The Wicked King – A gonosz király (A levegő népe 2.): Holly Black

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A New York Times bestseller The Cruel Prince – A kegyetlen herceg varázslattal és vérszomjjal teli folytatása.

Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.

Az első lecke az, hogy erősödj meg.

Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.

Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.

Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.”

Vélemény:

Azt hiszem ez volt az a sorozat, aminek a reklámja nagyon félrevitt engem, így amikor először olvastam az első részt, nem hagyott bennem mély nyomot, de úgy döntöttem adok neki még egy esélyt és milyen jól tettem!

Második olvasásra már a Kegyetlen herceg is nagyon bejött, ez a rész pedig kifejezetten kedvencemmé vált, mert élek és halok a királydrámákért, Jude és Cardan kapcsolata és dinamikája pedig egyszerűen lenyűgöző és fantasztikus. Számomra mindig az viszi el a hátán a történeteket ha a karaktereket nagyon tudom szeretni vagy utálni, mert annyira egyediek és jól megalkotottak, itt pedig ehhez minden adott volt.

Amit az első részben problémának ítéltem meg (a tempót), azt most itt utólag hálával fogadom, mert annak a gyorsaságnak köszönhetően ebben a részben olyan dolgokat láthattunk, amik általában egy történet lezárása után esedékesek, amiket az írók már nem szoktak megírni. Egyszerűen azt éreztem, hogy mindenkiért izgulok egy kicsit, hogy itt minden apró döntésnek is beláthatatlan következményei lesznek, és a cselekményt nem az író lökdösi erőszakkal egyik pontból a másikba, hanem valóban kapcsolat van a szereplők döntéseivel.

Ódákat tudnék zengeni erről a könyvről. Talán utoljára a Hat varjú vagy a Vágymágusok kapcsán éreztem ezt. Bár a könyv vörös pöttyös, ez ne tévesszen meg senkit, mert ha az ember csak kicsikét is bizonyos pillanatok mögé lát, akkor észrevehető, hogy mennyire sötét események és pillanatok is történnek itt.

Ajánlom azoknak akik szerették az első részt is, de szerintem mindenki adhat neki egy esélyt, azt azonban előre leszögezem hogy ne egy romantasyt várjanak tőle. Szerintem attól kifejezetten erősebb. 

Értékelés: 5 csillag

Haragos Balaton (Véres Balaton 2.): Zajácz D. Zoltán

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Két keletnémet lány a Balatonra utazik autóstoppal 1980 nyarán. Balatonfüreden megismerkednek egy magyar egyetemistákból álló társasággal, akik meghívják őket a fővárosba. Így aztán autóstoppal Budapestre indulnak újdonsült barátaikhoz, ám sohasem érkeznek meg…

Három évvel korábban egy csepeli gimnazista lány Zuglóba indul a barátnőjéhez, hogy együtt készüljenek fel egy másnapi dolgozatra. A Boráros téri HÉV-megállóban látják utoljára, aztán feltehetően beszáll egy autóba, és nyoma vész.

Vajon ugyanaz az ember rabolta el őket? És ha igen, miért? Egyáltalán: mi lett velük? Életben vannak még?

A nyomozást vezető Adorján Máté főhadnagynak ezekre a kérdésekre kell megtalálnia a választ. Ebben most is segíti a kedvese, a szépséges pszichiáter, Lendvay Laura, aki a rendelkezésre álló adatok alapján igyekszik megrajzolni az elkövető (vagy elkövetők) bűnügyi profilját.

A végkifejlet azonban mindannyiukat meglepi…”

Vélemény:

A véleményem előtt meg kell jegyezni, hogy nem ma olvastam már az első részt, viszont az emlékeim arról a könyvről igencsak szépek. Valahogy az az emlékem, hogy végig tudtam kapcsolódni a szereplőkkel és izgalmas is volt az ügy felgöngyölítése.

Nem mondom, hogy nagyot csalódtam ebben a részben, de az előző után valahogy nem ebben reménykedtem. Nekem valahogy ez a történet most nem állt össze annyira. Alapvetően nem vagyok a híve annak, hogy a krimibe minden áron romantikus szálakat kell beleerőltetni, így valahogy nem hatott meg, hogy a rendőrségen kire és milyen módon talált rá a szerelem ebben a részben, miközben bocsánat, hogy ezt írom, de az ügy igazából megoldotta saját magát.

Két eset felgöngyölítése is megtörtént itt, és valahogy egyik esetben sem a kifogástalan nyomozói munka eredménye volt a megoldás, amit én egy krimi történetben azért picit megúszósnak érzek. Most ezt spoiler nélkül nehéz lenne elmondani, így nem is megyek bele mélyebben. Viszont én például alapvetően azt szeretem egy krimiben, ha végignézhetjük a nyomozás folyamatát és a végkifejlet minket is meglep és nem érzem rögtön egy-egy gyanúsítottról, hogy ez most vakvágány lesz-e vagy valóban megtalálták a gyilkost. A másik, ami kicsit elgondolkodtatott közben, hogy miért vannak benne azok a töltelék szereplők és jelentsorok amig így végül magyarázatot nyertek az egyik gyilkosság kapcsán, de emiatt meg végig azt éreztem, hogy fogadni mernék arra, hogy itt valami sántít szóval a nagy csavar ennél is elmaradt.

A természetfeletti résznél én vártam egy nem természetfeletti magyarázatot, mert így ez is kicsit lógva maradt..

Az utolsó pár fejezetért ahol végre ismét megjelent a pszichológiai játék azért tetszett, meg nem is akarnám lehúzni annyira, mert végül is olvastatta magát a regény, de nekem az első részhez nem ért fel.

Értékelés: 4 csillag

The Winner's Curse – A nyertes átka (A nyertes trilógia 1.): Marie Rutkoski

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Megfizethetsz-e a szerelemért?

Amikor a 17 éves Kestrel egy rabszolgapiacon megvásárolja a herrani Arint, aligha sejti, hogy élete gyökeres fordulatot vesz. A valoriai birodalom ellen lázadást előkészítő Arin sem tervezi, hogy beleszeret a hazája leigázásáért felelős tábornok lányába. A herrani felkelés egy időre szerepcserére kényszeríti őket. Kestrel megmenti ugyan Arin életét, de cselekedete lehetetlenné teszi, hogy valaha is egymáséi lehessenek. Hűség, sötét titkok, párbajok, felborult értékrendek… Mi mindenért kell fizetni?

Kinek az élete ér többet?”

Vélemény:

A fejembe vettem, hogy meg fogom szerezni a „Disztópiarajongó” kitüntetést molyon, ehhez pedig elkezdtem ezzel a címkével ellátott könyveket keresni, így bukkantam rá erre a sorozatra is. Na abba most nem mennék bele, hogy mennyire nem értem, hogy ez mégis mitől „disztópia” de legalább +1 olvasási élményem van.

