The Dream Thieves – Álomrablók (Hollófiúk 2.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Varázslat és romantika különös keveréke. Minden rajongó erre várt!

Miután Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan például egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmai is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba.

Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey…

„A Hollófiúk elképesztően sokrétű és eredeti mese: semmihez sem fogható misztikus thriller. …A rajongók már tűkön ülve várták a második részt.”

School Library Journal

Lenyűgöző új sorozat!

Hová kalauzol az elkerülhetetlen halál és egy különös szerelem?”

Vélemény:

Az emlékem az volt erről a részről, hogy a leginkább ez tetszett az egész sorozatból. (Mivel a 3. és 4. részhez még nem jutottam el, így erről most nem tudok nyilatkozni.) Viszont már nem feltétlen emlékeztem, hogy miért. Rémlett valami az egyik mellékszereplőről, és egyebek. De mi is a valóság?

Ha valaki ismer, engem az tudja rólam, hogy kisebb listám van melynek címe akár a következő is lehetne: „Fikciós karakterek, akikkel határozottan nem jönnék össze a való életben, de mégis ingyen lakást bérelnek az agyamban”. S ezen listára felkerülhetne Joseph Kavinsky is, úgyhogy azt hiszem sikerült megindokolni.

A történet kicsivel később veszi fel a fonalat, és rögtön az első pár oldalon egy újabb érdekességre derül fény, méghozzá Ronan-nal kapcsolatban, akiről időközben kiderült, hogy képes az álmaiból dolgokat a valóságba áthozni. A borító nem árul zsákbamacskát azzal, hogy ez a rész bizony leginkább róla és a családja titkairól fog szólni, A Glendower utáni kutatás egy kissé megakadni látszik, viszont ez is kell ahhoz, hogy sokkal közelebb kerüljenek a titok nyitjához.

A csapat most kifejezetten gyakran jár külön utakon, ez legfőképp Ronan szálára igaz. Valamint egy új szereplő is feltűnik a színen Szürke, vagyis Mr. Gray személyében, akiről nem árulok el túl nagy titkot ha azt mondom egy bérgyilkos. Viszont Maggie stílusa itt is hatványozottan feltörik az oldalakról a következő pillanatnál.

„– Elég erőszakos a munkám – ismerte el.
– Nem azt mondta, hogy egy regényhez gyűjt anyagot? – kérdezte Maura pikírten.
– Hazudtam – mondta Szürke. – Sajnálom. Gyorsan ki kellett találnom valamit, amikor azt mondta, nem jósoltathatok.
– És mi az igazság?
– Bérgyilkos vagyok.
(…)
– Az nem túl jó – mondta Maura.
– Nem bizony – helyeslt Szürke.”

És ennyi, nem fenyegetés, nem rémület, hanem egy tök átlag beszélgetés egy jövőbe látó személy és egy bérgyilkos között.

Adam és Gansey kapcsolata is egyre érdekesebb irányokat vesz föl, és mondhatni ez megint nem a szigorúan vett főszállal kapcsolatos, hanem egy szintén nagyon emberi helyzettel. Mit élhet meg egy ember, akinek nagyjából semmilye nincsen, egy olyan baráttal és közegben, ahol kétkézzel tudják szórni a pénzt?

De a lényeg nem más, mint Ronan!

Ronan aki lassan felismeri önmagát, aki megtapasztalja, hogy Gansey inkább Adammel utazik el, míg ő próbálja feldolgozni azt az erőt, amit örökölt. S így kerül közelebbi kapcsolatba Kavinskyval. Nem mennék bele, hogy miért pont vele, de most már felnőtt fejjel így kissé alaposabban átláttam a kettejük közötti kapcsolatot, amiről ha levesszük az „álomból tárgyakat varázsoló” köntöst, akkor egy útkereső tinédzsert (Ronant) láthatunk, amint egy olyan emberrel kerül össze, aki cseppet sem jó neki. Életveszély, drogok, toxikusnak mondható kapcsolat. Nekem pedig ez az áthallás volt az, ami kifejezetten fantasztikussá tette ezt a részt.

