám, vagy az autizmus spektrum zavart)… nagyon sok esetben az a gond, hogy az emberek nem értik, nem fogják fel, hogy az érintett személy miért nem tud bizonyos dolgokat megcsinálni. Hiszen egyértelmű, hogy aki kerekesszékben ül az nem fogja nekik lefutni a maratont, de ha valaki tegyük fel diszkalkuliás, akkor felmerülhet a kérdés, hogy „Jó, de mi lenne, ha kicsit többet tanulnál?” Na az ADHD esetében pontosan ugyanígy az emberek sokszor azt érzik, hogy az egész csak döntés kérdése, holott ez ennél sokkal bonyolultabb. Szóval KÖSZÖNÖM ennek a könyvnek és az írónőnek, hogy ilyen szépen bemutatta miről is van szó, miközben nem esett túlzásokba ami szintén nagyon nagy szó!

Egyszerűen nem is tudom mit mondhatnék még…

Ajánlom ezt a könyvet a tiniknek (akár küzdenek ADHD-val, akár nem), a felnőtteknek, akiknek érintett gyermekük van, vagy velük foglalkoznak, de nem tanultak erről az állapotról… meg úgy nagyjából mindenkinek!

(Akadtak benne pillanatok, amiket már csak szakmailag és emberileg is megkönnyeztem mert túl sok gondolatatot hozott fel bennem, vagy a saját életemről, vagy azokról a gyerekekről akikkel napi rendszerességgel foglalkozom… De ez már egy másik történet.)

Értékelés: 5 csillag

Ne bánts!: Farkas Anett

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Hat fiatal, hat történet, egy közös múlt – és egy délután, ami mindent megváltoztat.

Mi történik, ha egy tanár úgy dönt, hogy nem nézi tovább tétlenül az iskolai zaklatást, hanem egy különleges kísérletbe kezd, és szabadulószobát szervez hat kiválasztott diáknak?

Ahogy percről percre fogynak a lehetőségek, úgy kerülnek napvilágra a titkok. Ki az igazi bántalmazó? Ki az áldozat? És ki az, aki mindkét szerepben volt már? A megrázó eseteket feldolgozó történet a tanárok, a szülők és a gyerekek szemszögéből bontakozik ki, és ráébreszt arra, hogy a zaklatás soha nem csak a játszótéren vagy az iskola falai között zajlik – sokszor ott van a családi asztalnál, sőt, a tükörben is.

Az írónő ezúttal is valós eseményeket dolgoz fel, olyan történeteket, amelyekben mind a rendőrség, mind a pedagógusok segítették az igazság feltárását. Egy könyv, amely nemcsak kérdéseket vet fel, hanem válaszokat is keres arra, hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből.

#iskola #zaklatas #igaztörtenet #bantalmazas #szembesüles #nebants”

Vélemény:

Kicsit megijedtem amikor a véleményeket olvasva rájöttem, mennyien és milyen mértékig imádták ezt a történetet, és főképp az ijesztett meg engem a leginkább, hogy nekem szinte a könyv elejétől kezdve a végéig ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miért mert egyszerre tudom, és érzem, hogy a regény rengeteg dolgot adott, miközben épp ez a problémája is, hogy annyit akar markolni, hogy egyszerűen nincs idő mindent átadni benne, amit szeretett volna.

Kezdezném azzal, hogy nagyon örültem amiért elkövető és áldozat szemszögében is belátást nyerhettünk, viszont mivel a történet nagyon gyorsan haladt így kevésbé cselekményesen történtek ezek a ráismerések, a szereplők inkább önmaguk reflektáltak a saját életükre. Ez azt eredményezte, hogy néha a gondolataik, tetteik és életvitelük feletti elmélkedés annyira mélyreható volt, hogy nem tudtam elképzelni, hogy ezek valódi tinédzserek, serdülők gondolatai lennének. Mert ha van is néhány közöttük, aki ennyire szépen érti a saját lelkivilágát, nem mindenki fogná fel, hogy mit miért is tesz. SPOILER1

Fantasztikus, hogy a bullying, az iskolai zaklatás, mint témakör megjelent egy regényben és végre VÉGRE magyar környezetbe, magyar iskolákba is helyezte azt, így szerintem, ha a megfelelő korosztály kezébe kerülne, akkor ők nagyon át tudnák érezni a helyzetet, talán a szemüket is felnyitná. Mégis azt hiszem ez volt az a pont, ahol kicsit el kellett felejtenem, hogy ki is vagyok én magam olvasás közben.

• Egy volt áldozat (provokatív áldozat, ezt ki kell emelni).
• Egy pszichopedagógus, aki beadandót írt máskor az iskolai lövöldözések és a bullying kapcsolatáról.
• Egy jelenlegi hivatását végző pedagógus egy (és ez nagyon vicces) Kriszti néni.

Így talán egyértelmű, hogy miközben olvastam a könyvet sok olyan dolgot leltem fel benne, ami számomra már annyira evidens volt, mint pszichológiai, mind pedagógiai szempontból, hogy egyszerűen elképzelni sem tudtam, miért érzik mások annyira nagy dolognak ezt a regényt. AZONBAN amikor egy olyan olvasó helyébe képzeltem magam, aki maximum csak megléte ezt, és nem olvasott már kismillió könyvet a témában, rögtön átértékeltem a dolgot és akkor már láttam a könyv értékeit, és KÖSZÖNÖM! Érezni lehet, hogy az írónő alaposan utánajárt a dolgoknak, lélektani szempontból mindenkit megpróbált megfogni, megragadni, hogy igazából kit és mi vezet, motivál.

