Harry Potter és a Halál ereklyéi: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Harry, ​mint mindig, most is a Privet Drive-on, az őt csecsemőkorában befogadó Dursley-család otthonában tölti az iskolai szünetet. Ám hetedik tanévét nem kezdheti el a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse, ahol Voldemort és csatlósai nem találnak rá. De teljesítheti-e folytonos bujkálás és életveszély közepette a küldetést, melyet Dumbledore professzortól kapott?

A hetedik, s egyben utolsó Harry Potter-regény megjelenése valószínűleg a legnagyobb izgalommal várt esemény a könyvkiadás történetében. J. K. Rowlingnak még a legapróbb, Harry és barátai várható sorsára vonatkozó utalásai is mind szenzációs hírekként láttak napvilágot a sajtóban.

Valóban meghalt Albus Dumbledore? Kinek az oldalán áll Perselus Piton? Mik a megmaradt horcruxok, hová rejtette el lelkét Ő, akit nem nevezünk a nevén? Harry a forradásában hordozza a Sötét Nagyúr lelkének egy darabját, s ezért párszaszájú? Ezekre a kérdésekre választ kapunk a hetedik, egyben befejező kötetben.”

Vélemény:

El sem tudom hinni, hogy ez a sorozat újra és újra magába tud szippantani. Hogy a szereplőket mindig megkedvelem és a történet, még ha már kívülről fújom is tud újszerűen hatni.

Bár filmben is két részletben sikerült adaptálni ezt a könyvet, mégis annyira sok minden maradt ki belőle, ami által jobban megérthetővé váltak a szereplők. (A Legendás állatok fényében pedig ezt a könyvet újraolvasni egész új élményekkel szolgált.) A szereplők végérvényesen felnőttek és sajnos túl sok erős és szomorú jelenet volt benne, ezek megmutatták, hogy igen ez a rész már tényleg az idősebb korosztálynak való.

A kedvenc jeleneteim szinte kivétel nélkül azok közül kerültek ki, melyeket egyik film sem tartalmazott. Az egész esküvői készülődés, és az esküvőn átéltek. Lupin amint először menekül az apaság gondolatától, majd nem csak hogy megbékél vele, de boldogsággal tölti el. Dumbledore és Grindelwald igazi története, mely a filmben talán ha 2 mondat erejéig kapott szerepet. Igen, talán a Legendás állatok filmek miatt érzem azt, de valahogy az egész Dumbledore család és az ő tragikus történetük közelebb került hozzám ezen újraolvasás során. (Ja egyike vagyok azon embereknek akik az új filmek közül az 1. és a 3. ((főleg a 3. <3 )) részt is kifejezetten szerették.)

És még valami… pontosabban valakit… Piton. Annak idején egy kritikámban (Az elátkozott gyermek megjelenésekor, és nevén nevezett kritika nem ezen az oldalon jelent meg, szinte senki nem is láthatta) megfogalmaztam én mennyire nem kedveltem Pitont a könyvek során az első olvasás alkalmával és számomra akkor a halála sem volt meghatározó pillanat, mert az én szememben túl sok negatív dolgot követett már el ahhoz, hogy hirtelen jobb fényben tündököljön előttem. Most valahogy sokkal jobban megérintett, de inkább csak az emlékei miatt.

Szerintem most érettebb fejjel az egész könyv, ez pedig a sorozatra is vonatkozik, jobban megérintett mert minden egyes sorsot túlságosan közel éreztem magamhoz. VISZONT a könyv annyira gyönyörű gondolatokat tartalmaz, hogy nehezemre esett idézetet választani belőle, főleg amikor Dumbledore beszélt. (Jó talán néha nem csak gyönyörűek, hanem viccesek, kemények, komolyak…) De a lényeg, hogy alig bírtam letenni.

Egy valamit azonban biztos tudok! Nem ez volt a Harry Potter sorozattal való utolsó találkozásom. Nem garantálom, hogy évente újra elolvasom, de biztos a kezembe veszem még őket, nem is egyszer.