Minden párbeszéd, minden jelenet és minden szereplő a maga nemében lenyűgöző!

Kedvenc pillanatok:

„– Ez meg mi?
– Jane! – rikkantotta Gansey vidáman.
– Dobozba zárt szellem – felelte Adam.
– Megcsinálja a házidat – tette hozzá Noah.
– És lenyúlja a barátnődet – nyögte be Ronan.
– Beszívtatok? – pukkadozott Blue.”

„– Lynch! – húzódott közelebb egy partiarc, aki felismerte Ronant.
(…)
– És Gansey?
– Igen – mondta Kavinsky, a farzsebébe akasztva hüvelykujját. Kilátszott a csípőcsontja az alacsony derekú nadrágból. – Anyu és apu is tiszteletét teszik nálunk. Hé Gansey, hívtál bébiszittert Parrish-hez? Tudod mit, haver, inkább ne válaszolj, szívjuk el a békepipát!
– Nem vagyok vevő a bogyóidra – vágta rá azonnal Gansey patikamérlegen kimért megvetéssel.
– Jaj, Mr. Gansey! – gúnyolódott Kavinsky. – Bogyók! A drogparti első számú szabálya, hogy nem nevezzük nevén. Kettes számú szabály, csak akkor kapsz cuccot ha te is hozol.”

Értékelés: 5 csillag

Démoni ketrec (Démoni ketrec 1.): Adèle Dan

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„HOGYAN ​LEHET JÓNAK MARADNI OTT, AHOL AZ OTTHONT A SZÖRNYEK TEREMTIK?

„Az angyalokkal kellett volna mennem…”

Lotte, a huszonkét éves, gyógyszerfüggő lány egész életében rémálmai ellen küzdött, melyek a pszichiátriáig küldték. A bátyja halálának évfordulóján úgy dönt, nem veszi be őket többé, és ekkor minden megváltozik. A rémálmok valósággá válnak, angyalok és démonok érzik meg különleges vére illatát, és vadászni kezdenek rá.

Lotte fogságba esik a mérhetetlenül vonzó Démonkirály, Darya birodalmában, aki fel akarja használni a lányt arra, hogy megnyissa számukra a Pokol kapuját. Lotte ragaszkodik ahhoz, hogy jót tegyen, de a démon csábításának egyre nehezebb ellenállnia. Darya kegyetlen játéka nemcsak a testét, lelkét is megtörheti.

Vészesen közeleg az idő, amikor választania kell. De kik a jók, és kik a rosszak?

Hogyan válasszon egy pszichiátriáról szabadult lány, akinek a döntéseit beárnyékolja a gyász, az öngyűlölet és a Démonkirály iránti fékezhetetlen szenvedély?

Adéle Dan első regénye egy sötét, erotikus fantasy, mely egyszerre szól egy feldolgozatlan trauma fájdalmáról és arról, hogy néha nincs egyértelmű választóvonal pokol és mennyország között.”

Vélemény:

Az alapgondolat cseppet sem lenne rossz. Nagyon izgalmas, ahogy a pszichés dolgok is bevonódnak, valamint a függőségek is. Mind az angyalok, mind a démonok is kifejezetten érdekesek lettek, és tetszett picit a csavar a tipikus Pokol-Menny kliséket kerülve, hogy egy egészen új hely lett a helyszín, viszont több problémám is akadt.

Először is kezdeném azzal, hogy dark (fantasy) romance-hez mérten Darya kellően kegyetlen lett, és a történetben magában is sok elborult és kemény dolgot lehet látni, akad néhány írói szempontból egészen bátor vállalás. Az erotika részével kapcsolatban pedig nincsennek kivetnivalóim…

Vagyis…

Na jó lássuk…

POZITÍVUMOK

1) Darya, mint démonikirály… Hát valami eszméletlenül lett az a pasas, kellően kegyetlen, de mégis érzéki. Mondanám, hogy tipikus, de ettől függetlenül azt hiszem ez egy olyan karaktertípus amit „tipikusan” lehet nagyon szeretni, ha valakinek elég elborult a fantáziája.

