A Borgiák végzete (Borgiák 2.): Sarah Dunant

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​Borgiák bosszúja szerzőjének új regénye a reneszánsz kori Itáliáról és a történelem egyik leghírhedtebb családjáról. A Corleonék és a Lannisterek előtt a nép a Borgiákat félte…

1502-őt írunk. Rodrigo Borgia, aki saját bevallása szerint is nőcsábász és korrupt politikus, VI. Sándor néven a pápai trónra kerül. Leánya, Lucrezia huszonkét évesen már háromszor volt férjnél, és apja terveiben csak bábként szerepel, ám kezd ráébredni saját hatalmára. Valamint itt van Cesare Borgia is, a pápa zseniális, könyörtelen és egyre kiszámíthatatlanabb fia.

Miközben a pápa az öregedés és fia egyre őrültebb viselkedése ellen hadakozik, Lucreziának boldogulnia kell az urbinói udvar intrikái között, ahol új otthonában egy újabb házasság kihívása várja, hogy elfoglalja méltó helyét a történelemben.

Sarah Dunant ismét csodálatosan szövi a történet szálait, életre kelti a Borgia család szenvedélyes asszonyait és férfiúit, valamint Machiavelli lebilincselő figuráját. Az olvasó rajtuk keresztül élheti át a történelem egyik legbámulatosabb – és legtragikusabb – családjának kalandos történetét.”

Vélemény:

Bár könnyen azt hihetnénk, hogy a modern kor vívmánya az, hogy ha valaki hatalomra ezáltal pénzre tesz szert, akkor rövid időn belül a családja összes tagja, de még a gyerekkori barátai is vele együtt gazdagodnak, és kerülnek előke pozícióba. Viszont a történelem már többször bemutatta, mennyire hasonló példa volt erre a különböző korokban. Ilyen szempontból a Borgia család sem képez kivételt.

A Borgiák bosszújában már megismerkedhettem a családdal, abban az olvasatban, ahogy az írónő szerette volna őket számunkra átadni, és már akkor is éreztem, hogy ő leginkább a történelmi hitelességre, ezen keresztül pedig a család bemutatására helyezte a hangsúlyt. Nem kerültek bele túlságosan pikáns pillanatok (inkább csak alapvető bemutatások, megjegyzések) és nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a korszaknak megfelelően mozgassa a szereplőket.

Ez a rész számomra sokkal könnyebben emészthető volt, mint az első, valahogy olvasmányosabbra sikerült, mégis az E/3 jelen idővel való ötvözetét továbbra sem tudtam megszokni pl.: „mondja Lucrezia” „Lép oda az ablakhoz” stb. Fejben mindig múlt időbe akartam konvertálni mindent és néha leesett, hogy már nem is azt olvasom, ami le van írva.

Na ha valaki nem tudja milyen egy valódi és közben mégis szürke szereplő, akkor ezt nagyszerű esettanulmányként tudnám átadni. Bár elengedhetetlen hozzá az első része, valamint a korszakban való gondolkodás. A cselekmény a Borgia család körül mozog, azonban elengedhetetlen, hogy az ember a megannyi ármány, harc, és a Tiberisbe dobott holttestek mellett azt is lássa, hogy akkoriban Itáliát nagy családok vezették. Sforza, Orsini… s nem egy közülük sok-sok egyházi vezetőt is adott. A Borgia család messze nem a legkegyetlenebb volt mind közül, de abban az időszakban „az ellenségem ellensége, a barátom” alapon akik csak tehették, szövetkeztek ellenük, hogy ők maguk szerezhessék meg a hatalmat. Bár Cesare, Machiavelli és Lucrezia jelenetei jobban megfogtak, mint a pápa szála, mind kellettek ahhoz, hogy minden oldalról körbejárják a történetet. Sőt, azt kell mondanom Lucrezia kifejezetten érdekes karakterré vált számomra.

Ajánlom azoknak a könyvet, akiket nem riaszt el a történelem és annak nyers bemutatása. Ez nem egy lányregény, bár megjelenik a szerelem, vagy az adott kör női problémái, mégis nagyobb hangsúlyt kap benne a korszak bemutatása, s bár nem dobálóztak benne 5 oldalaként évszámokkal, hasonló hatást keltett mint egy érdekesen megfogalmazott történelem könyv.