Végül pedig a „sokat akart markolni” kérdésköre. A könyv egyszerre akart lélektani dráma és mondhatni egyfajta krimi lenni, a ki és mit is követett el kérdéskör alapján, de ehhez a tempó szerintem túlságosan pörgött, és mivel mindent a szereplők szemén át láttunk korábban, így egy-két csavar inkább erőltetett, mintsem meglepő lett, van amit pedig nagyon könnyen ki lehetett találni, hogy mi is áll a háttérben. SPOILER2

A könyv maga gyönyörű, a benne szereplő képek elképesztően passzoltak a hangulathoz. Annak ellenére, hogy nekem voltak vele fenntartásaim, mint azt korábban is írtam, én azt mondom, hogy bizonyos ebben szépen megfogalmazott igazságok miatt szülőknek és gyermekekkel együtt dolgozó felnőtteknek ajánlom. Azoknak a kollégáknak, akik nem ásták bele annyira magukat a bullying témájába, mint mondjuk én, mert számukra már ez is egy tökéletes képet ad arról mi is a probléma és mit is lehetne a fiatalok felé kommunikálni. Emellett a serdülőknek is ajánlanám, bár inkább az elkövetőknek, mint az áldozatoknak, mert számukra talán adhat egy kis mellbe vágást, ha magukra ismernek a bántalmazók személyiségjegyeiben.

Kitekintés:

Én szerencsés voltam, így utólag már ki merem jelenteni. Bár általános iskolában rengeteget piszkáltak és ez sokáig pszichésen rám nyomta a bélyegét, a gimnázium alatt egy olyan osztályközösség tanulójává válhattam, ahol nem volt divat egymást szekálni, piszkálni, bántalmazni. Persze megvoltak nálunk is a klikkek. A menők, a csendesek… de ha össze kellett fogni, akkor mindig mi voltunk az elsők, akik megfelelő csapatként együtt tudtak funkcionálni, és mindig megvédtük, akik közénk tartoztak. Ott már nem voltam kitéve gúnynak és szemétkedéseknek, de pontosan tudom, hogy mások számára a gimnázium sem volt megváltás, sőt néha az hozta el a negatív fordulatot. És bár ebben a könyvben is meg lett pedzegetve, hogy milyen következményekkel járhat, ha valakit folyamatosan bántalmaznak, nem szabad elfelejteni, hogy ez nem csak egy regény. Hogy a világon abban a pillanatban is van olyan, aki nem mer felmenni a facebookra mert fél attól milyen üzenet vár rá, hogy akad gyerek, aki gyomorgörccsel lépi át az iskola kapuját és vannak, akik már annyira félnek, hogy egyetlen kiútnak a visszafordíthatatlant tekintik. (Hogy csak maguk számára, vagy éppen a bántalmazóikat is a végzetbe akarják rántani, az már egy másik történet…)

Tényleg AJÁNLOM!

Értékelés: 4,5 csillag (de annak igencsak erős)

1.: Peti szerintem enyhén az antiszociális személyiségzavar tüneteit kezdte mutatni, mert az ő gondolataiból ítélve ő konkrétan szereti látni mások szenvedését, míg például Ernőnél egyértelmű volt, hogy mi is áll a háttérben. Bár lehet, hogy ez következetes írói húzás volt.

2. Például, hogy Olívia és Zorka testvérek, az számomra egy olyan pillanat volt, amit elfogadtam igazából, bár a történethez így nem sokat adott nekem már utólag, míg Pitbull kiléte bár hamar egyértelművé vált számomra, nagyon tetszett.

The Coven – A Koven: Harper L. Woods

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Apám úgy nevelt, hogy én legyek a Koven elleni fegyvere, akin keresztül bosszút áll azért, hogy elvették tőle a nővérét és a születési előjogát. Bármit megtennék, hogy megvédjem az öcsémet attól, hogy ugyanerre a sorsra jusson.

A kötelességtudatom Kristály Katlan titkos városába és a rangos Szirterdei Akadémiára vezet, ahol a fajtám legjobbjai és legtehetségesebbjei tanulhatnak emberi előítéletektől mentesen.

Itt nem súgnak össze a hátam mögött. Itt nem ítélnek el az ereimben csörgedező vér miatt. Az egyetlen ellenség, akivel szembe kell néznem, a jóképű és idegesítő igazgató, Alaric Grayson Thorne, aki ugyanannyira megvet engem, mint amennyire én undorodom tőle és mindattól, amit képvisel.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a falak között meghúzódó titkoknem fogják darabokra zúzni az iskolát. Senki nem beszél az évtizedekkel ezelőtti véres mészárlásról, amely miatt be kellett zárni.

De a Koven ötven év után először újranyitja kapuit a TIZENHÁROM számára: olyan ígéretes diákoknak, akik arra hivatottak, hogy megváltoztassák a világot. Már ha nem ölik meg őket előbb a Szirterdei Akadémia áldozatainak szellemei…

TikTok-szenzáció! #BookTok, #OlvassEgyJót

A vér szava dönt. Merülj el a mágiában!”