2) Nem lehet tudni melyik csapat a jó és melyik a rossz. Angyalok… démonok… Egymás szöges ellentétei, vagy pusztán ugyan annak az érmének a két oldala?

3) A sötét, durva pillanatok. Bátor, tetszik!

NEGATÍVUMOK

1) Megfogalmazás. Akadt itt néhány olyan mondat, ahol szerintem az írónőnek nem sikerült a legmegfelelőbb szót találnia egy-egy kifejezésre. Példákat most nem teljesen tudnék hozni, de volt ahol megmosolyogtatott a következetlenség.

2) Van ahol túlságosan túl lett írva egy két gondolat, és ezt úgy értem, hogy Lotte végiggondol valamit, eljut egy következtetésre… majd egy kis jelenet… majd megint ugyan arra gondol, és ugyan úgy következtet, mint két oldallal korábban. A legfurcsább az volt ahol 3 mondatban igazából dettó ugyan azt a dolgot fogalmazta meg az írónő.

3) Arányok… Egy fél könyvön keresztül vártam egy végre tényleg nagyon erotikus jelenetre, amit ez az, végre végre végre megkaptam! Majd… Megkaptam megint… és megint… és megint… És hirtelen már telítődtem, hogy bocsánat a kifejezésért, de más sem történik, csak Lotte „csöpög” (mind gondolatban, mind fizikálisan). Kész, ennyi az a pár fejezet.

Egyszóval nem volt rossz könyv, de szerintem van még hová benne fejlődni mind az írásban, mind a könyv úgy összességében lévő szerkezetében. Ettől független már érdekel mi sül ki belőle. Olvasom is a második részt.

Értékelés: 4 csillag

The Raven Boys – A Hollófiúk (Hollófiúk 1.): Maggie Stiefvater

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Nem ​látó csak két esetben pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján; vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt.

Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt.

A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.

De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.

Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát.

A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.”

Vélemény:

Mert nem élhetek újraolvasások nélkül! Bár nem is olyan rég, mindössze 2020-ban olvastam először a sorozatot, mégis úgy éreztem megérett a gondolat arra, hogy ismét elővegyem.

A történet legnagyobb erőssége, hogy nem a tipikus vörös pöttyös, még ha a leírás némileg ezt is próbálja sugallni az olvasók irányába. Ebben a sztoriban nem a szerelem a lényeg, hanem a változatosabbnál változatosabb karakterek. Mondhatnánk hogy Blue a főszereplő, azonban valahol én 5 ilyen karaktert is megneveznék. A Hollófiúk… Noah, Adam, Ronan és természetesen Gansey! Ők így öten mind kellenek ahhoz, hogy a cselekmény izgalmas legyen, a párbeszédek pedig érdekesen pörögjenek az ember fejében, akár egy film. Ritkán látni nő által írt fiú csapatról ahol két perc laza beszélgetés után nem térnek át rögtön a csajozás témára. (Komolyan erről a hülyeségről, ódákat tudnék zengeni, mármint azokról a könyvekről, ahol a pasik csaj a csajokra gondolnak a csajok meg mindig a pasikra vagy legalábbis egy bizonyos testrészükre.) Oké, nem is egészen annak a korosztálynak készült, de azért vannak itt burkolt és kevésbé burkolt megjegyzések, amik nagyon elgondolkodtatóak.

Néhány leírás és a karakterek általi megjegyzés olykor elképesztően randomnak tűnik, míg akár oldalakkal, fejezetek, vagy egy fél könyvvel később ki nem derül, hogy miért is kellett ennek elhangzania.

A karakterek pedig egyszerűen csak élnek.

„– Egyébként mit csinál ott? – kérdezte Adam.
– Pisil.
– Öt perce sem vagyunk itt, de Lynchnek máris sikerült megszentségtelenítenie a helyet.
– Megszentségteleníteni? Csak a területét jelöli ki.
– Akkor övé fel Virginia.
– Most, hogy belegondolok, nem emlékszem, hogy valaha is használt volna fedett vécét.”