A leírásban talán a „rabszolgapiac” szó volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésem. Olvasás közben azonban rá kellett ébrednem, hogy nem véletlen került a könyvtárban a „tini” szekcióba. Bár a világ érdekesnek tűnt, messze nem sikerült elég dolgot megtudni belőle ahhoz, hogy a világépítést kiemelhessem és sajnos a szereplőink sem jutottak túl a tipikusan előforduló karakterjegyeken. A románc meg valahogy nekem nagyon elkapkodott lett, DE…

Mind ezektől független nem mondanám azt, hogy nem tetszett a történet, sőt kifejezetten élveztem, mert amúgy az alapgondolat számomra érdekes volt. Főleg kifejezetten onnantól kezdve, amikor is fordult a kocka, és a szerepek felcserélődtek. Itt akadtak olyan pillanatok, amik lelkileg jobban megérintettek, meg elgondolkodtattak. És valahogy már a karakterek is kicsit közelebb kerültek hozzám. Talán az egyetlen számomra negatívabb dolog itt is az volt, hogy a könyv nem mert még sötétebb lenni, mert nem tudta nélkülözni ezt a tinis, ifjúsági hangvételt (valahol mélyen reménykedem, hogy egyszer találok egy olyan könyvet, ami kellően sötét lesz, de nem csap át az egész 98% erotika, 2% történetbe…)

Ajánlom azoknak akik szeretik az ilyen kalandosabb regényeket, de inkább egy könnyed kis kikapcsolódásra vágynak, és nem körömrágós izgalomra.

Értékelés: 4,5 csillag

Ne félts (Ne érints 3.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy napon majd…

Egy napon majd szabad lehetek

Már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.”

Vélemény:

Azt hittem a 2. rész volt egy lejtmenet és innen majd már határ csak a csillagos ég lesz, de sajnos megint csalódnom kellett. Amilyen menőn elindultunk, annyira egysíkúvá vált a későbbiekben a cselekmény.

Szerintem ez a rész nagyban Adam és Juliette szakításáról szólt, meg arról, hogy Warner bizonygatja, hogy ő nem rosszfiú vagyis azt bizonygatja, hogy de ő az, de közben mégis szeressék már (majd elmesél olyan dolgokat, amik még az első részben látott badass pillanatait is semmissé teszik). Ez szerintem nem volt egy teljesen jó írói húzás, de az biztos, hogy egy tökéletesre szabott biztonsági játék kerekedett ki belőle, mert így hivatalosan mégsem a „rosszfiúé” lesz a nő. Mondjuk így nem is lehet teljes mértékig átélt karakterfejlődést érezni nála sem, hiszen kiderül, hogy amit eddig láttunk az sem teljesen úgy volt (és csak ennyire merek belemenni SPOILER mentesen).

A szereplők gyakran újra és újra ugyanazokat a köröket futották, néha a beszélgetéseik teljesen összeszedetlenek lettek, mintha óvodások tárgyalnának dolgokat egymás között. Főleg Juliette szempontjából volt ez érezhető, ami még érthető is lenne akkor, ha néha meg nem úgy reagálna a dolgokra, ahogy azt tipikusan bárki más is tenné. Hiszen rendben sokáig volt egyedül emiatt van néhány szociális furcsasága, de akkor ez jelenjen már meg az élet minden területén is és nem csak ott, hogy 1-2 emberrel néha nem jól fejezi ki magát.

Amúgy azt nem mondom, hogy a könyv rossz lett volna, szóval erre sem tudok kevesebb csillagot adni, mint az előző részre, de még mindig nem értem a mögötte álló „hájpot”. 2011-ben amikor az első rész eredetileg megjelent, akkor nagyon felkapott volt a disztópiába ágyazott „egy darab tinilány megmenti a világot” trope, és mivel akkor elég sok könyvet olvastam én is, így nekem ez is nagyjából tizenkettő egy tucat lett. Maximum még arra tudok gondolni, hogy a booktok generációhoz most jutott el ez a zsáner.

Tényleg csak azoknak tudom ajánlani, akik elolvasták az első két részt és vagy tetszett nekik, vagy annyira nem, de már kíváncsiak mi jön ki ebből.

Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, mert kíváncsi vagyok hátha azok tudnak majd valami újat nyújtani. De egy időre inkább jegelem a témát.

Értékelés: 4 csillag

Ne keress (Ne érints 2.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„AJKUNK ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.”

Vélemény:

Az első rész után elképesztően kíváncsi voltam mit hozhat még a történet, így nagy elvárásokkal és izgalommal vettem a kezeim közé…

Majd csalódottan forgattam a szemem, hogy Juliette visszalépett a START mezőre, és mintha mind az a fejlődés, amin keresztül ment az első részben meg sem történt volna. A karaktere elképesztően súlytalan lett egyrészt, másrészt meg természetesen ő a szuperember, aki mindent is képes megoldani, csak épp az emberi érzelmekhez túl mulya (ami még működne is, ha vele együtt nem lenne mindenki más is egy túlérzelmes, ám ezt rendre rosszul kifejező bomba…). Aztán a 180. oldal után megérkezett Anderson, akiről mindenhol azt láttam beharangozva már korábban is, hogy mennyire kemény karakter és hála az égnek felpörgette az eseményeket. Na meg visszatért Warner én meg összetettem a két kezemet azért, hogy végre ismét izgalmas dolgok lesznek itt.

Igazából a világ alapvető bemutatásán keresztül (ahol szerintem még mindig nem lett teljesen kihasználva a disztópia adta lehetőségek sora, mert körülbelül csak annyi jön át belőle, hogy itt élni ROSSZ), láthattuk Anderson történetét és emiatt kicsit nagyobb belátás nyílt Warnerre, Adam-re. És itt legalább tetszett egy húzás a történetben…

De ezt leszámítva az egész csak a szerelmi drámázásokkal telt, ami nekem simán működne egy gimis tiniregénynél, amit az ember ezek miatt olvas, de ha valakit az akció és a világépítés érdekel az határozottan nem fogja megtalálni benne a számításait. Juliette számomra nem egy jó főhős, mert a karaktere nem fokozatosan épül, hanem elindul és hol fent van a hegy tetején, hol visszacsúszik a kiindulási pontra gyakran teljesen indokolatlanul. Nincs a jellemfejlődésének egy szép íve. Mintha nem is kifejezetten az előző rész folytatása akarna lenni, hanem az író a kettő megírása között kapott volna észbe, hogy „ja hát én mégis ebbe az irányba szeretném vinni a sztorit” és utólag kellett volna kapkodnia, hogy egy-egy nagyon problémás húzást az előző részből kimagyarázzon.

A rész vége megint ütősen lett lezárva, de nekem nem hozta azt, amit az előző után vártam és reméltem. Arról nem is beszélve, hogy annyira tipikusan a tinik érzelmei állnak a középpontban, hogy nem is értem mitől kapott ez a sorozat most ekkora visszhangot.

