A névtelen királynő: Basa Katalin

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Basa Katalin urban fantasyja a népmesékből nőtt ki, a magyar népi hitvilág a gyökere. A tündérek a vízben élnek, átkokat szőnek, a boszorkányok saját, fekete útjukat járják, a táltos pedig a Nap fiaként egyensúlyra törekszik, mert az emberek világában rendnek kell lennie. Ám ez a rend felborul, amikor a bosszúvágytól megkeseredett tündérkirálynő ki akar törni a börtönéből – ahová a gyermekei zárták – azért, hogy árvizet támasszon. A hírre egyik leszármazottja hazatér Budapestre, de ahhoz, hogy kiigazodjon a jelenben, előbb fel kell derítenie a múltját. Milyen jövő várhat Lonára, akiben a tündérek és az emberek ereje egyesül? A mesék igazságát neki is meg kell tanulnia – először is, a gonosz létezik; másodszor, a gonoszt le lehet győzni; harmadszor pedig a gonoszság legyőzéséhez nem kell szépség vagy gazdagság, csak egyvalami: jósággal teli szív. A kötetet és a borítót a szerző linómetszéssel készült illusztrációi díszítik.”

Vélemény:

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert egyrészt érdekelt, hogyan keveredhet egy új köntösbe csomagolt fantasy történet a magyar népmesékkel és mondavilággal, másrészt sok jót hallottam róla olyan emberektől, akiknek általában adok a szavára. (Nem titkoltam imádtam például Böszörményi Gyula több sorozatát is, amik hasonlóan a magyarság mondáit helyezték kalandos köntösbe.)

A történet számomra nagyon nehezen indult be, eleinte azon is elgondolkodtam, hogy félreteszem és majd apránként, mondjuk bizonyos naponta 10 oldalakat olvasva haladok vele, mondván nem hajt a tatár. Közben pedig keresni akartam valami olyat, ami tényleg megfog és érdekel. Azonban úgy alakult, hogy hosszabb utazásra indultam és a könyv tökéletesen jött ahhoz, hogy órákra lekössem magam valamivel, még ha a történet nem is szippantott be magába.

A könyv értékei közé sorolnám azt, hogy egyszerűen gyönyörűek a benne található képek melyek illusztrációként szolgálnak. Kifejezetten megkedveltem benne Sgathan-t aki szerintem az egész regény legizgalmasabb karakterévé lépett elő számomra, bármennyire is érzem, hogy nem ez volt az írónő célja a karakterrel (hiszen mégiscsak egy gyilkos démonról beszélünk… de ez már csak a saját interpretációm lehet, amibe nem is mennék bele mélyebben, írót nem ítélünk meg soha az általa írt könyvekről).

Lona/Lonka viszont már egy sokkal nagyobb kérdőjel maradt benne, és emiatt sajnos a történet is. Egyszerűen nem éreztem azt a regény során, hogy a könyv el tudná dönteni kinek is akar szólni. Egy fiatal, tini lány nem érdeklődik annyira a népmesék iránt, mert azok vagy túl horrorisztikusak neki. (Kiskoromban rettegtem a népmeséktől, főleg mikor testrészek levágásáról és egyéb szépségekről volt benne szó.) Viszont az idősebb korosztályt, aki már tudja értékelni benne a mondavilág, a népmesék, és a vallás jelenlétét, aki a karakterek mélye mögé akar látni, már nem hatja meg a szerelmi háromszög, a „milyen ruhát vegyek föl te jó ééééég?!” Ezek a személyek nagy valószínűséggel pont mint én, a szemüket forgatják majd és a fejüket fogják azon, hogy lehet egy népmese főszereplője ennyire csitri…

A történet maga izgalmas volt, a helyesírási és szerkesztési hibákba nem mennék bele, ezeket úgy láttam molyon, sokan kifejtették már előttem (akadnak szép számmal azért ennyit el kell árulnom). Alapvetően nem szeretném kisebbíteni annak értékét, mennyire menőn nyúlt bele az írónő a magyar népmesék és mesék történetébe, de ez a regény most nem nekem szólt. Láttam a végén, hogy érkezik a folytatás, szerintem bármi is legyen nekem ezzel a történettel itt és most befejeződött a kapcsolat. Azért senkit nem beszélnék le arról, hogy el akarja olvasni, hisz mint írtam sokan megtalálták benne a számításukat.