Ezek a karakterek pedig percekkel később latinul beszélnek, kutatnak, tisztelettel fordulnak a természet és az ősi erők felé. Úgy tinik, hogy közben mégis megvan bennük a kellő komolyság egy téma felé, ami valóban érdekli őket. Az, hogy végezetül milyen szerelmi élete is lesz Blue-nak az már ezen a ponton totál mellékessé válik, bár azért egy idő után az ember képes úgy megszeretni a karaktereket, hogy óhatatlanul is drukkol nekik.

Emellett annyi minden másról is szól a könyv. Egyedülálló anya és sok nő egy fedél alatt, családon belüli erőszak, családon belül haláleset, gazdagság kontra szegénység, úgy önmagában a halál, a bűntudat, a megbánás, a hatalomvágy…

Mindig amikor befejezek egy részt úgy érzem, mintha búcsút kellene vennem a barátaimtól...

Ha még valaki nem olvasta volna, mindenképp ajánlani tudom!

Értékelés: 5 csillag

Lloyd, a belső szörnyeteg: Aurora Lewis Turner

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Lloyd A Bolygókeringő trilógia meg nem értett, de közkedvelt, medveerejű rosszfiúja.

Ez az őrült kötet elkalauzol bennünket azokba az időkbe, amikor Lloyd még a másik oldalon állt. Bemutatja, miként hálózta be őt Marilyn fékevesztett, önpusztító, mégis csábítóan zakkant személyisége. Megismerhetjük, milyen volt Elizabeth férjeként és apaként, illetve miként került kapcsolatba a „névtelenekkel”, s ezáltal Claudiával.

Mivel Lloydunk sosem volt szent életű, ez a kötet azoknak való, akik bírják a vért, a könnyed kalandokat és egy igazi „badass” antihős kétszáz éven át tartó tombolását.

A Bolygókeringőtől függetlenül, de annak ismeretében is olvasható.”

Vélemény:

A történet elején nem igazán fogtam fel, hogy mit látok magam előtt. Mivel a sorozatot, amelyhez ez előzményként kapcsolódik nem olvastam, nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, bár a világot így is sikerült hamar megértenem.

Lloyd maga egy nagyon izgalmas karakter volt és a helyek is, ahol az élete lefontosabb részei zajlottak. Tetszett az is, hogy a történet a három szerelmi szálon keresztül, három részre tagolható, így azt hiszem azután, hogy elmondtam miért imádtam a főszereplőt, jöhetnek a történetet alakító nők.

Először is a Marilynnel való kapcsolat és maga a nevén nevezett hölgy. Azt hiszem számomra ez az időszak volt a legérdekesebb, de közben mégsem igazán tudtam átélni a helyzetet, mert nekem Marilyn túl elborult lett. Nem tagadom, kellenek valahogy az ilyen karakterek is, de ahogy hosszú távon Harley Quinn-től is idegbajt tudok kapni, itt is már néha azért imádkoztam, hogy nyírja már ki valaki ezt a csajt. Ez határozottan pozitív azért, mert én úgy gondolom még mindig jobb, ha egy ember szívből tud „nem kedvelni” egy karaktert, mintha teljes apátiát érez, ugyanis az olvasás arra szolgál, hogy érzelmeket, érzéseket váltson ki. Valahol lehetett élvezni amúgy a beszólásait, de kíváncsi voltam a többiekre, akik majd őt követik, és akiket a könyv fülszövege szépen belengetett.

Elizabeth… a nőt például egészen kedveltem, talán épp emiatt vele tudtam a leginkább azonosulni. Féltem tőle, hogy mi történhet vele, miért kerül majd ki a képből (szintén a fülszöveg alapján), de mégis azt éreztem, hogy Lloyd ekkorra elvesztette önmagát egy picit. Az a fajta élet, amit Marilyn mellett simán el tudott volna képzelni, és magáénak akart tudni, az ekkorra tovaszállt, már nem fogta meg. Mintha Lloyd és Elizabeth két külön irányba haladnának ugyan azon az idősíkon. Valahol elkerülhetetlen volt, ami történt velük.