Értékelés: 5 csillag

A Végtelen Történet: Michael Ende

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„TEDD ​AZT, AMIT AKARSZ

ez a felirata annak a medalionnak, mely a korlátlan hatalmat jelképezi Fantáziában. De hogy ez a mondat voltaképpen mit is jelent, azt Barnabás csak hosszú, fáradtságos út után tudja meg.

Bux Barnabás Boldizsár számára, aki nem különösebben okos vagy szép, viszont gyönyörű történeteket tud mesélni, valóra válik minden gyermek álma: egy rejtélyes könyv olvasása közben hirtelen átkerül a mesébe, s ő lesz Fantázia birodalmának legfontosabb lakója, megmentője, akinek meséi nyomán új lények és tájak keletkeznek. Barnabás előtt nincs lehetetlen ebben a birodalomban, mert nála van a mindenható medál, az AURIN, s barátja lesz Fantázia legbátrabb vitéze, Atráskó és annak fehér szerencsesárkánya. Amikor azonban Barnabás túlságosan magabiztossá válik, s a medál feliratát, „Tedd azt, amit akarsz” túlságosan saját érdekei szerint kezdi el értelmezni, lassanként rémisztővé válik az addig oly kedves képzeletbeli világ. Barnabásnak sokat kell tanulnia, és sok kalandot kell átvészelnie, hogy megtudja, hogyan lesz a fantázia hőséből a mindennapok hőse, s hogyan válhat története valóban végtelenné.

Bux Barnabás Boldizsár történetét már eddig is világszerte több millió felnőtt és gyermek ismerhette meg, hiszen Michael Ende örökérvényű meseregényét 1979-es megjelenése óta több mint harmincöt nyelvre fordították le, és egy csodálatos filmet is forgattak belőle.”

Vélemény:

Egyáltalán nem éreztem magam átverve a történettel kapcsolatban, hiszen rengetegen fogalmazták meg, hogy a regény és a film nem éppen fedik egymást, ám míg ezt sokan áldásként kezelték, én nem éreztem annyira azt az áttörő élményt.

Először is egy rövid kis mese. Számomra a film, gyerekkorom egy meghatározó élménye volt, és megtudni azt, hogy maga az író sem kedvelte az adaptációt, egy kicsit fájdalmasan érintett, mert én kifejezetten szerettem. Persze megrémített, de az egészet áthatotta valami különleges hangulat, amit azóta is nehéz szavakba önteni és bár a folytatást láthatóan hozni akarta a könyvben leírtakat, viszont az sosem érte el számomra az első rész hatását. Nekem a film felnőtt fejjel, mikor már értettem benne több mindent is, azt jelentette, hogy ha az embernek van képzelő ereje és fantáziája, akkor az élet minden fájdalmas területével meg tud küzdeni! Ez szerintem szintén egy gyönyörű tanítás, bár igaz, hogy a könyv nem erről szól, mégsem hasonlítanám össze egyiket a másikkal, néhány véleménnyel ellentétben.

De akkor ezentúl térjünk is át a könyvre:

A könyv eleinte azt mutatja be, ahogy Barnabás egy könyvet olvas, melynek főszereplője Atráskó, akit arra a nemes célra jelölt ki a Kislány Királynő, hogy találjon gyógymódot betegségére és állítsa meg a Semmit, mely egyre bekebelezni látszik Fantáziát. A történet igazándiból ekkor még igencsak ismerős volt a filmből, egészen addig míg Atráskó rá nem jött a megoldásra. Addig magával ragadott a történet, beszippantott és volt még az első fejezetek egyikében, hogy pár leírás során a könnyem is kicsordult, mert annyira át tudtam érezni, amiről az író mesélt és amit át akart vele adni. Azonban a könyv második felétől már nem volt meg az az elragadtatottság.