Értékelés: 4 csillag

King of Scars – A sebhelyes cár (A sebhelyes cár 1.): Leigh Bardugo

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Nézz szembe a démonoddal – vagy etesd rendesen!

Nyikolaj Lancovnak mindig is volt tehetsége a lehetetlenhez. Senki sem tudja, mit élt át hazája véres polgárháborújában – és jobb is, ha ez így marad. Most, amikor ellenségek gyülekeznek az ország meggyengült határainál, a fiatal cárnak meg kell találnia a módját, hogy feltöltse Ravka kincstárát, új szövetségeket kössön, és felszámolja az egykor nagyszerű grisahadseregre leselkedő fenyegetést.

Ám minden egyes nappal erősebbé válik benne a sötét varázslat, ami azzal fenyeget, hogy elpusztítja mindazt, amit felépített. Egy fiatal szerzetes és egy legendás grisa szélhívó segítségével Nyikolaj elutazik Ravka azon helyeire, ahol a legerősebb mágia él, hogy legyőzze a benne rejlő szörnyű örökséget. Mindent kockára tesz, hogy megmentse az országát és önmagát. Akadnak azonban olyan titkok, amelyeket nem szabad eltemetni – és olyan sebek, amelyeket nem szabad begyógyítani.”

Vélemény:

Amikor a tavalyi évemben a sors összehozott engem a Grisaverzummal, még nem tudtam milyen utazás előtt állok. Bár az Árnyék és csont trilógia is nagyon tetszett, a pontot az i-re egyértelműen a Hat varjú tette föl. Ritkán érzek sorozat iránt akkora csodálatot, mint azt ezeknél az alkotásoknál tapasztaltam. Nincsennek irritáló (miért kerültek ezek bele?) karakterek, sem pedig oda nem illő pillanatok. A jellemek összetettségét az írónő patikamérlegen mérte, és a szereplői mind annyira mélyen érző, rengeteg múltat és élettörténetet magukban hordozó szereplők… Igen, egyértelműen csak szuperlatívuszokban tudok róla mesélni. Még ha az első trilógia nem is volt a legtökéletesebb, azért már ott is bontogatta a szárnyait.

Már akkor tudtam, hogy tovább kell kalandoznom ebben a végtelenül összetett és lenyűgözően megalkotott világban, azonban a Bűnös birodalom végén történt egy olyan esemény, ami miatt úgy éreztem jelen körülmények között képtelen leszek folytatni a sorozatot. Egy évembe tellett, hogy úgy döntsek, ideje megpróbálkoznom A sebhelyes cárral is, mert a könyvtár polcán szinte csalogatóan kacsintgatott felém, mintha csak azt jelezné „Látod, itt vagyok, és csak arra várok, hogy végre engem válassz!” Hát így is tettem.

A könyv eleje nem igazán győzött meg. Lassan indultunk Zója pedig már az eredeti trilógiában sem egy olyan szereplő volt, akivel könnyen lehetne azonosulni, Nyina meg hiába vett részt egy kalandban itt is, valahogy elvesztette régi önmagát (meg is értem…) egyedül Nyikolaj pillanatai fogtak meg úgy ahogy…

Azonban mindössze 100 oldalnak kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek ez a történet is épp annyira izgalmas és összetett, és szereplőközpontú, mint a Hat varjú volt. Ekkor pedig csak a fejemet ráztam ostobaságomért. Hogy is gondolhattam, hogy az az írónő akinek az eddigi grisaverzumos történeteit szerettem, egy unalmas szemetet készítene, méghozzá ilyen érdekes szereplőkről. Előbb utóbb azon kaptam magam, hogy a történet ismét magával ragadott. Már nem volt olyan, hogy kiválasztottam kinek sztoriját várom, mert mind a szívemhez nőtt. A párbeszédek az orrom előtt pörögtek, szinte hallottam a karakterek hangját a fejemben, és az új szereplők is mind, egytől egyig fantasztikusan lettek megalkotva. (Persze azért hiányolom azokat is akik már csak említés szintjén vannak a történetben.) Mégis megint mélységeket kaptunk, rengeteg csavart, feszültséggel teli pillanatokat.