Vélemény:

Íjjajj…

Tudom, elképesztően jól kezdődik…

(A valódi probléma pedig abban áll, hogy amikor eszembe jut a könyv, akkor csak ilyen hanutánzó szavakat tudok kimondani. Meg a „nyeh” és a „pff”.)

Ahogy a moly is mondja: „TikTok-szenzáció! #BookTok” Hát persze nem is lep meg, mert a könyv nagyon, de nagyon TikTok kompatibilis. Gyorsan túl lehet rajta esni, az ember két percenként kap benne ingereket és csavarokat, meg nem az a lényeg, hogy kik vannak a könyvben hanem, hogy mit csinálnak.

Szóval kezdem a negatívommal, ami úgy a könyv első nagyjából 280 oldala… és ezt nem viccnek szánom (egy dolog azért majd innen is a pozitívumok közé fog kerülni, de ezt még kivárom). Szóval mi is volt a bajom a könyv nagyrészével? Az, hogy elképesztően klisés! Mert hát kéremszépen van itt: · csaj aki mindenben jobb a többieknél, mert hát ő a különleges, a kiválasztott · bosszúhadjáratra nevelés · iskola fura szerzeteknek (itt boszorkányoknak) · démonok/vámpírok és természetesen megvetik őket de titokban mindenki őket akarja · tanár-diák kapcsolat (mert akárhogy csűrjük csavarjuk is, hiába 20 éves már Willow, Gray akkor is a rohadt igazgatója…) · amikor Gray tartott töri órát én hangosan felnyerítettem (ennél klisésebb már csak az irodalom szokott lenni · enemies to lovers (ellenségekből szerelmek). Ja, hogy az utóbbi nem is teljesen így van mert hiába ellenségek az első pillanattól kezdve keringenek egymás körül, mint a bespeedezett molylepke a lámpafénynél. Aztán megint összevesznek majd megint csak ők kellenek egymásnak, aztán „látni sem akarlak…”.

Ami még nagyon bosszantott bár ez már nem a klisé hibája, hogy a történet úgy rohant a csavar és a fordulat felé, és annyira csak ekörül a két szereplő körül forgott, hogy a mellékszereplők kiérdemelték a „legjobb biodíszlet” díját. A többi bosziról az erejükön kívül semmit igazán nem is tudtam meg (csak egy-kettőről volt egy mondatnál több). Így senki nem tudott hozzám igazán közel kerülni. Hiányzott a könyvből a „mutasd, ne mondd” élmény. (Több jelenet, akár visszaemlékezés szerűen párbeszédekkel Willow és az apja között? Esetleg?)

Na de mielőtt még probléma lenne abból, hogy én ezt a történetet klisésnek titulálom, jöhetnek a pozitívumok melyből elsőként kiemelném a világ… hát létezését (mert a bemutatás része azért hagy némi kívánnivalót maga után, meg a felépítés is), de úgy maga a rendszer, ahogy nekem sikerült értelmeznem tök jól lett kitalálva. Meg a sötét hangulat is nagyon magával ragadott és az a rendszer is, amire a boszorkányokat kényszerítették, esetleg használni akarták egyszerűen kemény és borzongató volt (kár, hogy ezt is csak említés szintjén lehetett látni).

A legnagyobb pozitívum nagyjából az utolsó 50-80 oldal, ahol megkaptuk mind azt a különleges húzást és csavart, ami korábbról hiányzott, de ezzel egy kicsit fel is rúgta azt, ahogy a karakterekre tekint az ember. Mindegy azért eléggé érdekes „zárást” kapott ahhoz, hogy érdekeljen majd a folytatás, ha kiadják magyarul.

Összességében a könyv belülről is olyan, mint kívülről… a máz gyönyörű körítést ad egy amúgy kissé klisés, agyonhasznált enemies to lovers történetnek.

Ajánlom azoknak, akiket megfog az erotika, és szeretik a dark akadémia hangulatú könyveket, valamint az erős női karaktereket, és nem taszítja őket a sötét világ. Néhány pillanatáért azért tényleg megéri.

Értékelés: 3,5 csillag

Házirend: Jodi Picoult

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.

Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…

Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?

Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.

A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?”

Vélemény:

Gyógypedagógusként bevallom egy kicsit féltem ettől a könyvtől, bár a Tizenkilenc perc alatt már rájöhettem arra, hogy az irónő mennyire szépen is kezeli a pszichológiai és a jogi kérdéseket, azért picit tartottam az autizmus ábrázolásától, ami alapvetően is egy igencsak nagy falat. Ma már nem is igen használják az autizmust, mint átfogó gyűjtő fogalom (és a könyvben még szereplő Asperger-szindróma nevét is próbálják kivonni a használatból), helyettük az autizmus spektrumzavar inkább a használatos, ez a név pedig tökéletesen leírja miért is olyan nehéz megalkotni egy ilyen karaktert. Az autizmus spektrumzavaros személyre nem lehet azt mondani, hogy „Ő ilyen, ezek a jellemzői” mert ahányan, annyi félék vannak. Akadnak közöttük, akiknek a furcsaságaik a különös témaválasztásban merülnek ki, vagy abban, hogy az idősebb korosztállyal jobban megtalálják a közös hangot, míg mások tényleg mindenen kiborulnak, akár felnőttként is megmarad bár gyermekkorban bevett rossz szokás, esetleg még a kommunikációjukra is rányomja a bélyegét.