Ajánlom azoknak, akiknek tetszett az első rész, de főleg akkor, ha az ember nem kap idegbajt az ehhez hasonló szerelmi háromszögektől. Más esetben szerintem felejtős.

Értékelés: 4 csillag

Bizalom: Bridget B. L.

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Mi történik, ha elvész a bizalom, és minden összedől körülötted?

Deák Betti egy átlagos kamaszlány barátokkal, tervekkel, álmokkal egészen addig, míg a testvére egyik barátja hozzájuk nem költözik. Miután a férfi belép az életükbe, a köztük lévő bizalmi kapcsolat lassan átalakul: ami kívülről láthatatlan, az belül egyre elviselhetetlenebbé válik.

Betti megjárja a poklok poklát: elveszíti az édesapját, az anyja nem figyel rá és a családja széthullik. Teljesen magába zárkózik, még a barátaival sem osztja meg a körülötte zajló eseményeket.

Amikor már úgy érzi, hogy nem bírja tovább magába fojtani a fájdalmát, segítséget kér. Azonban nem hisznek neki. Egyedül egy nyomozó nem kérdőjelezi meg a szavait, aki mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot.

Vajon fény derül minden titokra?

Ez a könyv a láthatatlan családon belüli erőszak lenyomata.

Egy lány igaz története.

Igazán csak azok értik, akik megélték, és ők soha nem fogják elfelejteni.”

Vélemény:

Már a könyv borítója is megfogott és tudtam, hogy a lapokon nem egy könnyed olvasmány vár majd engem, de abban a pillanatban nem is erre lett volna szükségem. Nehéz erről a regényről olyan szavakat mondani, hogy „tetszett” vagy „jó volt benne”, mert maga a feldolgozott téma borzasztóan nehéz, és alapvetően nem ilyen szavakat váltana ki az emberből. Azonban most mégis ezt kell mondanom.

„Tetszett” a könyvben az, írás szempontból, hogy két szemszögön keresztül lehetett látni az eseményeket és ezek a szemszögek nekem kellően megfelelően el is határolódtak egymástól. Bár nem volt egy hosszú olvasmány a benne feltárt események és leírt pillanatok két regényre elegendő érzelmi mélységgel és hullámvasúttal szolgáltak, amit néha öt-hatszáz oldalas regények sem tudnak kiváltani belőlem.

„Jó volt” a pszichológiai háttere az egésznek. Közvetlen előtte olvastam egy könyvet, ami kicsit kivett engem az olvasás élményből, és itt kifejezetten pozitívnak éreztem, hogy nem a már tipikusan megismert tankönyvi pillanatokat látjuk. Mert ha valaki felmegy a google-re vagy manapság már feltesz egy kérdést a mesterséges intelligenciának, simán olyan pszichológiai tudást birtokába juthat, amit igazából nagyjából mindenki ismer. Azonban egy ember nem minden esetben a tankönyvnek megfelelően működik. Emiatt vált hitelessé számomra ez a regény mert bár sok olyan pillanat történt benne, ami szinte kérdőjelekért kiált, de közben teljesen elképzelhető (sajnos) hogy valakivel ez így megtörténhet és ha megtörténik, akkor hasonlóan reagál és nem úgy, mint ahogy azt a nagy pszichológusok eddig összegyűjtötték.

Nagyon sajátos vélemény, amely talán a szakmám miatt áll hozzám közel, de kifejezetten erős volt az a kritika is benne, ami a gyermekvédelmet érinti. Hogy még manapság is sok-sok fiatalnak úgy kell ezekről az esetekről beszélni, hogy nincs egy biztonságos környezet körülötte és újra meg újra el kell mondaniuk számukra gyakran ismeretlen felnőtteknek azokat a dolgokat, amiket gyakran még magukban sem mernek megfogalmazni. Bár törekvések pedig folyamatosan vannak, hogy ezek a területek fejlesztésre kerüljenek, de sajnos túl lassú az egész, míg az esetek száma nem mutat csökkenést. Hogy a bürokráciát és a hatalmi játékokat (amik itt még meg sem jelentek annyira) ne is említsem.

Ajánlom a könyvet azoknak, akiket TÉNYLEG ez a téma érdekel. A mögötte húzódó dolgok és nem egy romantikával átszőtt álomvilágként szeretnék ezt meglátni, hanem kendőzetlenül, valósan.

Értékelés: 5 csillag

A rab herceg (A rab herceg 1.): C. S. Pacat

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Ez itt Vere. Kéjsóvár és dekadens. A mézédes méreg földje.”

Damen népének hős harcosa, és Akielos trónjának jogos örököse. Ám amikor féltestvére magához ragadja a hatalmat, Damen fogságba esik, megfosztják az identitásától, és elküldik ágyas rabszolgának az ellenséges ország hercegéhez.

Új gazdája, Laurent herceg gyönyörű, manipulatív és halálos – a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Az ottani életveszélyes politikai cselszövések közepette azonban semmi sem az, aminek látszik. Így amikor Damen a verei trónért folytatott harc kereszttüzében találja magát, kénytelen összefogni Laurent-nal, hogy életben maradjon, és megmentse a hazáját.

Damen számára csak egy szabály létezik: soha, de soha nem szabad felfednie a személyazonosságát. Hiszen pont arra az emberre van szüksége, akinek a legtöbb oka van rá, hogy mindenkinél jobban gyűlölje őt…

Ármány, intrika és bizarr társadalmak.

Utoljára a Trónok harcában láttuk ilyen plasztikusan beteg lelkek aljasságát, a gátlástalan hatalomvágyat és torz személyiségek tobzódását, ahol tort ül a gonosz.

Hagyd, hogy elképesszen!”

Vélemény:

Alapvetően nagyon kíváncsi voltam erre a történetre, és amikor egy barátnőmmel beszélgettem róla, hogy szeretném elolvasni ő kicsit elfintorodott mert úgy tudja, hogy ez nagyon LMBTQ könyv… na igen…

A helyzet az, hogy engem ez egyáltalán nem zavart, mert maradjuk annyiban, hogy miután 14 évesen az összes valamire való Dramione (Draco és Hermione) fanfictiont kiolvastam (akkor még csak magyarul, ezért is nem volt túl nagy a választék), sebesen átnyargaltam a Drarrykre. Szóval nekem ez nem jelentett problémát. Ahogy a sötét világépítéseket is kifejezetten kedvelni szoktam a történetekben, így szinte minden adott volt ahhoz, hogy én ezt a történetet élvezni tudjam.

Aztán elkezdtem olvasni, az első pár fejezettel megvett magának, majd…

Kapkodtam a fejem, hogy itt mégis mi a jó franc történik!