A kalandregény mivolta fogott meg ennek a második résznek leginkább. Amikor el tudtam engedni hogy Barnabás még mindig az aki a könyv első felében is szerepelt. Amikor Atráskó és Fuhur próbálták védeni, ő pedig cselszövéseket látott (mindig odáig voltam azokért a történetekért amikor valaki hatalomra jut, de újonnan szerzett ereje kissé megszédíti ezáltal szinte kifordul önmagából), és Xaida ármánykodásait is valamiért nagyon imádtam, mert pörgették a cselekményt. Viszont ami a könyv második felének mondanivalóját illeti… Nos… Természetesen értettem, egyet is értek vele, viszont az egész egyszerre volt túlságosan elvont és szájbarágós. Mintha a könyv első felében kaptam volna egy izgalmas kalandot, majd a másodikban valaki ötvözni próbálná a Narnia sorozatot, az Alice Csodaországban nyakatekertségével. Kíváncsi voltam erre a regényre, mert emlékszem, hogy kiskoromban már találkoztam Ende egy másik művével ami akkor nagyon elgondolkodtatott és szeretném felnőtt fejjel újra elolvasni, de ez valahogy nem épp a kellő hatást érte el nálam.

Határozottan nem volt rossz, és egy olvasási élménynek kifejezetten érdekes lehet. De nem szeretnék belemenni egy olyan vitába, hogy a könyv-e vagy a film a jobb, mert számomra továbbra is az utóbbi áll közelebb a szívemhez.

Értékelés: 4 csillag

Halálos Hollywood (Caroline Wood 3.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„A ​híres brit színésznő titokzatos fenyegető üzeneteket kap egy idegentől, aki látszólag mindent tud róla; mikor, hol, kivel, mit csinál. Emily Montgomery már fényes nappal sincs biztonságban, ezért felfogadja Beverly Hills legvonzóbb magánnyomozóját… de hogy a fényűző partikról se maradjon le a zaklató miatt, szüksége van egy „barátnőre”, akinek egyéni a stílusa, rajong a celebekért és jártas a harcművészetekben. Caroline Woodra esik a választása, aki valójában azért utazik a sztárok városába, hogy világraszóló cikket írjon a lapba Hollywood hírességeinek viselt dolgairól.

Caro első feladata nem éppen testhezálló, de hogy a veszélyesen sármos új főnökét lenyűgözze, a lány még arra is hajlandó, hogy karateedzésre járjon, kihallgassa a celebek féltve őrzött titkait, és tűsarkúban is képes legyen mosolyogni három órán át.

R. Kelényi Angelika, Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő új regényfolyamában a Caroline Wood-sorozatban a nagy sikerű Barcelona, Barcelona és folytatása, a Róma, Róma regényekből megismert lány krimibe illő, de a romantikát sem nélkülöző kalandjait olvashatjuk. Caro újságíróként ered a rejtélyek nyomába, de gyakran a bűntényeknél is nagyobb veszély leselkedik rá: a szerelem.”

Vélemény:

Sokszor ismételt fárzis, hogy borítója alapján ne ítéljünk könyveket! Az első két rész alapján se egy könyvsorozatot? 

Na ez a rész határozottan, fényévekkel jobban tetszik, mint az első, és egy-két hülyeségét leszámítva Caroline is sokkal érdekesebb, mint a másodikban. Jó a szereplők ormótlan hülye testképzavaráról inkább nem tennék említést, mert a falat kapartam, amikor valaki 5 kilókon lovagolt… Talán épp ezért jelentett számomra az új férfi karakter, Wilson, egy egész kellemes meglepetést, de ha van szereplő, akkor őt nagyon tudnám szeretni a Caro életében eddig feltűnt férfiak közül.

A szokásos pasiért nyígás egy idegen országban továbbra sem maradhatott el, de igazából úgy kezelem, mintha ez a történet egy belső poénja lenne, és már direkt kerül bele minden egyes részbe.

Viszont ebben a részben már annyira, de annyira erős lett a cselekmény, hogy a regény egyszerűen csak olvastatta magát! Kalandos volt, érdekes, tele valódi tényleges csavarokkal és olyan társadalomkritikával, hogy a fal adja a másikat. Nem mondom, hogy csupa új gondolattal machinált, amit még sehol nem láthattunk soha, hiszen manapság, amikor már a nők mernek beszélni a rendszerszintű visszaélésekről, ezek az infók nem csapnak minket annyira arcon, de jó volt, hogy a könyv belátást engedett Hollywood sötét oldalába. Ez a rész már inkább egy krimi és akcióregény volt, és te jóságos ég, hogy ez mennyire jól állt neki! Wilson kompetens férfiként, és nyomozóként helyt állt, és tetszett az is, hogy a romantika ellenére sem felejtette el, milyen szerepet is kapott a könyvben, vagyis nem állt le a nyomozással, csak azért mert Caro rámosolygott.