Alapvetően ez a rész már sokkal jobban illeszkedik a világba. Míg a Hat varjú szerintem olvasható önálló duológiaként, addig A sebhelyes cár egyértelműen megköveteli azt, hogy az olvasója ismerje az előzményeket. Ennek hiányában szerintem kevésbé élvezhető.

Értékelés: 5 csillag

Kedvenc jelenet(ek egyike):

"– Nem szívesen ismerem el apám hiábit. Sem az ő apjáét. Vagy annak az apjáét. Voltak jó és rossz Lancov uralkodók. Anasztáz cár utakat épített Ravkában, de közel kétezer embert ítélt halálra eretnekségért. Arany Iván iskolákat és múzeumokat épített, de nem tudta megvédeni a shukat a szikurszkiak támadásától. Az apám... bárcsak büszke lehetnék az apámra! A Lancov-vonal állítólag a tűzmadártól származik, de mi is csak emberek vagyunk, és gyakran nagyon gyenge emberek. Nem változtathatok azon, amit az őseim tettek. Csak remélni tudom, hogy helyrehozhatom a károk egy részét, és más irányba terelhetem az ország sorsát. 
– És mi lesz a fiaival, felség? 
Nyikolaj elvigyorodott.
– Lehet, hogy vad voltam az ifjúkorom, de óvatos is. 
Jurij elpirult. 
– A leendő fiaira és lányaira gondoltam. Annyira biztos benne, hogy alkalmasak lesznek az uralkodásra?"

Blue Lily, Lily Blue – Kék liliom (Hollófiúk 3.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.

Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.

A szerencsével azonban az a legnagyobb baj, hogy forgandó.

A barátaid elárulhatnak.

Az anyukád eltűnhet.

A látomásaid megtéveszthetnek.

A magabiztosságod meginoghat.”

Vélemény:

Egyike a sorozat azon részeinek, melyről az emlékeim szörnyen homályosakt, viszont valami azt súgta, hogy annyira nem kedveltem. Mi a véleményem most?

Kedves Kriszti 2020-ból! Mi ez a fél csillag levonás?!

Azt hiszem az lehetett akkoriban a probléma, hogy nagyon gyorsan faltam a részeket egymás után, és mert a 2. rész annyira megfogott és tetszett, itt hiányoltam valamit. Most azonban megpróbáltam nem telítődni a történettel, a részek közt időt hagyok, mindig valami mást is olvasok közöttük, és azt hiszem így sikerült értékelnem ennek a legnagyobb húzásait.

Először is… I-MÁD-TAM a drága Colin jeleneteit (bármennyire is nem volt egy jó fiú azért valljuk be, az ő megjegyzései stan-upban megállnák a helyüket). De épp annyira meglepett, hogy elkezdtem kötődést érezni Blue családja iránt, ez hála Callának (bár őket kifejezetten soknak találtam az első rész óta). Ez a kötet most kicsit lassabb volt, mint a társai, bár egyértelműen közelebb vitte őket kutatások céljához, mégis a csapat kezdett kicsit szétesni.

Egyértelművé váltak a Gansey és Blue ügyek, valamint a Ronan és Adam szálak a cselekmény során. A feladatmegoldások emiatt polarizálódtak, a szereplők már nem mozogtak annyira együtt. Blue ebben a részben nagyot nőtt a szememben, sokkal inkább megkedveltem ős is.

Ez a rész is bővelkedett fordulatokban és groteszk pillanatokban, amik az írónő sajátjai. Hiányoltam volna, ha egyet sem találok. Vannak pillanatok, amiket most már sokkal jobban értékelek szerintem, mint évekkel ezelőtt, és valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy most már sokkal jobbra tudtam értékelni. Minden szereplőt tudok kedvelni, igen még a legrosszabbakat is, mert mindenki annyira nagyon egyéniség, hogy bármelyikük nélkül kevesebb lenne ez a világ.