Nem azért, ami le volt írva, hanem AHOGY(!) számomra a cselekmény nagyon kapkodósra sikerült. Néha olyan érzésem volt, hogy egy-egy fejezet váltás csak azért következett be, mert az író már nem tudta hogyan folytatni az előző jelenetet és inkább úgy döntött, hogy akkor lezárja és ugorjunk előre olyan pár napot. Emiatt pedig a szereplők sem kerültek hozzám sokkal közelebb. Damen és Laurent kapcsolata nem szépen épült a könyv folyamán, hanem hol így, hol úgy viszonyultak egymáshoz, ahogy éppen a cselekmény megkövetelte, és bár a könyv fülszövege sok intrikát ígért, azért szerintem a cselekmény elviselt volna azokból még egy keveset. Néhány főszereplő kivételével pedig a többi felvonultatott karakter meg valahogy csak névhalmazzá vált számomra.

Aztán amikor a cselekmény épp kezdett volna tényleg érdekessé válni, akkor valahogy mindig bele kellett kerülnie valami elképesztő mód fura szituációnak, amit végig kellett olvasni majd el is feledkeztünk a korábbi problémáról. Vagy néha ezek a helyzetek mintegy varázsütésre rendeződtek.

A molyos leírásban ez olvasható „Utoljára a Trónok harcában láttuk ilyen plasztikusan beteg lelkek aljasságát…” hát azért a Trónok harca ég és föld. Igen ott is voltak beteg és őrült dolgok (a p.d.f szituáció azért itt is erősre sikerült), de annak pont az volt a lényege, hogy volt idő és lehetőség megismerni a szereplőket, itt azonban… talán a rész végére illesztett novella valahogy ezt meg tudta adni, de azon kívül nem igazán éreztem ezt.

Számomra egy egészen jól leírt történet, de sajnos pont az hiányzott nekem belőle, amiért én nagyon tudom szeretni az ilyen intrikás és palotákban játszódó fantasykat. A karakterközpontúság. (SZUBJEKTÍV!) Jelenleg nem érzem úgy, hogy a közeljövőben folytatni szeretném, de talán majd egyszer.

Ajánlani azoknak tudom, akiket a fentebb említett témák nem taszítanak, de amúgy kíváncsi lenne egy érdekesen induló alapvilágra.

Értékelés: 3,5 csillag

Szép új világ: Aldous Huxley

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot.

Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel.”

Vélemény:

Elég sokat kellett gondolkodnom azon, hogy tetszett-e nekem ez a történet. A könyv elején még határozottan azt mondtam volna, hogy IGEN, aztán jött egy mélypont aztán megint felszálló ívbe kerültem a vége pedig úgy lecsapta számomra az egészet, hogy utána is kerestem azt, az indokot miért is akartam elolvasni ezt a könyvet.

Minden tiszteletem amúgy azé, hogy ez a könyv akkor a maga korában, elkészült. Az eleje kifejezetten érdekes, nyakatekert világot mutatott be, és természetesen a saját gondolkodásommal én már ezt sem tekintettem volna semmilyen mértékben utópiának, számomra ez a disztópia megtestesülése. De eleinte még Bernard karaktere nagyon magával ragadott engem, és néha szimpatikusnak is találtam. Kifejezetten érdekes volt a kapcsolat közte és Lenina között.

Aztán eljutottunk a „vademberekhez” és ott azt érezte, hogy ez a könyv undorító. Mert elvesztette a azt a kifacsart gondolkodásmódot, mert ahhoz, hogy el tudjam hinni, hogy ezt csak ők gondolják így túlságosan az író mesélte a történetet, ahhoz viszont, hogy szimpatikus legyen a világuk túl kemény lett. Nem tudtam itt akkor most kit akar jónak bemutatni az író.

Amikor John megérkezett a többiekkel együtt akkor megint azt éreztem, hogy talán a történet egy olyan irányt vehet majd, amit addig vártam tőle, de helyette Bernard sem volt már annyira szimpatikus (megvan az az érzés az Mézga Aladár kalandjaiból amikor a lapos bolygón volt, majd megmentett egy tudóst, aki más betűket is mert használni, mint a többiek aztán kiderült, hogy Aladárhoz képest a tudós épp olyan begyöpösödött agyú, mint a társai? Na ez lett itt Bernad…). A végén pedig ami Johnnal lett… hát ott már nagyon küzdöttem azért, hogy csak legyen vége a történetnek.

Mivel az alapofelállás azonban kifejezetten érdekes volt így fél csillagot vonok le miatta, de nekem ez a történet így nem tetszett, arról nem is beszélve, hogy a női szereplők konkrétan semmit nem nyomtak a latba. Vagy azért kerültek bele hogy gúny tárgyai legyenek, vagy túl lettek szexualizálva… Egyik sem túl szimpatikus húzás.

Ajánlom azoknak, akiket érdekelnek a disztópiák és nem riadnak vissza attól ha a szövegben nagyon sok tudományos kifejezés szerepel.

Értékelés: 4,5 csillag

Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy promózzam a 2020-as sorozatot, ami alapvetően nagyrészt ezt a történetet mutatja be DE
- modernizált világban (számunkra jóval relevánsabb problémák disztópiájaként)
- nem indiánokat és vallásokat parodizál ki
- a nőknek van benne személyiség (Lenina fantasztikus lett)
- több olyan szál is belekerült, amitől kifejezetten érdekes lett
Számomra ez a sorozat lett az, amiről a könyv olvasása előtt reménykedtem. 

Végzetes Kékszalag (Balatoni krimik 4.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy hattagú baráti társaság úgy dönt, elindul a Kékszalagon. A kis túravitorlás fedélzetén azonban meglehetősen feszült a hangulat: az előző estét egy ábrahámhegyi nyaralóban töltötték, s a legkevésbé sem önfeledten és boldogan.

Az esti viharban aztán a társaság egyik tagja – egy ismert krimiírónő – a vízbe esik. Mentőcsónak veszi fel és viszi ki a partra, s mint később kiderül: ők látják utoljára, mielőtt nyomtalanul eltűnik.

Kardos Júlia, a veszprémi kapitányság nyomozója kapja a feladatot, hogy megtalálja a nőt. Mi történt vele? És hogyan veszhetett nyoma, amikor csak néhány percnyi távolságra volt a saját nyaralójától? Van ennek köze az írói válságához vagy ahhoz, hogy a házassága korántsem volt tökéletes? Lehet, hogy a Kékszalagon vele együtt versenyzők közül tudja valaki a választ

Miközben a nap süt, a Balaton gyönyörű… Kardos Júlia versenyt fut az idővel, hiszen lehet, hogy a krimiírónő még életben van…”

Vélemény:

A leírás elolvasása után azt éreztem, hogy engem ez az alapfelállás kevésbé érdekel, mint az előzőek és mégis miután ezt is végig hallgattam csak bámultam ki a fejemből, hogy ez a sorozat számomra minden könyvvel csak egyre jobb lesz.

Ez a rész elképesztően bátor volt!