Jacob ilyen szempontból tényleg mondhatni egy „állatorvosi ló lett”, mert Aspergeresnek mondják ugyan, de mégis mutat néha olyan tüneteket, ami már egy kicsit nem erre utal. Viszont, ha spektrumként kezeljük, akkor szerintem tök rendben van, hogy amúgy intelligens és okos, aki nem mindig érti azt, ha az ember átvitt értelemben beszélnek. De emellett belefért az is, hogy néha nagyon súlyos „tüneteket” mutasson.

A regény több szemszögön keresztül mutatja be a történetet. Először ott van Emma, az édesanya, akiről azért is volt nehéz olvasnom, mert bár saját gyermekem nincs, viszont gyógypedagógusként gyakran találkozom olyan szülőkkel akik hasonlóan kétségbe vannak esve, mint ahogy azt néha nála is látni lehetett. Azokat a szülőket reprezentálja akik mellett nincs állandó segítség, mert az autizmus (ahogy például az ADHD vagy a diszlexia, diszgráfia stb. sem egy olyan tünetileg akár jól kezelhető dolog, mint például egy laktózérzékenység) nincsenek rá jól bevált 100%-os módszerek, hogy „Ezt csináld, mert biztos használni fog.” Hanem mindenki maga tapasztalja meg a dolgokat.

Mellette ott van még Oliver a fiatal ügyvéd és Rich a nyomozó is, akik pedig saját oldalukról közelítik meg az eseményeket. Igazából mind a ketten a munkájukat végzik…

Viszont nekem a történet legkiemelkedőbb pontja Theo lett (Jacob öccse), akin keresztül az írónő azt is megmutatta, milyen egy ilyen testvér mellett felnőni. Milyen az, amikor valaki olyan nehézséget kap a nyakába egy életre, amit ő soha nem kívánt. Volt egy egész részlet Theo szemszögéből, ami olvasás után is bennem maradt ezekkel a kérdésekkel együtt, és egy kicsit én is átértékeltem a saját munkám. Mert mi lesz az ilyen gyerekekkel, amikor felnőnek? Az autizmust nem fogja kinőni… max javulni tud egy kicsit, de ehhez sokat kell tenni.

A történet másik legjobb szála szerintem itt is a tárgyalótermi jelenetekhez kapcsolódik, amit Jacob speciális igényeinek figyelembevételével (ezt kifejezetten imádtam), egy kicsit át is alakítottak. Valamint az, hogy ezt leszámítva viszont mennyire nem voltak elnézőek, sem a bíró, sem pedig az ügyész azzal kapcsolatban, hogy Jacob igenis más, mint a többi ember.

Szóval nem is tudom mit mondjak… Ajánlom azoknak, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek már a speciális szükségletű személyekkel, meg azoknak is, akik még nem. Nem mondom, hogy krimiként hejj de nagy fordulatokat hoz magával, de szerintem lelkileg egy igencsak jó kis menet ez a regény.

Értékelés: 5 csillag

Orosz rulett: Baráth Viktória

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Amikor az életed a tét

Sophia, a fiatal és céltudatos lány úgy nőtt fel, hogy nem ismerte az édesanyját. Csupán egy magyarázkodó levél maradt neki emlékül, és egy nyom, miszerint a nő Las Vegasban él. Sophia így a bűn városába költözik, hogy felkutassa a családi gyökereit, ott azonban falakba ütközik. Unalmas munkát vállal, mellette viszont, amikor leszáll az éj, a lány élete megtelik izgalommal és kalanddal.

Amikor segítségre van szüksége, alkut köt Viktor Makszimovval, az éjszakai klubok és kaszinók urával. Sophia távol akarja tartani magát a zűrös múltjától, ám ekkor még nem is sejti, hogy a férfi mekkora veszélyt jelent a számára.

Mit tehetünk, ha az érzelmeink veszik át az uralmat felettünk? Engedhetünk a csábításnak, ha a gyönyör mellé gondok is társulnak?

Baráth Viktória ismét a sötét oldalra kalauzolja olvasóit egy olyan történetben, amelyben sosem tudhatod, mit rejt a következő oldal.”

Vélemény:

Hát nem tudom mi van velem… talán az, hogy érzem, hogy hamarosan vissza kell mennem dolgozni és jól esik bármi, ami kiszakít ennek tudatából?

Egy biztos, hogy bizonyos pontokig meglepően élveztem a regényt. Sophia kifejezetten érdekes karakter volt, és ahhoz képest, hogy fiatal, meglehetősen kompetens személyiség lett, bár azért volt egy két hibája, erre még visszatérek. Viktor pedig nagyon jó férfi szereplő lett a maga nemében.

A helyzet az, hogy kedvem támadt A főnök sorozathoz is, mert ha jól értelmeztem az internetes kommenteket és a könyvben látható infókat, ahhoz kapcsolódik, bár nem annyira erősen, hogy anélkül ne lehessen érteni, én például tökéletesen értettem mindent. Kifejezetten vonzott engem mindig is a maffia téma, és ennek berkein belül, ez a könyv most üdítően hatott, mert nem volt sok, tudtam vele haladni, és… na jó igazából csak feldobott, mint egy frissítő. Amúgy is rá kellett már jönnöm, hogy alapból élvezem az írónő könyveit, még ha nem is gyakran fogyasztom. Amikor a kezembe kerülnek általában nem hagynak bennem rossz szájízt, még annak ellenére sem, hogy gyakran nem a tipikus happy endet kapom, de már nem is szoktam azt várni.