Értékelés

5 csillag

Az igazság nyomában (Igazság 1.): Baráth Viktória

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Perzselő ​hangulat a tárgyalóteremben

Hannah Jones, a harmincas évei közepén járó fiatal nő a miami ügyészségen dolgozik. Egy múltbéli botlása miatt a főnöke csak gyakornoki feladatokat bíz rá, ám amikor a férfi lányát megerőszakolják, Hannah kap egy lehetőséget, hogy ügyészként vehessen részt a vád képviseletében. Hajtja a bizonyítási vágy, és vissza akarja szerezni régi pozícióját, ezért vállalja a feladatot. Csak a karrierjével akar foglalkozni, mert tudja, ezúttal nem hibázhat. Az elhatározásnak azonban keresztbe tesz Max, a jóképű szomszédfiú, aki randira hívja Hannah-t. Látszólag minden tökéletesen alakul, az ügy jól halad, a bizonyítékok egyértelműek, és Max-szel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lány lassan rádöbben, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik…

Mennyire homályosítják el az ítélőképességünket a személyes érzelmeink? Elfeledtetheti a perzselő szenvedély a hazugságokat? Képesek vagyunk feladni saját elveinket egy magasabb cél érdekében?

Baráth Viktória, a kétszeres Aranykönyv-díjra jelölt szerző regénysorozatának első része romantikában, szenvedélyben és izgalmas fordulatokban egyaránt bővelkedik. Betekintést nyerhetünk az igazságszolgáltatás lebilincselő világába, ahol az ellenségeink könnyen válnak barátokká, a barátaink pedig ellenségekké.”

Vélemény:

Valahogy az elmúlt időszakban nagyon rákaptam a tárgyalótermekben zajló történetekre. Igen, talán évekkel lemaradva életemben először elkezdtem nézni a Férjem védelmében című sorozatot is, éppen emiatt és mikor láttam, hogy Baráth Viktóriának van egy ilyen környezetben játszódó könyve, rögtön felkeltette az érdeklődésem. Mellesleg az írónőtől már olvastam két másik könyvet (A napfény földje, A lótusz virága) melyek eléggé kétes érzéseket hagytak bennem, olyan szinten, hogy az első részt imádtam a másodikat már kevésbé. De valahol már ismertem a stílusát ahhoz, hogy érezzem, ha nekem valamivel megfelelőbb témához nyúl, akkor igenis élvezhetem majd a könyvet. A kérdés az végül, hogy is sikerült megélnem…

Hannah karakterét valahogy az elején sikerült megkedvelnem. Volt egy saját stílusa ugyan, de megfelelően lavírozott a szürke senki és a világ közepe, nagyszájú nő között, én pedig épp az ilyen női karaktereket szoktam szeretni. Elliot cuki volt bár nem éreztem, hogy sokkal több lenne, mint egy meleg haver, pár azért szerencsére egy idő után nem csak ezt a személyiségjegyet erősítette magában. Aztán ott van Jason… Bevallom első felbukkanásakor elkezdtem agyalni valamin, amit spoiler lenne kifejteni így inkább azt írom, amikor megjelent a tárgyalóteremben IS, akkor legszívesebben kivágtam volna a könyvet az ablakon. Nem fogok hazudni, baromira élveztem a karakterét, de nekem ez okozta a könyvben ez első (elöljáróban elmondhatom, hogy EGYETLEN) csalódást, annyira pitinek éreztem ez a helyzetet kettejük között. Persze váratlan meg minden, de közben mégis annyira hihetetlen és lehetetlen, hogy próbáltam ki is mosni az agyamból, és épp emiatt nagyon lassan haladtam eleinte.

De mi történt aztán?

Egészen onnantól kezdve, hogy végre elkezdődtek a tárgyalások, foltam minden sorát. A bűntény érdekesen lett felépítve, hozva egy olyan dolgot, amit nem vártam volna ettől a könyvtől, méghozzá egyfajta krimi hatást. Adott volt az ügy, amiben már az elején éreztem, hogy valami nem stimmel és a tanúvallomásoknak hála szépen lassan bennem is elkezdett körvonalazódni egy elmélet, és a főszereplőkkel egyszerre sikerült nekem is rájönnöm. Szeretem ezt a fajta végigvezetést.

„Gyengeséget” nekem egyedül azok a részek jelentettek benne, amik a tárgyalótermen kívül játszódtak főleg eleinte. Később persze mikor már ezek is súllyal bírtak, akkor tudtam őket élvezni nekem csak néhány jelenet volt, amit kicsit fölöslegesnek érzékeltem.

Szóval összességében én élveztem ezt a könyvet, mert voltak benne izgalmas csavarok és dinamikus párbeszédek, amiket egyszerűen imádtam.