Mert most nem csak a maga nosztalgikusan, viccesen és prosztó módján lett magyar, hanem bele mert tenyerelni olyan témába is, amiről sokan beszélni sem mertek. Azt hiszem azért, mert ráéreztem a dologra, ez volt az első olyan rész a sorozatból, ahol a történet előrehaladtával kezdett bennem összeállni a kép és az elkövető kiléte nem csak az utolsó oldalakon ért engem húsbavágóan, hanem drukkoltam azért, hogy kiderüljön tényleg az és úgy történt, ahogy gondolom. Mégsem érzem azt, hogy ez a könyv most kevesebb lett volna a számomra, sőt… a benne fellelhető témát látva azt hiszem ez került hozzám a legközelebb.

Bár eddig is éreztem, de most ki kell jelentenem, mert ebben a részben hatványozottan érződött mennyire jól vannak bemutatva a karakterek. Már csak a beszédstílusaik által is. Engem alapvetően zavarni szokott, ha egy könyvben indokolatlanul sok a káromkodás és a csúnya beszéd, de itt egyáltalán nem éreztem így, mert amikor valaki tényleg kiakadt, na akkor hangzottak el azok a bizonyos szavak. Kifejezetten tetszett a sorozatra jellemző utolsó leghosszabb fejezet, ahol minden kiderül. Ennek a pszichológiai mélységeibe spoiler nélkül nem tudnék belemenni, így nem is teszem.

Továbbra is annak vagyok a híve, hogy bár ezek a részek külön is olvashatóak, de érdemes őket egymás után haladva venni mert szerintem így egy gyönyörű ív rajzolódik ki és ha valaki látja ezt az ívet, akkor kevésbé ítélkezik. Valamint könnyebben tud kedvencem találni, vagy épp nehezebben. Meggyőződésem volt, hogy nekem is az előző rész lesz az… Na én sem vagyok tévedhetetlen. Ez minden elvárásomat felülmúlta.

Ajánlom azoknak, akik olvasták az eddigi részeket is. Akiket érdekel egy izgalmas krimi, és a lélektani mélységek.

Értékelés: 5 csillag

Alchemised: SenLinYu

 

Leírás (forrás: moly.hu) magyar kiadásról:

„Korunk egyik legnépszerűbb dark fantasyjében egy emlékeitől megfosztott nő próbál túlélni egy háború sújtotta világban, ahol nekromancia és alkímia uralkodik – miközben múltjának legmélyebb titkai lassan a felszínre törnek.

Helena Marino egykor ígéretes alkimista volt, most azonban a korrupt céhbárók és kegyetlen nekromanták foglya. A képességeit elfojtották, ellenálló barátait és szövetségeseit pedig brutálisan kivégezték. A világ, amit ismert, darabokra hullott.

A feljegyzések szerint Helena csupán jelentéktelen gyógyítóként szolgált az Ellenállásban, azonban képtelen visszaemlékezni a fogsága előtti hónapokra, ami ellenségeiben gyanút ébreszt. Tényleg az az elhanyagolható figura volt, akinek tűnik, vagy igazából az ő fogságba kerülése jelenti az Ellenállás utolsó, kétségbeesett tervét?

Hogy feltörjék elméje zárt kapuit, Helenát a helytartóhoz küldik, a legnagyobb hatalmú és legkegyetlenebb nekromantához ebben az új világban. Az ő omladozó birtokán, egy magányos börtönben kezdődik a nő igazi harca – nemcsak múltja elveszett darabjaiért, hanem azért is, hogy megőrizze mindazt, ami még megmaradt belőle. Ám börtönének és fogvatartójának is megvannak a saját titkai… titkok, amelyeket Helenának bármi áron fel kell tárnia.

SenLinYu regénye 2025 egyik legnagyobb dark fantasy szenzációja: az Alchemised – Alkimisták háborúja megjelenésekor a New York Times sikerlistájának első helyén nyitott, mostanra több százezer rajongóra lelt, a megfilmesítési jogait pedig rekordösszegért adták el.”

Vélemény:

Alapvetően nem akartam elolvasni ezt a történetet mert amit ennyire felkapnak az nekem még sosem jött be igazán. (Azt az egykét szerencsés kivételt leszámítva.) Másrészt nagyon nagyon soknak éreztem ezt a több, mint 1000 oldalt.

Aztán jött a botránya a fordítás körül belenéztem néhány jelenetbe és elhatároztam, hogy mégis adnom kell neki egy esélyt, ráadásul mind ezt angolul. Hogy ez végül mennyire is bizonyult szerencsének, vagy épp hibának, az majd a véleményem végére szerintem eléggé ambivalenssé válik, ahogy az érzéseim is. Mert nehéz úgy nyilatkoznom a könyvről, hogy sok esetben nehezen vagy épp csak lassan értettem meg benne a dolgokat, és ez nem mindig a történetvezetésnek volt a hibája, hanem annak, hogy olyan kifejezések kerültek elő, amelyek (hiába olvastam már több könyvet is angolul) nem képezik szerves részét a mindennapi angol nyelvhasználatomnak.

Amire nagyon kíváncsi voltam, hogy érezni lehet-e benne azt, hogy egy fanfiction alapján lett átírva és azt hiszem a kérdésemre itt is az a válasz, hogy van, ahol igen, van, ahol nem. Akadtak olyan karakterek, akiket egyértelműen meg tudtam feleltetni egy-egy Harry Potteres személynek, míg például néha nagyon el kellett gondolkodnom, hogy egy-egy esemény éppen mit akarna takarni a HP berkein belül. Alapvetően így, hogy én nem olvastam a Manacled c. fanfictiont nem tudom mit változtatott az író ahhoz, hogy önálló regényként kiadhassa, de így számomra egy hiánypótlóan kemény dark-fantasy lett belőle. Stílusomat tekintve tematikailag én az 1. részt szerettem a legjobban de ekkor még főleg csak kapkodtam a fejem, próbálva kitalálni azt, hogy mi is lehet itt a háttérben.

Interneten sok helyen belefutottam abba, hogy ha valaki elolvasta a 2. részt akkor érdemes újra elolvasnia az. 1.-t viszont úgy éreztem én arra már képtelen lennék, mert túlságosan hajtott a kíváncsiság arra, hogy milyen lezárást is kaphat ez a regény. Az tény viszont, hogy a 2. rész elolvasása után teljesen átértékelődik az emberben minden, amit korábban látott.

Nehéz átadni a könyv hangulatát, de az biztos, hogy nagyon sötét, véres és kemény a világ. Gyakran ahogy elképzeltem a jelenteket fizikailag is rosszul éreztem magam, de pont ez tetszett benne, hogy egyáltalán nem finomkodott a cselekménnyel és merte bántani a karaktereit. A történet a végére egy csodás bemutatása lett annak, hogy milyen hatással is van egy háború elszenvedése a benne résztvevőkre, és hogy milyen módon élnek meg az utókor emlékezetében. Spoiler mentesen nagyjából az első 300 oldalról lehet úgy beszélni, hogy az ember ne lőjön le minden poént így én sem fogom ezt tenni. Ferron egyike lett a kedvenc karaktereimnek, ahogy Helena is és én még karakterekért nem izgultam így, mint értük a 3. részben.