Értékelés: 5 csillag

A kincses sziget: Robert Louis Stevenson

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Kalózokról, elásott kincsekről sokat olvashat az ember. Ha Stevenson Kincses Szigetét nem olvasta, mégsem tudja, milyen is az igazi kalózregény! Páratlan feszültség, egymást kergető fordulatok jellemzik ezt az izgalmas regényt, a kalandos-romantikus irodalom klasszikus alkotását. Írója, Robert Louis Stevenson, a múlt század végének híres angol regényírója, a fia kedvéért kezdett bele Jim Hawkins és John Silver históriájába – ezért ifjúsági regény a szó szoros értelmében A Kincses Sziget. Ámde ifjúsági azért is, mert megjelenése, 1884 óta nemzedékek olvassák, fiatalok és öregek egyaránt, mindekor izgalommal, örömmel és egyformán fiatalos lelkesedéssel.”

Vélemény:

A történettel még nagyon fiatalon találkoztam, első emlékeim pedig a Muppet Kincses Szigethez kapcsolódnak. Ezt követően láttam A kincses bolygó című nagyszerű Disney alkotást (szerintem ahhoz képest mennyire fantasztikus animációs film, túlságosan kevés visszhangot kapott és kap a mai napig), majd a 90-as Kincses sziget filmadaptációt is, ami akkor nagyon tetszett.

Az utóbbi ideőben valahogy a fentebb sorolt alkotások közül úgy hozta a sors, hogy A kincses bolygóval ismét egymásra akadtunk, és akkor feléledt bennem a vágy, hogy ha már ennyire rákaptam az olvasásra, ráadásul a szépirodalomról sem kapok szívbajt, mi lenne ha megpróbálkoznék vele. Megvettem, aztán olvasni kezdtem és…

Elsőként igencsak meglepődtem rajta, hogy ugyan annak köszönhetjük ezt az alkotást, mint Jekyll és Hyde karakterét, de épp emiatt nem annyira döbbentem le a formátumon. Ahogy ott, itt is szereplők (Jim és a doktor) elmesélései alapján tárulnak elénk az események. Ezt már más hasonló irodalmaknál (pl. Dracula) tapasztaltam, hogy annyira nem állnak közel hozzám. Ilyenkor úgy érzem túlságosan egy adott szereplő megítélésére kell hagyatkoznom, és gyakran nem látunk mást, csak azt ami őt közvetlenül éri.

A könyvet épp emiatt tényleg ifjúsági regénynek mondanám, mert nagyrészt Jim Hawkins (egy fiatal fiú) szemén keresztül mutatja be a történéseket, és az eseményeket, vagyis hogy ő azokat miképpen tapasztalta meg. Ez nem vesz el a könyv értékéből mert néha Jim valóban egy kölyök szemléletével állt az eseményekhez, nem a harcot látta, hanem a kalandot, bár azért olyan dolgokat is meg kellett tapasztalnia, amiket alapvetően egy korabeli fiúnak nem.

A felnőtt karakterek egy-egy kisarkított jeggyel bírtak, annyira nem ismerhettem meg őket. Mind közül a leg kiismerhetetlenebb karakter, azonban az egyik kedvencemmé is vált. Ő nem más, mint John Silver…

Bizton állíthatom, hogy számomra:

- ő kapta a legérdekesebb megszólalásokat

- ő tudta a legjobban előadni magát

- ő volt az akinek már első megjelenése mosolyt csalt az arcomra…

mégis őt lehet a legkevésbé megítélni. Karaktere nem annyira egyértelműen hozott döntéseket, mint A kincses bolygóban róla mintázott cyborg és nem is azt az élet komolyságára fittyet hányó táncos-komikust (aki kicsit rémisztő is volt ettől független), mint akit Tim Curry jelenített meg a Muppet-nél. Azt mondanám, hogy ő azon személyeknek az archetípusa, aki a jég hátán is megél, mert mindig pontosan tudja mit kell mondani.

Manapság már szerintem a korában belőtt célcsoport sajnos nem találná meg benne a vágyott kalandot, lehet a kicsit idősebbek igen. Nekem alapvetően tetszett, érdekes volt, azonban ez az elbeszélő formátum még mindig nem áll túl közel a szívemhez.

Értékelés: 4,5 csillag

Angyali fogság (Démoni ketrec 2.): Adèle Dan

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Hogyan választhatnád a fényt, ha a sötétség az otthonod?

„A démonokkal kellett volna maradnom…”

Lotte az angyalokat választotta.

Ez a világ azonban korántsem befogadó egy olyan lánnyal szemben, aki már eladta a lelkét az ördögnek.

Miközben Lotte kétségbeesetten igyekszik otthonra lelni Lavian és a többi angyal oldalán, a Démonkirály a sötétből kísérti őt.