Főszereplőnknek is jólállt egy karakánabb kiállás és az, hogy találkozhatott valakivel aki nála sokkal rosszabb így egyféle jellemfejlődést is láttam nála. Emily Montgomery pedig már az első jelenetével kiidegelt és legszívesebben rajta gyakoroltam volna azokat az önvédelmi fogásokat.

Határozottan megérte olvasni, és így már tényleg kíváncsi leszek a folytatásokra. Bár lehet arra megint várok egy évet, most érzésre picit telítődtem Caro kalandjaival.

Értékelés: 4,5 csillag

Róma, Róma (Caroline Wood 2.): R. Kelényi Angelika

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„LA ​CASA DELL'AMORE

Caroline Wood a neves londoni magazin rovatvezetőjeként folyton keresi az izgalmas történeteket. Egy nap hírt kap egy legendás római házról, melyet a helyiek csak így emlegetnek: La casa dell'amore, a Szerelemház. Azt beszélik, aki beköltözik ebbe az épületbe, arra varázslatos módon rátalál a szerelem…

Caro úgy dönt, hogy egy ilyen fantasztikus sztorit nem hagyhat ki a rovatából, ezért Rómába utazik, bár a kedvese egyáltalán nem örül ennek… A különös kalandokba keveredő újságírónő lelkesen kutat a romantikus, rejtélyes legenda után, aztán egyik pillanatról a másikra egy cseppet sem veszélytelen nyomozás kellős közepén találja magát.

Mindeközben felfedezi az örök várost, megismer egy határozottan vonzó olaszt, aki miatt felteszi magának a kérdést, vajon elég erősek-e az érzelmei Barcelonában élő szerelme iránt. Meddig tarthat egy kapcsolat, ha havonta csupán pár napot tölthetnek együtt?”

Vélemény:

Amikor elolvastam az első részt, akkor úgy éreztem én Caroline Wood-ot legközelebb a rémálmaimban (sem) szeretném viszont látni. Viszont néha nagyon idióta mód tudok választani és annyira sokan szeretik ezt a sorozatot, hogy úgy voltam vele folytatni szeretném. Hátha fejlődő képes ez a karakter…

A rövid válasz az, hogy nem! Caro 36 évesen is gyakran úgy gondolkodik az életről, mint egy 15 éves éretlen tini, a legjobb példa erre az, amikor a regényben MÁR MEGINT! egy gyönyörű helyen van és ahelyett, hogy megpróbálná élvezni a függetlenséget (amihez sok éve volt hozzászokni) ahelyett Tom miatt sír. Könyörgöm, az első oldaltól azért drukkoltam, hogy felejtsük már el Tomot meg az egész Barcelonai kiruccanást is, mind a kettőnk érdekében.

Akkor ott van Julia a jóbarátnő, a maga 21 évével… mármint jaj dehogy már ő is elmúlt 30, milyen kis buta vagyok. Eleinte nagyon tetszett nekem, tudtam azonosulni az izgalmával, és nagyon szimpatikus volt amikor Néró császárról beszélt. (Igen fura vagyok…) Viszont a könyv egy pontján ő is megcsillogtatta „tudását”.

„– Egy nő mindig sokkal törékenyebb magas sarkú szandálban, mint sportcipőben. Egy randin nem az a lényeg, hogy kényelmesen tudj járni, hanem az, hogy a pasi meg akarjon óvni, felkeltsd a védelmezőösztönét, és egy tűsarkakon tipegő nő pont ezt a hatást éri el.”