Sajnos azonban számomra a könyv nagyon túl lett írva, ami lehet, hogy magyarul nem zavart volna, olvasva a szebbnél-szebb leírásokat, de angolul akadtak részek, amelyeken csak túl akartam esni mert már nem fogta fel őket az agyam. Ezért bánom, hogy a könyvből nem készült egy olyan fordítás, ami teljes egészében ugyanezt az élményt adná át magyarul is mert akkor biztos azt olvastam volna. Egy a tuti… sok élményből maradtam volna ki, ha nem tudom elolvasni ezt a könyvet. Egyszerűen egy idő után elkezdtem nagyon ragaszkodni, még a múltbeli szereplőkhöz is szóval… fantasztikus utazás volt, még akkor is, ha fájdalmas. Szóval minden hibája ellenére vagyis amit abban a pillanatban hibának éltem meg, egyszerűen csak imádni tudom. 

Ajánlani azoknak tudom (legalábbis ezt a verziót) akik biztos angol tudással bírnak és nem riasztja őket az, ha valami elképesztően sötét. Mivel felmerült az újra fordítás lehetősége ezért akiket érdekel de az előzőt nem olvasták azoknak ajánlom, hogy várjanak vele még egy kicsit.

Értékelés: 5 csillag

A bűnösök láncai (A pokol fiai 2.): Riley Baker

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Nate Bates

Az emberek szeretik kiszínezni a történeteket. A gonosznak szarvat rajzolni, a jónak glóriát rakni a fejére. De hogy mi a különbség a kettő között? Az attól függ, ki meséli el a történetet.

Azt mondják, nem tanácsos tüzet tűzzel oltani, de a bosszú gyerekkorom óta belülről éget.

Talán egyszer én is megváltozhatok, nem?

Persze hogy nem.

Addison Reed

Meddig mennél el a legjobb barátnődért?

Ölnél érte?

Meghalnál érte?

Huszonnégy órája annak, hogy a legjobb barátnőm eltűnt, de bárki is áll emögött, nem árt, ha valamit tud rólam. Egyszer már a bosszú a sírig vezetett, hogy elássunk valakit. És én újra megtenném.”

Vélemény:

Amikor annak idején befejeztem az első részt én azt hittem, hogy ha azonnal nem kapom a kezembe a másodikat akkor bele fogok bolondulni. Aztán megjelent a második és valahogy nem mertem belekezdeni.

Az emlékeim kicsit megkoptak ugyan az első részről, de azt tudtam, hogy szerettem és tetszett, mert valamiért különlegesnek éreztem, nem annak a tipikus dark-romance vagy dark elemekkel operáló romantikus regénynek (mielőtt még megkapnám, hogy nem megfelelően használom a zsáner megnevezését) tűnt, mint hasonló kaliberű társai. Szóval bevallom nagyon megijedtem amikor belekezdve ebbe a részbe körülbelül 20 oldalig sem jutottam, de már többször olvastam, hogy valakinek „feláll a farka”, mint szerettem volna. Rettegtem attól, hogy az olvasói igények ilyen fajta kielégítése a történet rovására megy, és volt is egy pont, ahol nagyon nem tudtam egyetérteni egy karakterrel (erről később spoileresn).

De alapvetően a történet nagyon vitt magával, ezt mi sem támasztja alá jobban, mint hogy mindössze egy nap alatt sikerült elolvasnom. Nate karaktere nagyon nagyon tetszett és Addison is kifejezetten szimpatikus karakter lett számomra már a végére. De mégis leginkább itt is épp úgy, akár az első részben a fiúk közötti dinamika volt az, ami a leginkább megfogott, valamint a nyomozás.

A történet elég sok kemény témát is boncolgat, főleg a traumafeldolgozásokról, vagy a diszfunkcionális családokról és arról, hogy ezek milyen hatással lehetnek egy fejlődő fiatal életében. A nyomozási szál is néha kifejezetten elmésre sikerült, gyakran meg tudott engem lepni, és határozottan elérte nálam, hogy várjam a következő részt!

Ajánlom azoknak akiknek bejön az írónő stílusa, és az első részt is nagyon szerették.

Értékelés: 5 csillag

 

Értettem, hogy Addison és Nate összeszűrték a levet, meg fiatalok és tombolnak a hormonok. De Addison helyében, ha a legjobb barátnőm élete forog kockán nem biztos, hogy állandóan és mindig arra tudnék összepontosítani, hogy épp milyen vágyamat akarom kielégíteni. De ez persze személyiség függő.

Ne érints (Ne érints 1.): Tahereh Mafi

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Meg vagyok átkozva.

Tehetségem van.

Szörnyeteg vagyok…

Emberfeletti vagyok.

Érintésem halálos.

Érintésem erő.

A fegyverük vagyok.

Nem hagyom magam.

Nem érinthetsz meg, súgom. Hazudok, de ezt nem mondom meg neki. Ő megérinthet, de ezt sosem fogom megmondani neki. Kérlek, érints meg, ezt akarom mondani neki.

Bizonyos dolgok megtörténnek, amikor az emberek megérintenek.

Furcsa dolgok.

Rossz dolgok.

Halálos dolgok.

Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt.

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei.

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette.

Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal.”

Vélemény:

Nagyszerűen folytatva azt a tendenciát, hogy idén sorra olyan könyveket veszek a kezeim közé, amelyekről nem hittem volna, hogy el fogom olvasni, elérkezett ennek is az ideje. Elmondhatatlanul nem fogott meg a leírás, mert valahogy ez a fajta húzás, hogy valakinek ilyen „szuperereje” van, mindig taszított. Ellenben többször szembe jött velem a történet videókban, és a „disztópia” címke is bíztatott, hogy adjak neki egy esélyt.

Alapvetően egy záróvizsga előtt döntöttem el, hogy belekezdek (ez volt az első hibám), és a történet elég lassan és furán indult ahhoz, hogy nagyjából a negyedénél tartva azt érezzem, hogy hiba volt belekezdeni. Aztán megjelent Warner én pedig azt éreztem, hogy „Köszönöm!” mert végre beindult az akció és a kaland. Innentől fogva pedig már úgy pörgött a könyv, hogy azt sem vettem észre milyen gyorsan haladok vele, egyszer csak véget ért.

Alapvetően nem egy hosszú olvasmány, és szerintem a rövid mondatok miatt olvastatja is magát eléggé. Nekem kifejezetten tetszett az író stílus, hogy áthúzott mondatokkal, gyakori ismétlésekkel sokkal inkább érezhetővé tette azt, hogy a karakter saját gondolatait láthatjuk, ezáltal közelebb hozva őt az olvasóhoz (bár láttam, hogy sokakat épp ez zavart).