Claudia szálánál teljesen elvesztem… mind a tényekben, minden az infókban. És rájöttem arra, hogy bár a könyv a bolygókeringő nélkül is olvasható, szerintem kell hozzá néhány infó, ami akkor nyeri majd el az értelmét ha azt is sikerült elolvasni. Néhány megjegyzésnél, karakternél éreztem, hogy hm… Ennek lehet a fő trilógiában jelentősége volt/lesz, de ebben a pillanatban nem több, mint egy szép leírás.

A cselekmény kellőképen akciódús volt, Lloyd ritkán kemény de emellett érdekes is, ami miatt egy percig sem bántam, hogy olvastam, viszont mégis maradtak bennem kérdések a végére.

Értékelés: 4,5 csillag

Prédák háza: Diana Hunt

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Te ​képes lennél megölni a legjobb barátodat?

Képzeld el, hogy az új diáktársad egy gyilkos a világ egyik vezető felsőoktatási akadémiáján, ahova csak a legkiváltságosabbak kerülhetnek be. A Carnivora Akadémia előkészítője látszólag egy elit iskola, de hamar kiderül, a falai között évek óta szunnyadó, szörnyű titkok rejtőznek.

Egy nap érkezik egy rejtélyes üzenet, melyben sötét játékra invitálnak. Felelsz vagy mersz?

Habár mindenki megveti és kerüli a kitaszított diákot, a sors fintora, hogy neked szükséged lesz a segítségére. A játék és a nyomozás alatt közel kerülsz a gyilkoshoz, és ráébredsz, hogy talán mégsem ő a tettes.

Vajon mi történhetett öt évvel ezelőtt az akadémia falai között? A múlt árnyai kísértenek, és hirtelen mindenki gyanússá válik. De vajon tényleg bízhatsz valakiben, aki a megtévesztés és az érzelmek manipulálásának mestere?

Egy múltban elkövetett gyilkosság.

Egy titkos társaság.

Rejtélyek.

És elfojtott vágyak, melyek akár a vesztedet is okozhatják.

A játék nem engedi, hogy kiszállj, és amikor kiderül az igazság, megsemmisítő pusztítást mér majd rád.”

Vélemény:

Egy barátnőmtől úgy kaptam meg ezt a könyvet, hogy ő maga elég kettős érzést élt meg olvasás közben. Bár nagyon tetszett neki, mégis hagyott benne néhány negatív érzést is a könyv, valamint elmondta, hogy most mindenki erről beszél és „hipe”-olják. Ez a kifejezés nálam lassan olyan lesz, mint egy piros lámpa, hisz saját élményeimből okulva valahogy mindig arra jöttem rá, ami mindenkinek tetszik, azzal én egyszerűen nem találom meg a közös hangot. Mégis érdekelni kezdett, mert egyrészt szép is a könyv, másrészt már rég olvasni akartam valamit az írónőtől.

De mit adott számomra a Prédák háza?

Azt hogy egyszerűen nem bírtam letenni. Számomra az egész környezet, a karakterek a megfogalmazások, mind így együtt egy kerek egészet alkottak. Gyakran éltem már meg, hogy barátaim, ismerőseim egy-egy könyv, film vagy sorozat kapcsán azt mondják „Ez olyan mintha nekem készült volna”. Számomra ez az érzés nagyon ritka, viszont a regénnyel épp ezt kaptam meg. Minden mondat, minden jellem és szituáció olyan volt, mintha az írónő galád mód belenézett volna a fejembe (ez szinte lehetetlen hisz még sosem találkoztunk) és onnan lesz volna ki, hogy személy szerint én, mit akarok látni. Nem ugrott át a szemem leírásokat, jó volt a kezemben tartani a könyvet és William szövegeinél jólesően megemelkedett a pulzusom. Én még elfogadtam volna belőle jó pár oldalt, meg néhány folytatást is (már nem Williamből, hanem a történetből).