Engem határozottan nem érdekel, ha egy barátnő hozza az egysíkú női karaktert, aki csak a külsőségekre ad, de jó lenne, ha egy ponton később a könyv visszautalna arra is, hogy érezheti valaki magát „törékeny nőnek” sportcipőben és farmerban is. Akár egy felismerésként Julia szájából… Vagy ehhez határozottan sípcsont és boka törést kell produkálni? Bár most, hogy végig gondolom Bella Swan is milyen aranyos volt, amikor rögzítős lábbal táncikált Edwarddal… Szóval a könyv számomra továbbra is hemzsegett az ilyen és ehhez hasonló negatív „tanításoktól”, amelyeket valahogy illendő lenne már kitörölni az emberek fejéből. Vagy ha bele is kerülnek, ez akár vitát is indíthatna… Na, mindegy engedjük el a számomra idióta női karaktereket.

Nicola karaktere azonban akkora kedvencem lett, hogy hihetetlen. Rendes, izgalmas, kompetens férfi. Amilyen Tom az előző részben soha nem tudott lenni. Viszont a regényt nem egyedül az ő sárma mentette meg egy újabb teljes lehúzástól, hanem a cselekmény. Az, hogy kilépve az első rész zárt kis világából (randiguru meg egyebek), egy annál jóval izgalmasabb, tényleg kalandos eseményt mutatott be. Nyomozással, titkokkal és sok sok veszélyes helyzettel. Nem mondom, hogy minden fordulat meglepett, de határozottan elkezdett érdekelni a szituáció, és Caro meg Julia karakterének is jót tett, hogy már végre nem a pasik körül forgott a világ. Ezek után az mondom, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra és ha hasonlóan izgalmas kalandok ígérkeznek és elengedjük a szerelem-mindenhol életérzést, akkor a főszereplő személyisége ellenére is tudom majd értékelni.

Összességében, sokkal jobban bejött, mint az első rész. Ha nem veszem túl komolyan a szereplőket és bizonyos gondolataikat, a kaland része ugyanis isteni!

Értékelés: 4 csillag

Katrina van Tassel varázskönyve: Alyssa Palombo

Leírás (forrás: moly.hu)

„Boszorkányos ​ügyességgel szőtt új mese Az Álmosvölgy legendája szálaiból: mintha csak egy drága gyermekkori barátot látogatnánk meg újra, aki végre feltárja előttünk minden titkát.

Amikor Ichabod Crane, az új tanító megérkezik Álmosvölgy eldugott kis falujába, azonnal felkelti Katrina van Tassel figyelmét. A lány, aki rajong a könyvekért és a zenéért, hamarosan énekórákat vesz a jóképű fiatalembertől, és szimpátiájuk románccá mélyül. A nincstelen tanító azonban nem pályázhat eséllyel a jómódú farmer lányának kezére. Nem így Brom van Brunt, egy másik helybeli farm jövendőbeli örököse, akinek közeledését a lányához Katrina apja aggasztóan szívesen veszi.

A fiatalok szenvedélyes viszonya az éjszakai erdőben teljesedik ki – ott, ahol a kései órán addig csak a fej nélküli lovas vágtatott a hátasán, a kezében világító töklámpásával, karddal az oldalán. Azt suttogják, a rég lefejezett hesseni zsoldos sötét szelleme okozta Ichabod vesztét: az ifjú tanító egy nappal mindenszentek előtt szinte nyomtalanul eltűnik. Az elkeseredett lány csak a barátnőjére számíthat. A falu által kiközösített Charlotte, akit Csontos Brom alaptalan vádjai alapján sok helyi lakos boszorkánynak vél, gyógyfüvekkel és egyéb, nem veszélytelen eszközökkel segít Katrinának kideríteni, mi történt szerelmével, Ichaboddal.”

Vélemény:

Mikor annak idején először találkoztam az írónő egyik regényével (A Borgia-vallomások), úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a történelmi-romantikus írónőt, akit mindig is kerestem. Azóta történelmi regények szempontjából számomra egy magyar írónőnek sikerült őt fényévekkel leköröznie, de ebbe most nem mennék bele.

Az a regény csodálatosan egyben volt. Kellően belenyúlt a történelmi személyek életébe és helyzeteikbe, de a fiktív karaktert is nagyon jól mozgatta az időben, a váltott szemszög pedig feltette a pontot az i-re. Aztán kezembe került a Firenze legszebb asszonya, amely már kicsit több problémát tartogatott a számomra. Bár Simonetta, Maddalenától kicsit azért több karakterjegyet és személyiséget tudott felmutatni, számomra mégis utóbbi került közel a szívemhez.