Az egyetlen bibi, ami miatt nem tudtam teljesen öt csillagosra értékelni, az a tipikus húzás, amit már egyszerűen nem tudok elviselni a maffia tematikájú könyvekben. Bár nem forgok maffia körökben, ráadásul még csak nem is Amerikában, hanem Magyarországon egy faluban tengetem mindennapjaimat, azt még én is tudom, hogy a maffiából nem lehet csak úgy kilépni. Mégis minden maffiás romantikus történet női főszereplőinek első mondata a pasik számára az, hogy „Lépj ki!” majd lenyomnak egy hisztit. Na ezzel már nem tudok mit kezdeni. El kellene engedni ezt a fajta klisét mert egyszer még olvas róla az ember, aztán már nagyon unalmas lesz. Ezt leszámítva viszont tényleg nagyon jó kis regény volt.

Ajánlom azoknak, akiket úgy vont egy picit a maffia világ a történetekben de mégsem akarnak a legnagyobb mocsokba belelátni, és szeretnének elmerülni egy amúgy aranyos, romantikus történetben.

Értékelés: 4,5 csillag

Her Soul to Take: Harley Laroux

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar fülszöveg:

„A démon nem csak a testemet akarta. A lelkemet is meg akarta szerezni.

Leon: A varázslók között makulátlan a hírnevem. Gyilkosnak hívnak. A gyilkolásban vagyok a legjobb. Egy rossz mozdulat, és halott vagy. Őt kivéve. Őt, akit el kellett volna ragadnom, és akit meg kellett volna ölnöm. A szekta, ami egykor engem irányított, most őt akarja, de nem fogom átengedni nekik az új játékszeremet.

Rae: Mindig is hittem a természetfelettiben. Szenvedélyesen vadászok a kísértetekre, de sosem volt a terv része, hogy megidézzek egy démont. Szörnyek bolyonganak az erdőben, és valami ősi, valami gonosz ébredezik…, és engem szólongat. Nem tudom, kiben bízhatok vagy milyen feneketlen ez a sötétség. Csak annyit tudok, hogy egyetlen reményem van az életben maradásra: az engem követő démon, ő pedig nemcsak a testemet, de a lelkemet is akarja.”

Vélemény:

Először is el kell mondanom, hogy amikor először hallottam a könyvről egy barátnőmtől, akkor semmi nem vonzott arra, hogy el akarjam olvasni. Sajnos már túl sokat csalódtam a dark romance műfajában.

Az ő véleménye itt olvasható ITT.

Viszont megvette angolul egy sokkal szebb, díszesebb, keményborítás kiadásban, és valahogy felkeltette az érdeklődésem. Végül kölcsön kaptam így én az angol verziót olvashattam el, és TE JÓ ÉG szerintem ez volt az én legnagyobb szerencsém, mert amikor belenéztem a magyar kiadásba, akkor néha vagy a szememet fogattam, vagy hangosan felröhögtem, vagy nekem volt szekunder szégyenérzetem a fordító, és a kiadó helyében.

Két dolog jutott eszembe. 1) A dark romance műfaja, főleg ami tele van erotikus jelenettel, nem illik össze a magyar nyelv szabályaival. (Most őszintén pl. van az egyszerű angol szó a „whore” próbálja csak kimondani valaki. Mit kap belőle? Mintha egy lehelet lenne, egyszerűen, óvatosan csúszik ki az ember száján, még akkor is tud simogatni ha szitokszó. Míg magyarul a „r*banc” a „sz*jha” vagy a k*rva” alakjai sem annyira egyszerűen kifejezhetők és inkább tűnik tőle huszad rangú p*rnónak a könyv.) Hát azt se hittem volna, hogy én ezt egyszer le fogom írni. 2) A fordító sem volt minden esetben a helyzet magaslatán, ezt kár is tagadni. Akad egy-két mondat, amit szerintem százszor szebben lehetett volna fordítani.

Na de térjünk is át a történetre: Egyrészt itt fogtam végre fel, hogy a dark romance történetek egyik határozottan legangyobb problémája az, hogy ha a pasi tud valamit a csaj meg a.) nem hisz neki vagy b.) nem érti miről van szó, akkor a csávó nem ül le neki szépen elmagyarázni amíg fel nem fogja hanem

„Csávó: Nem érted amit mondok?
Csaj: Nem hiszek neked mert egy szörnyeteg vagy!
Csávó: Igaz is. Akkor d*gjunk.”

Szóval igen azért nem tudom teljesen értékelni ezt a történetet, mert túl sok volt benne AZ és néha indokolatlan helyzetekben, helyeken és pillanatokban, ami néha a történet komolyságát ölte meg. Leont sajnáltam azért amit át kellett élnie a családnál akiket szolgálat, de sajnos nem volt elég idő arra, hogy ezt fel tudják dolgozni mert máris jött a következő „Rossz kislány” és hirtelen minden a testnedvekről szólt. Ha valaki ránéz a másik véleményre, melyet fentebb linkeltem, látszik, hogy nála Rae nem lett túlságosan kedvenc. Én nem tudom mi mehetett félre, nálam angolban sokkal jobban feküdtek a poénok és az, hogy Rae mit miért csinált. Így amúgy egészen felüdítő női karakter vált belőle számomra.