A múltjában rejtőzködő titkok és hazugságok miatt már képtelen átlátni, ki mond igazat, és ki hazudik. Hamar rá kell döbbennie, hogy minden választásnak súlyos ára van. Ahogy a sötétség közelít, egyre világosabbá válik számára, hogy bár kiszabadult egy ketrecből, egyenesen egy másikba csöppent.

Lehet-e jól választani, ha a szörnyek gyönyörű álarcok mögé bújnak?”

Vélemény:

Bár történetünk főszereplője Lotte a „Mennybe” kerül, én a könyv elején a Pokolok poklát éltem át…

A folytatás igazán izgalmasra sikerült, nagyon bevonzott magába, viszont rá kellett jönnöm arra is, hogy Lotte számomra egy elképesztően fura (nem jó értelemben) főszereplő. Három személyiségjegyet tudnék felsorolni hozzá melyből egyik nem is igazán személyiség lesz, mégis azt hiszem, ez írja le a legjobban a problémám 1) bábu, akit ide oda lehet pakolni, mert fogalma nincs semmiről 2) dühös az egész világra és bár ezek nagyrésze indokolt, de túl hirtelen törnek rá 3) rohadt mód be van indulva (ilyenkor meg agy kikapcs) és jobban működik, mint egy csap.

Azt hiszem a könyv elején úgy éreztem, hogy a regény még az 1. rész szintjét sem fogja megütni. A sötét kalandos dolgok tényleg izgalmasak lettek, de már úgy voltam, hogy még egy erotikus jelenetet (ugyan azokkal a szavakkal, ugyan abban a módban megírva) kell elolvasnom és világgá megyek. Amit az első részben szexinek találtam és beindítónak az itt már csak egy szemforgatást kapott tőlem, mert Lotte megint dühös, megint beindul és megint… csöpp… Ez utóbbira pedig mindenkinek fel kell hívni a figyelmét, igaz?

Azonban a könyv második felétől végre megérkezett az a várva várt történt is, és itt azért sikerült engem visszaszerezni. A fogalmazásmódot sem éreztem már annyira döcögősnek, mint az első rész kapcsán, a végén pedig Darya és Lavian létezése és dolgai miatt azt mondtam, hogy hmmm kíváncsi leszek rá.

Én csak azt szeretném mondani, hogy érzéseim szerint a kevesebb, néha több… Az első részben sem az fogott meg, hogy minden második oldalon (eh annyira nehéz erről szépen beszélni, hogy érzem a Lotte-val kapcsolatos problémakört amit már fentebb emlegettem), hanem a várakozás, az izgalom, hogy mikor jutunk el oda. Úgy érzem az erotika itt nagyon keményen a cselekmény rovására ment, ami ha az változatos lenne, nem is jelentene ekkora problémát, így azonban továbbra sem lesz tökéletes a könyv.

Hogy miért csak fél csillag levonás? Mert hazudnék, ha azt mondanám, nem várom elképesztően a következő részt!

Értékelés: 4,5 csillag

Bones & All – Szőröstül-bőröstül: Camille DeAngelis

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Maren Yearly ugyanazt szeretné, amit mindenki: hogy elfogadják, szeressék és tiszteljék, a kamasz lány azonban szörnyű, szégyenteljes titkot rejteget: időnként nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy emberi húst egyen. Miután a saját anyja is elhagyja, egyedül próbálja előkeríteni az apját, akit sohasem ismert – amíg be nem lép az életébe Lee.

A magas, titokzatos srác olyannak látja Marent, amilyennek senki más: magához hasonlónak. Találkozásuknak köszönhetően a lány előtt kinyílik a világ, és fordulatos utazásra indulnak, keresztül-kasul Amerikán. A köztük kialakuló kapcsolat érinthetetlenné teszi őket, egymás iránt érzett vonzalmuk szinte tapintható. De vajon képes megóvni őket egy olyan világtól, amelyhez valójában nem is tartoznak?”