Ami viszont engem zavart egy kicsit a könyvben, az inkább a húzás, hogy Juliette és Adam milyen hamar egymásra hangolódtak. Persze meg lett magyarázva és utólag így egész jó is, viszont ott néha azt éreztem, hogy a gondolatok elviszik a valódi történéseket mert néha oldalakat kellett időzni a főszereplőnk „fejében”, majd a következő fejezetben láttam, hogy igazából napok vagy hetek teltek el. A párbeszédek ellenben kifejezetten tetszettek, főleg a Warnerrel való beszélgetések). Nem tudom mit vártam a könyvtől, mert meglepően tetszett, de azt érzem nekem még kell ebből a történetből, hogy kiforrja magát a véleményem.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a young adult könyveket, de azokból azt a típust, ami kicsit meri kapargatni a keményebb témák felszínét (Mondjuk, mint a Hunger Games történet)

Értékelés: 4,5 csillag

Halál Tihanyban (Balatoni krimik 3.): Szlavicsek Judit

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Egy esküvő – hány temetés?

Egy idős nő áll zavartan egy eldugott tihanyi utca utolsó háza előtt vasárnap reggel, és a biztonsági kamerába bámul. Fogalma sincs, ki ő, és hogy került oda – és csak angolul beszél.

A helyi járőr hirtelen ötlettől vezérelve Kardos Júliát, a négy éve visszavonult gyilkossági nyomozót hívja, hogy tolmácsoljon, míg megérkeznek a mentők. Kardos úgy dönt, hogy segít, de ekkor még fogalma sincs, mibe csöppent.

A helyzet Tihanyban ugyanis kezd eldurvulni. Egy hotel recepciójáról pánikszerű telefon érkezik a helyi rendőrőrsre: az előző napi esküvő egyik illusztris vendégét meggyilkolták. Mégpedig brutális kegyetlenséggel. Mire azonban a rendőrök megérkeznek, rádöbbennek, hogy ez csak a kezdet.

Kardos kapja meg az ügyet, amíg az életellenes osztály vezetője haza nem ér a nászútjáról. Négy napja van, hogy kiderítse, a vendégek közül ki hazudik. Vagy hogy egyáltalán mond-e valaki igazat. Közben azonban szembe kell néznie a saját démonaival is, pedig már azt hitte, legyőzte őket…”

Vélemény:

Autentikusan az előző után ezt a részt is úgy döntöttem, hangos könyvben éri majd meg hallgatnom és ez ismét fantasztikus döntésnek bizonyult. Ugyan az olvasta fel, aki az előző részt is, így már szinte a Kardos Júlia életérzéshez is tudtam őt kapcsolni. A véleményeket olvasva azonban azt láttam, hogy ez a könyv igazán megosztó és sokan pont azt emelték ki negatívumként, amit én itt nem éreztem, sőt, ha kiváltott belőlem valamit a regény az pont az volt, hogy nagyon tetszett.

Megkockáztatom az eddigi egyik kedvenc részem volt. Na de miért is?

1) A lelki vonulat, amely éppen végigkíséri főszereplő nyomozónk életét és amiről szerintem messze kevés alkalommal beszélnek az emberek. Főleg nem egy krimiben számítottam ilyen mély pillanatokra. Esküszöm volt olyan gondolatmenet, amit megkönnyeztem és mivel nem kellett a sorokra koncentrálnom, így még inkább átadhattam magam ennek a pillanatnak.

2) A gyilkosság, ami kellően abszurd volt ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve felkeltette az érdeklődésem, és végig amíg csak visszaemlékezések voltak, vagy épp megismertük a szereplőket azon pörgött az agyam, mi történhetett. Megéltem azt, hogy a magam módján én is nyomozhattam, és mint az előző részben, itt is nagyon szépen vezetett az orromnál fogva az írónő, olyan csavarokat kaptam, amitől még nekem is leesett az állam.

3) A gyilkos „monológja”… azt hiszem ez az a pont, ahol a legtöbb krimi el szokott bukni. Ha a gyilkos maga vallja be, mit miért tett, hiszen, ha egészen addig titokban tudott maradni, akkor miért dönt úgy, hogy hirtelen mindent beismer? Itt azonban ez is jól működött, mert bár korábban nem láthattuk Júlia azon pillanatait amikor összekötötte a dolgokat magában, de itt nem csak a gyilkos ejtett el egy két mondatot, hanem a nyomozó is megvillogtatta mire, hogyan jött rá. Néha csak lestem azon, hogy egy-egy infó, amiről azt hittem mellékes lesz a történet szempontjából mennyire fontos is lett végül a végkifejletben.

Nem tudom mi vár rám a későbbiekben, de azt hiszem a sorozatból nekem eddig ez volt a kedvenc részem.

Ajánlom azoknak akiknek már nem új ez a világ, de azok is próbálkozhatnak vele, akik számára ez lenne az első kaland (mondjuk ott fennáll a veszélye annak, hogy nem mindent ugyanúgy élnének meg).

Értékelés: 5 csillag

Aranytinta (Írósuli 2.): Aux Eliza

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„Viharsebesen magukkal ragadnak az események, magába szippant ez a különös világ, amelytől nagyon nehéz búcsút venni." – Smoking Barrels Blog

„A fekete kódex kinyílt. De vajon a három testvér elbírja a könyvben rejlő fékezhetetlen hatalom súlyát? Hisz még csak gyerekek. Mégis óriási felelősség zúdul a nyakukba.

Dixy, Era és Lia egy egész világ sorsáról kell hogy döntsön.

A kódex megjelenése felforgatja az írósuli életét. A múzsák és a lázadó rubrikátorok közti feszültség egyre csak fokozódik, mígnem az egész város a feje tetejére áll. Kémek, betörések és félelmetes összecsapások árnyékolják be a mindennapokat. Az erdő rejtekében veszedelmes tiltott szavak szállnak, míg a novemberi fagy sötét idők előszelét hozza magával. A közelgő változás tanárt és diákot egyaránt megérint. Senki sem menekülhet előle.

A lányoknak a legnagyobb káoszban kell tovább kutatniuk az örökségük után. Ha megtalálják az aranytintát, az minden kívánságukat valóra válthatja. Visszatérhet az apjuk, és újra helyreállhat a rend az íróvilágban. Ők pedig végre azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos: a szerelemmel, a barátaikkal és talán még a sulival is.

Kalandjaik során a legnagyobb veszélyek közepette is készek kiállni az igazságért. A gond csak az, hogy ez a csalafinta szó mindhármuknak mást jelent.”

Vélemény:

Túlságosan rég volt már az első rész ahhoz, hogy csak úgy bele merjem vetni magam az olvasásba, így miután egy nap alatt sikerült elolvasni (újra) A könyvek városát, sokkal nyugodtabb szívvel, és felfrissített információkkal vethettem bele magam az Aranytintába.