Értékelés

5 csillag

Dario: K. M. Holmes

Leírás (forrás: moly.hu)

„Uralkodni ​csak úgy lehet, ha nincs mit vesztened.

A Moran név kötelez. Főleg, ha mögé nézünk, és megtudjuk, milyen a „hatalmasok leszármazottjának” lenni. Dario nem választotta a maffialétet, hanem örökölte. Idejekorán fel kellett nőnie, és már gyerekként szembesült a kegyetlen világgal, ami körülvette, és ami egyre inkább a saját rémálmává vált.

Mindent elvett, amire szüksége volt. Mások félelméből táplálkozott, hogy csillapítsa a lelke fájdalmát. Hogy pótolja a veszteségeit. Aztán, amikor már elhitte, hogy nincs számára megváltás, megjelent Hazel. Az egyetlen ember volt, aki eljutott a sötét alagúton át Dario szívéhez. Az egyetlen nő, aki iránt felelősséget érzett, és az egyetlen személy, akit védeni akart. De egyre inkább úgy tűnt, hogy Hazel nem lehet része az életének. „Az elengedésnél nincs kínzóbb és fájóbb folyamat. Mégis meg kellett tanulnom elengedni azt, akit mindennél jobban akartam.”

Vajon képes a szerelem ekkora szakadékot áthidalni? Képes arra, hogy tomboló tűzként felégesse a múltat? Vagy elveszi még azt is, ami a romokból maradt?

K. M. Holmes visszaviszi olvasóit a Neked megadom magam c. regényben megismert Moran család történetébe, és feltárja múltjuk szenvedélyes és sötét titkait.”

Vélemény:

Ez volt az első könyv, melyet az írónőtől olvastam, nem is igazán miatta sokkal inkább a kiadó regényei miatt. Már a neve is „Álomgyár” azt sugallja, hogy itt nagyrészt több lesz a szerelem, és általában véve kevesebb minden más. Tapasztalataim pedig azt mutatják, hogy valójában bármi legyen is egy könyv témája, valahogy egyik sem ússza meg, több-kevesebb romantika nélkül, ami néha nem is lenne gond, ott azonban már nagyon rossz a helyzet ha a két szereplő közötti kémia képtelen reakcióba lépni a történet fősodrával.

A másik nagy félelemem ezzel kapcsolatban a maffia és bűnszervezet volt. Nem azért mert ijedős kislány lennék, aki ha a történetben előkerül egy fegyver, az ágy alá bújik, épp ellenkezőleg… Visszutalva korábbi okfejtésemre, sajnos az a tapasztalatom, hogy sok írónő képes a szerelem oltárán feláldozni az akciót és a kalandokat. A maffifőnökből egy fejezet után egy hormontúltengéses tinédzsert csinálni, akinek még az életveszélyes akciók közben is csak érdeklődése tárgyán, s annak bizonyos testrészein jár az esze. Bevallom, nem véletlenül halogattam ilyen sokáig a könyv olvasását.

De a kérdés… Megérte?

A válasz pedig egyértelműen az, hogy igen!

A történetet akkor vettem elő, mikor épp nem égtem maffia történetek lázában (vannak ilyen időszakaim), így mivel kicsit kiestem belőle, nem voltak bennem túl nagy elvárások, így a könyv nem okozott számomra csalódást.

Kifejezetten erősen lettek megírva a bűnözői léttel kapcsolatos jelenetek. A megalkuvás, a megvesztegetés, az erőfitogtatás és bizony az akció is. Dario karakterét pedig kifejezetten kedveltem azért, mert nem csak a dugás és az „én vagyok a valaki” életérzés töltötte ki jellemének 98%-át. Tényleg képes volt megfelelő döntéseket hozni, miközben ettől független mégsem vált egy könyörtelen emberi géppé ugyanúgy megmaradtak az érzései. A számára fontos nőket nem szexbábuként használta, hanem igenis lelkükkel együtt szerette őket! (Ez sajnos elég ritka tulajdonság a hasonló regényekben.)

A történet két idősíkon való mozgatása is igazán érdekessé tette a cselekményt, mert ennek hála a fejezetek mindig izgalmasan zárultak, ami miatt a könyv olvastatta magát, hiszen előfordulhatott, hogy egy-egy felmerült gondolatra csak fejezetekkel később kaptuk meg a választ. Jól lettek adagolva az információk is.