Jelen könyvet mondhatni a borítója miatt vettem ki a könyvtárból, bár a könyvesboltban is többször csábított már mert annyira gyönyörű (és vicces, hogy a körmeim jelenleg szintén arany és zöld színben pompáznak, erre egy barátnőm fel is hívta a figyelmem), de a témát annyira nem ismertem. Hallgattam már több elbeszélést az Álmosvölgy legendájáról, a Fej nélküli lovasról és egyebek, de valahogy sosem vonzott annyira a helyzet misztikuma. Mégis Alyssa miatt úgy döntöttem adok neki egy esélyt, mert nagyon érdekelt mit hozott ki egy némileg kötetlenebb témából (hisz nem kellett valós történelmi személyekhez nyúlni).

A kort melyben az eseményeket elhelyezte itt is nagyon szépen átadta, láttam magam előtt a leírásokat, viszont számomra megint a női főszereplőn siklott el a cselekmény. Katrina nekem egy Simonetta 2.0 lett (azért mert, ahogy megnéztem a másik mű 2017-es eredetileg ez pedig 18-as), aki gyönyörű, okos, művelt és épp emiatt természetesen „nem olyan”, mint a többi lány a környéken. Na persze ezek a lányok a könyvekben mindig mindenkit megkaphatnak, mert persze szépek, de hát a férfiakat az fogja meg bennük, hogy mennyire különlegesek mert olvasnak, érdeklik őket a tudományok… Mondjuk igaz fele ennyi érdeklődést sem fordítanának az irányukba némi túlsúly, vagy egy kicsivel átlagosabb, esetleg csúnyácska arc mellett. Tökéletes külső nélkül, már nem is lehet értékelni egy nő intellektuális képességeit? Néha kiakaszt, hogy az írónők mennyivel károsabb külső képet alkotnak a nőkről, mint mondjuk teszik azt férfi társaik (filmeknél adott esetben pont fordított a helyzet).

Szóval bevallom az eleje annyira nem kötött le, nekem nagyjából Ichabod eltűnésétől kezdve pörögtek fel az események és innentől élveztem is nagyon olvasni, főleg amikor Sim… Katrina bajba keveredett, valamint azt, milyen módszerekkel próbált belőle kivergődni. Charlotte nagyon érdekes személyiség volt, bár az ő sorsát körülbelül már onnantól megjósoltam, hogy megjelent benne egy bizonyos személy, nem okozott számomra nagy fordulatokat. Sőt valahol az egész könyv mellőzte a csavarokat és a meglepő fordulatokat, mindent vagy 10 oldallal hamarabb tudtam már előre. Brom karaktere érdekes volt, furcsa volt látni az ő személyes drámáját de igazából jobban megfogott mint Katrina útkeresése. Akadtak érdekes pillanatok is a regényben, például amikor a fentebb említett két karakter kicsit lélekben is jobban egymásra talált. Ez legalább jó beszélgetés indító volt. A felvezetőhöz képest azonban a végét túlságosan elkapkodottnak éreztem. Fejezeteken keresztül csörgedezik, építkezik egy folyamat, majd a könyv felénél megtörténik a csavar, innentől beindul a konfliktus aminek a lezárására kapunk 3 fejezetet…  

Annyira nem gyűlöltem a könyvet, élvezetes volt azért olvasni, eredetileg 4 csillagot szántam rá de a vége megmentette (vagyis a könyv második fele), mégis nagyon érződik hogy a számomra eddigi legkedveseb könyv, az írónőtől, később készült, mint ez. Ott már többet fejlődött.

Értékelés: 4,5 csillag

The Raven King – A Hollókirály (Hollófiúk 4.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Óvakodj az élőktől!
Ne bízz a holtakban!

Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.

A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik.

A Kirkus Reviews ezt írta a Hollófiúk-sorozat előző darabjáról (Kék liliom): „Ez a párját ritkító sorozat várhatóan viharos végkifejlettel zárul.” Nos, a vihar megérkezett a virginiai Henriettába a halál, a vágyakozás, a megvilágosodás és egy brutális igazság kíséretében. A Hollókirállyal Maggie Stiefvater felteszi a koronát remekművére.