Szóval ja… a történet izgalmas, menőek a karakterek, de a túlzott 18+ jelenetek miatt nagyon inkoherensek lettek, így egyikükkel sem tudtam igazán kapcsolódni.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik tudnak angolul (nem a magyart még szódával sem) mert a nyelvezete nem annyira nehéz, de azért nem is a legegyszerűbb, hanem megfelelően szépen vannak benne leírva a dolgok. Amúgy akiket nem zavar benne a túlzott sz*x azok talán még a történetet is sokkal jobban tudják élvezni, mert itt legalább főszereplők nem szemetek egymással, és senki nem erőszakolja rá magát a másikra.

Értékelés: 4 csillag

Micsoda anyák voltak: Budai Lotti és Zubor Rozi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Mi történik, ha a sors összesodor egy író-nőtörténeti kutatót és egy háromgyermekes újságírót? A Micsoda anyák voltak! egy különleges találkozás eredménye, és egyben Magyarország egyik leghallgatottabb podcastsorozatának, a Micsoda nők voltak!-nak a továbbgondolása: Budai Lotti és Zubor Rozi elhatározták, hogy felderítik, milyenek is voltak az általuk oly nagyra tartott és rendkívüli nők a gyerekszobában.

Hiszen hiába ismerjük például Margaret Thatcher, Josephine Baker vagy Marie Curie eredményeit és a sikerhez vezető útját, arról, hogy ezek a nők miként nevelték gyerekeiket – és ők később hogyan emlékeztek rájuk –, vagy hogyan élték meg saját anyaságukat, már jóval kevesebbet tudunk. Ezt a hiányosságot igyekszik pótolni ez a kötet. De félreértés ne essék; ez a könyv nem a történelem „legjobb” vagy épp „bezzeganyáinak” a gyűjteménye…

Azt, hogy ezek a nők miként viszonyultak gyermekeikhez és saját anyai mivoltukhoz, nemcsak koruk és társadalmuk, de egyéni múltjuk is nagyban befolyásolta. Egyeseknek sikerült saját gyermekkori traumáikat feldolgozni, másoknak nem. Voltak, akik továbbörökítették a káros családi hiedelmeket, mások képesek voltak azokat letenni. Ám az írónőket e kötet megírásakor nem az ítélkezés, hanem a megértés vezette; a kötődési és nevelési minták mögött meghúzódó „miért”-ekre voltak kíváncsiak.

Zubor Rozi, háromgyermekes IgenAnyaként, Média a családért-közönségdíjas újságíróként, az ÉvaMagazin.hu főszerkesztőjeként és a Mesélj, Anyukám! podcast alapító műsorvezetőjeként, Budai Lotti pedig a nagy sikerű Rizsporos hétköznapok sorozat és népszerű történelmi regények szerzőjeként lehet ismerős az olvasóknak. A szerzők történelem, nők és anyaság iránti elhivatottsága, szakmai tapasztalata a garancia arra, hogy a kötetben tárgyalt nők életének eme szegletét alapos kutatómunkára támaszkodva, mégis szórakoztató formában tárják az olvasók elé.”

Vélemény:

Mivel albumról és nem regényről van szó, akárcsak a Micsoda „szajhák” voltak esetén, így nagyon nehéz róla bőbben nyilatkozni, de azért megpróbálom.

Alapvetően féltem ettől a könyvtől, mert tartottam tőle, hogy csak egy oldalról lesz majd megközelítve az anyaság, ami engem jelenleg nem is érint, és néha úgy érzem még nem is fog érinteni egy darabig. Azonban rögtön a bevezető gondolatok megnyugtattak, hogy itt bizony nem csak a szó szoros értelmében vett anyukákról lesz szó, hanem a spektrumon mozogva szinte mindenkiről, akinek valami köze lehet az anyasághoz.

Így került szóba például Josephine Baker, aki örökbe fogadta a gyerekeit, vagy Frida Kahlo akinek nem születhetett saját gyermeke, mégis a gondolatai és a gyermek utáni vágyai miatt igenis anyának lehet nevezni.

Mivel én a másik könyvet olvastam először, különös volt, hogy akiket ott láttam, hogy saját koruk szajhának titulálta, vagy egyéb nem túl kedves jelzőkkel illették őket, anyaként mégis milyen személyek voltak, de akadtak olyanok is akikről most olvastam először. Már ott is meglepett például, itt pedig újfent erősítette bennem az érzést milyen szörnyű, hogy Szendrey Júliáról szinte semmit nem tanulunk az iskolában. Emlékeim szerint nálunk is anno magyaron csak egy poén erejéig futotta amikor a Szeptember végén című költeményt tanultok és elhangzottak az ominózus sorok „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,” (…) „Ki könnyeden elfeledéd hivedet,”, aztán a tanár hangja amint megjegyzi, hogy Júlia tényleg elég korán férjhez ment özvegység helyett. Talán az, hogy róla csak ilyen helyekről lehet tájékozódni, nem pedig tankönyvekből, vagy az iskolapadban ülve, háborít fel a leginkább.