A szerelmi szálakkal kapcsolatban már kicsit ambivalensek az érzéseim. Luna karaktere számomra már elsőre sem volt olyan magával ragadó, és nekem túl gyorsan is döntött arról, hogy ő nem akar ezzel az élettel kapcsolatban semmit. Főleg a későbbi események fényében nekem ő egy eléggé unszimpatikus karakter volt, de ez talán csak bennem fogalmazódott meg így. Ellenben Hazel személyében nagyon érdekes volt mind az, amit meg kellett élnie. Bár elbeszéléseiben látszott milyen szörnyűségeken ment keresztül, talán lelkem egy sötét zugában vágytam arra, hogy erről is olvashassak még egy kicsit.

Összességében véve, nekem tetszett ez a könyv, egy szépen adagolt történetet mesélt el, izgalmas karakterekkel.

Értékelés: 5 csillag

 

A lánynevelde 1.-2.; Doria (Riva nővérek): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

A lánynevelde 1.

„Szövevényes ​bűntény Róma fényűző poklában…

Öt évvel a Sant'Ambrogio zárdában történtek után…

Schillingfürst hercegnő támogatásával Blanca Riva, azaz új nevén Christina Rivera a húgaival együtt egy lányiskolát hoz létre. A Sorores nevet viselő iskola árvák, meggyalázottak, kitaszítottak menedéke lesz.

Marco Fiore magánnyomozó irodát nyit, és az évek során egyre több sikeres bűnügyet old meg. Egy nap bekopogtat hozzá egy kétségbeesett nő, és a segítségét kéri eltűnt férje ügyében. A szálak egy hírhedt báróhoz és egy úri szajhához vezetnek… Ugyanebben az időben az egyik, Christina által megmentett gyermek apját brutálisan meggyilkolják.

Vajon mi köze az eltűnt férj és a meggyilkolt apa esetének egymáshoz?

Marco és Christina újra együtt nyomoz. Lehetséges, hogy nem csak a két bűntény szálai fonódnak össze?”

Leírás (forrás: libri.hu)

A lánynevelde 2.

„Christina húgai, Nella és Leona is megváltoztak az évek során. Nella huszonkét éves felnőtt nő lett, és komoly munkát kap a Sorores Lányneveldében, de öt év elteltével már szeretne kiszabadulni az Intézet szigorú falai közül. Ezért magára vállal egy veszélyes feladatot. Elfogadja Fiore ajánlatát, és belép az előkelő kaszinóba szórakoztató hölgynek, hogy magába bolondítsa Marcetti bárót, aki az egész ügy kulcsa lehet.

Christina félti ugyan, de beleegyezik húga vállalkozásába, hisz Nella tökéletesen alkalmas erre a szerepre, ráadásul az eltelt öt évben megtanulta, hogyan használja a szépségét és az eszét.

A titokzatos mulatóban eleinte könnyedén veszi az akadályokat, és hamar a báró és úri körének kedvencévé válik, csakhogy a szerelem utoléri, ezzel nemcsak az életét, hanem a feladatát, mi több, Christinát is veszélybe sodorja...

Christina és Marco mindent megtesz, hogy kiderítse, hová tűnt Aldioni, és egyre több furcsa, rejtélyes dologra jönnek rá.

Közös nyomozásuk során egymás iránti érzelmeik is komoly próbát állnak ki, kemény harcot vívnak azért, hogy ne csak Nellát, hanem szerelmüket is megmentsék.

Képes lesz-e Nella felülemelkedni múltbéli sérelmein és hidegvérrel véghezvinni a feladatát?”

Vélemény:

A kérdés, hogy miért írok egyben véleményt erről a két könyvről? A válasz pedig az, hogy egyszerűen kiegészítik egymást. Képtelen lennék a történetről és a szereplőkről véleményt alkotni csak az egy, vagy csak a másik említésével.

Ami mind a kettőről elmondható, hogy nekem Sant'Ambrogio zárdában történtek sokkal érdekesebbek voltak, mint ez a mondhatni második rész. (Igen 4 könyv, de igazából két történet szóval két résznek kezelem.) Kezdeném a szereplőkkel.