A legvonzóbb, legérzelmesebb, legelbűvölőbb mágikus világ, amit írói fantázia teremthet.”

Vélemény:

Eljutottam ehhez a pillanathoz is…

Véget ért a sorozat, és talán most még inkább belesajdult a szívem, mint amikor először találkoztam vele (a könyvvel) és velük (a Hollófiúkkal és Blue-val). Egy utazás, egy kaland véget ért. Bár pontosan tudtam milyen lezárásokat tartogat ez a sorozat, mi lesz a végkimenetel. Emlékeim eléggé megkoptak, rengeteg dolgot elfelejtettem így kissé izgultam is, épp mintha először találkoznék a regénnyel.

Akkora kaland, akkor baj kerekedett, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnt az, hogy a szereplőink ebből miképp keveredhetnek ki végül. Hogyan sikerül a jónak győzedelmeskednie? El lehet-e varrni az utolsó kérdéses szálakat is?

Ez a rész szerintem egy elképesztően szép lezárássá nőtte ki magát, bár azóta lehet tudni, hogy Ronan története például egy új sorozattal folytatódott és az sem hanyagolja el a Hollófiúkban megismert és megszeretett többi szereplőt sem. Mégis a Glendorwer utáni hajsza itt véget ért. Szereplőket kellett elengedni, miután megszerettük őket, mégis sikerült új karaktereket is különlegesen bemutatni. (Ez utolsó részekben nagyon nehéz, de Henry igazából itt került elő, mégis megkedveltem.)

Erről a részről is elmondható az, ami a sorozat egészéről. Nagyon érdekes, izgalmas, és gyakran kissé elvont gondolkodást igényel mind a kaland, mind a leírások megkedvelése, de ha valakiben ez adott akkor az utolsó részt letéve azt érzi majd. Ez a történet megéri, hogy az életben még, még, még újra elővegyem!

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenet(ek) egyike:

"Blue egyre kínzóbb meggyőződéssel érezte, hogy azt a BLUE SARGENT KÉPMUTATÓ címkét neki magának illene megírnia.
Odatrappolt a jobb első ablakhoz.
– Még ne szopd le, Sargent! – kiáltotta utána valaki. – Előbb hívjon meg egy steakre!
Henry derűsen mosolygott.
– Ohó! A bennszülöttek zúgolódnak. Üdv néktek, alattvalók! Ne féljetek, felemelem a minimálbért! – Majd Blue-ra nézett, vagy legalábbis a lány felé fordította a napszemüvegét. – Csőváz, Sargent!
(…)
– Ugye, tudod, hogy Gansey-vel járok?
– Természetesen. Különben is Henry-szexuális vagyok. Hazavihetlek?
Óvakodj az aglionbysektől, mert szemetek.
– Nem szállhatok be ebbe a kocsiba. Nem látod, mi zajlik a hátam mögött? Én oda sem merek nézni.
– Ints be, és üvöltsd le a fejem, hogy visszaszerezd a tekintélyedet!
Henry megnyerően mosolygott, és felemelte három ujját. Kettőig számolt, a középső meg a mutatóujja ördögvillaként ágaskodott.
– Teljesen fölösleges – felelte Blue, de érezte, hogy elmosolyodik.
– Az élet egy színház – válaszolta Henry.
A középső ujját is leengedte, majd mélységes megrökönyödéssel torzította el arcvonásait.
– Na húzz innen, te szemét! – üvöltötte el magát Blue.
– Jó! – ordította Henry egy csöppet hisztérikusabban, mint ahogy szerepe kívánta volna.
Teljes gázzal akarta kilőni magát a járda mellől, de meg kellett állnia, hogy kiengedje a kéziféket, és végül jóval nyugodtabban döcögött tovább.
Blue már éppen fordult volna hátra, hogy megnézze, milyen eredménnyel járt a három felvonásos előadásuk, amikor ismerős dübörgést hallott a távolból. Jaj, ne…
De bizony. Alighogy lekoptatta az előző látogatóját, egy élénk narancssárga Camaro állt meg előtte a járdaszélen.(...)”