De voltak itt még a történelem és a művészetek szempontjából jelentős nők, akik vagy meglepően fantasztikus anyák voltak, már a korukhoz képest, vagy épp a karriert a gyermekeik elé helyezték. Margaret Thatcher például kifejezetten érdekes egyéniség volt, bár korábban csak rosszakat hallottam róla (általában az írek vagy skótok oldalát figyelembe véve), de örültem, hogy ez a könyv sem győzött meg az ellenkezőjéről. Például, hogy nem támogatta a bölcsödék megnyitását, és bár a könyv nem részletezte én azért ajánlanám az Őt is anya szülte című filmet, ami megmutatja hogy a „kedves” Margaret mennyire is volt érzékeny más nők sorsa iránt.

Egyszóval, ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik még többet szeretnének megtudni a hölgyekről, akikről kevés szó esik, vagy éppen említés szintjén se kerülnek szóba sem a hétköznapokban, sem az iskolában ülve. Tanulságos olvasmány lehet.

Értékelés: 5 csillag

The Familiar – A bizalmas: Leigh Bardugo

 

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A ​lehetetlennek is vannak határai.

Az új főváros, Madrid egy rozzant utcájában, egy rozzant házban Luzia Cotado apró varázslatokat használ, hogy átvészelje a végtelenül fáradságos napokat. Ám amikor ravasz úrnője felfedezi, hogy a konyhában dolgozó cselédlány tehetséget rejteget, kiköveteli, hogy Luzia használja fel a kis milagritóit a család társadalmi helyzetének javítására.

Ami az unatkozó nemesek egyszerű szórakozásaként kezdődik, veszélyes fordulatot vesz, amikor Luziára felfigyel Antonio Pérez, II. Fülöp spanyol király kegyvesztett titkára. A korona hajóflottája súlyos vereséget szenvedett, és a király kétségbeesetten próbál bármilyen előnyre szert tenni az Anglia eretnek királynője elleni háborúban, Pérez pedig semmitől sem riad vissza, hogy visszaszerezze a király kegyeit.

Luzia megragadja a kínálkozó esélyt, hátha szerencsés fordulatot vesz az élete, és beleveti magát a látnokok, alkimisták, szent emberek és szélhámosok világába, ahol a mágia, a tudomány és a csalás közti határvonal soha nem állandó.

Ám ahogy a hírneve egyre nagyobb lesz, úgy nő a veszélye is annak, hogy zsidó vére miatt az inkvizíció kegyetlen karmaiba kerül. Minden furfangját be kell vetnie a túléléshez, még akkor is, ha ehhez Guillén Santángel segítségét kell igénybe vennie. Csak azzal nem számol, hogy a megkeseredett halhatatlan férfi titkai mindkettejük számára halálosak lehetnek…

Add át magad a sodrásának!”

Vélemény:

El kell fogadnom, hogy Bardugo nem tud olyan történetet írni, amit én nem imádnék, miközben olvasom! Ha valaki látta molyon, mennyi időmbe telt elolvasni ezt a könyvet, az lehet, hogy kicsit csodálkozik ezen a pozitív nyitáson, azonban a könyv olvasásának elnyújtása sokkal inkább logisztikai kérdés volt, mintsem tetszésé. (Túl sok könyvtári könyvet kellen kiolvasnom, és visszavinnem a könyvtárba szeptemberen, ez meg e-könyvként elfért olvasatlanul, de utazás közben könnyebb volt ezzel haladni.)

Na de térjünk is rá a lényegre. Sok véleménybe futottam bele, ahol elmondják mennyire nem tipikusan Bardugos ez a könyv, ami igencsak meglepő a számomra, mert ennél inkább már nem is követhette volna a stílusát. Az ő stílusa pedig az, hogy nem egysíkú, hanem nagyon összetett karaktereket ír, az utolsó mellékszereplő sem csak helykitöltő funkciót lát el, és a karakterek úgy beszélnek egymással, hogy az nem tűnik mesterkéltnek egy cseppet sem.

A történet azonban most nem egy fantasy világban, vagy a jelenünkben játszódott, hanem a múlt egy olyan szegletén és helyén, ahol ritka a fantasy történet behozatala. (Mert általában Anglia vagy Amerika szokott lenni.) Először is ki kell emelnem, hogy mennyire fantasztikusan alapos utánajárás látható abban, ahogy a korszakot, az ott élt embereket, meg úgy alapvetően a helyszíneket és a társadalmi rendszert bemutatja. Látszik, hogy nem hasraütés szerűen akart írni egy regényt.

Pozitívum nekem még a lassabb, kimértebb tempó. Egy kicsit talán kontroverzális lesz, amit mondani fogok, de szerintem a mai „Booktoker” társadalmunk nem tud könyvet olvasni és/vagy nem a könyv olvasás szeretetéért teszi ezt, hanem a likeokért, a követőkért, a nézettségért. Az ingyen könyvekért, a kiadók általi felkeresésekért. Ehhez a felpörgött fogyasztás és termék generálta világhoz pedig nem illik az, hogy valaki időt és oldalakat szánjon a világépítésre, a karakterek közti dinamika bemutatására, arra, hogy IGEN, ha kell még az utolsó cselédlány kiskutyájának a napi rutinját is ismerjük, amennyiben az szükséges a történethez. Nem sokaknak ma az kell, hogy legyen sötét, kemény de azért az 50. oldalon történjen már meg az első sz*x jelenet, mert anélkül semmit sem ér.