Vélemény:

Először a filmmel találkoztam. (Pontosabban Timothée Chalamet-val, akit egészen az V. Henrik filmben látott alakításáig, egy indokolatlanul túltolt színésznek éreztem, majd itt rá kellett döbbennem arra, hogy a srác tényleg nagyon tud.) A könyvön is a filmes borító látható, ami valahol jó is, de igazából nem minden esetben támogatom. Itt például ahol a karakterek nem teljesen úgy néznek ki, mint ahogy azt a jelmeztervezők és a rendező elképzelte, nem túl szerencsés, viszont legalább az ember tudja, mire számíthat. Ha a filmet látta, akkor lehet így megveszi a könyvet is, mert érdekli.

Alapvetően nincs bajom a gore dolgokkal. Horrorból is inkább a slashereket szeretem (mármint ahol folyik a vér, és előbukkannak a belső szervek egy-egy kegyetlen gyilkos miatt), mintsem a démonos, szellemes ijesztgetőseket. Így az, hogy az alapötlet kicsit véres, egyáltalán nem borzasztott el. Sőt kifejezetten érdekelni kezdett könyvben, mi többet vagy épp kevesebbet adhat, mint a film.

Röviden azt mondanám, hogy ezt várnám el egy mindenkori vámpírtörténettől is, még ha jelen esetben kannibálok vagy inkább gúl-ok (ghoul) is a szereplők. Ugyanis ők nem vért isznak, hanem hát szó szerint szőröstül-bőröstül embereket esznek, akiknek ezután csak a csontjaik maradnak meg. A könyv E/1 múlt időben Maren, a főszereplő szemszögén keresztül mutatja be a cselekményt, mely főleg az első néhány fejezetben, időben is ugrál, visszatérve egészen kisgyermekkorába is, bemutatva néhány „étkezését”. Különleges szokásait leszámítva Maren is csak egy tinédzser lány, aki azt akarja, hogy szeressék. Mikor az anyja elhagyja, inkább őt keresi meg újra, mint apját, akiről csak akkor sikerült megtudnia az igazat, ám rájön hogy az anyja túl sok mindenről mondott le miatta. Ezt követően indul, útnak ahol rájön arra, nincs egyedül a problémáival. Először Sully-val hozza össze a sors, aki jóval idősebb nála, és azt hiszem, hozzá kapcsolódik a regény egyik legnagyobb húzása, ami után leesett az állam és csak nehezen tudtam felkaparni. Valamint Lee-vel is, aki egy 19 éves fiú, hasonló problémáktól vezérelve.

Nem nevezném kifejezetten szerelmesnek a regényt, és itt eléggé csalóka a borító, mert ugye az nagyon erre utalna. Inkább egyszerre akar egy felnövés történet, egy utazó regény, és egy önmegismerésben segítő könyvvé válni. Akadtak jelenetek és beszélgetések amik áthallással nagyon működtek a tipikus tinédzserkori problémákra és életérzésekre, míg mások egyszerűen csak elég groteszkek voltak ahhoz, hogy megragadják a figyelmem.

A könyv nekem az elejétől a végéig izgalmas volt, Marent nem tudtam utálni, de kifejezetten nem is egy jó és kedves szereplő, mégis valahol szántam őt néhány pillanatban.

Az biztos, hogy nem való mindenkinek. De ha valaki úgy érzi bírja a gyomra a témát, és vágyik valami nem megszokottra, akkor annak csak ajánlani tudom.

Kedvenc pillanat:

„– Sosem hittem volna, hogy találkozom egy hozzám hasonlóval – mondta Lee, miközben a szájába tuszkolt egy szelet bacont. – El tudod képzelni, mennyire meglepődtem, amikor kiléptem a parkolóba, és megláttalak annak a srácnak a kocsijában?
A szememet lesütve gyűrögettem a szalvétámat.
– Kérlek, ne emlékeztess erre.
– Korábban még sosem csináltad kocsiban? – Egy újabb szelet baconért nyúlt. – Ne szégyelld. Egy perc után annyira bepárásodnak az ablaküvegek, hogy kintről már senki sem tudná megmondani, mi folyik odabent. Vakszerencse volt, hogy az elején kaptalak rajta.
Éreztem, hogy kezdek megint elpirulni. Alig egy napja találkoztunk, szinte semmit sem tudtam róla, de miközben kimondatlanul is arról a bizonyos dologról beszéltünk, tökéletesen megértettük egymást. A szomszéd asztaltól hallgatózva bárki azt hihette volna, hogy az a fajta lány vagyok, aki bármire kapható egy kocsi hátsó ülésén, és szinte már szerettem volna, hogy tényleg az legyek. Inkább szajha, mint szörnyeteg.”