Marco számomra ezekben a könyvekben nem volt sem annyira erős, sem annyira okos, mint a Mennyi bűnökben. Igazából a nyomozási szál nekem itt kissé gyenge lett, ám ezt majd kicsit később. Christina (egykor Blanca) sem állt közel annyira hozzám, mint a története szerint 5 évvel korábban, valahogy kevesebb azonosulási felületet adott kevésbé volt számomra életre való. A lánynevelde célját éretettem, és valahol tetszik is a gondolat, hogy nehéz sorsú fiatalok lányokat fogadnak be és megtanítják őket. Nekem az önvédelem is nagyon tetszett, viszont sem az éjszakai látogatásaik (bármennyire megalapozottak is voltak), sem Christina tervei nem nyerték el a tetszésemet.

Hatalmas pozitívumként azonban képtelen vagyok nem kiemelni Nella karakterét, aki óriásit nőtt a szememben. Egyszerűen fantasztikus volt és nagyon tetszett, mert azt adta a könyveknek, ami Blanca volt a Mennyei bűnökben. Egy nő, aki okosan nőies praktikákkal viszi előre a nyomozást és a történetet! Valamint… most őszintén... Lelkem azon része, mely teljesen bele tudta magát élni a történetbe, egy kicsit bele is szeretett Marcetti báróba. Nagyon jó karaktert volt a maga stílusával és imádtam a Nella és közte kibontakozó jeleneteket. Mindig megmosolyogtattak, megmelengették a szívem.

Örültem neki, hogy újabb karakter is bemutatásra került Luisa személyében, akit sikerült megkedvelnem és az ő történetét baromi erős volt olvasni. De az is nagyon jó érzés, hogy előkerültek régi kedves ismerősök is. Rizzonak minden pillanata és jelenete aranyat ért.

Szóval a karakterek jók voltak, a történet olvastatta magát, mind a két könyv esetén és szerintem nagyon jól lett megoldva a csavar az első rész végén, hogy az ember szinte várja a folytatást. Azonban most a nyomozás részt egy kicsit gyengének éreztem. Több érdekes tény is felmerült itt, melyekre választ kellett volna találni azonban, valahogy mindegyik elég kevésnek tűnt.

- Ki ölte meg azokat a férfiakat?

… Erre a választ majd SPOILERESEN írom meg… egyelőre legyen elég annyi, hogy szinte az első pillanattól pontosan tudtam a kilétét.

- Mi a helyzet signor Aldionival?

A könyv elején azt éreztem, hogy pffff fogalmam sincs róla. Majd lassan elkezdett körvonalazódni, ahogy Marco nyomozott majd zsákutca. Ajjajj… Aztán én rájöttem valamire amire Marco nem, de persze Christina igen és itt felmerült bennem egy apró kérdés, hogy értem én a veszekedést, de ezeket miért nem tudták megbeszélni egymás között? Konkrétan a kettejük között létrejövő kommunikáció lett volna az ügy megoldásának kulcsa! Na mindegy… a megoldást természetesen egy teljesen váratlan személy szolgáltatta, aki felvázolta a történteket Ádámtól és Évától kezdve. Igen ez erősen hangzik de nekem ez ide tényleg kevés volt.

Ettől független nagyon szerettem a könyveket, épp csak nem érték el a Mennyei bűnök szintjét, de tudom ajánlani, mert amúgy egy kifejezetten érdekes történet ez is. Pontosabban a Lánynevelde 1. és 2. (mert így kerek egész).

Nekem még a mai napig nagyon furcsa amikor ilyen falatnyi kis novellákat látok a könyvek mellett, de van valami aranyos ebben a kis füzetnyi elrendezésben. Röviden… nagyon tetszett, hogy kicsit többet is megtudhattam Marcetti báróról és Doriáról is, viszont egy valamit ért el ez a kis történet, hogy várjam a beígért folytatást!

Értékelés

A lánynevelde 1: 4,5 csillag

A lánynevelde 2: 4,5 csillag

Doria: 5 csillag

SPOLIER a Lányneveldéhez:

Most őszintén! Én már a Mennyei bűnökben is éreztem, hogy Leonával valami nagyon nincs rendben, szóval, amikor kiderült ki gyilkolta meg azokat a férfiakat akkor próbáltam meglepett fejet vágni, de nem ment. Az első megjelenésétől kezdve a Lányneveldében éreztem, hogy vele még lesznek komoly problémák. De minden tiszteletem az írónőé, mert ritkán mutatnak be ilyen könyvekben szociopata nőket! 