A cselekmény izgalmas, bár számomra eléggé kikövetkeztethető volt, a szituációk sem teljesen ismeretlenek azok számára akik szeretik a hasonló hangulatot, mégis ez az egész valahogy nekem nagyon egyben volt. Na és az erotika? Szerintem kellően érzékire sikeredett, amiből nagyon nagyon sok író és írónő tanulhatna. Nem feltétlenül kell megcsinálni valakit a szoba minden négyzetcentiméterén ahhoz, hogy az olvasó közben azt érezze, szívesen lenne a karakter helyében.

Én csak ajánlani tudom, mind azoknak, akiket ez a hangulat vonz, bár biztos vagyok benne, hogy sokan nem találják majd meg benne a számításaikat, velem ellentétben. Talán a túlzott figyelem miatt több ember kezébe kerül akik negatív tapasztalatokat szereznek belőle, de akárki akármit mond nekem ez most nagyon nagyon tetszett!

Értékelés: 5 csillag

A nemszületett (Avalantia 3.): Stian Skald

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Maugis a világokat összekötő átjárón keresztül visszatér otthonába, ám nyughatatlan lelke továbbra sem lel békére. Az átélt kalandok nyomot hagytak benne és olyan tudás birtokába jutott, melyet nem oszthat meg senkivel, mégis súlyos árat kell fizetnie érte.

A fortélyos varázslótanonc hamarosan újra útra kel, hogy sötét titkokról rántsa le a leplet, és a rá leselkedő veszedelmek miatt arra kényszerül, hogy szövetséget kössön legádázabb ellenségével. Idővel azonban szembe kell néznie tettei következményeivel.”

Vélemény:

Meg voltam róla győződve, hogy a sorozat befejező kötetét tartom a kezemben (ez mostanában gyakran előfordult velem), azonban az utolsó fejezet lezárásából nagyon érződik, hogy Maugis kalandjai itt még nem értek teljesen véget. Elöljáróban elmondhatom, hogy kíváncsi leszek minden további kalandjára.

Ez a rész több szempontból meglepett, és nem kicsit el is gondolkodtatott a cselekmény kapcsán. Az előző két része épp arra volt tökéletes, hogy megszokjam és megszeressem főszereplőnk utazótársait, a kalandokat, amelyekben folyamatosan részük volt. Talán épp ezért is működött olyan jól ez a kezdés. Hozzá hasonlóan én is hiányolni kezdtem az útitársakat (barátokat), mintha csak végig a helyemet próbáltam volna megtalálni ebben az egész világban.

Tökéletes folytatást kaptam, mégis egy önállóan érthető, teljesen kerek, egész történetet, ami némileg másabb az eddigi kalandoknál. Nehéz róla SPOILER mentesen beszélni. Lehet a későbbiekben ezt kifejtem a figyelmeztetés alatt, ha esetleg akadnak olyan emberek, akiket nem zavar, ha egy két dolgot előre tudnak (már ha épp nem a történet legnagyobb csavarát árulom el vele ;) ). 

A világ egy új szegletét sikerült megismerni, méghozzá azt a részt amely bár főszereplőnknek teljesen megszokott és mindennapos volt, számunkra épp a kalandok után mutatja meg igazi arcát. Hiszen, mint az első fejezet címe is elárulja, főhősünk Hazatért. Nekünk olvasóknak azonban talán épp ez a „haza” lehet igazán érdekes, mert rögtön első találkozásunkkor már úton volt és inkább ezeket a pillanatokat láttuk. A sorozat egyik nagy értéke szerintem abban rejlik, hogy adott volt egy kaland, és egy társaság, amely bár a szemünk láttára vette kezdetét és alakult meg, mégis mi olvasóként épp csak belecsöppenünk, így van lehetőség arra, hogy a regényekkel együtt haladva fokozatosan ismerjük meg a világot és a szereplőket is. Így bár Maugis a főhősünk immár harmadik könyv óta, a múltja, a gyermekkora, személyes története csak lassan mostanra és mondhatni még most sem teljesen derül ki az olvasó számára.