A névtelen királynő: Basa Katalin

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Basa Katalin urban fantasyja a népmesékből nőtt ki, a magyar népi hitvilág a gyökere. A tündérek a vízben élnek, átkokat szőnek, a boszorkányok saját, fekete útjukat járják, a táltos pedig a Nap fiaként egyensúlyra törekszik, mert az emberek világában rendnek kell lennie. Ám ez a rend felborul, amikor a bosszúvágytól megkeseredett tündérkirálynő ki akar törni a börtönéből – ahová a gyermekei zárták – azért, hogy árvizet támasszon. A hírre egyik leszármazottja hazatér Budapestre, de ahhoz, hogy kiigazodjon a jelenben, előbb fel kell derítenie a múltját. Milyen jövő várhat Lonára, akiben a tündérek és az emberek ereje egyesül? A mesék igazságát neki is meg kell tanulnia – először is, a gonosz létezik; másodszor, a gonoszt le lehet győzni; harmadszor pedig a gonoszság legyőzéséhez nem kell szépség vagy gazdagság, csak egyvalami: jósággal teli szív. A kötetet és a borítót a szerző linómetszéssel készült illusztrációi díszítik.”

Vélemény:

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert egyrészt érdekelt, hogyan keveredhet egy új köntösbe csomagolt fantasy történet a magyar népmesékkel és mondavilággal, másrészt sok jót hallottam róla olyan emberektől, akiknek általában adok a szavára. (Nem titkoltam imádtam például Böszörményi Gyula több sorozatát is, amik hasonlóan a magyarság mondáit helyezték kalandos köntösbe.)

A történet számomra nagyon nehezen indult be, eleinte azon is elgondolkodtam, hogy félreteszem és majd apránként, mondjuk bizonyos naponta 10 oldalakat olvasva haladok vele, mondván nem hajt a tatár. Közben pedig keresni akartam valami olyat, ami tényleg megfog és érdekel. Azonban úgy alakult, hogy hosszabb utazásra indultam és a könyv tökéletesen jött ahhoz, hogy órákra lekössem magam valamivel, még ha a történet nem is szippantott be magába.

A könyv értékei közé sorolnám azt, hogy egyszerűen gyönyörűek a benne található képek melyek illusztrációként szolgálnak. Kifejezetten megkedveltem benne Sgathan-t aki szerintem az egész regény legizgalmasabb karakterévé lépett elő számomra, bármennyire is érzem, hogy nem ez volt az írónő célja a karakterrel (hiszen mégiscsak egy gyilkos démonról beszélünk… de ez már csak a saját interpretációm lehet, amibe nem is mennék bele mélyebben, írót nem ítélünk meg soha az általa írt könyvekről).

Lona/Lonka viszont már egy sokkal nagyobb kérdőjel maradt benne, és emiatt sajnos a történet is. Egyszerűen nem éreztem azt a regény során, hogy a könyv el tudná dönteni kinek is akar szólni. Egy fiatal, tini lány nem érdeklődik annyira a népmesék iránt, mert azok vagy túl horrorisztikusak neki. (Kiskoromban rettegtem a népmeséktől, főleg mikor testrészek levágásáról és egyéb szépségekről volt benne szó.) Viszont az idősebb korosztályt, aki már tudja értékelni benne a mondavilág, a népmesék, és a vallás jelenlétét, aki a karakterek mélye mögé akar látni, már nem hatja meg a szerelmi háromszög, a „milyen ruhát vegyek föl te jó ééééég?!” Ezek a személyek nagy valószínűséggel pont mint én, a szemüket forgatják majd és a fejüket fogják azon, hogy lehet egy népmese főszereplője ennyire csitri…

A történet maga izgalmas volt, a helyesírási és szerkesztési hibákba nem mennék bele, ezeket úgy láttam molyon, sokan kifejtették már előttem (akadnak szép számmal azért ennyit el kell árulnom). Alapvetően nem szeretném kisebbíteni annak értékét, mennyire menőn nyúlt bele az írónő a magyar népmesék és mesék történetébe, de ez a regény most nem nekem szólt. Láttam a végén, hogy érkezik a folytatás, szerintem bármi is legyen nekem ezzel a történettel itt és most befejeződött a kapcsolat. Azért senkit nem beszélnék le arról, hogy el akarja olvasni, hisz mint írtam sokan megtalálták benne a számításukat.

Értékelés: 4 csillag