Ahol a százszorszépek nyílnak: Sienna Cole

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​szociális fóbiával küzdő fiatal nő, Molly O'Hara úgy érzi, csak egy kis környezetváltozásra van szüksége, hogy úrrá legyen a félelmein. Az élete minden szempontból gyökeres fordulatot vesz, amikor Londonba költözik, ő mégis ugyanazokkal a kínzó problémákkal találja szembe magát. Talán túlzott félénksége nem csupán jellemhiba, ahogy korábban hitte, hanem valami egészen más áll mögötte?

Molly szomszédságában egy rejtélyes férfi él, aki nem emlékszik a múltjára. Norman Harris napjai a jelen pillanat zűrzavarában telnek, melyben az egyetlen kapaszkodót egy régi, hű barát, Daisy jelenti. Ő azonban haldoklik, és vele együtt az emlékezés reménye is örökre eltűnhet. Amikor Molly a házba költözik, Norman élete hirtelen új értelmet nyer.

A szálakat tovább bonyolítja a karizmatikus világfi, Mason Reid, aki boldogságot és szerelmet ígér a főhősnőnek, ám lehet, hogy egészen más szándékok vezérlik.

Hármójuk sorsszerű találkozása nem csupán a jelent forgatja fel, de a múltat is megkérdőjelezi. A válaszokért Mollynak nemcsak saját eltemetett titkait kell felszínre hoznia, de Norman eltűnt emlékeit is meg kell találnia. Vissza kell mennie oda, ahol a százszorszépek nyílnak.

Sienna Cole a tőle megszokott elemző alapossággal ás a rejtély mélyére, miközben végigkalauzol egy trauma feldolgozásának folyamatán, és bepillantást enged egy hasadt elme működésébe.”

Vélemény:

Az írónő más könyveivel is találkoztam már, és eddig azt kell mondjam eléggé megoszlottak a véleményeim. Sajnos ezek annak idején a blogomra nem kerültek ki, viszont molyon megtalálhatóak.

Az Elmejátékról sajnos nem írtam bővebb véleményt, akkor ez az egész még nagyon új volt nekem a fél csillag levonás az ottani szerelmi szálat illette, azon kívül minden nagyon tetszett.

A köd után: https://moly.hu/ertekelesek/3894028

Lefelé a folyón: https://moly.hu/ertekelesek/3925966

Reményszimfónia: https://moly.hu/ertekelesek/3938180

A felsorolt könyveknél azt éreztem, hogy az írónő igencsak jól ért az emberi lélektanhoz, a pszichológiához és bizony a bűntények bemutatásához is. Korábbi olvasásaim közül a Lefelé a folyón, volt az, amit a legkevésbé élveztem és későbbi véleményemben ennek még erős szerepe lesz. Persze nem erről akarok írni, de a jelenlegi könyvet kicsit ahhoz hasonlónak éreztem.

Azonban mielőtt a sötétebb oldalra tévednénk, kezdjük először a pozitívumokkal. Molly karakterét nagyon de nagyon szerettem, mert bizonyos jellemvonásaiban sajnos túlságosan tudtam vele azonosulni, és azt hiszem sok olvasó épp azért nem szeretné mert ő nem a femme fatale aki elcsábít, megtör és két szóval elküld a p*csába… Karaktere nyugodtabb, visszahúzódóbb, és bár nem tudom megítélni, hogy a szociális fóbia teljesen tiszta oldalát hozza-e. (Nekem kicsit túl könnyen beszélt idegen emberekkel pedig azt mondta nem tud, bár ugye ez kellhetett a történet előre viteléhez.) Az, hogy találkozott Masonnel egy nagyon erős ellentétet mutatott be és az a helyzet, hogy a pasi néhány gondolata igazán megfogott, de közben egy olyan szubkultúrát képviselt akikkel én igazából sosem tudtam azonosulni és nem is szeretnék. Egy biztos, mivel részben tudtam azonosulni Mollyval így engem is képes volt megfogni a lazasága.

Norman karaktere szépen ki lett dolgozva, szerintem jól mutatva be a problémáját és túl nagy spoiler lenne, ha ezeket kifejteném. Viszont az ő részei épp emiatt gyakran nagyon nagy katyvasznak érződtek eleinte.