Értékelés: 5 csillag

Life and Death – Egy életem, egy halálom: Stephenie Meyer

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Minden éremnek két oldala van…

Bellát és Edwardot is már ismered. Most találkozhatsz Beau-val és Edythe-tel!

Amikor Beaufort Swan a borús kisvárosba, Forksba költözik, és megismerkedik a vonzóan rejtélyes Edythe Cullennel, az élete izgalmas, de ijesztő fordulatot vesz. A titokzatos Edythe-t porcelánfehér bőre, aranyszínű szeme, igéző hangja és természetfeletti képességei ellenállhatatlanná teszik. Csakhogy Beau-nak fogalma sincs róla, hogy minél közelebb kerül a lányhoz, annál nagyobb veszélybe sodorja saját magát és a szeretteit. És lehet, hogy túl késő lesz visszafordulni…

A kultikus szerelmes regény lebilincselő újragondolása minden Alkonyat rajongónak kötelező olvasmány! A történetet a szerző, Stephenie Meyer bevezetője és utószava egészíti ki.

Az Alkonyat/Twilight első megjelenése, 2005 óta modern klasszikussá válva olvasók millióit varázsolta el.

Az Alkonyat sorozat világszerte csaknem 155 millió példányban kelt el.”

Vélemény:

Mikor 2021 végén elkezdtem a nagy Alkonyat újraolvasást (a kritikák megtalálhatók a blogon), akkor eldöntöttem, hogy ezt a könyvet nem fogom a többi mellé tenni, mert annyira nem érdekel. Viszont nézelődtem molyon és úgy ítéltem meg, csak szép lenne a Twilight-ot a befejezett sorozatok között látni, így végül belekezdtem.

Huh…

Hiba volt?

Azt hiszem a könyv nagyjából 2/3-áig merem állítani, hogy igen, és ha nem lett volna bennem ennyire az, hogy végezni akarjak vele, akkor biztos ennyi volt vele az ismertségem. Alapvetően én azon emberek közé tartozok, aki nagyjából szereti az Alkonyat „univerzumát”, de Bellát képes lennék addig verni amíg jobb ember nem lesz belőle.

Na itt nem volt Bella, helyette megkaptuk Beau-t akit nem vagyok hajlandó teljes értékű tinédzser srácként kezelni. Egyszerűen nem tudtam túltenni magam azon, hogy én ezt a történetet már láttam és amikor kicsit elfeledkeztem magamról, akkor hirtelen megint ugyanúgy Bellát és Edwardot láttam magam előtt, és néha fogtam is a fejem, hogy öhm… most Bella miért egy lánnyal beszélget, hiszen… Ááááá! Tényleg ő most fiú.

Nekem ez nagyon nem működött. Mert ami megy férfi vámpírral és ember lánnyal az fordítva nevetségessé válik, és ezt most nem szemétségből mondom. Amikor Beau elkezdett azon panaszkodni, hogy hát, nos Edythe felkaphatja őt a hátára, de le fog érni a lába, akkor már úgy éreztem magam, mint aki az Alkonyat paródiáját olvassa. Ami egy tinilánynál is néha nevetséges az egy tinisrácnál egyenesen röhejes tud lenni. A könyv végét figyelembe véve pedig nem értem miért nem tudott még bátrabb húzásokat belevinni az írónő. Például lehetett volna több pillanat ahol Beau próbál az apjával kapcsolódni. Mondjuk milyen szép lett volna, ha közösen raknak láncot a kocsi kerekére? Hisz az, hogy ezt Belláért az apja megtette egyértelmű, de itt lehetett volna némi apa-fia pillanat.

A könyvet számomra a legvége mentette meg ezért is adom rá a 3 csillagot ahol Meyer, mert nagyon erősen belenyúlni az alaptörténetbe és ez sokkal érdekesebbé tette az egészet. Talán csúnya, hogy ezt mondom, de szerintem nem érte meg annyira megírni… egynek elment, viszont nem hagyott bennem olyan kellemes érzéseket, mint az eredeti sorozat. Maximum az utolsó 2-3 fejezetért olvasnám újra.

Értékelés: 3 csillag