Azt hiszem, ezért lehet úgy haladni vele, hogy szinte észre sem veszi az ember. Nekem legalábbis meglepően gyorsan fogytak az oldalok és észbe sem kaptam. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen kalandok rejtőzhetnek még ebben a világban.

Értékelés: 5 csillag

SPOILER!!!

Az, hogy Maugisba belekerült a szörnyeteg, nem volt teljesen meglepő fordulat a számomra, viszont mégis minden pillanatát imádtam. Főleg azt, hogy minden ellentét és ellenérzés mellett is sikerült szinte csapatként együtt dolgozniuk. Nekem ez a momentum adta meg a rész legjobb pillanatait és emiatt élveztem annyira. 

Rókatündér: Eszes Rita

 

Leírás (forrás: moly.hu)

„Ha igazán szereted, elengeded?

Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.

Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.

Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.

Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.

Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?

És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?”

Vélemény:

Az elmúlt időszakban valahogy ismét fellángolt bennem tinédzserkori önmagam lelke, aki szinte oda meg vissza volt a japán kultúráért, együttesekért, sorozatokért és animékért… Keresni akartam egy történetet, ami szépen átadja ezt a hangulatot.

Azt hiszem nem is választhattam volna jobban.

A könyv nem volt tele akciójelenetekkel, mégis megfelelően pörgött, és sok érdekes pillanattal szolgálat. Örültem, hogy japán minden oldalát képes volt bemutatni. Egyrészt a vidám programokat, a színpompás felhozatalt, a különböző stílusokat, de mégis megjelent a konzervatív átlag japán is, a maga néha már túlzottan vaskalapos szabályrendszerével. (Ez utóbbinak felismerésre volt az, amely miatt egy időre megcsappant az ország iránti rajongásom.) Annyi történet és életút jelent meg ebben a könyvben, hogy egyszerűen csak úgy olvastatta magát. Kíváncsivá tett, hogy mi várhat a szereplőkre a későbbiek során. Féltem a leírásban, hogy a történet egy szerelmi háromszöget helyez majd a középpontba, de a könyvtől egyáltalán nem ezt kaptam. Akira volt a történet alfája és omegája is, a vele való kapcsolat mozgatta Midori tetteit és a cselekményszálat is.

Azonban nem mehetek el amellett sem, hogy a mellékszereplők is milyen sokat adtak a történet alakulásához. Gondolok itt például Rei szálára és arra, hogy egy vita alkalmával én mennyire neki adtam igazat. A kicune szál bár kellett ide, mégsem teljesen ez volt a történet lényege inkább csak egy felnövésregénynek adott egy egészen más köntöst. Hiszen míg itt Midori döntése arról szólt a „nagymamája” útjára lép, vagy inkább követi a szülei döntését, addig láthattunk más hasonlóan éles szituációkat. Benne maradjak a maffiában? Lemondjak az országom trónjáról? Válasszam az országutat egy motor hátulján, miközben egy bőrkabátos rosszfiúba kapaszkodom, vagy üljek be az egyetemre? Nem először láttunk már regényeket, amik hasonlóan két út közötti választásról szólnak, itt ez éppenséggel a japán mondakör egyik legendájával volt kapcsolatos.

Épp ezért azt mondom, számomra inkább azok a pillanatok voltak megnyerőek a könyvben, amikor láthattam JAPÁNT Midori szemén keresztül. A barátokkal töltött percek, a tinédzser kori nehézségek, problémák, örömöm, víg pillanatok és szívfájdalmak, ezek végtelen hullámvasútja…

A könyv nagyon jó kikapcsolódás volt. Az írónő láthatóan tényleg tisztelettel nyúlt a kultúrához, amit szándékozott bemutatni. A szereplők kellően hihetőre és élőre sikeredtek.

Értékelés: 5 csillag