A könyv lezárása nekem nagyon tetszett, mind a nyomozás miatt, mind azért ami végül Mollyval történt. Az emberi élet legszörnyűbb pillanatait és borzalmas személyeket lehetett olvasni az oldalokon, ami egyszerre iszonyú, de közben valahol nagyon életszerű is.

Csakhogy… Miért is került szóba korábban a Lefelé a folyón? Azért, mert ott a legnagyobb hibát abban találtam, hogy baromi lassan folyt a történet. Sajnos itt is ezt éreztem, nagyjából a könyv feléig és írói szempontból bár értem, hogy mi volt a cél. Megszerettetni és megismertetni a szereplőket, közelebb hozni az olvasókhoz, bemutatni az életüket. Viszont emiatt nagyon lassan pörgött a cselekmény és nem igazán értettem, hogy lesz ebből történet. Pontosabban értettem, mert egy ismerősöm elég sokat mesélt róla – akkor még nem tudtam, hogy én is el fogom olvasni – így volt ami hajtson, mert vártam azokat a bizonyos jeleneteket, de lehet ha magamban kezdek neki a könyv eleje nem kíváncsivá inkább unottá tesz és lerakom.

Karakterek és pszichológia szempontjából megint nagyon ott van, az én ízlésemnek kicsit lassan indult be, de szívesen ajánlom másoknak is.

Értékelés: 4 csillag

 

Mennyei bűnök 2. (Riva nővérek): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„1860. ​Róma.

Blanca egy gazdag, nápolyi kereskedő lányaként, álnéven – életét kockáztatva – nyer felvételt a Sant'Ambrogio zárdába.

Marco Fiore, a volt vatikáni nyomozó azzal bízza meg, hogy szerezzen bizonyítékot Maria Luisa zárdafőnöknő gyalázatos tetteire.

Blancának nincs más választása, a tét a szabadsága és a húga jövője.

Miközben a lány elviseli a megaláztatásokat, a zaklatásokat, a testi és lelki kínokat is a küldetés érdekében, Marco igyekszik a Vatikán magas rangú hivatalnokairól lerántani a leplet.

Nyomozásuk során olyan mocskos titkokra derül fény, melyeket korábban a sokat megélt Fiore is elképzelhetetlennek tartott.

Mire képes egy meggyötört, fiatal nő, ha szembekerül a sátáni kegyetlenséggel?

Vajon születhet-e szerelem a Gonosz árnyékában?

A történetet valós események ihlették.

R. Kelényi Angelika Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő ezúttal a 19. századi Rómába kalauzolja el az olvasókat.

A regény gyilkosságról, összeesküvésről, gyalázatról, hazugságról és titkokról mesél. A sötét és mocskos tetteket csupán a szenvedélyes és tiszta szerelem története ellensúlyozza.”

Vélemény:

Szerintem ez egy nagyon jó folytatása lett az előző résznek. Itt már sokkal inkább éreztem az izgalmasabb, nyomozásokkal teli részeket, az álcázásokat. A szereplők továbbra is megmaradtak a kedvencek között, és Blanca még mindig egy kifejezetten üdítő színfolt a női karakterek között. (Nem ebben a könyvben, inkább úgy nagy általánosságban).

Így a két rész elolvasása után azt kell mondjam, az írónőnek tényleg jobban állnak a több részes, hosszabb hangvételű történetmesélések, mint azok ahol egy könyv alatt próbál egy elég szövevényes dolgot elmesélni. Úgy éreztem minden szépen le lett zárva, viszont fennhagyva a folytatás lehetőségét is.

Az egészet szépen el tudtam képzelni, megvoltak a fejemben a filmkockák, még szinte az is mit, milyen szögből képzeljek el. Volt, hogy én is képes voltam aggódni egy-két szereplőért és számomra a legerősebb rész az volt, amikor Veronica bekerült a zárdába. Ott éreztem igazán mennyire sötét dolgok is történnek a háttérben, és már tényleg együtt tudtam izgulni a szereplőkkel, hogy csak kapják el ezeket a rohadékokat. Kiemelném mennyire élveztem azt, hogy ebben a történetben nem a férfiak voltak kinevezve szemétládáknak, mert az egyházban történt sötét dolgokról szóló történetekben általában a papokat nevezik meg bűnbakokként, itt azonban az egyik legsötétebb karakter maga Maria Lusia. Jó látni, hogy a könyv megfelelően osztotta el a karaktereket. Az egyházon belül is vannak jók és rosszak, férfiak és nők egyaránt, mind a két oldalon.