Most pedig el is érkeztem ahhoz, hogy miért fakadtam ki korábban erre nagyon. Mert jön Santángel meg Luzia kapcsolata és én igenis kimondom, hogy hosszú ideje számomra ez volt az, ami a) a legjobban bemutatta egy kapcsolat alakulását (ahol két megtört ember próbál kapcsolódni, és mind a kettejüknek megvannak a maga sötét titkai és bajai és NEM ezt egyetlen dark romance hülyeség sem tudta nekem megadni soha) és b) messzemenőleg a leg érzékibb, leg magával ragadóbb OLYAN jeleneteket láttam náluk anélkül, hogy oldalakon keresztül részletezte volna a testnedveket és a pozíciókat.

Emellett számomra a történet tudott meglepő fordulatokkal, és kemény pillanatokkal szolgálni. Határozottan ha nem kell a könyvtári könyvekkel haladnom, biztos 1 nap alatt végzek vele, mert a második felétől konkrétan alig bírtam letenni, és esküszöm izgultam mi lesz a végkifejlet.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretik Bardugo eddigi munkásságait (mindent kb), és akik kíváncsiak egy olyan történetre, ami nem kapkod, nem ingereket keres, hanem szépen finoman építi fel a cselekményt és a karaktereit. Persze nem biztos, hogy mindenkiből ezt váltja ki, mint belőlem, de azon kevés könyvek egyike volt ez mostanában, ahol nem kellett ráerőszakolnom magam, hogy a tekintetem ne ugráljon át sorokat. Egyszerűen csak sodródtam a történettel és nem akartam elkapkodni.

Értékelés: 5 csillag

A föld alatti vasút: Colson Whitehead

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, élete maga a pokol – a környezetében talán senki sem szenved annyira, mint ő. Anyja magára hagyta, barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, ők maguk is gyötrik társaikat, kegyetlenül, brutálisan. Cora úgy látja, nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, a rabszolgákat északra menekítő titkos szervezetről, elhatározza, bármi történjék is, útnak indul. Nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes út vár rá…

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába repíti az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb könyvsikere. A hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni.”

Vélemény:

Szörnyen nehezen tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem a regény olvasása közben. Ennek talán az lehet a hátterében, hogy míg mi itt Európa közepén sajnos első kézből tapasztaltuk, vagy legalábbis értesültünk a holokausztról vagy esetleg a szovjet gulagokról, addig megfoghatatlan távolságban áll tőlünk az Egyesült Államok és a rabszolgatártás kapcsolata. Fekete emberekkel még ma sem találkozunk napi szinten, még ha a rasszizmust mégis mindannyian ismerjük, de az, amit manapság rasszizmusnak tekintünk néha (bizonyos kivételektől eltekintve) meg sem közelíti azokat a borzalmakat, melyeket bizonyos közösségeknek adott történelmi korokban át kellett élniük.

Eddigi ismereteimet a témával kapcsolatban általában olyan filmek és sorozatok adták, amik próbálták bemutatni ezt a korszakot (legyen az akció film, mint a Django elszabadul, vagy történelmi filmdráma, mint a 12 év rabszolgaság). Könyvben talán ez volt az első ami ennyire erősen és keményen mutatta be számomra akkor a feketék helyzetét.

A történet szereplőkön és helyszíneken keresztül mutatta be inkább a korszakot, de ennek a középpontjába egy rabszolgaságból menekült lány, Cora története vitte a főszálat. Középeurópaiként a második világháború borzalmai és az ezekben az időkben tevékenykedő embermentők munkái sokkal ismeretesebek számomra és valahol a Föld alatti vasút szervezete ugyanezt az érzést keltette bennem. Nagyon együtt éreztem azokkal az emberekkel, akik tényleg szívvel lélekkel próbáltak segíteni azokon, akik el akartak menekülni egy ilyen szörnyű életből, de borzasztóan fájt, amikor néhányan, akik addig megmentőnek tűntek, a butaságukkal újabb és újabb problémát szültek.

Cora mellett talán a másik fontos szereplő a történetben Ridgeway volt, a rabszolgavadász, akinek szinte már egyfajta mániába csapott át a munkája és az, hogy Corát biztosan vissza szállítsa a „gazdájának”. Ettől függetlenül az ő karaktere is érdekesen összetettre sikeredett, tetszett, hogy bár tudtuk, hogy gonosz, kifejezetten Cora ellen nem tett olyan nagy szörnyűséget, mint akár mások is. A munkáját akarta végezni, de azt effektíven és ez tette őt igazán rémisztővé.

A történet néha nagyon erős helyzeteket és kép világot, valamint szavakat használt utóbbiak többségével a történet végére sem tudtam megbarátkozni. (Nőstény? Kan? a francba is emberekről beszélünk!) De ezt valószínűleg az mondatta velem, hogy mélyen megvetem, ha az emberek ilyen módon bánnak vagy egyáltalán beszélnek egymással.

Amiért mégsem tudom teljesen 100%-ra értékelni ezt a könyvet az inkább csak egy sajátos vélemény, méghozzá azzal kapcsolatban, hogy sokszor nem igazán tudtam értelmezni minden eseményt. Mert a karakterek olyan szavakat használtak, vagy úgy nyilatkoztak dolgokról, amik számukra amerikaiként teljesen egyértelműek, én viszont sem átérezni nem tudom, de még ismerni sem.

Ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel a rabszolgaság témája, és szeretnének valami tényleg húsba vágóan fájdalmasan valós bemutatást látni róla.

Értékelés: 4 csillag