Sokat adott az olvasásélményemhez, hogy ismét részt vehettem egy könyvbemutatón, így az írónő már ott a helyszínen felkorbácsolta az érdeklődésem és sok olyan dolgot említett, ami nagyon tetszett, majd természetesen a könyv olvasása közben magam is észrevettem ezeket. Felnőtt fejjel azt hiszem ez a történet egy kicsit másképp „csattan”, mint ahogy azt tenné egy serdülő szemében, hiszen szerintem felnőttként sokan reménykedünk abban, hogy már elég élettapasztalattal és emberismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy kiszúrhassunk bizonyos „red flag”-eket. Egy tini, serdülő azonban sokkal inkább lélekből, azonnal impulzusok alapján cselekszik, és mindig keresi önmagát, na meg azt a pontot, ahol megmutathatja, hogy ő aztán nagyon sokat ér. Azt hiszem pszichológiai szempontból ezt az életérzést mutatja be tökéletesen a könyv. A valahova tartozás reményét. Azt a vágyat, hogy kicsit az ember azt érezhesse valamiben különlegesebb, többre hivatott, mint a többiek.

Szerintem az egész regényben engem igazából ez a szál fogott meg. Persze érdekelt a címben szereplő „aranytinta” felkutatása is azonban Dixy útkeresése meglepően sötét és kiszámíthatatlan fordulatokat tartogatott magában, ami miatt szinte szomjaztam ezeket a részeket is. A mellékszereplők itt már sokkal nagyobb szerephez jutottak, és sokak olyan szálakat hoznak magukkal (hej, de nehéz spoiler mentesnek maradni), amik szerintem maguk megérnének egy-egy újabb novellát, ha nem egyenesen regényt.

Ahhoz képest, hogy első ránézésre milyen vékonynak tűnt a könyv, annyit történet van benne és annyi mondanivaló, hogy csak úgy gondolkodtam honnan válasszak idézetet, vagy épp melyik részhez szeretnék jelölőt tenni, hogy később is megtaláljam. Olvasás közben pedig csak egy kérdés járt a fejemben: Miért próbálkoznak a könyvek ilyen ritkán azzal, hogy bemutassák milyen, ha a főszereplő hibát, hibára halmoz? Ne persze ezt nagyon végletes így kijelenteni, hiszen néha már én sem tudtam pontosan kinek kellene hinnem, vagy kiben bízhatok.

Ajánlom azoknak, akik az első részt is szerették, garantálom, hogy ez még rá fog tenni egy lapáttal a kaland és az izgalomfaktorra.

Könyvespolcaim szűkében pedig egy kis átrendezés után A könyvek városa és az Aranytinta is a Harry Potter sorozat mellé került, mert elképesztően hálás vagyok a tudatnak, hogy bár azt már rengetegszer olvastam, most itt van ez a sorozat, ami szinte ugyanazt az élményt képes számomra nyújtani.

Értékelés: 5 csillag

Üvöltő szelek: Emily Brontë

 

Leírás (forrás: moly.hu):

„A gyermek Heathcliffet a skót felföld lápos vidékén találják. Mr. Earnshaw szíve megegesik az elhagyott fiún, és hazaviszi házába, ahol lányával, Cathyvel és fiával, Hindleyvel él együtt. Heathcliff az évek múltával beleszeret Cathybe. Ám a féltékeny Hindley mindenáron tönkre akarja tenni, ezért azon a napon, amikor Mr. Earnshaw meghal, az istállóba száműzi Heathcliffet. Nem sokkal később Cathy is elhagyja a házat, feleségül megy a szomszéd birtokos fiához, Edgar Lintonhoz. Heathcliff pedig szépen, lassan kiterveli rettenetes bosszúját…

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor megírta a világirodalom talán legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és szelídség furcsa szövedéke ez a történet, egy romantikus írói lélek vallomása a szenvedélyes szerelemről.”

Vélemény:

A történet, amit soha nem gondoltam volna, hogy el fogok olvasni és biztos nem kerül a kezembe, ha nincs az a cikk, ami felhívja a figyelmet, miért is nem annyira „romantikus” ez a történet. (Itt szeretném megjegyezni, hogy kifejezetten elfogult vagyok Emeral Fennell rendezői munkásságával és nekem ez a film is bejött, még ha sok köze nincs is a könyvhöz, de erről ennyit…)

Az biztos, hogy már az első pillanattól fogva magával ragadott a könyv „képivilága” mármint ahogy azt a fejemben el tudtam képzelni. De talán a leginkább mégis az fogott meg, hogy ez a történet nem ma íródott, sőt kifejezetten régen amikor még az olyan kifejezések mint – családon belüli erőszak – transzgenerációs traumák – gyermekkori traumák feldolgozása – antiszociális személyiségzavar – borderline(?) személyiségzavar… kb a kanyarban sem voltak. Pszichológiai ismeretek nélkül ezt a könyvet tekinthetném akár borzalmasnak is, így azonban inkább lenyűgöz, hogy Emily ezt az alkotást akkor írta, amikor még nem tudott google elé ülni és megkérdezni tőle, mit is válthat ki a gyermekkori bántalmazás egy ember életéből. Catherine karaktere is nagyjából addig volt számomra unszimpatikus míg nem kezdtem el az agyamban kutatni azután, hogy milyen pszichés tünetet is társíthatnék a viselkedéséhez.

A cselekmény annak ellenére is erős, hogy mindent egy bizonyos karakter elmondása alapján ismerhetünk meg (nekem ezért sem volt annyira kiakasztó a film), és talán Nellyre mondanám azt, hogy a legellenszenvesebb karakterré kezdett válni egy idő után. Mert ő volt az, aki mindenhol ott volt, és mindent látott, meg mindent első kézből tapasztalt, hogy aztán az erkölcsi fölény nyergébe ülve beszéljen mindenkiről, aki csak egy kicsit is másképp gondolkodott, mint ő, ahelyett, hogy ott abban a pillanatban mindig megmondta volna a dolgokat. (Na nem úgy, ahogy tette is.) A karakterek többségét valójában tényleg nem lehetett szeretni. Számomra Catherine egy hisztérika, Edgar gyenge, Nelly idegesítő, Linton pedig kiállhatatlan volt… Heathcliff karaktere számomra elég erősen alá lett támasztva ettől független őt sem tudtam szeretni (tudom nem is ez volt a cél), ahogy Isabella is elég keserű szájízt hagyott bennem. Eleinte Cathy sem volt a szívem csücske, de mellette legyen szólva képes volt változni. Talán az egyetlen karakter, akit valahogy végig szeretni tudtam nem más volt, mint Hareton.

A könyv azonban nem csak a szerelmi szálakról szól, hanem számomra szépen alátámasztotta az is, mi történik akkor, ha valaki végre úgy dönt, hogy az ellene elkövetett szörnyűségekre nem bosszúval reagál. Attól független pedig, hogy fentebb a szereplőket elég egysíkúan írtam le, azért hozzá kell tennem, hogy elképesztően összetettek voltak ők maguk is.

Ajánlom a könyvet azoknak akik szeretik a pszichológiai mélységeket, a családi drámákat és félnek „szépirodalmat” olvasni.

Értékelés: 5 csillag