Tetszett, hogy a történet végére nagyrészt rendeződtek a helyzetek nem maradt sok függő szál, amit ne oldozott volna fel az írónő.

Értékelés: 5 csillag

Harry Potter és a Félvér Herceg: J. K. Rowling

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.”

Vélemény:

Nem tudom, miért lehet az, hogy erre a könyvre sokkal kevésbé emlékeztem, mint a többi részére. Talán szerepet játszhat, hogy nekem sajnos nincs meg, így most nem a hangoskönyvekhez, hanem a könyvtárhoz fordultam. (Ám épp emiatt kevesebbszer is kerülhetett a kezembe.) Amikor a kedvenc Harry Potter könyveimre gondoltam eddig mindig a második, harmadik és ötödik rész merült fel, de most olvasva rájöttem a Félvér Herceg mennyire király kötet!

Kezdjük azzal, hogy Dumbledore talán ebben a könyvben volt a leginkább jelen és mind az a bölcsesség és vidámság, ami a többi köteten is végig kísérte, itt csúcsosodott ki. Hozzá kapcsolódik az, hogy könnyeimet törölgetve olvastam a sorokat pedig könyvek közben nem szokásom ám sírni.

A főszereplőink most a könyv nagy részében kissé külön utakon jártak. Talán Hermione szerepe ebben a részben volt, ha mondhatom így a legkevesebb és Ron is inkább csak próbálta élni a fiatalok mindennapjait. Harry ellenben mást sem tett csak Draco után nyomozott, ami néha számomra már kissé nevetséges helyzeteket is szült. Mivel pontosan tudtam mi fog történni számomra a könyv végkimenetele nem volt egyáltalán meglelő, sok fordulatra és csavarra emlékeztem.

Viszont!

Itt éreztem újra azt, amit talán legutóbb az ötödik résznél is, hogy aki csak a filmet látta az nem ismeri a történetet igazán. A hatodik rész számomra legerősebb jelenetei mind egytől egyig olyan pillanatokhoz kapcsolódtak, amelyeket a vásznon nem vagy csak nagyon enyhén és elvétve jelenítettek meg. Példának okáért ott van Tonks és Remus kapcsolatának alakulása ami a könyvben mondhatni egy rejtély, míg a filmben időt sem adtak nekik. Vagy Bill sérülése a harc alatt. De ami a leginkább megfogott az Voldemort múltja. A filmben ugyebár csak Dumbledore látogatta meg őt az árvaházban, majd láthattuk a jelenetet Lumpsluck szobájába, de nagyjából ennyi. A könyvben előkerül a nagyapja, az anyja, a fiatalkora… sok ember, akik valamilyen módon kapcsolatba léptek vele, és te jó ég! Mindig magával ragadtak a jó thrillerek és krimik, de az elmúlt időszakban már a horrort sem vetettem meg, így amikor a Gomold házat és annak lakóit megismertük a hideg futkosott végig a gerincemen. Annyira borzalmas volt elképzelni, mint amilyennek mondjuk egy-két horror elmebeteg családját gondolná az ember, és akkor tételezzük fel, hogy a későbbi Voldemort ezeket a géneket örökölte. Apropó ha valaki azt hiszi hogy a Harry Potter egyszer ifjúsági könyv, azt igencsak meglepheti a „ringyó” szó felbukkanása a sorok között.

A könyv kifejezetten sötét hangulatú, számomra azonban rengeteg elgondolkodtató jelenetet tartogatott, amihez azt hiszem agyilag érnem kellett még az első olvasás óta. Viszont megérte újra a kezeim közé venni és bár a sorozat még mindig a szívem csücske mindig voltak közötte hozzám közelebb álló részek, és azt hiszem ezzel egy újabb kedvencet is avattam.  

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc idézet (spoileres)

„Hát még mindig nem érted? Voldemort, mint minden zsarnok, maga teremtette meg a leveszélyesebb ellenfelét!  Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág! Voldemort is tudta ezt! Mindig résen volt, mindig figyelte, ki lehet az, aki majd szembeszáll vele. Mikor hallott a jóslatról, gondolkodás nélkül támadásba lendült, és ennek eredményeképpen nem csak hogy kijelölte az az embert, aki nagy valószínűséggel a vesztét okozza majd, de ő maga adott halálos fegyvert a kezébe!